A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Holnap Kulturális Egyesület új sorozata, a Pece-parti Műhely nyitóestjén múlt év novemberében Kelemen Istvánról, a Nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának egykori tagozatvezetőjéről és irodalmi titkáráról beszélgetett Nagy Mihály Zoltán történész a témát kutató Plainer Zsuzsa antropológussal, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársával.
Hogyan indult a kutatásod?
Kelemen István dossziéja a színház révén került hozzám. Én úgy tudom, a családja, egész pontosan az özvegye, Kelemen Márta kérette ki ezt a dokumentumot a Securitate archívumából. Innen, mint tudjuk, a családtagok, illetve hozzátartozók kikérhetik a rájuk vonatkozó iratcsomókat, így tett a Kelemen család is. Ők kerestek valakit, aki vállalja, hogy feldolgozza a dossziét, végül rám esett a választás. A Szigligeti Színház részéről Fazakas Márta keresett meg ezzel a munkával. Számomra ez volt az első alkalom, hogy a Securitate irattárából származó dokumentumokkal dolgoztam, nem lévén történész. Ráadásul a dossziét a ’70-es évek elején-közepén nyitották meg, én akkor születtem, nincsenek személyes emlékeim erről az időszakról. De a dokumentumok világát mindig is igyekeztem a mindennapi élet felől megérteni. Kevésbé érdekelnek a rendszerek, inkább az, hogyan éltek meg egyes emberek vagy csoportok egy történelmi korszakot. Ezért igyekszem olyan forrásokat is használni, amelyek eltávolítanak a dokumentumok számomra kissé halott világától.
Első lépésben elkezdtem olvasgatni a dossziét, majd igyekeztem összegyűjteni minél több információt Kelemen Istvánról. Azokat olvastam, rendszereztem, próbáltam eligazodni bennük. Aztán megtudtam, hogy Kelemen István írt egy szöveget, amit én kicsit önkényesen úgy neveztem el, hogy Kelemen István naplója. Ezt sokat használtam ebben a kutatásban. Miről van szó? Arról, hogy Kelemen István a Securitate zaklatásai miatt a családjával áttelepült Debrecenbe, ez valamikor ’77 tavaszán történik, és ott elkezd írni egy hosszú szöveget, aminek két része van. Az egyik kisebbségelméleti megközelítés, ez az én szempontomból nem volt annyira fontos. Kordokumentumként viszont nagyon érdekes. De volt egy másik része, amiben egyes szám első személyben leírja a saját történetét, a ’73-tól ’77-ig terjedő pár évet, ami az ő megfigyelésének időszaka. Ezt a forrást használtam és egészítettem ki a levéltári anyaggal. A kettőt összevetve egészen érdekes dolgok derültek ki. Ezen kívül többször is beszélgettem Kelemen Mártával, az özveggyel, aki nagyon sokat segített.
Ez egy személyes megfigyelési dosszié? Mert az már a legmagasabb és a legszigorúbb megfigyelést jelenti. Ügynökök általi megfigyelést, titkos levélcenzúrát, titkos technikai operatív eszközök használatát, azaz otthoni és munkahelyi lehallgatást.
Igen, ez egy ún. DUI, azaz személyes megfigyelési dosszié. És valóban, a Securitate minden módszert bevet a Kelemen István és családja megfigyelésekor. Ahogy említetted: telefonlehallgatás, levélcenzúra, ügynökök. Volt egy olyan házkutatás is, amely a házaspár számára kellemetlen élmény maradt. A dossziéból az is kiderül, hogy Magyarországra menet a család autóját is átkutatják a határon, de lehallgatják Kelemen István otthoni és irodai beszélgetéseit is. A határon történt cirkusz hatására dönti el a Kelemen házaspár, hogy kivándorol. Ami a házkutatást illeti, először átkutatják az irodáját, ez titokban zajlik, de megvan a jegyzőkönyv. Nem találnak semmit. Utána átkutatják a lakást, azt is titokban. Majd jön a másik házkutatás, ami Kelemen István jelenlétében történt. A megfigyelés kapcsán egy dolgot fontos megérteni. Bár a dosszié egy ember nevére szól, itt nem egy egyén történetéről van szó, hanem egy családéról. Hajlamosak vagyunk egy-egy megfigyelést valamely személy történeteként értelmezni, pedig nem az. A dossziéban több jelentés szól Kelemen István feleségéről, Mártáról, hiszen ő is a célkeresztbe kerül. Ugyancsak a célkeresztbe kerülnek Kelemenék barátai, színházi és nem színházi emberek, akiknek a Securitatéra kell járniuk vallomásokat tenni. Azt is tudjuk, hogy Kelemen István és Szabó József nemcsak közeli munkatársak voltak, de barátok is. Az aktából bizonyítható, hogy Ódzsára kezdetben a Kelemen István története révén irányul a Securitate figyelme. Ahogy gyűlnek a jelentések Kelemen Istvánról, egyre fontosabbá válik a rendező is, egyre több tartótiszti utasításban szerepel az, hogy Szabó Józsefre is oda kell figyelni.
