Hajnalban keltek, kapkodva készülődtek, a reggelit már az autóban tudták le. Igaz, Becsei Árpád nem szerette, ha a Daciában esznek és morzsáznak, máskor nem is engedte meg, de ez most különleges alkalom volt. Ünnepnap, úgyhogy elvileg alhattak volna sokáig, ám a családfő Árpád siettette az indulást. Azt mondta, időben oda kell érni a határra, várhatóan a szokásosnál is nagyobb lesz a sor. Odáig nem ér el a keze, több megyével arrébb nem tudja elintézni a különleges bánásmódot.
Április negyedike volt, a felszabadulás ünnepe. Az akkortájt előszeretettel hangoztatott klisé szerint a Vörös Hadsereg 1945-ben ezen a napon szabadította föl Magyarországot a náci megszállás alól. Évekkel később kiderült, hogy e jeles dátum úgy született, hogy Sztálin marsall, a Szovjetunió generalisszimusza egyszerűen rábökött a naptárra, és kijelentette, hogy ekkorra nem szeretne egyetlen fasisztát se látni Magyarországon. Azt, hogy „látni”, természetesen képletesen értette. (Abba pedig most ne menjünk bele, hogy fasiszták amúgy se nagyon voltak errefelé, nácik annál inkább, a kettő közötti különbségnek a történelemkönyvekben nézhetnek utána a kíváncsi természetűek.) Természetesen az Acélos Szoszó eme akaratával tisztában voltak azok a szovjet parancsnokok is (mertek volna nem tisztában lenni), akik a megadott napon táviratilag jelentették Moszkvának, hogy Magyarország területéről kiűzték a hitleristákat. Tudták, hogy a generalisszimusz idáig úgyse lát el, bármilyen különleges képességekkel is rendelkezik. Így aztán azt se hallotta meg, hogy az április negyedikét követő pár napban a nyugati határszélen itt-ott még ropogtak a fegyverek.
A magyarokat nem kérdezte senki, hogy valóban felszabadulásnak tekintik-e. Egyszerűen rájuk húzták az új gúnyát. Kétségtelen, hogy volt, ami valóban véget ért. Az a rendszer, amely magáénak vallotta és igyekezett – időnként a modernitásnak és a racionalitásnak fittyet hányva – továbbörökíteni a történelmi Magyarország politikai és társadalmi hagyományait, a háború végével egy csapásra megszűnt létezni. A szovjetek megérkezése után a tragikus kísérőjelenségétől, a nyilas rémuralomtól és a nyílt zsidóüldözéstől se kellett már tartani. Egy villanásnyi időre fölbukkant a demokratikus átalakulás víziója. Ám az gyorsan kiderült, hogy ez is látszat volt csupán, szemfényvesztés. Április negyedike egyben azt jelentette, hogy az ország a Nyugat tudtával, sőt jóváhagyásával a Szovjetunió érdekszférájába került. És ez nem csupán annyi hordalékot hozott magával, hogy a Vörös Hadsereg katonái nőket erőszakoltak meg, valamint málenkij robotra vitték az embereket. Az ország az egyik megszállásból a másikba hullott. Negyedszázados függetlenségét, amelyet paradox módon a trianoni békediktátummal nyert el, majd a Wehrmacht bevonulásával elveszített, 1945. április 4-e után se kapta vissza.
