Címke: simon judit

december 13, 2022 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Liselotte az új váradi stúdióban

Szegény nő, élni szeretne, és nem tudja, hogyan kell. Férjet keres, szerelmet, tán szeretővel is megelégedne, de ebben sincs gyakorlata. Kiszolgálni tud, a hódításról nincs fogalma. Esetleg annyi, amennyit a szappanoperákból tanult, de az édeskevés. 

Liselotte tizenöt évig beteg rokonát ápolta, akitől megörökölte a lakását. Ezért élhet Pozsgai Zsolt színdarabjának címszereplője „láthatóan rendezett körülmények között”. Azt nem tudni, hogy a szerző jellemzése szerint „csinos, virágzásában lévő” 35 éves nő, csak ápolt, vagy munkahelye is volt, ahogy az sem derül ki, hogy a férjkeresésen kívül van-e más elfoglaltsága. Hogy a házasságon kívül más életcélja nincs, az biztos.

A nagyváradi Iosif Vulcan Társulat Până când moartea ne va despărți (Míg a halál el nem választ) címmel mutatta be Pozsgai talán legnépszerűbb darabját, aminek eredeti címe Liselotte és a május. 

Az előadásban a „rendezett körülmények” a vélhetően egyszobás, konyhás fürdőszobás, eléggé lepukkant, ósdi bútorokkal berendezett, giccses nippekkel teli lakást jelentenek. Úgy maradt minden, ahogy az idős rokon hagyta. Van ebben az agyoncicomázott térben valami szomorúság, kilátástalanság. Olyan minden mindegy, vagy ha úgy tetszik, jó ez így is. A térből hiányzik a vidámság. Igaz, Liselotte sem vidám, sőt.

Daniel Vulcu, az előadás rendezője az első jelenetben jelzi: a nő nagy álma, hogy menyasszonynak lássa magát: fehér ruha, fátyol, és minden, ami ezzel jár.

A párkeresési hirdetésre jönnek sorban a férfiak. Az előadásban mindegyik groteszk figura. Valamennyiük a maga drámájával, szorongásaival, rettegéseivel, durvaságával, kicsinyességével érkezik. A férfiak sem kevésbé magányosak, mint a nő, aki a lakásán fogadja őket. 

Liselotte pedig mindegyiküknek meg szeretne felelni. Nem ismeri sem önmagát, sem a világot, amely körülveszi. Utóbbi talán nem is érdekli, ő csak azt szeretné, hogy legyen mellette egy férfi, talán azért is, hogy végre nőnek érezhesse magát. 

Ismerjük el, ez nő – hogy is fogalmazzak finoman? – buta. Nem kicsit, nagyon. Egy legyintéssel lehetne elintézni az egészet, de azért nem ilyen egyszerű. Merthogy a közhelyek, amiket mond és gondol, az elkeseredése nagyon hajaz arra az egyre többet emlegetett kérdésre, hogy tájainkon mit vár el a társadalom, milyen szerepet szán a nőknek, illetve mit várnak el a nők önmaguktól. 

A társadalmi elvárások a férfiaknak sem tesznek jót. Mindegyik másképpen igyekszik megfelelni a „férfiszerepnek”. Sikertelenül. Magányos, az egyedülléttől, a csendtől rettegő emberek találkoznak. Egyikük sem a győztesek kasztjához tartozik. 

Kapcsolatteremtésre képtelen férfiak, illetve az érzelmeket a testiséggel összetévesztő nő nem a legjobb párosítás. Liselottenek még egy rendes szexparti sem jön össze. A férfiak elmenekülnek tőle, egy kivétel viszont szmokingban érkezik. És itt jönne a poén, ami maradjon titok azok előtt, akik még nem látták az előadást. 

Mindezek ellenére nem kell csehovi mélységeket elvárni sem a darabtól, sem az előadástól. Utóbbinak nem is állt szándékában lélektani drámává lenni, sokkal inkább társadalmi vígjátékká. 

Vulcu groteszk, néha abszurd helyzeteket teremt a realista szövegre, és ettől nagyon mulatságos az előadás. És miért ne lenne az? A veszteseket kinevetjük, nemde? Mert ameddig úgy hisszük, hogy rajtuk nevetünk, győzteseknek érezhetjük magunkat. Ami szintén nevetséges. Szóval nagyokat röhögünk magunkon. 

A darabot osztrák színészeknek írta a szerző, ezért a német hangzású nevek. A rendező belemegy a játékba és német zenével spékeli meg az előadást. Ugyanakkor ügyel arra, hogy kiderüljön: ez a történet itt és most játszódik.

A két szerep valóságos jutalomjáték a színészeknek. Răzvan Vicoveanu hat férfit személyesít meg, és egyik sem hasonlít a másikra. A figurái groteszkek, mégis hordoznak magukban valamilyen drámaiságot. A színész képes megmutatni, mi vezethetett ezen férfiak bukásához.

Giorgia Căprărin – aki egyúttal a darab fordítója is! – okosan, közvetlenül, túlzásoktól mentesen játssza el a butácska nőt. Lehetne a szomszédunk, észre se vennénk a kínlódásait. Esetleg az tűnne fel, hogy férfiak járnak hozzá. Căprărin Liselotteja új életre vágyik, de képtelen megváltozni. Vetkőzik, öltözik, de ruhái is éppen olyan unalmasak, mint ő maga. A színésznő játéka teszi, hogy két nagy röhögés között kicsit elszoruljon a torkunk. Vajon mi várhat erre kis nőre? 

A társulat a vadonatúj stúdióban játssza az előadást. A színház épületétől pár lépésre található egykori mozit alakították át és szerelték fel mindennel, ami a színházhoz szükséges. Megőrizte korábbi nevét: Transilvania teremnek hívják. És fényes, pompás, kényelmes székekkel. Sokáig kellett várni rá, de végre megvan. 

Nagyváradi Regina Maria Színház – Iosif Vulcan Társulat

Pozsgai Zsolt: Până când moartea ne va despărți (Liselotte și luna mai. Liselotte és a május)

Fordította: Georgia Căprărin

Rendező: Daniel Vulcu

Díszlet és jelmez: Oana Cernea

Szereplők: Giorgia Căprărin (Liselotte), Răzvan Vicoveanu (hat férfi)

november 12, 2022 | Simon Judit | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

10. Ifeszt, fesztiválnapló (6.)

A Szatmárnémetiben zajló 10. Interetnikai Színházi Fesztivál (Ifeszt) részben folytatás, részben újrakezdés. Tíz napon át magyar, német, jiddis, romani és román nyelven megszólaló előadásokat, könyvbemutatókat, szakmai beszélgetéseket kínál a Szatmáron másodszor, immár a Maszín égisze alatt zajló seregszemle. Simon Judit fesztiválnaplójának hatodik, befejező része. 

A fesztivál hetedik napjának délutánja a szatmári magyar társulat névadójáról szólt. Huszár Orsolya, színháztörténész, Bessenyei Gedő István művészeti igazgató mutatták be a Harag György rendezői és színházalapítói munkáját feldolgozó három kötetet. Egy albumot, ami a mester előadásairól készült foltókat tartalmazza, továbbá az interjúkötetet, ami a Haragról készült dokumentumfilmben elhangzott interjúkat lehet elolvasni teljes terjedelmükben. Huszár Orsolya, a film egyik készítője megjegyezte, az 52 perces dokumentum moziban nem hangozhatott el az összes beszélgetés, illetve csak részletek kerültek bele. Amúgy a filmet egyszer vagy talán kétszer vetítette a közszolgálati tévék egyike, pedig érdemes lenne újra és újra megmutatni, hogy a magyarországi közönség és szakma megismerje Haragot – mondta Huszár. (Szerintem a filmet le lehet valahogy kalózkodni a netről, még nem tudom hogy, de ha kiderítem, elmondom.)