A Kelemen család története szempontjából két fontos mozzanatról kell beszélnünk, mindkettőt említettem már: egyik az autó átkutatása, a másik a házkutatás. A Kelemen házaspár, ha jól emlékszem, ’74 augusztusában nyaralni indul Magyarországra és Lengyelországba. A borsi határátkelőnél megállítják az autót, átkutatják, elkoboznak bizonyos dolgokat, mindjárt pontosítom, miket, de ezt nem indokolják, a családot tovább engedik. Hogyan néz ki a Securitate dokumentumaiban ez a folyamat? Kiadják az utasítást a borsi határátkelőnek, mondván Kelemen István értékes színházi dokumentumokat készül kicsempészni Romániából, és ugyanilyen értékes színházi dokumentumokat Romániába becsempészni. Ez a vegzatúra hivatalos oka. Egyébként szigorúan meg van hagyva a vám alkalmazottainak, nehogy elárulják, mit keresnek, minden legyen dehumanizáló, megalázó, titkos. Mit találnak? Először is egy doktori igazolást. Kelemen István nemcsak irodalmi titkár és dramaturg volt, de színháztörténettel is foglalkozott, írt egy fontos könyvet is a nagyváradi magyar színjátszás történetéről a kezdetektől az akkori jelenkorig. Ez volt az ő doktori dolgozata. Tehát Kelemen az említett időszakban doktorandusz volt, azért is ment Magyarországra, hogy a kutatómunkáját folytassa. Ezért volt nála a doktori státust igazoló hivatalos papír. És amit a Securitate féltve őrzött és nagy értékű kéziratként aposztrofál, az két kézzel teleírt füzet, benne a Kelemen István által lejegyzett, a színház archívumából egyébként bármilyen szakember számára szabadon hozzáférhető adat. Kelemen ugyanis ebben a két füzetben kutatási céllal lemásolja a nagyváradi színház repertoárját a kezdetektől jópár évtizeden át. Na, ez a Securitate számára annyira értékes kézirat. Hangsúlyozom, a dossziéban maga az államvédelem ismeri el, hogy csak ennyit talált. Odateszi szépen másolatban ezeknek a kézzel írt füzeteknek a lapjait, mindenki elolvashatja, láthatja, nincsen benne semmi.
Van egy másik történet, a valutabirtoklás és az ehhez kapcsolódó házkutatás. A Kelemen házaspár állítólag nagyobb összegű valutát, dollárt, birtokolt.
Ebben az esetben megnevezi a Securitate azt, akitől az információ származik: ő a váradi kulturális elit egyik tagja. Nem volt magyar az illető, szóval most ne nézzen mindenki gyanakodva a mellette ülőre, hogy vajon, vajon… Egy román illetőtől származik az információ, akiről mindenki tudta, összevissza szokott volt beszélni. Nem valószínű, hogy a Securitate számára ő megbízható információforrás lehetett, ennek ellenére rá hivatkoznak. A házkutatásnak egyébként más hivatalos oka is volt, nemcsak a valutabirtoklás gyanúja. A második ok ugyanilyen abszurd. Egy irodai beszélgetés leirata szerint Kelemen István és két-három kollégája, színházi emberek, arról beszélgetnek, hogy Romániában hoztak egy új törvényt, amely szerint a régebbi műalkotások nemzeti vagyonnak számítanak, jelenteni kell annak, aki ilyet birtokol. Kelemen és a kollégái azon poénkodnak, kinek milyen nemzeti kincse van otthon, de a leiratot olvasva teljesen evidens, hogy senkinek sincs semmilyen nagy értékű műtárgya. Ennek ellenére a dossziéban a tartótiszt megjegyzi, ki kell deríteni, Kelemen Istvánéknak milyen képei vannak otthon a falon. A valutabirtoklás mellett ez a házkutatás második oka. És van egy harmadik is, ami gyakran felbukkan a dossziéban. Leginkább az érdekelte a Securitatet, hogy Kelemen István mit ír, mit olvas, és mire használja azt, amit olvas? Kinek adja kölcsön a könyveit? Kitől kap kölcsön könyveket? Már a legelső intézkedésekben szerepel, hogy meg kell tudni, mi van Kelemen István doktori dolgozatában? Ezek tehát az okok, amelyek miatt a házkutatást elrendelik.
