A tizedik alkalommal Szatmárnémetiben jelentkező Interetnikai Színházi Fesztivál (Ifeszt) részben folytatás, részben újrakezdés volt. A Magyar Színházi Szövetség (Maszín) égisze alatt megrendezett seregszemle magyar, német, jiddis, romani és román nyelven megszólaló előadásokat, könyvbemutatókat, szakmai beszélgetéseket foglalt magába másodszor a partiumi városban. Az Ifesztet kétévenként szervezik Erdély, a Partium és Székelyföld magyar színházaiban, egybegyűjtve a romániai kisebbségek színtársulatait. A kisebbségi társulatoknak van egy másik seregszemléje is, a szintén kétévenként megrendezett Nemzetiségi Színházi Kollokvium, melynek állandó szervezője a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió. Mindkettő létrejötte Zsehránszky István egykori színikritikus, színházi szakember, publicista nevéhez fűződik, akinek posztumusz kötetét is bemutatták Szatmárnémetiben.
Az Ifeszt műsorfüzetében Bessenyei Gedő István, a szatmári Északi Színház Harag György Társulatának vezetője, fesztiváligazgató, a Maszín ügyvezető elnöke azt írja: több szempontból is újrakezdés a tizedik találkozó. A pandémia okozta kihagyás után a vándorfesztivál először tér vissza egy korábbi helyszínre. 2016-ban Szatmárnémeti adott otthont a seregszemlének, ott és akkor fogalmazódott meg a Maszín megalakításának gondolata. A múlt év végén abban a gyönyörűen felújított színházban sereglettek össze a társulatok és a nézők, mely nemrég ünnepelte 130. születésnapját. Először szervezték a romániai kisebbségi nyelveken játszó társulatok találkozóját a Magyar Színházi Szövetség kötelékében, s a fesztivál továbbra is kétévente vándorol a tagszínházak között. Erre korábban az Ifeszt megálmodója, a 2021 tavaszán elhunyt Zsehránszky István is rábólintott, s a főtámogatók is beleegyeztek.
A fesztivál házigazdája az Északi Színház, az előkészítő munka oroszlánrészét a Harag György Társulat vállalta. Volt munka nem is kevés, napi két előadás, könyvbemutatók, szakmai beszélgetések sorakoznak a programban.
Aluírott lemaradtam néhány előadásról, értékelni tehát csak azokat tudom, amelyeket láttam. A romániai magyar színjátszás pillanatnyi helyzetéről sem értekeznék, részint mert nem mindent láttam, részint mert nem csak a legfrissebb előadásaikat vitték a színházak a fesztiválra. Ennek magyarázata, hogy az Ifeszt programja nem válogatás nyomán, hanem a társulatok javasolta előadásokból áll össze. Pedig jó lenne, ha a legújabbak érkeznének, továbbá válogatni sem ártana. Utóbbihoz azonban nem csak pénz és paripa szükséges, hanem a fesztivál „szabályzatának”, hagyományának a módosítása.
A szatmárnémeti Ifeszt számomra nagyon jól kezdődött. Nemcsak a kedvesség, ahogy fogadtak, hanem a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának az előadása is nagyban hozzájárult. Amióta bemutatták, szerettem volna látni a több díjat elnyert előadás, Molnár Flórának az Újváradban megjelent, Rémkabaré három részben című kritikája csak fokozta a kíváncsiságomat.
Molnár, mozi, horror
Molnár Ferenc darabjának a Kellér Dezső által átírt és Zerkovicz Béla slágerdalaival tűzdelt változatát Keresztes Attila állította színpadra. A doktor úr című vígjátékot ismertem, láttam is színpadon, a zenés változatához mindeddig nem volt szerencsém. Az előadás felülmúlta a várakozásaimat, ezért kiegészítem az ifjú pályatárs kritikáját.
Keresztes a némafilmek, az 1920-30 évek mozijának stílusjegyeit vegyítette az ikonikus horrorfilmek pillanataival. Például Sárkányné (Kádár Noémi) egyszerre Morticia (Adams Family) és Karády Katalin. Vagy: Puzsér szerepében Galló Ernő beszédmodora, hangsúlyai egy az egyben Kabos Gyula. Benő Kinga (Szobalány) is egy ismert horrorfilm figura, és ezek kiragadott példák csupán, mert az egész előadás a groteszk és múlt századi burleszk ötvözete. Nagyon szellemes, vicces, okos, korszerű, pergő produkció. És még van az előadásban egy hatalmas csavar, amitől egészen különleges: A színészek nem énekelnek, hanem tátognak, ráadásul a nőknek is mintha férfihangja lenne. Azaz van. Bokor Barna színművész énekel mindenki helyet. Különböző hangon és hangmagasságban. Kis technikai segítséggel a duetteket is. Áll a zenekarban, keménykalapban, mint a hangszeresek, és hol Karády, hol Kabos Gyula, máskor Fedák Sári vagy Honthy Hanna énekhangját idézi. Amit Bokor művel, az egyedi, vicces és nagyszerű.
