Címke: próza

július 28, 2021 | Oláh Péter | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Melocactus

Félek, hogy a függöny mögött kaktusz van. Annyiszor mondtam már a feleségemnek, hogy ne húzza vissza a zuhanyfüggönyt. Ne rejtegesse a kádat, mert ez is megérdemli, hogy lássák, ha jönnének hozzánk vendégek, akkor sem húznám el, mert nincs rajta szégyellni való. A feleségem nem tudja megmagyarázni, arra fogja, hogy ez náluk szokás volt, így fejezhette be csak a fürdést, mint mikor a fogkefét visszateszed a pohárba. Szerintem csak idegesíteni akar, ezzel akar büntetni, mert nem vettem neki új étkészletet, amit annyira szeretett volna. Nem érti meg, hogy a kerítés most fontosabb, bármennyire is utálja, hogy az anyámék kanalával, anyámék tányérjából kell ennie. Cserébe itt ez a függöny dolog, mintha számára kaktuszok nem létezhetnének egy fürdőkádban.

A kaktuszok gyerekkorom óta ijesztőek. Először csak az ablakban voltak, nappal nem csináltak semmit, de éjjel vicsorítottak a tüskéik. Az osztálytársaimnak hiába meséltem, nem tudták elképzelni, hogy hatalmas árnyékként felém magasodik, nyel egyet, majd a gyomrába zuhanok, és nem tudok kialakítani szobát benne, mert ahhoz túlságosan száraz, és megfulladok a nyelőcsövemre tapadt portól. Később annyira elhíztam, anyukám szerint a sok Negro cukorkától, hogy kerek kaktusz volt a gúnynevem az osztályban, amit ki nem állhattam, de valószínűleg azért alakult így mert gömb alakú vagyok, és tüskésen válaszolok, ha hozzám szólnak.

Megfogom a függöny szélét, gyorsan elrántom. Pislogok még párat, hátha csak rosszul látok, de nem, nincs ott semmi, csak a fehér kád csillog. Levetkőzöm, és a kádba lépek, hideg, mint aznap délután az utcalámpák fénye, a zuhanyrózsából meleg víz jön, Norbi ütései a mellkasomon, és a bordáim alatt, ezekre gondolok, miközben égeti a bőröm, és bepárásodik a szemem, a hőtől. Azt is én okoztam, az én hibám volt, mert visszaszóltam, mert azt hittem, hogy még a nálam magasabbaknál is erősebb vagyok, utólag visszagondolva tényleg csak egy hájpacni voltam, akit felhúzott, hogy Norbit minden lány körülrajongja, és még az arca is zavart, hogy akkora, mint egy közösségi tér. A járda melletti kerítés faláról elolvadt a hó, mire felkeltem a földről, és hazaindultam.

Kihúzom a függönyt, és a tükörben nem látom magam, mert bepárásodott a szemüvegem. Megtörlöm a felsőtestem, de valami mindig beleakad a törölközőbe, nem engedi el, nehezen tudom felitatni a vízcseppeket a mellkasomról. A lábamról a hideg kőre cseppek hullanak, és rájövök, olyan érzés, mintha egy tócsában állnék. Annyira szerettem tavasszal az udvaron levetett cipővel a tócsában állni, bármennyire is furcsán néztek rám a tanárok, tudták, hogy nem érdemes rám szólni, mert csak felhúzom magam, és tönkremennek az iskola tulajdonában lévő padok, bokrok, ajtók és ablaküvegek.

Pont annyi ideig álltam ebben a tócsában nosztalgiából, míg kitisztult a szemüvegem lencséje, és látom a tükörben, zöld színű testemet tüskék borítják, és egy vöröses hengeralakú nyúlvány van a fejem helyén. Hirtelen nem tudok másra gondolni csak a tavaszi szélre és a csengőre, hogy most már vissza kell mennem órára, de nem akarok, és szólni szeretnék valakinek, hogy állítsa meg az időt, mert most vagyok boldog. Tényleg így kellett volna akkor, mert ebben a helyzetben nem tudok örülni, és nem érzek semmit, mert azzá váltam, amit jósoltak, amire mindig figyelmeztettek a körülöttem lévők.