A harmadik bemutatott könyv az Egy európai Kolozsváron címet viseli és ahogy az alcíme – Harag György rendezései – is jelzi, a mester előadásairól írt kritikákat, tanulmányokat, Harag előadás-jegyzeteit, naplórészleteit, valamint a vele készült interjúkat gyűjtötte egybe. 

A közel 600 oldalas könyvet szó szerint elkunyeráltam a budapesti vendégtől, és ígérem, az Újvárad hasábjain bővebben is beszámolok róla.

A beszélgetés során felelevenedtek a Harag Györgyhöz kapcsolódó emlékek, az előadásainak fogadtatása Magyarországon és más országokban.

Délután a nagyszebeni Radu Stanca Színház Német Tagozatának you-tópia című előadásáról, amit Florian von Hoermann rendezett és Edith Buttingsrud  koreografál, a következőket írja a fesztivál műsorfüzete: 

„A you-tópia egy multimédiás projekt, egy koreográfiai költemény, amely az egyének közötti érzékeny kapcsolatokról szól. A projekt alkotói a kommunikáció egy formáját kutatják, a múlt század nagy avantgárd költészetén és a művészi érzékenység szűrőjén át szemlélve a koreográfiát és a vizualitást. Így teremtenek valami újat a modern ember számára. A kollektív neurózis otthoni és városi terei, növényi eredetű, a Paradicsomhoz hasonlatos univerzumok és poszthumanista rémálmok közötti utazásra hívjuk a nézőket. Ez egy pszichedelikus utazás, melynek végén megpillanthatnak egy reménysugarat.”

Elolvastam a versek fordítását a vetítővásznon, és próbáltam összekapcsolni a mozgással. Néztem az előadást, de semmi nem jött át, abból, amit a beharangozó ígért. Folyton a 80-as évek amatőr performanszai jutottak eszembe. Azok is nagyon újszerűek, elvontak és mindentől eltérőek akartak lenni, de nem sikerültek sem túl kifejezőknek, sem túl túl izgalmasnak. Biztos nagyon újszerű a szebeniek előadása, csakhogy én nem fedeztem fel benne sem az avantgárdot, sem bármely univerzumot. Mondjuk a neurózis lejött. Merthogy ideges és szomorú lettem, hogy mennyi munka, odaadás van a színészek részéről ebben a – legalábbis számomra – semmit sem mondó előadásban. 

Az este következő részében másfél óránként a Szatmárnémeti Északi Színház Mihai Raicu Társulata Biztosítótűk című előadását mutatták be a színház büféjében. Azért többször, mert egy előadást csak tíz néző követhetett. Bobi Pricop rendező produkcióját inkább installációnak nevezném, mint színházi előadásnak, bár simán belefér a kortárs színház fogalomkörébe. 

Fülhallgatóval ülünk a képernyő előtt és nézzünk a „filmet”, melynek szereplői romániai kamaszok. A Tik-tok népe – mondom magamban. A világjárvány idején, a zömében fiatalok által használt közösségi médiában megjelent a #biztosítótűk (ace de siguranta) csoport, amit egy tinilány hozott létre, hatalmas sikert aratva vele a tizenévesek körében. Ezen a felületen elmondhatják gondjaikat, vállalhatják nemi identitásukat, vonzódásaikat, önkeresésüket, beszélhetnek a szorongásaikról, kapcsolataikról, elszigetelődésük, magukba fordulásuk okairól. Mindarról, amit a szülőknek nem mernek vagy tudnak elmondani, s amikről a tanáraik hallani sem akarnak. 

Ezek a fiatalok vállalták, hogy Pricopnak és a stábnak mesélnek magukról és a kérdésekről, félelmekről, amit a Tik-tokon osztanak meg egymással és a világgal. Idegeneknek könnyebb elmondani azt, ami bennük rejlik, mert nem kell elviselniük a rosszalló pillantásokat, a dorgáló, vagy ledorongoló szavakat, amit közelebbi vagy távolabbi környezetükben kiváltana a mondandójuk. A negatív (hate) kommentekkel nem törődnek, a megértőknek – like – örülnek. A # biztosítótűk egyszerre kapaszkodó és szelep a csoport tagjainak.  

Ha a vetítés előtt a narráló színész nem mondja el, hogy a szereplők a Tik-tokon megnyilvánuló tinédzserek, esküdni mertem volna, hogy fiatal színészek beszélnek, táncolnak, énekelnek az előadásban. 

A produkciót úgy képzelték el az alkotók, hogy több város színházában egyszerre mutassák be, mintegy jelezve a Tok-tok biztosította kapcsolattartási lehetőséget másrészt, hogy felhívják a figyelmet a fiatalok problémáira, valamint arra, hogy a társadalom továbbra is elutasítja az LMBTQ fiatalokat, nem veszi komolyan a tizenéveseket, nem figyelnek kellőképpen rájuk. A Biztosítótűk a figyelemfelkeltést célozza. Csak remélni lehet, hogy sikerrel járnak.

Az Ifeszt nélkülem folytatódik, amit őszintén sajnálok. Érdekesnek ígérkező előadásokról maradok le, más, nagyváradi elfoglaltságaim miatt. 

Szívesen megnéztem volna a sepsiszentgyörgyi Tamás Áron színház Jógyerekek képeskönyve előadását, melyet Hegymegi Máté állított színpadra. A temesvári Csiky Gergely Színház Adrian Sitaru írta és rendezte Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott című produkciót láttam a TESZT-en, akkor beszámoltam róla az ujvarad.ro-n.

Füst Milán: Boldogtalanokja az egyik kedvenc darabom. A Figura Stúdió előadását Albu István rendezte, biztos nagyon izgalmasan. 

Kimarad még a Giuvlipen roma színház Városi test előadása és az Aradi Kamaraszínház Tapasztó Ernő rendezte 497. 

Hát így jártam. 

Címlapképen: jelenet a yuo-tópia című szebeni előadásból

november 9, 2022 | Szűcs László | Kultúra
MEGOSZTOM

10. Ifeszt, fesztiválnapló (4.)

A Szatmárnémetiben zajló 10. Interetnikai Színházi Fesztivál (iFeszt), részben folytatás, részben újrakezdés. November 4. és 13. között magyar, német, juddis, romani és román  nyelven megszólaló előadásokat, könyvbemutatókat, szakmai beszélgetéseket, afrepartykat foglal magába a Szatmáron másodszor, immár a MASZÍN égisze alatt megrendezett seregszemle. Az egyetlen olyan vándorfesztivál, amely a romániai kisebbségek színtársulatait gyűjti egybe. Simon Judit fesztiválnaplójának negyedik része. 

Hát kérem, engem tegnap este elvarázsoltak és azóta sem tértem magamhoz. A varázslók a Harag György Társulat színművészei, akik Sardar Tagirovsky rendezésében vitték színre Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde klasszikusát.

Minden tiszteletem Vörösmartynak, de én mostanáig még nem láttam e híres verses drámát úgy előadva, hogy ne untam volna (Harag György rendezésében nem láttam). Az órámra pillantgatva vártam, legyen vége, mehessek haza. Nos, az iFeszt ötödik napján úgy telt el a több, mint négy óra, hogy észre sem vettem. Alig vártam, hogy vége legyen a szünetnek (kettő volt), és folytatódjon a mágikus előadás a színpadon és a nézőtéren és bennem.

Mondom, szó szerint elvarázsoltak a varázspálcával, a repülő aranyalmával, a szóval, énekkel, játékkal. A totális színházzal.

Mert tetszik tudni, minket is vitt magával Csongor és Tünde és Ilma és Balga. Amerre jártak ők, ott léteztem én is. Csak remélem, hogy mindenkire hatott a varázspálca, amivel Vörösmarty úr ránk mutatott, és haragudott-e mindenki Etelkára, hogy nem repült a költő mágus karjaiba.