A mesterségesen kreált ünnepnapot sokan arra használták föl, hogy kiruccanjanak Bécsbe. Az évtizedeken keresztül fennálló utazási korlátozások ekkorra valamelyest enyhültek, megvolt a világútlevél, kiválthatták a teljes családra a valutakeretet (hogy még több schilling csörögjön a zsebben, sokan a nagymamát is betuszkolták a Wartburgba), és nosza. A jeles nap ezúttal a hét közepére esett, és a megyei pártvezetés előzetesen úgy döntött, ezt a lehető legszélesebb körben érintettek számára is ünnepnapként – értsd: szabadnapként – kezeli. Anélkül határoztak így, hogy az óhajt konkrétan bárki is megfogalmazta volna. Tudták, hogy a jó hangulat nagyon fontos: amennyiben a gazdasági nehézségek fokozódnak (márpedig fokozódnak, ez nem volt kérdés, még akkor se, ha erről ugyancsak nem esett szó, legalábbis egyelőre), különösen lényeges, hogy az elvtársak és az elvtársnők kedélyállapota relatíve nyugodt legyen. Márpedig az érintettek rosszul vették volna, hogy míg a lakosság többsége pecázik, a parkban sétál, a telken veteményez, vagy egyszerűen csak otthon ül és nézi a televíziót, addig nekik eleget kell tenniük az évforduló adta protokolláris kötelességeiknek. Azokat tehát előrehozták egy nappal. Így se úszta meg mindenki. A központi, országos megemlékezés időpontjába innét, a provinciából nem volt beleszólásuk, a budapesti díszszemlét április 4-én tartották, ahol Magócs elvtársnak hivatalból meg kellett jelennie, részint azért, hogy képviselje a megyei elvtársakat és elvtársnőket, részint pedig, hogy kalauzolja és vezesse azokat, akik a megyéből a jeles nap tiszteletére állami kitüntetést vehetnek át. (Ideértve őt magát is, aki a Szocialista Magyarországért Érdemrendet fogja megkapni.)
– Természetesen amennyiben bármelyiktek velem tartana, örömmel veszem, van hely az autómban. De azt is simán meg tudjuk oldani, ha netán mindhárman jönnétek.
Végignézett a tárgyalóasztal túlsó felén, ám amazok mintha kerülték volna a tekintetét.
Az irodában vágni lehetett volna a füstöt. A snapszlis poharak is szépen ürültek, igaz, Becsei elvtársé a többiekéhez képest ezúttal is kicsit lassabban, de ezt már megszokták.
– Szóval nem szeretnétek, hogy a díszszemle apropóján bemutassalak benneteket néhány elvtársnak az országos vezetésből? Pedig külön hangsúlyoznám, hogy közületek kerül ki a majdani utódom. Nem mintha mostanában terveznék nyugdíjba menni, ámde a dolgokra fel kell időben készülni. Ez nem Amerika, hogy kapkodjunk orrba-szájba. – Még egyszer körbenézett, ám a másik háromnak sürgős vizslatnivalója támadt a Magócs elvtárs mögötti polcon, ahol Marx és Engels, illetve Lenin összes művei sorakoztak. – Hát jó. Nem kötelező. Azt viszont elvárom, hogy a megyei ünnepségeken odategyétek magatokat. Szeretném, ha minden zökkenőmentesen haladna, és még véletlenül se csúszna be semmiféle baki.
Szinte hallani lehetett, ahogy legördülnek a mellkasokról a kövek. A szabadnap megvan. A kis morgás úgyis el lesz felejtve. Magócs elvtárs nem haragtartó ember. Pláne akkor nem, ha egy különösen szép őzbakot vagy dámszarvast hajtanak elébe a következő vadászaton.
Becsei Árpád joggal érezhette később úgy, hogy neki aztán végképp nem volt oka arra, hogy lelkiismeret-furdalása legyen. Minden önfényezés nélkül is tisztában volt vele, hogy elég tisztességes ünnepi beszédet rittyentett, miután Magócs elvtárs a többiek távozása után belekarolt, félrevonta és bizalmasan megkérte, hogy segítse már ki a megyei díszünnepség kapcsán. Elvégre ő nem a szavak embere, nem kenyere a beszéd, jobban szeret cselekedni, mint szónokolni, Becsei elvtárs viszont köztudottan írói vénával született. Később pedig mindenfelé azt lehetett hallani, hogy ritka nagy és emlékezetes beszéd hangzott el a megyei főtitkár elvtárs szájából.
Sűrű nap volt, de hát a protokolláris kötelezettségek már csak ilyenek. A pártbizottságban szét kellett osztani a feladatokat. A megye minden településén megtartották az április 4-ei ünnepségeket, nagyjából egyazon időpontban, és sok helyütt szerették volna, ha a megyei pártbizottságból valaki odalátogat. Minden meghívásnak azonban nem lehetett eleget tenni. Ahogy Magócs elvtárs – szokása szerint – tréfásan fogalmazott: „Több kolbász, mint ember”. Bármilyen örömteli is a szívélyes vendéglátás, sokaknak meg kellett elégedniük a saját tanácselnökükkel vagy művházigazgatójukkal.
(tovább…)