MEGOSZTOM

TESZT fesztiválnapló 2022/1.

A Temesvári Csiky Gergely Színház két év kényszerszünet után megrendezi a 13. Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozót, közismert nevén a TESZT-et. Tíz országból érkeznek előadások, jeles alkotók, világot körbejárt produkciók mutatkoznak be május 22. és 29. között a Bega-parti városban. Az idei TESZT a színház-közönség / előadó-néző viszonyok újrafogalmazására, újraközelítésére fókuszál, a jel- és hívószava a találkozás. Simon Judit fesztiválnaplójának első része.

A három hagyományos gongütéssel elkezdődött a 13. TESZT. Tagadhatatlanul meghatódtam, amikor Balázs Attila, a színház igazgatója kimondta: – Kezdődjön a fesztivál. Megnyitójában a direktor elmondta, számos színházon kívüli helyszínen is tartanak előadásokat, valamint új játszóhelyet is avatnak. Utóbbi kellemes meglepetéssel szolgált, mert a festőműhely megtartotta ugyan a nevét, de rendes kis stúdióvá alakult. 

Balázs a megnyitón azt is elmondta, hogy 24 eseményre, elsősorban színházi előadásokra, tíz helyszínen várják a nézőket, és a fesztivál nyolc napja alatt, tíz országból mintegy ötszázan – előadok, technikai személyzet – fordulnak meg a színháznál és környékén. A hatalmas logisztikát, szervezést igénylő feladatokat, a munka mennyiségéhez képest a nem túl népes csapat végezte, az önkéntesek a fesztivál ideje alatt segédkeznek. 

A TESZT létrejöttét elsősorban a polgármesteri hivatalnak köszönte meg, de felsorolta a nemzetközi seregszemle összes támogatóját. 

A városháza részéről Ruben Laţcău alpolgármester nyitotta meg szép szavakkal a fesztivált. 

A hagyományos gongütés nem volt éppen hagyományos: mindenki tetszésére az igazgató egy Évát és Ádámot kért fel az első kettőre: Kertész Éva ügyelőt és egy kicsi Ádámot, az alpolgármester nem egészen két éves kisfiát. Ez a gyerek is színházzal fertőződik – gondoltam, de bizony, amikor a direktor harmadiknak megütötte a gongot, majdhogynem kicsordult a könnyem. Mert nagyon hiányzott ez a fesztivál. Hiányoztak az izgalmas előadások, a találkozások a kedves emberekkel, a színes esernyők az utca fölött, a jó beszélgetések, a kedves pletykálkodások. 

Szóval sok örömmel telt a fesztivál első napja, és bizony nagyon büszke vagyok, hogy az Újvárad a fesztivál és a Csiky Gergely Színház médiapartnerei között tudhatja magát. Ott van ez a fesztivál szépen kivitelezett, tartalmas műsorfüzetében.

Az első produkciót máris a Festőműhelyben (nagybetűvel, mert mint mondtam, szerepet váltott a színház és a fesztivál életében) láttuk. A Horváth Csaba rendező-koreográfus nevével fémjelzett budapesti Forte Társulat nagyszerű előadása Ady Endre kevésbé ismert prózai írásaiból született Apró, véres balladák címmel. A Forte Társulatot mindig izgalommal várom, ők azok, akik képesek rendkívüli tudással és tehetséggel ötvözni a szöveget a mozgásszínházzal. Ady szövegeit Földeáki Nóra és Horváth Csaba gondozta. A költő prózában elmesélt drámai történeteinek tragikumát a szinte akrobatikus, okos, szellemes, a mai társadalmi viszonyokat tükröző mozgás és a cimbalom, nagybőgő, dob alkotta zenekar, a népzenét a dzsesszé komponált muzsikája tette még megrázóbbá. Emberi és társadalmi történetek szóval, testekkel, hangszerekkel elmesélve szinte üres színpadon, az alkotók rendkívüli tehetségét, érzékenységét dicsérik. Újra és újra izgalmas, tudom, hogy közhely, de tényleg az értelemre és érzelemre ható előadással érkezett Horváth Csaba társulata. 