Mert ők ketten, a romantikus irodalom szerelemespárja is ott ült a színpadon, néha segített a művét eljátszó színészeknek. Utóbbiak pedig szemrehányást tettek neki (csak gesztusokkal, szavak nélkül), hogy milyen nehezen játszató jelenteket, bonyolult versbe szedett mondatokat írt nekik. A költő megvonta a vállát, ők a színészek, oldják meg. Megoldották. Bravúrosan. Gyönyörűen. Szívet melengetőn, agyat megdolgoztatva. Mert a mágikus mese nem csak a szerelemről beszélt, hanem a létről, életről és elmúlásról. A földön töltött rövid órák értelméről és értelmetlenségéről. Tisztán, összefüggően, kidolgozottan, bűbájosan és megrendítően.

És tessék elképzelni, sem a négy egymást kereső, kergető fiatal, sem a világ legédesebb, legszellemesebb Mirígye, sem a többi szereplő nem szavalta, hanem értelmezve, emberi hangsúlyokkal mondta a replikáit, amitől érthető, élvezhető volt a veretes szöveg. Ide teszem a szereposztást és az alkotók stáblistáját, mert ez a csodaország, a csodalényeivel bizony hatalmas, közös munka. https://www.harag.eu/hu/jatekrend/eloadasok.html?eloadas_id=13067

A szakmai megbeszélésen kiderült, hogy a próbafolyamat alatt szóba került, hogy egy esküvő vagy a cirkusz legyen a helyszín, ahol a történet játszódik.

Én úgy vélem a színház lett, és jobbat ki sem találhattak. Már az előcsarnokban várt minket egy tündér, a szünetekben hol kézlenyomatot, hol Vörösmarty idézetet kaptunk ajándékba. És a vetített szövegek, és a parádés, szellemes  játék, és az ötletek kavalkádja mind a színház varázsához tartozik.
A szakmain is teljesen szakmaiatlanul ültem elvarázsolva, és a civilbe öltözött színészekre oda képzeltem a jelmezeket, bár nincs abban semmi furcsa, ha farmerben ülnek a mágusok. 

november 8, 2022 | Szűcs László | Kultúra
MEGOSZTOM

10. Ifeszt, fesztiválnapló (3.)

A Szatmárnémetiben zajló 10. Interetnikai Színházi Fesztivál (Ifeszt) részben folytatás, részben újrakezdés. Tíz napon át magyar, német, jiddis, romani és román nyelven megszólaló előadásokat, könyvbemutatókat, szakmai beszélgetéseket kínál a Szatmáron másodszor, immár a Maszín égisze alatt zajló seregszemle. Simon Judit fesztiválnaplójának harmadik része. 

Van az úgy, hogy a szakmai beszélgetés néha érdekesebb, mint maga az előadás, amelyről a beszélgetés szól. Ez történt ma is, az egyik hétfői előadás kapcsán, lehet, igaz ez a másik esetében is, de azt nem láttam. Mármint a produkciót.

A fesztivál negyedik napját nevezhetnénk Barabás Árpád portrénapnak, és ebben nincs semmi malícia, mivel mind a délután, mind az este bemutatott előadásokat az udvarhelyi színművész/rendező állította színpadra.

Martin McDonagh: Leenane szépe című, világsikert aratott darabját a Tomcsa Sándor Színház társulata játszotta. Ezt nem láttam, ami nagyon sajnálok. Temesváron láttam az Upor László rendezte előadást Csoma Judittal és a Magyar Etelkával a főszerepekben. Szívesen összevetettem volna a két rendezői értelmezést és Fincziski Andreának is szerettem volna tapsolni, de nem sikerült.

Akarhattam én, ha a hátgerincem úgy döntött, nem segít elmenni messzebbre, mint a színház. Hát maradtam és meredtem az ablak előtt, szidtam az esőt, a nedvességet, amiért megbirizgálták.

Este elmentem, mit mentem, másztam a színházba, hogy megnézzem Barabás Árpád másik előadását. Tracy Letts: A jegyzőkönyv című színművet a Csíki Játékszín társulatával állította színpadra.

A darabról annyit tudtam, hogy sikerrel játsszák a budapesti Átrium színházban, a szerző más írását sem ismerem. Megkérdeztem róla a barátomat, Google-t, aki azt mondja, hogy Tracy Latts (1965) amerikai Tony-díjas színész, Pulitzer-díjas drámaíró, továbbá sikeres filmek és tévéfilmek, sorozatok forgatókönyveinek szerzője. Hát erre már érdemes lenne gombot varrni, de elnézve a csíkiak előadását, nem könnyű feladat. A jegyzőkönyv társalgási dráma is, meg nem is, szatíra is, meg nem is, szóval a rendező és a színészek úgy adják elő, ahogy szívük és tudásuk diktálja. Unalmasan vagy izgalmasan, viccesen vagy véresen komolyan, lényeg, hogy történjen valami a színpadon és a fontos kérdések ne csak a szövegben, hanem a játék során is megfogalmazódjanak.

A helyszín egy kisváros tanácsterme, a szokásos hosszú asztallal, ami mögött a tanácsosok, a jegyző és polgármester foglal helyett. Kisvárosi intrikák, férfias viccelődés, nőies finomkodás, megválaszolatlan kérdések. Miért nincs már a tanácsban az egyik tag, és a fiatal tanácsosnő, aki látni szeretné a jegyzőkönyvet, ami rögzíti az eltávolítását indokló történéseket.

A kis korrupciók és intrikák, önös érdekek csak az egyik vetülete a darabnak és az előadásnak, a másik a város nagy történelmi ünnepe, amiről kiderül, hogy úgy nem igaz, ahogy van. Az ünnepelt hős, vagy talán hősök nem is olyan szépek, igaz, hősies tettel vonultak be a helytörténetbe. Igazából elég rémes dolgokat műveltek a bennszülöttekkel. 

A hősies jelenetet el is játsszák a tanácsosok, pont úgy, mint a gyerekek a játszótéren. Aztán az egyik tanácsos megkérdi, hogy miért ők a hibásak, ezzel vége az előadásnak. Mintha elszakadt volna a film.

Mondom, a szakmai beszélgetés sokkal érdekesebb volt, mint az előadás. A rendező elmondta, sokat gondolkodott azon, mi lenne, ha kiderülne, hogy 1848-49 nem is úgy történt, ahogy most tudjuk. Meg azt is elmondta, hogy miként gondolkodik a színházról, mit vár el a színészektől. Az jó, hogy elmondta, mert a színpadon nem nagyon derült ki. Egy színész szerint ez realista előadás, ami nagy baj, mert nem úgy nézett ki. De tény, hogy nem is elemelt.

Köllő Kata moderátorként ismét a diplomácia nagymesterének bizonyult, úgy terelte a beszélgetést, hogy az sokkal inkább elvi kérdésekről, a történelem értelmezéséről, hamísítási lehetőségekről, legendákról, néplélekről, a mi és az utánunk következő generációk felelősségéről inkább szólt, mint az előadásról. Igaz, arról nem sokat lehetett volna mondani.

fotó: Jelenet A jegyzőkönyv című csíkszeredai előadásból

november 7, 2022 | Simon Judit | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

10. Ifeszt, fesztiválnapló (2.)

A Szatmárnémetiben zajló 10. Interetnikai Színházi Fesztivál (Ifeszt) részben folytatás, részben újrakezdés. Tíz napon át magyar, német, jiddis, romani és román nyelven megszólaló előadásokat, könyvbemutatókat, szakmai beszélgetéseket kínál a Szatmáron másodszor, immár a Maszín égisze alatt zajló seregszemle. Simon Judit fesztiválnaplójának második része.  

Meg ne halljam, hogy a szónak nincs ereje. Az írottnak, meg a jó hangosan elmondottnak. Tegnap morogtam a szállodai körülmények miatt, és tessék elképzelni, hogy megoldott. Egész nap, sőt éjjel is meleg van a szobában. Csak el ne kiabáljam. 

A szép napsütés után megjött a hideg, novemberi eső. Szerencse, hogy nem vagyok depressziós alkat, mert ez a télközeli idő nem derít jókedvre. 

Könyvbemutatóval kezdtük a vasárnapot. Lásd itt.