Szegény feleségem, hogy fogja ezt túlélni.

július 22, 2021 | Káli István | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Tyúkmester

A világ – értsd alatta az emberi mindenséget – hol így, hol úgy működik, a folytonos fejlődéséből ítélve legtöbbször elfogadhatóan, vagy legalábbis a többek által elfogadottan. Hogy ez valami belső kényszerből van így, vagy sem, ki tudná pontosan megmondani. Mert, ahogyan Ölyvessy jegyezte meg egyszer igen találóan – mérnököcskénk mindenesetre ilyennek vélte, amikor az igazgató a maga korlátolt fennhatóságának tökéletlenségérőlpottyantott el egy megállapítástaz egyik reggeli eligazításon a tőle megszokott,tömény öniróniával és az éppen dívó ideológiától mentesen –, mi, elvtársak, mindannyian tehetetlenek vagyunk, ha az Úristennek a legkisebb dolga is nagyobb annál, semhogy a fején átbukva igyekezzen megtalálni minden teremtménye számára azt a helyet az élet taposómalmában, amelyet, az ajándékba adott képességei alapján, kimondottan neki szánt.

No persze, mérnököcskénk azt sem zárta ki, hogy még ha olykor jelentéktelen tévedésen is fogható, mint ahogyan azt Ölyvessy, a maga kis filozofikus eszmefuttatásában kinyilvánította, az Úristenre is érvényes a dialektika törvényszerűsége, mert csak ő az igazán fejlődőképes, így a némelykori mulasztását felfedezve, időnként a fejéhez kap, elszégyelli magát, és menet közben korrigálja a dolgokat egyik-másik kreatúrájával kapcsolatosan, mint ahogyan bizonyára a Somosdi Gergely esetében is történt.Ugyanis nevezettalig volt túl élete derekán, még az ötvenet sem töltötte be, és máris ő lehetett a meggyesfalvi téglagyár központi karbantartó csoportjának a vezető mestere, mégpedig nem is akármilyen, hanem amolyan mindenhez értő. Langyoska például, tisztes nevén Coca Marian mérnök, a vállalat főgépésze azt állította róla, semmi kétsége afelől, hogy „domnu Grigore” egy meghibásodott űrrakétát is képes lenne szétszedni, majd újra összerakni, s tudná, melyik hiányzó csavar vagy egyéb lényegtelennek tűnő mütyür miatt nem állt előtte a megfelelő, kozmikus pályára.

Hogy az ő esetében miért volt szüksége az Úristennek a menet közbeni korrekcióra, arról mérnököcskénk, folyton nyitott füllel járván, itt is, ott is hallott egyet, s mást, de a legtöbbet végül is első szájból, magától a mester úrtól. Erre pedig az a bizonyos drăgășani-i közös kiküldetésük teremtett alkalmat, amikor miniszteri feladatként rótták ki rájuk, hogy orvosolják a heveny bajt, amit az ottani gyár alkalmazottai okoztak ismét, az évek óta szokásos megoldást, a téglaprés szétverését alkalmazva a gyár tevékenységének néhány napos kényszerű felfüggesztésére, hogy azt a kis saját termésű dombháti szőlőcskéjüket időben és nyugodtan leszüretelhessék. Pontosabban a kiküldetés második napja, amikorreggelizés közben kíváncsian rákérdezhetett, hogy a mester úr mitől lett annyira ingerült az elébe tett két tükörtojás láttán.

„Mert ezek itt csúfot űznek belőlem, kérem tisztelettel. Cinegének néznek, hogy majd csipegetni fogok belőle! Én, kéremtisztelettel, odahaza minden nap tízből készítek magamnak rántottát.”

Hinni is lehetett, meg nem is, de inkább nem, mert bára vendéglátás alkalmi silánysága miatt feldúlt és háborgó Somosdi mester a magasságát tekintve jócskán verte a százkilencven centit, alkatra inkább szikár volt, amolyan keszeg-féle, semmi pocak, ahogyan a hozzá hasonló korúaknál, jól túl az ötvenenmár lenni szokott, s amit a feltűrt ingujja a szem szabad prédájára tett, az is klappolt a testéhez, inas, szálkás izmú alkarjai, mintkét evezőnyél, kapcsolódtak csontos csuklójánál a külön életet élő lapátkezekhez.

