Richard Gadd: Baby Reindeer

Minden bevezető kampány, marketingfogás és tűzijáték nélkül, fű alatt tette közzé a Netflix az utóbbi évek egyik, ha nem legerősebb saját készítésű sorozatát. A Baby Reindeer (magyarul Rénszarvasbébi volna, de nem tudok róla, hogy magyar címen is megjelent volna) dráma-komédiának indul, majd váratlanul extrém sötétbe borul, megrág és kiköp, székhez szegez, szívet és gyomrot facsar, a legnagyobbat mégis akkor üti, ha némileg a valós hátterével is tisztában vagyunk: Richard Gadd ugyanis saját élettörténetének bizonyos részeit dolgozta fel előbb két egyszemélyes előadásban (one-man-showban), amelyeket a sorozatban is megjelenő Edinburgh-i Fringe Fesztiválon mutatott be zajos sikerrel. Ezekből állt össze a hétrészes Netflix-minisorozat, amelynek nemcsak alkotója, hanem főszereplője is. 

Donny (Richard Gadd) huszonéves srác, báros egy csendes kocsmában, ahová egy átlagos délután betéved egy szomorúnak látszó nő, és helyet foglal a pultnál. Hamar kiderül, hogy egy vasa sincs, semmit nem tud vásárolni, ezért Donny felajánl neki egy ingyen teát. Beszédbe elegyednek, és attól a naptól kezdve Martha (Jessica Gunning) minden egyes délután meglátogatja a fiút a munkahelyén. Nem sokkal később az e-mail-címét is megszerzi, és bombázni kezdi talán kedvesnek szánt, valójában teljesen összefüggéstelen és ijesztően zavart üzenetekkel. Donny számára hamar terhes lesz a rajongás, de képtelen ezt határozottan Martha tudtára adni. Amikor pedig végre elhatározza, hogy a rendőrséghez fordul, ez nem bizonyul jó döntésnek: a hatóságok egy cseppet sem veszik komolyan a zavarodott elméjű, álomvilágban élő, ártalmatlannak látszó nő jelentette fenyegetést. Arról nem is beszélve, hogy Donny nem áll elő a teljes igazsággal. Egy szót sem ejt sem arról a szörnyű traumáról, amely korábban érte őt, és annak elkövetőjéről, akinek sokkal súlyosabb a bűne, mint a zagyva e-mailek és a lankadatlan rajongás, sem arról, hogy a Marthától kapott figyelem legbelül hízelgő a számára.

A széria hangvételét tekintve meglehetősen könnyeden kezdődik, de első pillanattól érezhető, hogy benne van valami sokkal veszélyesebb fordulat lehetősége. Itt még legfeljebb arra számít a néző, hogy thrillerbe fordul a történet, ám ez a dramedy minden elvárásunkkal szembemegy. 

Donny sikertelen stand-up komikus. Anti-humorral, némi bohócjátékkal és bolondos kellékekkel operáló, a közönségben kínos csenddel fogadott fellépései a sorozat szerves részét képezik, részben humorral pontozva a történetmesélést, részben pedig megadva egyfajta kényelmetlen alaphangulatot, amelyben a szekundér szégyenérzet nemcsak nevetségesnek, hanem kifejezetten sajnálatra méltónak festi le a főszereplőt. Donny ebből sem tud menekülni, mint ahogyan Martha „szerelme” elől sem, aki hamarosan a humorestekre is elkezdi őt hívatlanul elkísérni. Bármennyire is áldozatnak látszik első körben a srác, hibát hibára halmoz, és egyszer csak azt is megértjük, miért. 

Miután a gyomrosként ható negyedik epizódból fény derül Donny múltjának legsötétebb részleteire, az eleinte krimit ígérő sorozat váratlan fordulatot vesz, és ezt nem föltétlenül a cselekményre értem. Innentől bontakozik ki, mit is szeretett volna Gadd létrehozni a színpadról adaptált alkotásban, amelyet az eredeti formátumra hajazó módon végigkísér a narráció és a főszereplő arcáról készült hosszú-hosszú szuperközelik. A hatodik részben pedig egy már-már műfajváltásként értelmezhető jelenetben nézzük és hallgatjuk meg a közönségnek, illetve a kamerának elmondott, előadott fájdalmasan őszinte reflexiót. A Baby Reindeer kendőzetlen önvallomás, félelem nélküli kitárulkozás, a sebezhetőség és a rossz döntések felvállalása, és az elszigetelődés módjainak feltérképezése, és – ahogyan az a Gadd-del készített interjúkból is kiderül – egyfajta terápia egy nagyon nehéz életszakasz történéseinek feldolgozására. Ugyanakkor nem öncélú: olyan társadalmi és lélektani kérdéseket vet fel, amelyekről ritkán beszélünk, és olyan összetett, ambivalens módon mutatja be az eseményeket és a szereplőket, amely nemcsak meglepő, hanem üdítő is. Gadd nem akar morális verdikteket hozni, és ha vádol is bárkit, a vádlottak közül ő maga sem hiányzik. 

Richard Gadd ugyanakkor nemcsak a film készítőjeként, hanem színészként is brillírozik. Hihetetlenül erőteljes színészi jelenléte, sebezhetősége, döbbenetes bátorsága a sorozat abszolút lelke és motorja, de nemcsak ő alakít nagyot: a Marthát játszó Jessica Gunning egyszerre sajnálatra méltó és vérfagyasztóan kiszámíthatatlan, a transzszexuális barátnőt alakító Nava Mau a józanság hangját képviseli, amíg aztán Martha az ő gyenge pontját is kitapintja, hogy a lelkébe gázolhasson, a híres tévésként megjelenő Tom Goodman-Hill pedig a maga eszköztelenségével és faarcával az egyik legfélelmetesebb filmes gonosz, akit az utóbbi időben láttam. A pontosan és érzékenyen játszó szereplőknek, a hibátlan filmezésnek és a felvetett témáknak – szégyen, szexualitás, családi kötelékek, traumafeldolgozás stb. – köszönhetően bármennyire is kényelmetlen ezt a sorozatot nézni, félrepillantani éppúgy lehetetlen.

Ha az eddigiekből nem lenne világos, a Baby Reindeer, ahogy annak idején mondták, csak erős idegzetűeknek ajánlott – nekik viszont kötelező.

Baby Reindeer (2024., Netflix, Egyesült Királyság)
Írta: Richard Gadd
Rendező: Weronika Tofilska, Josephine Bornebusch
Szereplők: Richard Gadd, Jessica Gunning, Nava Mau, Tom Goodman-Hill