Az esti előadás nem volt szívet melengető. Sem elmét serkentő. Illusztrált, unalmas történelemórát sikerült összehoznia a Temesvári Állami Német Színháznak. 

A szöveget írta és az Emberek. Eladók előadást rendezte: Carmen Lidia Vidu. Vártam az előadást, hallottam, hogy Vidu előző multimédiás produkciója jó volt, sőt érdekes, izgalmas, problémákat fogalmazott meg. Az előadás, nem csak a szöveg.

Az Emberek. Eladók morális kérdést vetne fel, de lényegében nem szól semmiről. Dokudráma akar lenni, a romániai németek kiárusításáról. A vetített képek elhalványítják, néha láthatatlanná teszik a színészeket. Igaz, ők sem nagyon iparkodnak játszani. Mondják a szöveget, a színpadon levő operatőr kamerájába, én meg nézem a vetített képet. Nézek, mint a moziba – jut eszembe az előadás alatt. Az ásítást diszkréten visszafojtom. 

Mutatnak dokumentumokat, amelyek bizonyítják az NSZK (Német Szövetségi Köztársaság) és az RSZK (Román Szocialista Köztársaság) közötti titkos paktumot, hogy előbbinek mintegy tízezer nyugatnémet márkájába került egy-egy kivándorló útlevél. Megmutatják, megszólaltatják a két tárgyalót, egy főszekust és a német kormány megbízottját. Megszólalnak a szekus dossziékat vizsgáló hivatal (CNSAS) munkatársai, és elhangzanak kivándorlási történetek. Érdekes lenne ez, meg megrázó is, ha valami újdonság is elhangzana, valami, amit eddig mi, halandók nem tudtunk. És ne lenne annyira monoton. Történne valami érdekes a színpadon, amire oda kellene figyeljek. Nem történt. Semmi sem történt. Azaz, de. A romániai németeket és zsidókat eladta a szocialista Románia diktátora. Ez viszont nem színpadon történt. Senkinek nem volt kedve válaszolni a szóban elhangzott a kérdésre: – Te mennyibe kerülsz? A morális dilemma sem derült ki. Mármint az, hogy az emberkereskedelem életeket mentett. 

A németek kivándorlása a témája a vasárnap esti második előadásnak is. A marosvásárhelyi Yorick Stúdió Sebestyén Aba rendezésében mutatta be Elise Wilk Eltűntek című drámáját.

Az előadást kétszer is láttam. Előszőr 2018-ban a gyergyószentmiklósi Színházi Kollokviumon, és talán a következő évben Nagyváradon a HolnapUtán fesztiválon. Az első alkalommal a következőket írtam az előadásról: 

„Elise Wilk sztárszerző Romániában, számos darabját mutatták be, díjakkal jutalmazták. A marosvásárhelyi Yorick Stúdió felkérésére írta az Eltűntek (Disparitii) című drámát, melyet Albert Mária fordított magyarra. Ezzel a művel folytatódik a színház projektsorozata a Kultúra közi párbeszéd a kortárs dráma tükrében címmel. Sebestyén Aba színész, rendező, a Yorick vezetője az előadás utáni beszélgetésen elmondta, tudatosan keres női szerzőket és örül, ha egy darab ősbemutatója a független színházhoz kötődik.

A szerző szintén a beszélgetésen ismerte el, hogy ennek a felkérésnek a nyomán kezdett foglalkozni családja történetével, valamint a romániai szászokkal.

Az Eltűntek egy erdélyi szász család négy nemzedékén keresztül mutatja be az ország történelmének kulcseseményeit: 1944-1945, amikor a németeket szovjet munkatáborokba hurcolták, 1989–1990, a forradalom, aminek nyomán tömegesen vándoroltak ki a szászok, valamint 2007, az ország csatlakozása az Európai Unióhoz. Az előadásban egy-egy már halott vagy meg nem szültetett családtag monológja hangzik el, és jelenetek a család életéből. Eltartva, szinte érzelemmentesen, az elidegenítő színház nyelvén. A dráma bennem, a nézőben történik. A szöveg poétikus, az előadás, megrázó és kegyetlen. Talán a szenvedélymentessége, a humora teszi megrázóvá. Az előadás, a színészi játék elindított gondolatokat dermesztenek meg. A marhavagonokban szállított emberek egy évre rá, hogy más embereket szállítottak ezek a vagonok a halálba. A tárborból túl későn érkezett szerelmeslevél, később az állandó rettegés a retorziótól, amiért az egyik családtag megszökött. A hideg, a sorbanállás, külföldi csomagok, az állandó félelem előli menekülés. Az itthonmaradás, a konok ragaszkodás a szülőföldhöz. Majd a szabadságban a szembesülés valósággal: a külföldre szakadtak otthontalansága, a halál idegenben, az udvarló besúgói volta. Aki mindent végigél, az öreg nagynéni, az utolsó, aki mindent tud a családról, de ő meghal, a fiatalok, az X és Y generáció eladja a házat, a múlt bezáródik.

A nagyszerű, saját tengelye körül forgó kockadíszletben ott a vasfüggöny, az otthon és a bezártság, a rettegés és a boldogságfoszlányok. A múlt és a jelen, de a jövő már kiköltözik, ő már nem találkozik a fekete farkassal, a halállal. A szereplők kilépve a kockából, a színen foglalnak helyet, várják a jeleneteiket. Sebestyén Aba rendező az eltartással, a figyelmeztetéssel, hogy színház, amit látunk egy nagyon őszinte, tiszta előadást állított színpadra. Cári Tibor zenéje az előadás szerves részeként érzelmeket, hangulatokat közvetít, erősít, hangsúlyoz jeleneteket, szövegrészeket. (http://erport.ro/riport/kollokvium-brecht-ur-szellemevel).

A mások alkalommal csak megerősödött bennem, hogy a nagyszerű előadást nem kezdte ki az idő, sem tartalmában, sem formájában. 

Idén nem mentem el a Szakszervezetek Művelődési Házába harmadszor is megnézni. A jegyemet odaadtam Papp Sándor Zsigmond író, újságíró barátomnak és kollégámnak, aki Bécsből jött meglátogatni az anyukáját. S ha már a szülővárosában éppen fesztivál van, színházba is jár. Az Eltűntekre már nem kapott jegyet. Örült, hogy mégis megnézheti. Remélem, neki is tetszett. 

(Folytatjuk)

Borítókép: Pillanatkép a Yorick Stúdió Eltűntek című előadásából 

november 7, 2022 | Simon Judit | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Jegyzetek a színházról, a színházban

A 10. Interetnikai Színházi Fesztiválon (Ifeszt) bemutattuk Zsehránszky István: Marad(j)unk ebben – Válogatás a bukaresti rádióban elhangzott jegyzetekből – című kötetet. Bessenyei Gedő István, dramaturg, a Harag György Társulat vezetője, Simon Judit újságíró, a kötet egyik szerkesztője, valamint a Köllő Kata kritikus idézték fel a könyv kapcsán a szerző, ahogy mindenki ismerte, Zseka emlékét.

Elhangzott, hogy a jeles színikritikus, publicista, az Interetnikai Kapcsolatok Hivatala (DRI) egykori igazgatója az Ifeszt és a gyergyószentmiklósi Színházi Kollokvium kitalálója, résztvevője és segítője a diákszínjátszás pártolója is volt. Úgy vélte, hogy a fiatalok, ha nem is választják életpályának a színházat, értő és érdeklődő nézőkké lesznek, ha diákként betekinthetnek a színjátszás kulisszái mögé. 

A társulatvezető elmondta, hogy Zseka zsűritagként jelen volt minden diákszínjátszó fesztiválon, és tűpontosan tudta kiválogatni a legtehetségesebbeket. Hozzáfűzte: az Ifeszt után kezdődik a diákok színházi fesztiválja, ami idéntől Bessenyei István nevét viseli, mintegy emléket állítva a színművész fiatalok iránti elkötelezettségének.