A vásárhelyiek A doktor úr előadása a rendezéstől a kifogástalan színészi játékig, az ötletdús koreográfiától a minimalista színpadképig, a régi slágerek hangszerelésétől Bokor Barna különböző hangjaiig a kortárs színház kvintesszenciája. Tiszta, pontos, minden pillanata kiszámított, a játék, a poénok minden esetben a jó ízlés határán belül maradnak. Hát ezért esett annyira jól a lelkemnek és az agyamnak ez az előadás.
Erdélyi szászok, két olvasatban
Carmen Lidia Vidu írta és rendezte a Temesvári Állami Német Színház Emberek. Eladók című előadását. A multimédiás, színházinak, sőt érdekesnek szánt produkció illusztrált, unalmas történelemórának sikeredett. Az Emberek. Eladók morális kérdést vetne fel, de lényegében nem szól semmiről. Dokudráma akar lenni a romániai németek kiárusításáról. A vetített képek elhalványítják, néha láthatatlanná teszik a színészeket. Igaz, ők sem nagyon iparkodnak játszani. Mondják a szöveget, a színpadon levő operatőr kamerájába, én meg nézem a vetített képet. Nézek, mint a moziban – jut eszembe az előadás alatt. Az ásítást diszkréten visszafojtom.
Mutatnak dokumentumokat, amelyek bizonyítják az NSZK (Német Szövetségi Köztársaság) és az RSZK (Román Szocialista Köztársaság) közötti titkos paktumot, hogy előbbinek mintegy tízezer nyugatnémet márkájába került minden egyes kivándorló. Megmutatják, megszólaltatják a két tárgyalót, egy főszekust és a német kormány megbízottját. Megszólalnak a szekus dossziékat vizsgáló hivatal (CNSAS) munkatársai, és elhangzanak kivándorlási történetek. Érdekes lenne ez, meg megrázó is, ha valami újdonság is elhangzana, valami, amit eddig mi, halandók nem tudtunk. És ne lenne annyira monoton. Történne valami érdekes a színpadon, amire oda kellene figyelni. De nem történt. Semmi sem történt. Azaz, de. A romániai németeket és zsidókat eladta a szocialista Románia diktátora. Ez viszont nem színpadon történt. Senkinek nem volt kedve válaszolni a szóban elhangzott a kérdésre: – Te mennyibe kerülsz? A morális dilemma sem derült ki. Mármint az, hogy az emberkereskedelem életeket mentett.
A marosvásárhelyi Yorick Stúdió Sebestyén Aba rendezésében mutatta be Elise Wilk Eltűntek című drámáját, melynek szintén a németek kivándorlása a témája, csak más megközelítésben. Az előadást kétszer is láttam. Előszőr 2018-ban a gyergyószentmiklósi Színházi Kollokviumon, és talán a következő évben Nagyváradon a HolnapUtán fesztiválon. Az első alkalommal a következőket írtam: „Elise Wilk sztárszerző Romániában, számos darabját mutatták be, díjakkal jutalmazták. A marosvásárhelyi Yorick Stúdió felkérésére írta az Eltűntek (Dispariții) című drámát, melyet Albert Mária fordított magyarra. (…) Sebestyén Aba színész, rendező, a Yorick vezetője az előadás utáni beszélgetésen elmondta, tudatosan keres női szerzőket és örül, ha egy darab ősbemutatója a független színházhoz kötődik.
A szerző szintén a beszélgetésen ismerte el, hogy ennek a felkérésnek a nyomán kezdett foglalkozni családja történetével, valamint a romániai szászokkal.
Az Eltűntek egy erdélyi szász család négy nemzedékén keresztül mutatja be az ország történelmének kulcseseményeit: 1944-1945, amikor a németeket szovjet munkatáborokba hurcolták, 1989–1990, a forradalom, aminek nyomán tömegesen vándoroltak ki a szászok, valamint 2007, az ország csatlakozása az Európai Unióhoz. Az előadásban egy-egy már halott vagy meg nem szültetett családtag monológja hangzik el, és jelenetek a család életéből. Eltartva, szinte érzelemmentesen, az elidegenítő színház nyelvén. A dráma bennem, a nézőben történik. A szöveg poétikus, az előadás, megrázó és kegyetlen. Talán szenvedélymentessége, a humora teszi megrázóvá. Az előadás, a színészi játék elindított gondolatokat dermesztenek meg. A marhavagonokban szállított emberek egy évre rá, hogy más embereket szállítottak ezek a vagonok a halálba. A tárborból túl későn érkezett szerelmeslevél, később az állandó rettegés a retorziótól, amiért az egyik családtag megszökött. A hideg, a sorbanállás, külföldi csomagok, az állandó félelem előli menekülés. Az itthonmaradás, a konok ragaszkodás a szülőföldhöz. Majd a szabadságban a szembesülés valósággal: a külföldre szakadtak otthontalansága, a halál idegenben, az udvarló besúgói volta. Aki mindent végigél, az öreg nagynéni, az utolsó, aki mindent tud a családról, de ő meghal, a fiatalok, az X és Y generáció eladja a házat, a múlt bezáródik.” (Kollokvium Brecht úr szellemével, in. Erport.ro)
Második alkalommal csak megerősödött bennem, hogy a nagyszerű előadást nem kezdte ki az idő, sem tartalmában, sem formájában.