Este a temesváriak Silviu Purcărete rendezte Az ember tragédiája előadását mutatták be a fesztivál közönségének, akik között neves színházkritikusok is vannak. Az előadás kétszer láttam (online és élőben), írtam is róla az Újváradban https://www.ujvarad.ro/kritika/adamok-evak-luciferek/ Nem mentem be harmadszor megnézni, inkább csavarogtam kicsit. 

Amikor egy zenekar kvázi osztrák-magyar birodalmi „egyenruhákban” vonult az Opera téren, valamint a színház utcájában, a színes ernyők alatt, azt hittem, a fesztivál tiszteletére fújják, de kiderült, hogy nem. Az önkéntesekből összeállt bandérium minden vasárnap este szórakoztatja a járókelőket. Felelevenítettek egy szép hagyományt.

Hát így telt az első nap. Jó volt és jónak ígérkezik a többi is. 

Viszlát holnap.  

A TESZT teljes programja a www.teszt.ro weboldalon érhető el.

MEGOSZTOM

Holnapután, fesztiválzáró napló

Május 1-jén, anyák napján, a munka ünnepén ért véget a X. HolnapUtán fesztivál. Számos izgalmas előadás, könyvbemutat, koncert szerepelt a programban. Váradi, sepsiszentgyörgyi, budapesti, szabadkai előadásokat láthatott a közönség, rég nem látott ismerősök, barátok találkoztak a seregszemlén. Ami továbbra is hiányzik: a szakmai megbeszélések az előadásokról, a jó viták a színház jelenlegi helyzetéről, a jövőről. Ám így is remek hangulatban teltek el napok és főleg az esték. Simon Judit fesztiválnaplójának befejező része.

Mivel az első két naplóban időrendi sorrendben számoltam be az előadásokról, eseményekről, nem változtatok. A fesztivál negyedik napján, szombaton délután háromkor kezdődött az első program. Boros Kinga színházkritikus, egyetemi oktató Kényelmetlen színház című kötetének bemutatóján Biró Árpád Levente beszélgetett a szerzővel és Benedek Levente grafikussal, a könyvborító tervezőjével. Boros tanulmánykötetének az alcíme sokat elárul az írások támájáról: A politikai tartalomtól az észlelés politikájáig. 

A bemutató azzal kezdődött, hogy Boros Kinga szotyolát ajándékozott a résztvevőknek, na és papírtányért, amibe gyűjteni kellett a héját. Pedig ezt köpködni illik, jegyezte meg az egyetemi tanár mindenki derültségére. A napraforgómag nem a kötethez, hanem annak tervezőjéhez kapcsolódott, Benedek Levente ugyanis műalkotássá varázsolja a héjakat. Kíváncsian várjuk. 

A Kellemetlen színházról szóló beszélgetés nem elsősorban a fentiek miatt volt derűs és kötetlen, hanem a szerző személyisége és közvetlensége okán. Körbejártuk a kérdést, hogy mitől is lehet kellemetlen a színház. A tartalma vagy a formanyelve miatt, de azért ez ennél bonyolultabb. Szóba került a politikus és politikai színház közötti különbség, a színház helye és szerepe a ma társadalmában és sok egyéb izgalmas kérdés. 

A könyvről bővebben olvashatnak az Újvárad júniusi számában. Szintén júniusban jelenik meg elemzés a Szigligeti Színház: Az öngyilkos című remek előadásáról. Nyikolaj Erdman komédiáját Botos Bálint állította színpadra.