A kötet szerkesztője, Köllő Katának válaszolva elmondta, hogy Zsekának ez az első kötete. Noha számtalan írása jelent meg a romániai magyar lapokban, folyóiratokban, szaklapokban „nem épített magának életművet, nem gyűjtötte kötetekbe a kritikáit, publicisztikát, elemzéseit. A Marad(j)unk ennyiben című kötet a feleségének köszönhető, aki a 2021-ben hirtelen távozott Zseka számítógépében megtalálta a Román Rádió bukaresti magyar adásában elhangzott jegyzeteinek az írott változatát. A Holnap Kulturális Egyesület pedig örömmel vállalta a kötet gondozását és megjelentetését.

Gergely Zsuzsa, a Kolozsvári rádió kulturális szerkesztője arra hívta fel a figyelmet, hogy Zseka kezdeményezésére jöttek létre a rádiószínházi előadások, melyek sorát az anyagiak hiánya szakította meg. Az addig sem színpadon, sem írásban meg nem jelent színdarabokat különböző erdélyi színházak művészei adták elő.

Szóba került az is, hogy érdemes lenne kutatni, feldolgozni Zseka munkásságát, mert vélhetően komoly adalékokkal szolgálna a romániai magyar kultúra történetéhez.

november 6, 2022 | Szűcs László | Kultúra
MEGOSZTOM

10. Ifeszt fesztiválnapló (1.)

Elkezdődött a 10. Interetnikai Színházi Fesztivál (Ifeszt) Szatmárnémetiben, ami részben folytatás, részben újrakezdés. Tíz napon át magyar, német, jiddis, romani és román nyelven megszólaló előadásokat, könyvbemutatókat, szakmai beszélgetéseket foglal magába a városban másodszor, immár a Maszín égisze alatt megrendezett seregszemle. Az egyetlen fesztivál, amely a romániai kisebbségek színtársulatait gyűjti egybe. Simon Judit fesztiválnaplójának első része.

A fesztivál tartalmas műsorfüzetben Bessenyei Gedő István, a szatmári Északi Színház Harag György Társulatának vezetője, fesztiváligazgató, a Maszín ügyvezető elnöke azt írja, hogy több szempontból is újrakezdés ez a tizedik találkozó.

A pandémia okozta négy év kihagyás után, ez az első Ifeszt. A vándorfesztivál először tér vissza egy helyszínre, ahol már rendeztek korábban. 2016-ban Szatmárnémeti adott otthont a seregszemlének, ott és akkor fogalmazódott meg a Maszín megalakításának gondolata. Abban a gyönyörűen felújított színházban sereglettek össze a társulatok és a nézők, mely idén 130. születésnapját ünnepli. Először szervezték a romániai kisebbségi nyelveken játszó társulatok találkozóját a Magyar Színházi Szövetség kötelékében, és idéntől, továbbra is kétévente a tagszínházak között vándorol a fesztivál. Erre az Ifeszt megálmodója, a 2021 tavaszán elhunyt Zsehránszky István is rábólintott, és a főtámogatók is beleegyeztek.

A szatmári megnyitóra eljött Demeter András színész, a művelődési minisztérium államtitkára, aki színházi „tolvajnyelven” kívánt „nagy kalappal”, azaz sok sikert a szervezőknek és a résztvevőknek.

A fesztivál házigazdája az Északi Színház, az előkészítő munka oroszlánrészét a Harag György Társulat vállalta. Volt munka nem is kevés, és még van is, hiszen a november 4-én startolt Ifeszt 13-án ér véget. Napi két előadás, könyvbemutatók, szakmai beszélgetések sorakoznak a programban.

Az első napon mutatták be a Boros Kinga által szerkesztett, Czvikker Katalin, Fazakas Márta és János Szabolcs tanulmányait tartalmazó, Nagyváradi magyar színháztörténet 1950-1990 című, a Philther-elemzések keretében készült kötetet. A hiánypótló munkáról itt az ujvárad.ro-n már beszámoltam a nagyváradi bemutató alkalmával. Délután Bogdán Zsolt kolozsvári színművész a Szakszervezetek Művelődési Házában mutatta be a Bartis Attila írásai alapján készült Amikor… című önálló estjét.

Péntek este, a hivatalos megnyitó után a nagyváradi Szigligeti Színház Szigligeti Társulata az Öreg hölgy látogatása előadásával nyitotta a fesztivál előadásainak a sorát. Dürrenmatt drámáját Novák Eszter állította színpadra, a szatmári volt az utolsó előadás.

Az Ifeszt második napján, a borongós idő ellenére, olyan jó hangulat fogadott a színház előtt, a szakmai beszélgetésre várva, hogy szinte észre sem vettem a szemerkélő esőt. Este a belvárosi szálloda teraszáról láttam, ahogy a varjak ellepik az eget és a szemközti eklektikus emeletes épület tetejét, de úgy, hogy ki sem látszottak a cserepek. A fekete madarak a tél hírnökei, mese nincs, hiába a kellemes hőmérséklet, tél tábornok érkezik és hozza a seregeit.

Az Öreg hölgy látogatása szakmai megbeszélésén Köllő Kata, kolozsvári színikritikus a szakmai programok moderátora, ezúttal is okosan, sőt diplomáciai érzékkel értékelt és kérdezte az alkotókat. A nagyváradi előadásról itt számoltam be részletesen: https://www.ujvarad.ro/kritika/testvervarosunk-gullen/?fbclid=IwAR09dj4OHuVqV8ENrPxC1Pmp-FRrA0jokMJAkM983a_8NPbyoGcsPXh3NrI, ezért most nem részletezném.

Délután azzal foglalatoskodtam, hogy kiderítsem, miért nincs fűtés a szállodai szobámban. A recepciós kislány csak rebegtette a műpilláit, ő megtett minden tőle telhetőt, erkélyes szobát adott, hogy kényelmesen bagózhassak. Jött a menedzser asszony, nézte a fűtőtestet, próbálgatta a melegvizet, nem értette a dolgot, hiszen ő, a saját kezével indította be a fűtést, jaj, jaj, nézzünk meg két szabad szobát, hátha. Hát nem. Végül kibökte: nem fűtenek egész nap, a rendszert úgy állították be, hogy kikapcsoljon, amikor túlmelegednek a szobák. Tapasztalat: délután néhány órát fűtenek, aztán meg melegítsen minket a megértés, a szálloda vezetésének problémái iránt. Amúgy a régi, szocreál hotelt felújították, egész jól néznek ki a szobák, a fürdőszobák kevésbé. A szolgáltatás minősége, a mentalitás viszont maradt a régi. Gondolom, a reggelinél fungáló kávéfőző is a múlt századból öröklődött, lassú, összesen egy kispohárnyi kávét képes egy nyomásra főzni. A fekete nedűre vágyók sorban állnak. Mondom, nosztalgia.

Este, a színházban viszont a 21. század jobbik énje. A marosvásárhelyi Tompa Miklós társulat játszotta a Doktor úr című előadást. Keresztes Attila Molnár Ferenc darabjának a Kellér Dezső által átírt és Zerkovicz Béla slágerdalaival tűzdelt változatott állította színpadra. Az előadásról Molnár Flóra számolt be az Újvárad októberi számában, de nem állom meg, hogy ne kommentáljam én ezt a bravúros előadást. Keresztes a némafilmek, az 1920-30 évek mozijának a stílusjegyeit vegyítette az ikonikus horror pillanataival. Például Sárkányné (Kádár Noémi) az egyszerre Morticia (Adams Family) és Karády Katalin. Vagy: Puzsér szerepében Galló Ernő beszédmodora, hangsúlyai egy az egyben Kabos Gyula. Benő Kinga (Szobalány) is egy ismert horrorfilm figura, es ezek kiragadott példák, mert az egész előadás a groteszk és múlt századi burleszk ötvözete. Nagyon szellemes, vicces, okos, korszerű, pergő produkció. És még van az előadásban egy hatalmas csavar, amitől egészen különleges: A színészek nem énekelnek, hanem tátognak, ráadásul a nőknek is mintha férfihangja lenne. Azaz van. Bokor Barna színművész énekel mindenki helyet. Különböző hangon és hangmagasságban. Kis technikai segítséggel a duetteket is. Áll a zenekarban, keménykalapban, mint a hangszeresek és hol Karády, hol Kabos Kabos Gyula, máskor Fedák Sári vagy Honthy Hanna énekhangját idézi. Amit Bokor művel, az egyedi és vicces és nagyszerű.