Nézzük először a valutabirtoklást. Azt még elmondom, a szöveg, amit én Kelemen István naplójának neveztem el, ’77 augusztusában, Kelemen István váratlan halálával félbemaradt, ráadásul egy mondat közepén. Kelemen Márta az, aki a történetet folytatja. Mind a két szöveg nagyon fontos és akkurátus. Nézzük, mit ír Kelemen Márta a valutabirtoklásról. „Valutánk nem volt. A gyermekek játékai közt találtak egy kis játékperselyben egy maréknyi aprópénzt: magyar, cseh, lengyel, a legnagyobb érme a kétforintos volt. Találtak egy kis kulcstartót is, amerikai sógorunk ajándékát, sárgaréz keretben Kennedy fejes féldolláros. Pénznek minősítették. Ebből bírósági eljárás lett. Minket pénzbírságra ítéltek, a munkahelyen a munkatársak előtt feldolgozták, mint törvénybe ütköző cselekményt, anélkül, hogy a szóban forgó összegről említést tettek volna. 44 forint, négy és fél cseh korona, 53 USA cent.”
Képzeljük el a helyzetet: aprópénzek gyerekperselyben.
Igen. Gyerekként mi is gyűjtöttünk aprópénzt, tudjuk milyen ez. De nagyon jól jelzi, mennyire voltak reálisak ezek a vádak. És még egy dolog. Amikor a házkutatás során a kéziratot keresik, bizony probléma adódik. Mert Kelemen István színháztörténeti munkái, illetve a hozzájuk felhasznált forrásanyag a hatalom szempontjából ellenséges tartalmúnak minősülnek. Ugyanis olyan történelemképet közvetítenek, Erdély történetét például, amely a hatalom számára nemkívánatos, ellenkeznek a Ceausescu-rezsim hivatalos ideológiájával. A könyveket elveszik, a kéziratokat is. Kelemen Márta azt mesélte, gyanakodtak arra, hogy volt előző, titkos házkutatás, mert voltak kéziratok, amelyek eltűntek. De nézzük meg, hogy ír erről Kelemen István. „Mindent elvittek, ami a doktori értekezésemmel és egyéb tudományos munkámmal kapcsolatos volt. Pótolhatatlan értékű feljegyzéseket, adatokat, több esztendő munkáját. Elvittek minden olyan könyvet, amelynek valami köze volt a magyar kultúrához és történelemhez. Gunyoros megjegyzésekkel szórakoztak, jó, jó, doktor lesz az ember, de megmutatom-e valamikor az államvédelemnek a munkámat? Ami még bántóbb volt, a könyvekre tett megjegyzések. Kétezer kötet, majdnem mind magyar. Miért van ennyi? Mindent elolvasok? Ennyi időnk van? Kinek adtunk kölcsön? Az egész velünk kapcsolatos hercehurca nem viselt meg bennünket úgy, mint az a tény, hogy a könyvtárat polconként villanófénnyel lefényképezték. Ezután határoztuk el, hogy eladjuk a könyveink nagy részét.”
Nagyon jól jellemzik ezek a részletek azt, hogyan működik a Securitate.
Igen. Általában elfeledkezünk arról, hogy ezek a dossziék jól meghatározható céllal készültek: bizonyos előregyártott kategóriákba rendezi a Securitate a bűnöket, és ebbe a létező kategóriarendszerbe próbálja meg a megfigyelteket beszuszakolni. Ha beleillenek, ha nem. Illetve addig igyekeztek, ameddig a megfigyeltet bele nem illesztették. Ez magyarázza meg azt, hogy a vádak sokszor az abszurditásba hajlanak. De ezt az állambiztonság is tudta, ezért is próbálkoztak folyamatosan. Számtalan előregyártott bűn vagy vád volt. Például ’89 előtt a külföldi állampolgárokat szinte automatikusan kémnek bélyegezték, ezt próbálták rájuk bizonyítani. Addig igyekeznek, ameddig ez valahogy sikerül. Ilyen előregyártott kategória volt a valutabirtoklás is. De Kelement más vádakkal is illették: mint minden romániai kisebbségi, a Securitate személyében ő is nacionalistának számított. Amikor ehhez a vádponthoz próbálnak bizonyítékokat találni, az néha a korábban elmesélt abszurditáshoz vezet, más esetben nagyobb sikerrel járnak. Hiszen Kelemen István a Securitate szemében tényleg veszélyesnek tűnik a könyvei miatt, a kisebbségi színháztörténettel foglalkozó munkái miatt, rendszer szemében tiltott történelemszemlélet miatt, hiszen a rezsim ki akarja radírozni a nemzeti kisebbségeket a történelmi emlékezetből.