Vasárnap, május 1-jén folytatódott és egyben zárt a 10. HolnapUtán fesztivál. Ez a nap a múltidézésé, 20. századi személyiségek megidézésé volt. Délután Biró Árpád Levente moderálásával mutatták be Implon Irén Színházi pódium című kétnyelvű kötetét. Az egykori újságíró, kritikus színészportrékat tartalmazó könyvét a szerző fia, Manolescu Gábor állította össze, aki feladatként tekint édesanyja hagyatékának feldolgozására, kiadására. A Fáklya (a Bihari Napló előde) napilapban megjelent írásokat Bozsodi-Nagy Orsolya fordította román nyelvre, aki a bemutatón elmondta, hogy többek között azért sem volt könnyű átültetni Implon potréit, mert ezek irodalmi igényességgel íródtak, akár esszéknek is beillenének. 

Este 7-től Mácsai Pál lépett színpadra az Azt meséld el Pista! című előadóestjével. A budapesti színművész mintegy húsz esztendeje idézi fel Örkény István életének állomásait az író személyes hangvételű szövegeivel. A Bereményi Gézával közösen összeállított előadóesttel a művész másodszor szerepel Nagyváradon, úgy másfél évtizede a bábszínház termében lépett fel. 

Akkor nem voltam a városban, de a járvány idején, valamikor megtaláltam a neten és megnéztem a fiatal Mácsai előadását. A képernyőn keresztül is megkapó, élvezetes volt az előadás.

Amit a színpadon láttam most, az maga volt a színházi varázs. Az előadás és a színész személyisége, színpadi jelenlétének súlya, az eszköztelen előadásmód, a színpadi csendek megteremtése bűvöletbe ejtett. Az idősebb Mácsai előadása mélyebb, bölcsebb, fájdalmasabb, de éppen olyan könnyed és szellemes. És akkor még nem szóltam az örkényi szöveg háború, társadalmi helyzet adta aktualitásairól. 

A varázslatos a legjobb szó a vasárnap esti előadásra, méltó zárása volt a fesztiválnak. 

Jövőre veletek ugyanitt – búcsúztunk a kollégáktól, barátoktól, ahogy a többi fesztiválon is.

Addig meg járjanak színházba, olvassák az Újváradot. Megéri.

MEGOSZTOM

Holnapután, fesztiválnapló 2.

Vasárnapig tart a 10. HolnapUtán fesztivál Nagyváradon. A Szigligeti Színház seregszemléje a fiatal alkotókat, a kortárs előadásokat helyezi fókuszba. Könyvbemutatók és koncertek is gazdagítják a programot. Idén három ország hat társulatának a produkcióját mutatják be a váradi közönségnek. Simon Judit fesztiválnaplójának második része.

Még mielőtt az előadásokról írnék, elnézést kell kérnem, mert Láthatatlan Társulatnak kereszteltem el a Láthatáron Csoportot. Holott ők nagyon is láthatók, színházi- és társadalmi kutatási projektet indítottak a 2018/19 es színházi évadban. A kiindulójuk a tegnap, a HolnapUtán fesztiválon bemutatott A megmentő című előadásuk, amelynek Kincses Réka írta a szövegét és Szabó Veronika állította színpadra. Az előadás alcíme: családtörténet egy testvérpár szemszögéből. A két lánytestvért és szülőket is Feuer Yvette és Alida Bevk személyesíti meg. 

Előbbinek, a csoport alapítójának célja a „nevelő” színház, amit külföldön is tanult. Az ötlete a testvérkapcsolatot, a családon belüli kapcsolatokat, valamint azt vizsgálni, milyen traumákkal jár az első szülött számára a második gyermek érkezése a családba, főleg ha a szülők között állandó a feszültség és az odafigyelés a kicsire a nagy rovására történik. 

Az előadásban az anya depressziós, az apa szinte semmivel sem törődik, az idősebb lány frusztrált és elnyomja az érzelmeit, a kicsi üvölt, kiharcolja az odafigyelést. A két lány kapcsolata enyhén szólva sem harmonikus, a traumákat felnőttként is hordozzák magukban. Malvin, a nagylány Berlinig fut a családjától, Nene, a kisebbik, már fiatal felnőttként utazik a nővéréhez, hogy aztán lassan szembenézzenek a maguk és egymás gondjaival.