A vásárhelyiek A doktor úrja a rendezéstől a kifogástalan színészi játékig, a végtelenül ötletdús koreográfiától a minimalista színpadképig, a régi slágerek hangszerelésétől Bokor Barna különböző hangjaiig a kortárs színház kvintesszenciája. Tiszta, pontos, minden pillanata kiszámított, a játék, a poénok minden esetben a jó ízlés határán belül maradnak. Hát ezért esett annyira jól a lelkemnek és az agyamnak is ez az előadás.

A rendhagyó előadás utáni szakmai beszélgetést Köllő azzal kezdte, hogy Bokor simán megnyerné az Erdély hangja versenyt, én meg azt gondolom, hogy a Sztárban Sztár vetélkedőt is bizonyosan.

A beszélgetésen folytatódott az előadás hangulata, Keresztes Attila elmesélte, hogyan készült a szilveszteri előadásnak szánt produkció, repkedtek a poénok.

Mindig ilyet nekünk és a többi nézőnek!

(Folytatjuk)

Képünkön Kádár Noémi és Galló Ernő a Doktor úrban

augusztus 11, 2022 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Öngyilkos életvágy

Az élet él és élni akar – jutott eszembe Ady sora Az öngyilkos előadása után. Nyikolaj Erdman 1928-ban írt vígjátéka, kemény társadalom- és rendszerkritika, nem véletlenül tiltották be a Szovjetunióban, majd száműzték Erdmant Szibériába. A szerző Meyerholddal dolgozott, a rendezőt kivégezték a sztálini rezsim alatt. Nevük viszont fennmaradt, előbbié mint a tragikus bohózat írója, utóbbi mint a színházi játék egyik megújítója. 

Botos Bálint negyedszerre állított színpadra előadást a nagyváradi Szigligeti Színház azonos nevű társulatánál, és eddig minden esetben képes volt újat, érdekeset, korszerűt alkotnia.

Az öngyilkos szövege humoros, a cselekménye bohózatközeli, a megírt emberi sorsok viszont drámaiak. A főszereplő akár hős is lehetne, ha lennének korunkban hősök. De nincsenek. Hiába keresnénk őket a múlt és jelen században. Buffók tetszelegnek a hősök szerepében. Pojácák és bohócok viszik a prímet. Cirkusz van, kenyér nem mindig akad. A kisember húzza a rövidebbet.

A rendező vékony jégre lépett, de felcsatolta a korcsolyákat, nem csúszott el, sőt. Előadása magában hordozza a bohóctréfát, az abszurd drámát, a groteszk vígjátékot. Wilson és Kantor színházát juttatta eszembe. Megtalálta a napjainkra jellemző formanyelvet. 

Fekete falak, aranyozott rámában a család kicsi otthona. Berámázva a család, az ismert retorika képi megjelenítése: a család a legfontosabb. Kiemelve, szépen berámázva. Körülötte semmi, fekete üresség. Ebbe a fekete ürességbe lépnek ki, próbálnak túlélni. Mindent. Munkanélküliséget, viszálykodást, társadalmi nyomást és elvárást. Belerokkanva, meggörnyedve, a piramis legalsó fokán, reménytelenül, mégis tele reménnyel.

A család, a szomszédok és a többiek mind, elhurbolt kezelábasaikban, fehérre festett arcukkal szinte egyformák. Az emberek viszont különböznek, hát frizuráikkal, maszkjukkal, kiegészítőkkel jelzik a különbözőséget. 

Kellékek nincsenek, a zene, a hanghatások helyettesítik a tárgyakat, „színesítik” a díszletet, jellemzik a karaktereket. 

Botos megalkotta ezt a rólunk szóló előadást, de a színészi játékra bízta a történet, a helyzetek megteremtését, szerepformálásukra a karakterek mélységeit és magasságait. Alakításaik által válnak fájdalmasan mulatságossá ezek az együttérzésre méltó vagy ágálásukban, képmutatásukban nevetségessé váló szereplők. Meg az a társadalom, az az értelmiség, aki a más, a lenézett kisember kezével kaparná ki a tűzből a maga gesztenyéjét. 

Szemjon egy félreértés nyomán válik majdnem hőssé: azt hiszik, hogy öngyilkos lett, majd ő kezdi hangoztatni, hogy véget vetne az életének. Felsorakoznak a hírnévre vágyó nők, a díjra ácsingózó irodalmár, a képmutató pap, a szomszédok, és még sokan, hogy saját vélt vagy valós gondjaikra Szemjon öngyilkossága hívja fel a figyelmet. Mindenki a maga ügyét tekinti elsődlegesnek, jár nekik az emberáldozat, hátha senkiből valakivé avanzsálnak.

Nincs közösség, nincs szolidaritás, és együttérzés sincs. Érdek van és önzés. 

Szemjon viszont élni akar. Rájön, hogy élni jó, hogy ameddig élünk minden megtörténhet, akár jóra is fordulhat minden. Vagy nem. Mindegy. 

Hunyadi István fergeteges alakítása teszi érdekessé és szerethetővé Szemjont. A bohóctréfától a drámai monológokig terjed a színész skálája. Ő a kisember megtestesülése. Nem túl okos, néha gyáva, de elég bátor ahhoz, hogy az élet nevében szembeforduljon az önös érdekei szerint kihasználni akaró többiekkel. A társadalommal, a közösséggel, ha úgy tetszik. A maga módján, hősködés nélkül, mint aki nem akar mást, csak élni. Túlélni a rendszert, ami megnyomorítja, ami nem tiszteli az életet. 

Tasnádi-Sáhy Noémi bravúros alakítása teszi szinte prototípussá a feleséget. Maria Lukjanovnája csontsovány, belegörnyedt a napi gondokba. Házassága nem kimondottan boldog, de ő elfogadta Szemjont olyannak, amilyen. Talán szerelemből ment hozzá, de már csak a megszokás, a civódás maradt. A valamikor szép nő megtört asszonnyá lett. Elviseli a szegénységet, férje rigolyáit, megszokta, talán szereti Szemjont, aggódik érte. Tasnádi-Sáhy megjeleníti az asszony érzelemvilágát: beletörődés, elfogadás, élniakarás. Ahogy elnéztem, az jutott eszembe, hogy nem egy és két ilyen sorsát elfogadó, a napi rutinba belefáradt feleséget ismerek. 

Molnár Júlia Szerafima Iljinisna, nem biztos, hogy örült lánya házasságának Szemjonnal, de ő is beletörődött. Elfogadta, mert mindent megtenne a lányáért. A művészileg megújult Molnár Júlia nagyszerű alakításában az anyának sem lehetett jobb élete, mint a lányának. Rezignáltan, szinte cinikusan fogadja az eseményeket. Egy pillanatig sem hiszi el, hogy veje önkezűleg véget vetne az életének. Még akkor sem, amikor mindenki halottnak hiszi. Mert Szerafima tudja, bármennyire is nehéz, küzdelmes, nyomorúságos is, élni kell. 

A festett arcok, a parókák, a testtartások okán alig ismertem meg a színészeket. Ezt dicséretnek szánom, mert azt jelenti, hogy játékuk is teljesen eltért korábbi szerepeikben látottaktól. Pompás karakteralakítások sorakoznak az előadásban, és csak a terjedelem okán nem méltatok külön minden kisebb-nagyobb szerepben brillírozó színészt.