Mi minősült a szemükben nacionalizmusnak?
Kelemen esetében az is nacionalizmusnak minősül, hogy a színházban a jóváhagyásával magyar nyelvű előadásokat rendeznek, és ott összegyűlnek a nagyváradi magyarok. De a nacionalizmus kategóriájába tartozik az is, hogy Kelemen István a levelezésében nem használja a színház hivatalos megnevezését (Nagyváradi Állami Színház), helyette valami olyat ír a borítékra egy debreceni kollégának írt levélben, hogy Nagyváradi Magyar Színház. Fontos megértenünk, mi a lényege, a funkciója az előregyártott kategóriáknak. Az, hogy ezáltal vegzálni lehetett embereket. Nem az volt a lényeg, hogy találnak-e Kelemen Istvánnál fontos kéziratot vagy sem. Nem az a lényeg, hogy van-e valamennyi dollár a lakásban, mert hát nincsen. A Securitate is elismeri a hivatalos jegyzőkönyvben, hogy nincsen. Viszont a Securitate szempontjából nagy eredmény, hogy zaklathatott egy családot, lefényképezte egy értelmiségi házaspár könyvespolcát, széttörhette a gyerekek perselyét. Ha valami, akkor ez volt a Securitate munkájának lényege: vélt vagy valós vádakat gyártani, és ezek nevében zaklatni az állampolgárokat. Gyanút, félelmet, a megfigyelés érzetét kelteni, ha volt alapja, ha nem. Van erről egy kedvenc történetem, Domokos Géza dossziéjából származik. Domokos Géza és Huszár Sándor beszélgetnek A Hét szerkesztőségében, ahol lehallgatják őket. Egy helyen azt mondja Domokos Géza: „Én azt hiszem, nálunk jártak a fiúk, mert nincsenek a dolgaink a helyükön.” A leirat alatt ott a tartótiszt megjegyzése: „Nem mi voltunk ott.” Az antropológiai szakirodalom azt mondja, hogy a követési dosszié egy párhuzamos életrajz. Van az embernek egy saját élete, de a dossziéban megjelenik a valós személy egy párhuzamos alteregója, aki – a Securitate szemében – valutabirtokló, nacionalista, vagy kém. És az a Securitate működésének alapja, hogy egy adott ponton ez az alternatív életrajz, a dosszié által kialakított életrajz meg fogja határozni a valós biográfiát. Ez a Kelemen Istvánék esetében is bebizonyosodik. Addig mondja neki a rendszer, hogy te az én ellenségem vagy, amíg egy adott ponton a család úgy dönt, hogy kivándorol Magyarországra. Azt is fontos hangsúlyozni, ezeket a dossziékat nem azért állították össze, hogy ebből kutatni lehessen. Ez nem igaz. Azok, akik úgy fordulnak ezek felé az iratok felé, hogy abban van a teljes igazság, azok csalatkozni fognak.
Akik ma este itt ülnek, sokan a közönségből Kelemen István kortársai, talán azért is jöttek el, mert azt gondolták, itt valami most a helyére kerül, történik valamiféle jóvátétel. Ez annyiban igaz, hogy újra beszélünk Kelemen Istvánról, itt, ebben az épületben, ahol dolgozott, és ebben az intézményben, amihez tartozott, mégiscsak igyekszünk megőrizni az emlékét. Valóban igazságot szolgáltatunk neki és a családjának azzal, hogy ma itt vagyunk és elmondjuk, mi történt vele és a családjával. Azokat a dehumanizáló tetteket, amelyeket el kellett szenvedniük, a nyilvánosság elé kell tárni, de ennél sokkal többet kutatóként egyelőre nem tehetünk. Ezt fontosnak tartom elmondani.
Ahogy arról az imént is beszéltünk, ezeket a dossziék meghatározott céllal készültek. Így érthető, hogy bizonyos dolgokra nem fordít figyelmet a Securitate. Kelemen István aktájából mi hiányzik?
