A Rémálmok sikátora című filmről

Guillermo del Toro öt év után visszatért a nagyvászonra, hogy meginvitálja a nézőt a 30-as évek karneváljainak kegyetlen valóságába, és egyúttal leromboljon minden illúziót, amit a korábbi munkái során felépített bennünk. 

A Rémálmok sikátora, a hangzatos cím ellenére semmiképp sem tekinthető horrorfilmnek. Sokkal inkább a pszicho-noirként lehet kategorizálni, annak minden jellegzetességével együtt. A narratíva folyamán Stanton Carlisle (Bradley Cooper) zűrzavaros életébe nyerhetünk betekintést, aki keserű múltja elől menekülve talál új otthont a kétes erkölcsű Clem Hoatley (Willem Dafoe) karneváljában. Stant az első pillanattól kezdve lenyűgözi az attrakciók világa. Hamar beilleszkedik a társulat életébe, és szakértőjévé válik a mentalizmus áltudományának. Friss szerelmével, a szintén előadó Mollyval (Rooney Mara) új életet kezdenek a nagyvárosban, és fellépéseik során egymás után halmozzák a sikereket. Stan azonban továbbra sem képes megszabadulni a múlt kísértő bűneinek terhétől. Az egyértelmű jeleket figyelmen kívül hagyva önmaga áldozatává válik. Kapzsisága és helytelen döntései révén a sors, amely elől egész életében menekülni próbált, mégis beigazolódik rajta, míg Stan számára már elkerülhetetlenné válik a bukás.

Ahogyan azt már korábbi munkái során megszokhattuk, del Toro hagy hangsúlyt fektet a filmben elrejtett szimbólumrendszerek jelentőségére. A múltbeli feldolgozatlan bűnök, a sors elkerülhetetlenségének körkörössége folyamatos figyelmeztetések formájában kísértik a főszereplő minden lépését, hogy végül revansot vegyenek rajta. A gondosan felépített karneváli világ látványossága, a nagyvárosi klubok fényűző mivolta is csupán megtévesztő díszletelemként fogható fel. A dramaturgia mindig Stan belső világára összpontosít. Minden a háttérben feltűnő tükör, szem vagy felirat ezt a szimbólumrendszert erősíti. A mentalistaként fellépő Stan feladata elsődlegesen az emberi elme feltárása, a különböző kódok használata és dedukciós képességek alkalmazása által kivitelezett hamis gondolatolvasás. A főszereplő született sarlatánnak bizonyul, de középszerű sikerei elvakítják, és végül rá kell jönnie, hogy a hétköznapi emberek gondolatait talán még kitalálja, de önmagával, és az általa elkövetett bűnökkel mégsem képes szembenézni. 

Guillermo del Toro ezúttal teljes mértékben eltávolodik a tőle megszokott fantáziavilág természetfeletti elemeitől. A Rémálmok sikátora leépíti a misztikusság erejét, és végig a valóság szférájában marad. A befogadó ugyan számos varázslatnak tűnő részletnek és trükknek lehet tanúja, ezek azonban egytől egyig illúziók és egyszerű bűvészmutatványok, a narratíva pedig fel is tárja ezek aprólékos technikáit. Ennek értelmében a rendező életművében szinte már elmaradhatatlan természetfeletti lény felbukkanása is elmarad. Az egyetlen, utalás értékű elemként talán csak a Clem által őrzött Énoch nevű karakter kerül bemutatásra, amely a főszereplő saját démonainak folyamatosan visszatérő szörnyegetét szimbolizálja, és amely a cselekmény lezárását is méltóképpen ki fogja hangsúlyozni. 

A del Toro által felépített szimbólum hálózat összetett és koherens, de talán túlságosan is az. Annyira, hogy megbontja a cselekmény kibontakozásának egyensúlyát. A film látványvilága nem meglepő módon grandiózus és kifogástalan. Külön kiemelendő, hogy a karneváli díszletek egytől egyig valósak, hiszen a rendező ezúttal sem támaszkodott a digitális utómunka segítségére. A Dan Laustsen által fényképezett kompozíciók a negyvenes évek noirjaiból inspirálódva maximálisan kihasználják a tereket, és lényeges szerepet kap a mélység. A kamera folyamatosan mozog, és az akció nem csak a beállítás előterében történik, de a hátterek is tele vannak zsúfolva információval. Az elképesztő látványvilág ellenére a két és fél órás hosszúságú filmnek mégsem sikerül folyamatosan fenntartani a figyelmet, és a közepe felé meglehetősen lapossá és érdektelenné válik.  A narratíva viszonylag hosszú időt ölel fel a főszereplő életében, és körkörösen halad annak bukása felé, de Stan rossz útra térése csak akkor képes valós feszültség kiváltására, amikor a főszereplő helytelen döntéseinek következményei is lesznek. 

A színészekbe szinte képtelenség belekötni. A Rémálmok sikátorában Bradley Cooper egyik legkiválóbb teljesítményét láthatjuk az utóbbi évekből, ahogyan Cate Blanchett is meglehetősen élvezi a femme fatale szerepét, a ravasz pszichológus, dr. Lilith Ritterként. A protagonista szerelmét játszó Rooney Mara az egyetlen, aki bár jól teljesít, karaktere szinte teljesen elhanyagolható a filmből. Mivel a narratíva elsősorban a Stan Carlisle körül forgó eseményekre összpontosít, a Mara által megformált karakter nem kerül pontos kidolgozásra. Molly csak azért van jelen Stan életében, hogy később el is hagyhassa őt, ezzel demonstrálva a főszereplő bukását. A némiképp ellaposodott narratíva az elkövetett bűnök következményeinek kegyetlen bemutatásával ismét fellendül, és nem is áll meg a célig. A rendező által lassan kivitelezett történetvezetés a film utolsó félórájában szinte szárnyra kap, és bekebelezi a néző figyelmét. Minden korábban jelentéktelennek ható részlet, utalás és flashback értelmet nyer, míg a narratíva lezárására a befogadó Stannel együtt szembesül az elkerülhetetlen sors körkörösségének katarktikus erejével. A Rémálmok sikátoráról összességében kijelenthető, hogy nem Guillermo del Toro pályafutásának legjobb munkája, viszont az, hogy itt láthatjuk a rendező egyik, ha nem a leghatásosabb lezárását, az tagadhatatlan.