Csakhogy egy jöttment kezdőnek nem illett kétségbe vonnia a mindentudó mester állítását. Azért viszont senki nem szólhatta meg, ha vet egy kétkedő pillantást a többi, asztalnál ülőre, hiszen ők a mindennapi együttmunkálkodásuk kapcsán akár tanúkként is megidézhetők. Meg is lepődött kissé, mert azok mindannyian igenlően bólogattak, Selmát, a csapatért felelős vállalti párttitkárnőt, de még Bejan Dorint, a villanyszerelőt is beleértve, mezőségi román létére kapiskált ugyanis annyira magyarul, hogy tudja, miről beszélnek, Bán Sanyi, a hegesztő pedig szóban is igazolta: „Minden nap pontban tízkor tíz friss, házi tojást ver fel, abból süti. Bizony, tízet egyetlen hopplázásra.”

Mérnököcskénk nem érzékelte, hogy a mesterre vetett tekintetéből kilőtt nyílként röppen ki, s talál célbaazonnal a néma kérdés, ezért kissé váratlanul érte, amikor választ kapott rá: „Fogadalom, mérnök úr. Hosszú mese. Nincs idő rá. Menni kell, hadd lássuk, ezek a nyomorultak ezúttal mennyire rondítottak belé a saját életükbe.”

Bár maradt némi hiányérzete, nem emésztette annyira a kíváncsiság, hogy megakadályozza a helyzethez illő, normális viselkedésben. Mégisvalósággal úgy érezte, valami különös nyomás alól szabadul fel, amikor órák múltán, a mester körül téblábolva, miközben az nekifogott, hogy a szétvert csigás nyomóprést szétszedje, végre eljuthatott a nem mindennapi szokás eredetéhez.