Botos Bálint rendezésében kerek egészet alkot a szöveg, a zene, a mozgás, a testbeszéd. Humoros, meglepő és drámai képeket visz színre. A tréfa, a groteszk és abszurd egységes, koherens, jól felépített alkotássá nemesül az előadásban, amely az embert helyezi a fénybe. Szeretettel és megértéssel és sok humorral, vitathatatlan ízléssel. 

Az öngyilkos olyan előadás, amit jólesik újra és újra megnézni. Mert árad belőle a humánum. Ritkaság ez manapság.

Nagyváradi Szigligeti Társulat 

Nyikolaj Erdman: Az öngyilkos (vígjáték)

Fordította: Dalos Rimma

Rendező: Botos Bálint

Díszlettervező: Golicza Előd

Jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz

Zeneszerző: Trabalka Cecília

Sound designer: Hodu Péter

Ügyelő: Vajda Zoltán

Szereplők: Hunyadi István (Szemjon Szemjonovics Podszekalnyikov), Tasnádi-Sáhy Noémi(Maria Lukjanovna), Molnár Júlia (Szerafima Iljinyisna), Dimény Levente (Alekszander Petrovics Kalábuskin), Fodor Réka (Margarita Ivanovna), Tóth Tünde (Kleopatra Makszimova), Trabalka Cecília (Raisza Filipovna), Balogh Attila (Arisztarh Dominyikovics Golocsapov), Kocsis Gyula (Viktor Viktorovics), Csatlós Lóránt (Nyikifov A. Pugacsov), ifj. Kovács Levente (Jelpigyij atya), Scurtu Dávid (Jegor Tyimofejev), Kocsis Anna (Grunya Podeszpany), Szotyori József és Tőtős Ádám (Járókelők, temetkezési vállalkozók, pincérek, öregasszonyok), Vanca-Fodor Ilián (Süketnéma)

június 9, 2022 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Woyczek magánya

Ül ez a Woyczek nevű ember (Nagy Csongor Zsolt) késsel a kezében és meredten néz a semmibe, azaz a nézőtérre, ránk, a közönségre. Bennem megfagy a vér. Nem „csinál” semmit, „csak” néz. És ebben a mozdulatlanságban, merev tekintetben benne van minden kérdés és válasz, minden megaláztatás, egykori remény, szerelem, csalódottság, magány, reménytelenség, mindennek a feladása. Ez az igazi színházi pillanat megérteti ennek a férfinak a tettét, noha morálisan nem ad rá felmentést. 

A szatmárnémeti Harag György Társulat előadás-beharangozójában röviden ismerteti a darab születésének a történetét: „Az 1820-as években Lipcsében nagy port kavart az a bűnügyi eset, amelyben egy fiatalember, Johann Christian Woyzeck féltékenységi felindulásból brutálisan meggyilkolta barátnőjét. Az ügy sajtóvisszhangja és a nyilvánosságra hozott rendőrségi dokumentáció ihlette Georg Büchner harmadik és egyben utolsó darabját, a Woyzecket, amely azonban – a szerző 23 évesen bekövetkezett halála miatt – befejezetlenül, töredékes formában maradt az utókorra”.

Az utolsó mondatrész teszi képlékennyé Büchner drámáját és jelent hatalmas kihívást a színházi alkotóknak. A rendező, Albu István ipari környezetbe helyezett, német indusztriális rockkal megzenésített, bőrruhás kortárs előadást állított színpadra. Talán zenés dráma lehetne a meghatározása, de ez is nagyon hozzávetőleges, és nem teljesen igaz. Tény, hogy a zene az előadás főszereplője (nagy elismerés a hangszereken játszó és éneklő színészeknek), a dalszövegek német nyelven szólnak, a metál dübörög, igaz, tűrhető decibelekkel. Olvasni kell hát a színpad felső részére vetített szövegeket, pedig látnivaló is van bőven a koncertszerű jelenetekben, mert színészek adják elő, játék is van. Történnek ott közben a magándrámák, mutatkoznak a motivációk, hogy miért is jut el odáig ez a férfi, hogy megölje a szerelmét. Mert a nő, Marie (Budizsa Evelyn) nagyon szeret szórakozni, kirúgni a hámból, élvezi a dübörgést, a férfikezeket, tekinteteket és a többit is. Ennek a magányos, megalázott férfinak ő lenne az egyetlen menedéke, hozzá hordaná minden nyomorúságát, tőle és a gyermektől remél feloldozást. A nőtől, aki a városi dzsungelbe menekül a nyomorúsága elől. 

Kár, hogy a fiatal színésznő nem tudja megmutatni Marie mélységeit és megmarad a ledér nőcske felszínes ábrázolásánál. 

Nagy Csongor Zsolt viszont még azt is tudja, hogy ne az amúgy gyönyörű kutyára figyeljek, aki Andreas, Woyczek egyetlen barátját „helyettesíti” az előadásban. Értem Albu István szándékát: a magány hangsúlyozása. Ez a férfi kilóg a külvárosi macsók közül, az állandó zsivajban alig hallatszik a hangja. A külsőségek társadalmában ő befelé él. Elrejti az érzelmeit, mígnem egyszer kirobban. Beáll a zenekarba, nyomja a nótát, de a többiek nem tekintik magukénak. S ahogy az érzelmeit, úgy a dühét is Marie-n éli meg. 

Az előadásban az első dal a hazáról szól. A haza mindenekfelett, Deutschland über alles. Ebben a mindenekfeletti hazában, egy külvárosban élnek a kisemberek, akiknek lehet, hogy fontos a haza, de a haza aligha törődik velük. Tengetik az életüket, hangoskodnak, mert félnek, vagánykodnak, úgy tesznek, mintha fontosak lennének. Bűnbakot keresnek, hogy ne kellejen szembenézni önmagukkal, megverik a gyengét, hogy elhiggyék, erősek. A létminimum jutott neki, de lehet az sem, a megalázás és megalázkodás a főnöktől, a Kapitánytól, hát tapossák ők is, akit lehet. A gyengébbet. A kisebbet.  

Ott ez a Woyzeck, aki lemondott mindenről, ül, és közben szedik darabokra az addig csecsemőként szereplő babát, lassan nem marad belőle semmi. Nincs jövő, hiába a külvárosi angyal. 

Albu István kemény, sötét előadást állított színpadra, amely az egyént helyezi középpontba, a kisembert és kisembereket, akik azt remélik, hogy a közösség erőssé teszi őket. Holott esendők és vétkesek. Ebben az előadásban kérdések vannak, felmentés nincs. Mindenki önmagért felelős. 

Függöny le. Érdekes előadás, jó színészekkel. Nézzék meg akkor is, ha nincs hepiend. 

Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat 

Georg Büchner: Woyzeck

Rendező: Albu István

Díszlet- és jelmeztervező: Szőke Zsuzsi

Zenei vezető: Moldován Blanka, Nagy Csongor Zsolt

Light design: Albu István, Erőss László 

Szereplők: Nagy Csongor Zsolt (Woyzeck), Budizsa Evelyn (Marie), Orbán Zsolt (Tamburmajor), Rappert-Vencz Gábor (Doktor), Dioszegi Attila (Kapitány), Bodea Gál Tibor (Bolond), Rappert – Vencz Stella (Margret), Szabó János Szilárd (Altiszt), Péter Attila Zsolt (Kikiáltó), valamint Andreas szerepében: Paco a németjuhász

Fotó: Czinzel László

május 25, 2022 | Simon Judit | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT fesztiválnapló 2022/2.

A Temesvári Csiky Gergely Színház két év kényszerszünet után megrendezi a 13. Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozót, közismert nevén a TESZT-et. Tíz országból érkeznek előadások, jeles alkotók, világot körbejárt produkciók mutatkoznak be május 22. és 29. között a Bega-parti városban. Az idei TESZT a színház-közönség / előadó-néző viszonyok újrafogalmazására, újraközelítésére fókuszál, a jel- és hívószava a találkozás. Simon Judit fesztiválnaplójának második része.

A TESZT második napján nem volt időnk unatkozni. Beszélgetni is inkább éjfél után. A délelőttök elvileg szabadok, de én naplót írok és a többi újságíró kolléga is dolgozik.