Nem tűnt logikusnak, hogy a színházi munkáról ne gyűjtsön adatokat a Securitate. Domokos Géza dossziéja tele van a Kriterion anyagaival. Kiadói tervek, költségvetés, referátumok, a cenzúrakutatás számára fontos anyagok. A Kelemen-dossziéban a színházi munkáról alig van valami. De elkezdtem gyanakodni, olvasgattam erdélyi magyar színházak vagy színházi tagozatok objektum dossziéit, és olyan szerencsém volt, hogy találtam egy-két infót. Emiatt arra gondolok, fontos volt a színház a Securitate számára. A kolozsvári színház objektum-dossziéjában találtam pár érdekes szöveget. Tudjuk, hogy Szőcs István, Szőcs Géza édesapja, aki jelentős színikritikus volt annak idején, az erdélyi magyar színikritika oszlopos tagja, ugye, jelentett. Őt már dekonspirálták, ki lehet mondani nyilvánosan a nevét. Az ő egyik jelentése baromi izgalmas. Szőcs egy filozófiai és esztétikai érvekkel teletűzdelt műelemzést ír. Egyszerre érvelve amellett és az ellen, hogy a kolozsvári színház mutassa-e be a Csillag a máglyán-t, Sütő darabját. Az az érdekes a jelentésben, ahogy a besúgó próbálja védeni magát, ugyanakkor győzködi is a feletteseket, hogy a darabot be lehet mutatni, nem lesz belőle baj. De kicsit azért vissza is táncol, hogy ha mégis valami baj lesz, nehogy már ő vigye el a balhét. Tehát nem igaz, hogy a színházi munkáról nem irattak jelentéseket. Lehet, a váradi esetében nem volt ember, aki ezt a munkát elvégezze. Ami a Kelemen dossziéjából kiderül, a Securitate állandó feladatának tekinti, hogy megerősítse, növelje a színházban a besúgói hálózatot. Különösen a magyar tagozaton.
Kelemen István besúgóiról mit lehet tudni?
Kelemen Istvánnak két főbesúgója volt. Az egyik egy Marin fedőnéven jelentő egyén, aki egyrészt román, másrészt nem tagja a román művészeti személyzetnek. Gyanítom, adminisztratív munkát végezhetett. Ő ilyeneket írt Kelemen Istvánról, hogy miatta megszakadt egy előadás, mert akkor este játszották a román-magyar focimeccset, és az előadásban a színészek bemondták a meccs eredményét, a közönség elkezdett őrjöngeni, felrohant a színpadra, és emiatt félbeszakadt a műsor. Ez teljesen abszurd. Mondok egy másik példát. Marin szerint Az ember tragédiája bemutatóját el kell halasztani, mert Vermesy Péter, aki az előadás zenéjét állította össze, Kolozsváron hagyta a kottákat. Ilyen őrült dolgok szerepelnek a besúgói jelentésekben, mint Kelemen István elleni vádpontok, az ő nacionalizmusának a bizonyítékai.
Így működhetett a besúgók képzése is, keresniük kellett a Securitate által kijelölt vádpontokat.
Én erről keveset tudok, de valószínűsítem, hogy keresni kellett például a nacionalista megnyilvánulásokat. Aztán a besúgó mint jótét lélek, gyorsan beírta, amit annak gondolt, hogy legyen valami a jelentésben. Most persze viccelünk, de az ügynökök emberek életét nyomorították meg. Aztán volt egy másik besúgó, nem színházi ember, értelmiségi, róla keveset tudok. Ezen kívül volt valaki az színház magyar művészszemélyzetében is, akit sikeresen beszerveztek. Egyetlen jelentését találtam tőle, de abban nincsen semmi. Azt írja le, hogy Kelemen István tökéletesen végzi a munkáját, szeretik a kollégái, semmifajta kifogás nem merült fel ellene a színházon belül. Volt egy negyedik besúgó is, őt nem fogom nevesíteni. A baráti társaság hamar rájön, ki lehet az, és következetesen elkezdenek titkolózni a jelenlétében. Elkeseredetten írja a besúgó, nagy baj van, kedves elvtársak, mert rájöttek arra, hogy ki vagyok. A tartótiszt pedig külön felhívja a figyelmét arra, vigyázzon, nehogy dekonspirálják. Nem akarom őket védeni, nem arról van szó, csak azt mondom, egy társadalomtörténeti, antropológiai elemzésben a besúgó alakja hihetetlenül összetett kategória.
A 2023. november 23-án a nagyváradi színház páholyelőcsarnokában zajlott beszélgetés alapján a szöveget gondozta és szerkesztette Szűcs László.