Mire kilencszázhuszonnégy februárjában Kisgörgényben megszületett volna, már árván maradt, mert az apját, idősb Somosdi Gergelyt előtte egy hónappal küldték haza Fălticeni-ből egy lezárt koporsóban, mint hősi halottat, alig három hónappal azt követően, hogy huszonkét évesen, fiatal házasként, besorozták a román hadseregbe. Ő volt a második fiú a háromból, akit azapjuk, az ő apai nagyapja, Somosdi János kötelező szolgálatra adott kölcsön, s hullaként kapott vissza. Azt mondta, ezeknek többet semmit, a harmadikat inkább ő öli meg. Majdnem úgy is lett, mert a szerencsétlen fiú kénytelen volt szinte halálra dolgozni magát, hogy a nyomorékká lett apját, a beteges anyját, a két hajadon lánytestvérét, a saját feleségét és két leánykáját, az öccse özvegyen maradt feleségét és árván maradt fiacskáját az egyre fogyatkozó föld terméséből eltartsa. Mert az öreg Somosdi János közben úgy morfondírozott, Isten és ember előtt is jobb, ha saját magát emészti el, akkor a fiú lesz a családfenntartó, nem sorozhatják be. Neki is veselkedett, hogy átlógjon a másvilágra, csakhogy a pajta hiújának gerendáján átvetett kötél nem volt hajlandó társa lenni ebben, így a félresikerült próbálkozását követően kénytelen volt majdnem fél évig tétlenül heverészni, amíg a törött medencéje meg combcsontja összeforrt. Attól kezdve, a mélyen beleévődött bánattól emésztődve, mind gyakrabban sántikált el a korcsmáig, egyre többet ivott, dorbézolt is, ahhoz pedig pénz kellett, egy-egy kis, jóformán semmiért elkótyavetyélt, a székelyvajai határban birtokolt földdarab bánta időnként, hogy élete végéig nem tud kigyógyulni a bajából. Hiába volt a népes, nélkülöző sereg könyörgése, fohásza is a vasárnaponkénti istentiszteleten, az öreg Jánoson az sem segített, így rajtuk se, igencsak mértékkel kényszerültek megszabni maguknak, hogy miből mennyi jut, ritka csemege gyanánt a vasárnapi reggelire mindenkinek egy tojás a szombatonként sütött kenyér egyetlen szelete mellé. Akkor fogadta meg Gergely, hogy ha egyszer lesz annyi, amennyi kell, minden nap tízet eszik meg belőle. Arra persze még várnia kellett jó pár évet, ugyanis abból a kicsi bérből, amit az anyja kapott, a Pekry grófékhoz szegődve szolgálónak Dicsőszentmártonba, nem igazán futotta, mert közben őt is ott járatta iskolába, de még abból sem, amit tizenöt-tizenhat évesen, már szálas legényként a nitrogéngyárban kazánfűtőként keresett. Annak, hogy akkor oda szegődött, mégis megvolt utóbb a haszna, mert a magyar világ visszatértekor az anyjával együtt átmenekültek északra, Vásárhelyre, mert az volt a legközelebb, ahol a maga szakmájában munkát remélhetett, s valóban a MÁV-nál lett mozdonyfűtő, így, mire korban odajutott, hogy besorozták volna, a keleti frontot is megúszta. A soproni állomáson vesztegelve érte utol, s haladt át rajta azátözönlő ármádia. Jó három hét elteltével, negyvenöt áprilisának végén, az első, keletre tartó szerelvények egyikére sikerült felkapaszkodnia, de így is csak május közepére ért haza. Nem kellett sokat ücsörögnie munka nélkül, a román állami vasútnál, a CFR-nél is szükség volt tapasztalt fűtőkre, amivel nem is lett volna nagyobb baj, mert elviselte a vele járó kellemetlenségeket, csak az egyre sokasodó jövés-menés miatt nem maradt ideje, lehetősége az udvarlásra, a családalapításra, s ha nincs olyan szerencséje, hogy egyszer éppen a vásárhelyi depóban téblábolt, amikor a Déda felől jövet meghibásodott mozdonyt próbálták megjavítani az okosok, ő meg látta, hogyan balfaszkodnak, s odakérezkedett, hogy belepiszkálhasson, aminek nyomán a masina, láss csodát!, megtáltosodott. Lehet, halála napjáig nyeli a szénport, szívja mellre azt