Színház a tanácsteremben
Barabás Árpád székelyudvarhelyi színész-rendező állította színpadra Tracy Letts: A jegyzőkönyv című színművet a Csíki Játékszínnel. A darabról annyit tudtam, hogy sikerrel játsszák a budapesti Átrium színházban, a szerző más írását nem ismerem. A szerző amerikai Tony-díjas színész, Pulitzer-díjas drámaíró, továbbá sikeres filmek és tévéfilmek, sorozatok forgatókönyveinek szerzője. Hát erre már érdemes lenne gombot varrni, de elnézve a csíkiak előadását, nem könnyű feladat. A jegyzőkönyv társalgási dráma is, meg nem is, szatíra is, meg nem is, szóval a rendező és a színészek úgy adják elő, ahogy szívük és tudásuk diktálja. Unalmasan vagy izgalmasan, viccesen vagy véresen komolyan, lényeg, hogy történjen valami a színpadon és a fontos kérdések ne csak a szövegben, hanem a játék során is megfogalmazódjanak.
A helyszín egy kisváros tanácsterme, a szokásos hosszú asztallal, ami mögött a tanácsosok, a jegyző és polgármester foglal helyett. Kisvárosi intrikák, férfias viccelődés, nőies finomkodás, megválaszolatlan kérdések. A kis korrupciók és intrikák, önös érdekek csak az egyik vetülete a darabnak és az előadásnak, a másik a város nagy történelmi ünnepe, amiről kiderül, hogy úgy nem igaz, ahogy van. Az ünnepelt hős, vagy talán hősök elég rémes dolgokat műveltek a bennszülöttekkel.
A hősies jelenetet el is játsszák a tanácsosok, pont úgy, mint a gyerekek a játszótéren. (Talán ez volt a legsikerültebb jelenet.) Aztán az egyik tanácsos megkérdi, hogy miért ők a hibásak a múlt tetteiért, és ezzel vége az előadásnak. Mintha elszakadt volna a film. A szövegben rendesen benne van a közép-kelet-európai országok realitása, dilemmája, benne vannak az elhallgatások, a szembenézés hiánya, a kis hatalmi acsarkodások. Mondom, a szövegben. Az előadásból viszont hiányzik a játék, a gondolatiság, ami hitelessé teszi a szöveget. Meg azt is el kellett volna dönteni, hogy reál vagy más kulcsban állítják színpadra Tracy Latts darabját.
Koncert, you-tópia, büféelőadás
A bukaresti Állami Zsidó Színház Yiddis Trotter címmel koncertelőadást ígért a programban. Este hétkor kezdődött, s nyolckor már vége is lett. Hát, hogy is fogalmazzam meg finoman azt, hogy még ennyi is sok volt. A produkció jiddis dalokat tartalmazott, profi zenei kísérettel, a színészi, énekesi teljesítményeket viszont borítsa jótékony homály.
A szakmai beszélgetésen tudtam meg, hogy az elhangzott dalok egy részét Dél-Amerikában, illetve Mexikóban gyűjtötte a Moldovai Köztársaságban élő Efim Ciorny énekes és zeneszerző, a klezmer zene ismert képviselője. A színpadon vetített festményrészletek a zsidó származású képzőművész, Leonid Afremov munkái, ezt a fesztivál programfüzetben írták meg. A színészek ugyanis azt nem tudták, mi látható játék közben a hátuk mögött, Natalie Ester színművész, az előadás rendezője pedig nem jött el a fesztiválra.