Az előadás alatt ismét rájöttem, hogy nem is olyan rossz dolog egykének lenni, igaz, a szüleim kapcsolatát sem az állandó feszültség jellemezte. Éppen ezért érdekelt Kincses Réka darabja, kíváncsian ültem be az előadásra, a szöveg rendben is volt, a színészi játék azonban finoman fogalmazva, hagyott kívánnivalót. S mivel az előadás az állandó váltásokra – gyerekek, kamaszok, fiatal felnőttek, szülők – alapozott, a két színésznő sem technikailag, sem belső energiákkal nem bírta el a nehéz feladatot. Egyik karakterben sem tudtak meggyőzni.

Az előadás után egy pszichológus társaságában tértek vissza, hogy beszélgessenek a nézőkkel. A közönség soraiból néhányan megosztották tapasztalataikat a testvérükkel, testvéreikkel kapcsolatban. A beszélgetés konklúzióját Freud óta ismerjük: felnőttkorban is hordozzuk a gyermekkori traumákat. A felszabadulás egyetlen módja: hogy szembenézzünk velük, feldolgozzuk magunkba.

A Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Dogville előadása Lars von Trier, Christian Lollike és Vedrana Božinović szövege alapján készült és Urbán András rendezte. Láttam az azonos című filmet, s elsősorban arra emlékeztem, hogy nagyon megrázott. Láttam néhány Urbán rendezést és mondhatom, egyik sem megnyugtató. 

A láthatatlan narrátor felkonferálja a fiatal színésznőt, aki mindent megtesz a közönség figyelméért, közben arra vágyik, hogy valaki meglássa és elvigye erről a provinciális helyről. A fiatal nő ott áll kiszolgáltatottan. Majd a láthatatlan narrátor számolni kezd, hogy lazítsunk és elérkezzünk Dogvillebe, ami nem mi a városunk. A mi városunkban jó emberek laknak. „Képzeljenek el egy várost kulturális események nélkül. Rossz és korrumpált iskolarendszerrel” – mondja a láthatatlan narrátor, de biztosít minket, hogy ez nem a mi városunk története. „Ez egy szomorú történet”.

Dogvillebe megérkezik az idegen lány. A közösség nem könnyen, de befogadja. És kihasználja, és elvárja, hogy hálás legyen, és megalázza, a férfiak erőszakkal lelik kedvüket benne. Hatalmat gyakorolnak fölötte. Végre valaki, akivel megtehetik, mert mindenki hasonlóan cselekszik. Nem szólja meg a szomszéd. A szép, fiatal lány áldozat. S a közösség tagjai az áldozatot hibáztatják mindenért, amit vele, ellene elkövetnek. Ám az utolsó pillanatban fordul a kocka és az áldozat kerül hatalmi pozícióba. És bosszút áll.

Az előadásban a színészek mesélik a történetet, egyes jeleneteket eljátszanak. Ezek kegyetlenek, naturálisak, felkavarók. Klasszikus zene kíséri a szörnyűségeket. A színészek ki-belépnek a szerepeikbe. Bravúrosan váltanak. Bravúrosan játszanak. Urbán és a társulat számos kérdést fogalmaz meg az egyénről, a közösségről, az áldozatról és megalázóiról. Megkérdezi például, mi tart össze egy közösséget. Meg azt, hogy mi rejlik a jó emberekben, mit tesznek, ha lehetőségük adódik rá. Olyat is kérdez, hogy hogyan és miért rekesztik ki az idegent, akiről lényegében semmit sem tudnak. Sok hasonló kérdés fogalmazódik meg az előadásban. 

A láthatatlan narrátor megmondta, hogy ez nem a mi városunk, mert mi befogadó, jó emberek vagyunk. Urbán András előadásai mindig rólunk szólnak, a mi közösségeinkről. De ez tényleg nem lehet a mi városunk, nem lehet a mi közösségünk. 

A fesztivál előadásai után koncertek vannak, ahová általában a fiatalok mennek. 