a sok kurva ilyen-olyan gázt. Annak a belepiszkálásnak az lett az eredménye, hogy a főnök meglátta benne az adottságot, amit ő soha fel nem fedezett volna magában, mert nem volt rá alkalma, s odavette maga mellé a műhelybe, eleinte kámfuternek, hogy aztán néhány hónap elteltével már csak a legkacifántosabb javításokat bízza rá, a tanulatlanra, aki pedig még ő maga sem tudta, hogy van az, hogy mindig megérzi, mihez kell hozzányúlni, s ahhoz hogyan, hogy működni kezdjen, ami addig nem működött. Nem is lett volna baj, elég rendesen fizettek, első idő volt az életében, amikor be tudta tartani a magának tett fogadalmat, s a vasúttársaság még egy kis szoba-konyhát is kiutalt nekik az állomáshoz közel, egy soklakásos udvar végében, éppen jókor, mert az asszony várandós volt a fiával. Csakhogy a vasút külön román világ volt az amúgy is román világon belül, s az évek múltával egyre inkább azzá lett, ami miatt egy idő után kezdett kicsit sok lenni neki az a túlzott románkodás, különösen azután, hogy a nyugdíjba vonuló régi főnök helyett újat kapott, akinek nem az volt a fontos, hogy ki mire képes, hanem hogy kinek milyen iskolája van, s nem csak kereste, olykor még meg is teremtetteaz alkalmat, hogy hozzápiszkálhasson ahhoz a kicsi fizetéséhez, a járandóságához, ami így nem hogy nőtt volna apránként, ahogyan az normális körülmények között elvárható, s amiből akkorra már a magáén kívül még három szájat kellet etetnie, hanem folyton csökkent. Ezért aztán amikor annak a szarházinak a mocskolkodásai miatt azon kellett elmerengeni, hogy a továbbiakban is ő zabálja mega mindennapi tíz tojását, vagy a gyermekeknek meg az asszonynak is hagyjon belőle fejenként egyet-kettőt, jobbnak látta odébbállni. Szétnézett hát a városban a lehetőségek után, akkor figyelt fel egyik ilyen hátha-helyen, hogy valaki az Ölyvessy Feri nevét említi, meg is akadt a fülében, mert remélte, hogy arról van szó, akivel Dicsőben három évig osztálytársak voltak, rá is kérdezett, megtudta róla, hogy nem sokkal azelőtt került oda mindenható főnöknek a meggyesfalvi téglagyárba, megkereste, röhécseltek egy jót a régi idők felemlegetésén, ömlöttek belőlük a történetek, Ferinek láthatóan kedve volt hozzá, ezért is nem röstellte, hogy félbeszakítja, rákérdezett, nincs-e az általa igazgatottak között valami lakatosmunka. Igazgatóként megtehette volna, hogy megsértődik, de nem tette meg, mondta, hogy véletlenül éppen van, de közben kiütköztek rajta a kétségek, hogy ő mindenféle képzettség nélkül képes lenne elboldogulni azzal a sok fajta masinával, igyekezett hát megnyugtatni, hogy bármilyennel, mertannak, aki a gőzmozdonyokhoz szokott, kismiska egy akármilyen másikat megbütykölni. Nem úgy tűnt, hogy eloszlatta volna az egykori osztálytárs igazgatói kétségeit, de nem erősködött, hogy meggyőzze, mert remélte, hogy nem utasítja el, ha másért nem, hát legalább azért, mert az sem volt fenékig tejfel-világ, amikor együtt koptatták az amúgy is kopott iskolapadot. És tényleg csak azon múlott, hogy a gyári totumfaktum az ő hallgatását magabiztosságnak vélte, ugyanis végül, a kopasz fején idegesen simítva néhányat, igent mondott, amit, úgy tűnik, a későbbiekben egyikük sem bánt meg, mert számára kihívó és izgalmas új világnak bizonyult a téglagyár a maga sokféle szirim-szarom gépével meg kemencéjével, Ölyvessy pedig csak a legelején csodálkozott el azon, hogy az általa kegyelemből befogadott egykori pajtás mivé, a maga nemében milyen nélkülözhetetlen mindentudóvá növi ki magát. S mert mindketten jól jártak, azóta sem volt szükség, hogy bármikor is kibéküljenek, soha nem adódott ugyanis alkalom arra, hogy valamin összevesszenek.