A nagyszebeni Radu Stanca Színház Német Tagozatának you-tópia című előadásáról, amit Florian von Hoermann rendezett és Edith Buttingsrud koreografált, a következőket írja a fesztivál műsorfüzete: „A you-tópia egy multimédiás projekt, egy koreográfiai költemény, amely az egyének közötti érzékeny kapcsolatokról szól. A projekt alkotói a kommunikáció egy formáját kutatják, a múlt század nagy avantgárd költészetén és a művészi érzékenység szűrőjén át szemlélve a koreográfiát és a vizualitást. Így teremtenek valami újat a modern ember számára. A kollektív neurózis otthoni és városi terei, növényi eredetű, a Paradicsomhoz hasonlatos univerzumok és poszthumanista rémálmok közötti utazásra hívjuk a nézőket. Ez egy pszichedelikus utazás, melynek végén megpillanthatnak egy reménysugarat.”
Elolvastam a versek fordítását a vetítővásznon, és próbáltam összekapcsolni a mozgással. Néztem az előadást, de semmi nem jött át abból, amit a beharangozó ígért. Folyton a 80-as évek amatőr performanszai jutottak eszembe. Azok is újszerűek, elvontak és mindentől eltérőek akartak lenni, de nem sikerültek sem túl kifejezőknek, sem túl izgalmasnak. Biztos nagyon újszerű a szebeniek előadása, csakhogy én nem fedeztem fel benne sem az avantgárdot, sem bármely univerzumot. Mondjuk a neurózis lejött. Merthogy ideges és szomorú lettem, hogy mennyi munka, odaadás van a színészek részéről ebben a – legalábbis számomra – semmit sem mondó előadásban.
A színház büféjében mutatták be a Szatmárnémeti Északi Színház Mihai Raicu Társulata a #biztosítótűk című előadását. Bobi Pricop rendező produkcióját inkább installációnak nevezném, mint színházi előadásnak, bár simán belefér a kortárs színház fogalomkörébe.
Fülhallgatóval ültünk a képernyő előtt és nézzünk a „filmet”, melynek szereplői romániai kamaszok. A Tik-tok népe – mondom magamban. A világjárvány idején, a zömében fiatalok által használt közösségi médiában megjelent a #biztosítótűk (#ace de sigurantă) csoport, amit egy tinilány hozott létre, hatalmas sikert aratva vele a tizenévesek körében. Ezen a felületen elmondhatják gondjaikat, vállalhatják nemi identitásukat, vonzódásaikat, önkeresésüket, beszélhetnek a szorongásaikról, kapcsolataikról, elszigetelődésük, magukba fordulásuk okairól. Mindarról, amit a szülőknek nem mernek vagy tudnak elmondani, s amikről a tanáraik hallani sem akarnak.
Ezek a fiatalok vállalták, hogy Pricopnak és a stábnak mesélnek magukról és a kérdésekről, félelmekről, amiket a Tik-tokon osztanak meg egymással és a világgal. Idegeneknek könnyebb elmondani azt, ami bennük rejlik, mert nem kell elviselniük a rosszalló pillantásokat, a dorgáló, vagy ledorongoló szavakat, amit közelebbi vagy távolabbi környezetükben kiváltana a mondandójuk. A negatív (hate) kommentekkel nem törődnek, a megértőknek – like – örülnek. A # biztosítótűk egyszerre kapaszkodó és szelep a csoport tagjainak.
Ha a vetítés előtt a narráló színész nem mondja el, hogy a szereplők a Tik-tokon megnyilvánuló tinédzserek, esküdni mertem volna, hogy fiatal színészek beszélnek, táncolnak, énekelnek az előadásban.
A produkciót úgy képzelték el az alkotók, hogy több város színházában egyszerre mutassák be, mintegy jelezve a Tok-tok biztosította kapcsolattartási lehetőséget másrészt, hogy felhívják a figyelmet a fiatalok problémáira, valamint arra, hogy a társadalom továbbra is elutasítja az LMBTQ fiatalokat, nem veszi komolyan a tizenéveseket, nem figyelnek kellőképpen rájuk. A #biztosítótűk a figyelemfelkeltést célozza. Csak remélni lehet, hogy sikerrel járnak.
A Harag György Társulat színművészei, Sardar Tagirovsky rendezésében vitték színre Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című klasszikusát, amivel engem elvarázsoltak. Vitt magával Csongor és Tünde, Ilma és Balga. Amerre jártak ők, ott léteztem én is. Varázspálcával, repülő aranyalmával, szóval, énekkel, játékkal, a totális színházzal repítettek a tündérek és boszorkák birodalmába. Ám a mágikus mese nem csak a szerelemről beszélt, hanem a létről, életről és elmúlásról. A földön töltött rövid órák értelméről és értelmetlenségéről. Tisztán, összefüggően, kidolgozottan, bűbájosan és megrendítően. Szigety-Kósa Zsófia tollából ebben a számunkban bővebben olvashatnak az előadásról. Kritikája végén sorakoznak az alkotók nevei. Érdemes elolvasni tüzetesen, mert ez a csodaország, a csodalényeivel bizony hatalmas közös munka.
Borítófotó: az Eltűntek című előadásból