Zsuzsával, a rádiós kolléga- és barátnővel ebéd után loptunk kis időt és shoppingoltunk egy jót. Nagyon örülök az új, nyári, színes szerzeményeknek, csak a pénztárcám nyögése zavar olykor. Sütött a nap, de túl meleg nem volt, hétfőn már a város sem nyüzsgött annyira, mint vasárnap.

A színházban és környékén minimum négy nyelven folyik a szó, nagyon hiányzott már ez a kavalkád, a nyitottság és derű, ami jellemzi a temesvári színházi találkozót.

A helyi független színház, az Unfold Motion Egyesület produkcióját mutatták be a katonai laktanya udvarán. Hogy mennyire laktanya még, azt nem tudom, nem annak tűnt, egy nem túl gondozott udvaron babzsákok várták a nézőket. Egyik pesti kolléganőnek és nekem a Csiky Gergely Színház fiatal színésze elővarázsolt két széket, hogy majd fel is tudjunk állni, ha már leültünk. 

A Je suis Giselle a klasszikus balett újra- és továbbgondolása kívánt lenni több-kevesebb sikerrel, de láthatóan sok, az előadást megelőző munkával. Kortárs tánc, három jó mozgású fiatal. Az esti szakmai beszélgetésen megtudtam, hogy ez az egyesület az egyetlen, amely a kortárstáncot, balettet műveli. 

Könyvbemutató következett a színház előcsarnokában. A kötet címe Az ember tragédiája, Visky András író, dramaturg szerkesztette. Temesváron Silviu Purcărete állította színpadra Madách művét, Visky András jegyzi a az előadás dramaturgiáját. A rendkívüli előadás keletkezését dokumentálja a könyv, ami sokkal többet mond el, mutat meg fotókon az előadásról és az alkotókról, mint a szokványos rendezői albumok. A bemutatón Visky András, Mátyus Melinda és Balázs Attila, színész, igazgató elmondták, hogy a dramaturg részletes próbanaplóján kívül a kötet tartalmazza Mátyus előadás-leírását, a rendező rajzait, illetve a Demeter Kata készítette Pucarete breviáriumot, a róla szóló, George Banu írta portréesszét. Továbbá a fotók segítségével betekintést nyújt a próbafolyamatba, az öltözőkbe, a dramaturg és rendező munkabeszélgetéseibe. Visky elmondta: nem titkolt szándékuk, hogy egyetemisták is haszonnal forgathassák színházi – színháztörténeti tanulmányaikhoz. 

Este, a nagyteremben Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott című előadást a filmrendező Adrian Sitaru írta és állította színpadra. Ezzel az előadással múltam van, amit a végén megtagadtam.

Az az igazság, nem volt nagy kedvem megnézni, láttam ugyanis online és akkor nagyon nem tetszett. Mondtm is pár ismerősnek, többek között Zsoltnak, a komámnak, aki játszik is benne. Ő beszélt rá, hogy nézzem meg mégis az előadást élőben is, mert akkor tényleg tudok véleményt alkotni. Köszönöm neki, igaza volt. Ismét rájöttem, hogy az online színházi közvetítéssel, bármennyi kamera, bármilyen tehetséges filmes biztosítja a közvetítés minőségét, mégiscsak azt látom és abból a szögből, amit mutatnak nekem. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a felvételt készítők szemével nézek. 

Most pedig a saját szememmel néztem, fülemmel hallottam és bizony nagyon megváltozott a véleményem. 

Mi nézők, a szoba – talán ebédlő – nagy ablakain át figyeljük a családot. Négy testvér. Filozofálnak életről, halálról, lelkiismeretről, szabad akaratról és annak hiányáról, valamint az abortuszról, azaz kinek joga, ha joga egyáltalán eldönteni a gyermek vállalását. Nekem kicsit konyhafilozófiaként jön le a beszélgetés, még akkor sem ugrom ki a bőrömből, amikor a rendező szakos öccs a vizsgafilmjének szereplőivé tenné az aszatalt körül ülőket. A díszlet felső része vetítőtővászon, ahol más szögből, pontosabban hátulról veszi a kamera a szereplőket, ekkor látjuk azoknak a színészeknek az arcát, akik háttal ülnek a nézőtérnek. A kameramann, a stáb az ajtóban, illetve az „udvaron állnak, mozognak”, nincsenek elrejtve. Real time-ban közvetítenek. Eldönthettem, hogy színházat vagy filmet nézek. Én hol ezt néztem, hol azt, annak függvényében, melyik színész beszélt. Megérkezik a ház tulajdonosa, aki visszanyerte a bíróságon az ingatlant és kiderül, a testvérek bérlők, a nőgyógyász apjuk valamikor 89 előtt feljelentette a nő anyját, mert abortuszra ment hozzá. Körvonalazódni kezd, hogy az egyik testvér miért nem képes szabadon beszélni, és miért tudja mégis megtanulni a „szeretlek” szót. Kezd kiderülni, mitől frusztált, enervált az egyik lány, miért a bigott vallásosságban keres menedéket a másik, és miért a családjával készítené el a filmjét a kisebbik fiú. A tulajdonost leütik és a társalgási dráma átcsap bohózatba, amikor a színészettel, a színészekkel kapcsolatos kérdések fogalmazódnak meg, immár nem a színpadon, szóban, hanem bennem, a nézőben. Mikor léphet ki a színész a szerepéből? Lehet-e „civil” a színpadon? Mikor ő valójában, és mikor, hogyan azonosul a szerepével? Pompás színház a színházban jelenetek követik egymást, a társulat igazgatója is megjelenik, jól letolja a filmeseket, amiért hátulról veszik a jeleneteket, és véget akar venni az előadásnak. Igen, színházban vagyunk, amit látunk, az játék, így tessék nézni, ja persze, hogy problémákat jelenít meg, ez a dolga. 

Sajnos az előadásnak ezzel még nem lett vége, de nem baj, a hibái és inkonzekvenciái ellenére is élveztem, csak az elején unatkoztam egy picikét. 

A Kovács András Bálint budapesti színikritikus vezette szakmai beszélgetésen kiderült, hogy a csak olvasni tudás ritka, de létező betegség. 

Alig ért véget a temesváriak előadása máris indultunk megmászni a három emeletet, ami legalább öt átlagosnak felel meg, hogy a Festőműhelyben megnézzük a Bitolai Nemzeti Színház előadását. Megjegyzem, a kardiológusom tapsolna örömében, hogy naponta legalább egyszer megmászok ennyi lépcsőt. 

A macedóniaiak Urbán András rendezésében mutatták be a History of Motherfuckers című előadást. A műsorfüzetben anyaszomorítónak fordították a cím második szavát, lehet, hogy szótárban is így jelenik meg, de nem pontosan ezt jelenti, úgyhogy én inkább nem írom le a magyar változatot, nehogy káromkodásnak tekintse a facebook, amikor megosztjuk ezt a szöveget.

Az alap Shakespeare Coriolanus című tragédiája, amit és akit Urbán szerint senki nem szeret. Lehet valami igaza, nagyon ritkán kerül színre. Persze az angol dráma csak ürügy, hogy az alkotók a demokráciáról és annak hiányáról, az autokráciáról, a népről, a politikusokról, a hatalom birtokosairól, a háborúkról, elnyomásról beszéljenek harsányan, szóban és dalban, látványosan és hatásosan. Kemény politikai és politikus színház emberi jogokról, embertelen hatalomról. Urbán színháza, az alapszövegtől függetlenül mindig mai Kelet- és Közép-Európáról szól, mai hatalmasokról, a manipulációról, igénytelenségről. Minden túlzás, s a néha szerintem fölösleges ismétlések ellenére nekem tetszett az előadás. Hatását pedig bizonyítja, hogy utána sokan és sokat beszéltünk, vitatkoztunk róla, ami számomra arra a következtetésre jutott, hogy mindnyájan meg vagyunk…, nem mondom ki, pedig ki kellene.