(tovább…)
július 5, 2021 | Juhász Zsuzsanna | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Önmutáció; Alkalmazkodás

 

 Önmutáció
  
         Negyvenezer év sok idő. Akkor jelent meg a neandervölgyiek között a cro-magnoni ember.
         Hogy kiszorítsa. Azóta tudja az ember, a génjeiben, a zsigereiben, hogy van, hogy felbukkanhat, hogy lehetséges valamiféle ellenség.
         Ezért nem tiltakoznak a kisebbségek. A zsidók, romák, nők, nem zseni gyerekek, nem sportemberek, kissé túlsúlyosak, nem egészen nagyon képzettek. Mert egyféle ellenségbe-nyugvásban nőnek fel.
         Ha sikertelenség éri őket, nem kell önmagukat hibáztatni. Hisz tényleg lehetséges, hogy születettségük miatt nem vették be őket a munkával rendelkezők, a megbecsültek, az egyenlő mércével mértek világába.
         Mert lehetséges, tényleg lehetséges, hogy kisebbségi voltuk lett a hátrányuk. És maradnak ki klikkekből, béremelésből, jobb állásokból. De nem zúgolódnak, a zsigereikben van a másik évtizedes törekvése a másik elnyomására.
         Viszont veleszületett, elidegeníthetetlen jogaik vannak, és élnek is velük. Boldogan keresik meg egymást, egymásra kacsintanak, vagy csak pár órát egymás közelében töltenek. Hogy erőt gyűjtsenek, erőt egymásból, a létezés boldog örömét. És végtelen megrövidítettségükben legójozhatnak, legádzsózhatnak bárkit, aki nem közéjük tartozik. És nevetnek, és vicceket csinálnak róluk, ellenük. Finoman, fegyverek és ököl nélkül, de a teljes kielégüléssel.
         Hát ezért nem kell nekik a jog, a demokratikus képviselet. Mert ők csinálják és élik a jogot, nap mint nap.
         Én pedig csak munkás vagyok, alkalmazott. Csak dolgozó, aki ellensége lehetne minden nem dolgozónak. Nyakunkat szívó piócának láthatnám a rokkantnyugdíjasokat, a magas nyugdíjjal rendelkezőket, a fogyatékosokat, akiknek speciális és drága eszközökre és tanárokra van szükségük. És ott vannak az egyedülálló szülők a magasabb családi pótlékkal, és a betegek, akik belemennek mindenbe. Akár féléves várólistába is, hogy egészséghez jussanak.
         Csakhogy ehhez nekem semmi kedvem. Úgy látszik, én valahogy az evolúció folyamán elvesztettem az ellenséges gént.
         Mutálódtam, na. És akkor mi van?
  
  
  
  
 Alkalmazkodás
 Férjemnek
  
         Te, gondolod, hogy a nikotin elég lesz itt? Függésnek, na. Hogy minden gond nélkül belesimulhassunk ebbe a társadalomba.
         Gondolod, hogy még mindig elég lesz? Mert annyi itt a piás, a gyógyszerfüggő, az energiaitalos, a stresszre gyomorfájással, hasmenéssel, székrekedéssel válaszoló, hogy lassan kisebbségben leszünk. Hogy nem szedünk semmit.
         És ott vannak azok, akik nem merik kimondani, hogy nem mernek gyereket vállalni. Csak tudat alatt impotensek lesznek vagy frigidek és policisztás ovárium szindrómások.
         De tényleg, így ezzel a konzervatív cigizéssel csak gyanúsak leszünk. Már hogy semmi mást nem csinálunk magunkkal. Az meg senkit se érdekel, ki hogyan próbálja felkutatni a nemi potenciáját. Az nem számít, hogy az is csoda itt, ha valaki képes még egy jót élvezni. Akárhogy, akármilyen segítséggel, gyógyszerrel, ajzószerrel, prostival vagy csak úgy, natúr. Bár fogalmam sincs, milyen az a natúr szex, de jól hangzik, és úgyse érdekel senkit.
         No de tényleg, előbb-utóbb gyanúsak leszünk, hogy mindenféle külső segítség, mankó nélkül lavírozgatunk itt, mint kis halacskák. Túl vidámnak fog tűnni egyszer az úszkálásunk, meglátod. Legalább neked vehetnénk egy botot védekezésül. Mármint, hogy ne érjen előítélet, hogy milyen jól elvagy te itt. Vagy legalább próbálnál tétován, előrehajolva járni. Legfeljebb hasra esel, de gyanús nem leszel.
         Míg énnekem erre nincs lehetőségem, nálunk flottnak, frissnek, üdének és fiatalosnak kell lenni. Persze nem csak úgy, magunktól, hanem mondjuk energiaital segítségével. Szóval valamit tényleg kellene csinálni, rejtőzködnünk kellene valahogy. Mert nem vagyunk kőgazdagok, nem tudunk elszigetelődni. No meg én nem is szeretnék izolálódni csak azért, mert nem tudunk magunknak kitalálni egy jó kis függést, amit aztán szépen eljátszanánk. Mert hogy nem szabad közösségben röhögni, kacagni, felnevetni, az még rendben. Ne hihesse senki, hogy rajta nevetünk. Bár humánusabb megoldás lenne elmondani a röhögtetős sztorit a többieknek is, akik nem hallották. A történetet nem, csak a nevetést. És a humánust magunkra értettem, hogy ne kelljen már uralkodni magunkon és elfojtani a nevetést.
 Mert aztán a nevetős sztorik is utána mennek, áldozatául esnek az elfojtásnak azok is.
         És észre se vesszük, ha elfogynak. A jó kis kacagtatós történetek, ha kivész belőlünk a vágy, hogy ilyeneket alkossunk és adjunk tovább. Bár jó, jó, te azt mondanád, búval aszott itt mindenki, arat a depresszió, már-már népbetegség. És szél ellen nem lehet vizelni. De én akkor is hiszem, hogy jó röhögések nélkül nem lehet élni. És az az ember halála lenne, ha nem akarna többé jó kis kerek izéket kigondolni, hogy továbbadhassa. És most nem a cicire gondolok, bár az se rossz. No de a cicihez jutás natúr jogát ti vesztettétek el azzal, hogy nem akartatok osztozni rajta egy gyerekkel. De legalább mondanátok ki, és menne tovább az élet. A cici osztatlanul is jó, sőt. Osztatlan és örökös lesz lassan, ahogy egyre kevesebben akarnak gyereket.
         És te, egy jó kis cicifüggés se lenne rossz pedig. Neked, persze, csak neked, a te részedre. És én se sértődnék meg, ha csak virtuálisan nézegetnéd őket. A ciciket, de sajna ez édes álom. A cicifüggést már biztosan nem tűrné a társadalom. Pedig a kokónál biztosan jobb. A nyugtatóknál is. A piánál már kétesélyes, mert egy kevés piától legfeljebb nagyobbnak látnál vagy kisebbnek, vágya, szíve szerint. Mert tényleg, hogy ti mit összefakszniztok a méreten. Egy egész évi pszichoanalízis kellene, hogy melyikőtök miért ragaszkodik a nagyhoz, kicsihez. Van, akit nem ijeszt a nagy, mert a kettőt összefogva hüvelyként használná szívesen. A vállalkozónak meg jó a kicsi is, mert kihívás neki, hogy kihozzon belőle valamit. Vagy ki tudja? Ti tudjátok, és tudjátok is, mert ez a méretkérdés a ti bolondériátok. Ti méricskélitek magatokat odalent, és azt hiszitek, nekünk is gondot okoz a mellünk mérete. Pedig nem okoz, csak ti sulykoljátok belénk, hogy az fontos. De csak nektek fontos, és sajna tényleg így van. És sajnos nagyon régóta ti akartok nagyobbat. Mert valaha a nőnek több, kisebb melle volt. Még ma is születnek nők harmadik, csökevényes mellel. De úgy alakult, hogy a nőnek egyre kevesebb, de nagyobb melle lett. Persze, hogy vonzóbb legyen a férfinak. Csak azt már nem kérdezte meg a férfinemű etológus, hogy ugyan honnan indult ez az egész mellnövekedés és ritkulás. Ahhoz előbb bennetek kellett csökkenie a vágynak, hogy válaszul a mienk meg nőni kezdjen. És csökken azóta is. És a spermátok száma is csökken. És valójában a mi sokféle mellméretünk áll szemben a ti csökkenő vágyatokkal. És miért is ne csökkenne. A történelem, sőt már az evolúció folyamán férfimilliók maradtak ki a szaporodásból. Az erősebb hím, aztán a gazdag, tehetős férfi milliókat szorított ki. Az, aki megtehette, hogy nője, gyereke legyen. De még ma se tesz jót a nemi hormonoknak a dominancia-hierarchiában létezés. Vagyis az, hogy egymás tökére léptek, vagyis a dominánsnak szabad az alatta levőt meghajlásra bírni. És megalázni is, hisz jut eszembe, te mesélted, hogy egy vidéki, fiatal jogászt megszopatott a felettese. Az állásért, igen, de tán azért is, hogy megmutassa, ki az úr a háznál. No de az a férfi hogy közeledik aztán a nőkhöz, mer-e közeledni, tudva, hogy bármikor kiderülhet a titka. De a nőknek könnyebb volt, nekik nem kellett visszafejleszteni a nemiségüket annyira. Igen, a poligámia megmentette őket a nemiségük visszaszorításától. Nekik csak a cicit kellett alkalmazkodtatni a csökkenő férfivágyhoz. A dominacia-hierarchiában létezést meg most tanuljuk, pár évtizede, a nők munkába állításával. Igaz, máris hat ránk, igen, mi is egymás petefészkére lépünk. Nézd csak meg, az erős napi hierarchiában dolgozó nők, például nővérek, eladók sokszor túlsúlyosak. De ez nem jó, mert kövérségük policisztás ováriummal járhat együtt, azaz terméketlenséggel. Bár ha belegondolok, hogy a kövér, hatalmaskodó kápó, vagyis némber egész nap leordítja a betegek fejét, akkor jobb is tán, ha nem esik teherbe. És jobb is, ha ezt nem tudja magáról, mert ezt is csak a betegeken verné le. És ne mondd, hogy rosszindulatú vagyok, mert a monogámiával megindult a harc a nők között is a gyerekért, a férjhez és gyerekszüléshez való jogért. És a nők elkezdték egyre vonzóbbá tenni magukat, egyre megfelelőbbé, már ha ezt lehet fokozni. De sajnos nem volt elég már a mellméret, dehogy. S mivel nem volt tulajdonuk, pénzük, házuk, földjük, ahogy még ma sincs. Hát nekiálltak saját magukat formázni, pozitív szelektálttá válni. Eladhatóvá, eladhatóbbá. A többieknél, persze. Főleg kiválni akartak a többiek közül. De míg a férfiak valóban kiválhattak szorgalommal, tanulással, gürizéssel, örökléssel, és elmehettek szerencsét próbálni. Addig a nőknek az igyekezet maradt, a tisztesség, a becsület. S hogy ez mit is takar, az mindig más volt. A háztartási és nevelési ismeretek csak az alapot jelentették, a tisztesség viszont főleg szüzességet, visszahúzódást, politikátlanságot, bele nem szólást. Hisz még ma is kevés a parlamentekben a nő. S volt, van, ahol a tisztesség a csikló kimetszését jelenti. Hogy a nő ne akarjon élvezni mással, csak a férjével, vagy azzal se. Csakhogy valaha voltak férjek, nős, családos emberek, akik szintén kiváltak a férfiak közül. És megtehették, hogy feleséget vegyenek magukhoz. Mert a férfi értékét, értékelését növelte valaha az asszony, a gyerek. Mert valójában a férfi így felelősséget vállalt a nőért, jóformán annak haláláig. Biztosította a létfeltételeit, cserébe viszont a nők nem zúgolódtak, hogy nem birtokolnak semmit. Eszükbe se jutott, hogy miért a fiúk örökölnek, viszont annyit azért megtehettek, hogy nőegyletekbe tömörülve segítették szegényebb társaikat. Árvaházakat és öregotthonokat hozhattak létre. Óvodákat, hogy szegényebb társaik, a munkásnők nyugodtan dolgozhassanak. Tehettek bármit, de csak azt, ami a társadalmi békét biztosította. Konzerválta az egyenlőtlenségeket.
         És most, szívem, nézz csak ránk. Dolgozhatunk, szabadon eltarthatjuk magunkat és a gyerekeinket. De továbbra sincs semmink, ami birtokolható, az még mindig a férfiaké. Gyár, föld, ház és olykor a gyerek is, mert az anyának nem lenne őt hova vinnie. És közben elvesztettük a férjet is, azt, amelyik felelősséggel vállal nőt, gyereket. Amelyik jóban és rosszban, egészségben, betegségben a másik mellett marad. Mert ez a feleségeknél inkább alapvető még mindig. Miközben bármelyik utolsó striciből lehet férj, hisz a monogámia a férfiaknak kedvez, ezt mondjuk olvastam is, de látom is. Kőkemény, echte alkeszek próbálják megmentetni magukat reménykedő, társra vágyó nőkkel. De akkor már késő. És nem vagyok előítéletes, hisz ismersz, de valahogy a férfiaknak tényleg szükségük van arra, hogy valaki elvezetgesse, kell nekik valami meder, különben túlcsordulnak, kiöntenek. Elbízzák magukat, addig nagymellűsködnek, míg bele nem halnak, nem tudom, miért. Tán bizonyítási kényszerből a főnöknek, apának, istennek, de az biztos, hogy zabolátlanabbak a nőknél, már megbocsáss. 
         És a nők még mindig próbálkoznak, tetszeni akarnak, elfogadtatni magukat, és meglepiből szűzhártyát varratnak maguknak az elveszett helyett. A váló férjek meg megpróbálnak mindent visszaszerezni, volt aki az osztozkodáskor levonatta az ügyvédjével a felesége méhirtásának költségeit. Holott az a méh neki volt, érte volt főleg, és a belecsinált gyerekeinek.
         S akkor mit is találjunk ki függésnek hirtelen, hogy ne legyünk se irigyeltek, se gyűlöltek. Mert azt tudom, hogy kisebbséghez tartozni nem jó. Hogy úszni kell az árral. De talán szólni is lehet, szólni kell, ha rossz az az ár.
         Szerintem ne törődjünk vele, se a józanságunkkal, és mondjuk csak azt, hogy kávézunk. De nagyon.
         Végül is az is függés. Csak kissé ódivatú.