Ma lesz Boros Kinga Kényelmetlen színház című tanulmánykötetének a bemutatója, délután öttől pedig a Szigligeti Társulat Az öngyilkos című előadása. A fekete komédiát Botos Bálint rendezte, nagyszerű. 

Járjanak színházba, olvassák az Újváradot. Megéri.

MEGOSZTOM

Színházi varázs Váradon, Brechttel, románul

Többször nézek, mint írok román nyelvű előadásokról, noha kellene. Nemcsak azért, mert magyar anyanyelvű közönség is látogatja ezeket, hanem mert rendkívül érdekes az, ahogy ezek a produkciók reflektálnak a valóságunkra. Bevallom, az is közrejátszott abban, hogy a nagyváradi román színház előadásáról írok, hogy Brechtnek ritkán tudok ellenállni, a Koldusoperának még kevésbé.

Brecht talán leghíresebb művét Victor Ioan Frunză állította színpadra, a díszleteket, a jelmezeket és kellékeket Adriana Grand tervezte. Ők ketten képesek totális előadásokat létrehozni, teljes összhangba hozni a látványt a szöveggel és a játékkal, valamint az élő zenével. A szerző kívánsága szerint a világ minden színpadán kötelező élő zenével, látható helyen elhelyezett zenekarral és a jeleneteket bemutató szöveggel kell játszani a darabot. Erre mondják, hogy mintha egyenesen a Frunză–Grand párosnak találták volna ki az elidegenítő színház effektusait. A rendező ugyanis más előadásaiban is előszeretettel ülteti ki a színpadra az zenészeket, és tudomásom szerint minden előadásában nagy szerepet játszik az élő zene.

A függöny, a díszletek java része, a kellékek kartonpapírból készültek, amik közé bekerül pár elegáns bútordarab, na meg bádoghordó, a jelmezek bőrből készültek, némi tüllel. Peachum székhelyén a koldulás kellékei mellett szellemes és ugyanakkor a politikai szlogenekre hajazó szólások virítanak a kartonpapír táblákon. 

Frunză előadását akár művészi protesztnek is felfoghatjuk, ami nem csak a szerző szándékával, de a közhangulattal is összevág. Talmi szegénység és rejtett gazdagság, semmi kultúra, harácsolás, korrupció, képmutatás, szélhámosság. A látszatra sem kell ügyelni. Koldulni kell, abból lesz pénz, aminél semmi sem fontosabb, az élet sem, a becsület pláne nem. Az előadás ezeket mutatja meg játékosan, szellemesen, úgy helyezve át a hangsúlyokat, hogy magára ismerjen a romániai társadalom. 

A szöveg nem módosult, egyetlen szó sem utal a mára, nem aktualizál, csak a játék, a karakterek, az elidegenítő színház adta lehetőségek frappáns kihasználása teszi maivá az előadást. No meg a játék, a dalok előadásmódja, a dalok utáni meghajlás. 

Daniel Vulcu Peachum szerepében briliánsan érzékelteti a koldusmaffia fejének képmutatását, szempillantás alatt vált siránkozó „becsületes, szegény” emberből, főnökké, papucsférjjé, a songokat előadó színésszé. A pénz a mindene, az üzlet, a biznisz, rekcumozza a koldusnépet, tanítja, a sikeres kolduláshoz szükséges a hitelesség. 

Ioana Dragoș Gajdo egyszerűen ellenállhatatlan. Celia Peachumje állandóan kapatos, sőt részeg, elveszettnek tűnik, pedig nagyon is eszénél van, amikor az „alkalmazottakat” kell kioktatni, ha anyai trükköket kell alkalmazni, ha az üzletet kell védeni. A színésznő minden mozdulata, tekintete, megszólalása, éneke tűpontosan kidolgozott, a játéka könnyed és szellemes. 

Richard Balint újszerűen közelíti Macheath-t: halk, kedves, nagyvonalú, furcsa is, hogy félnek tőle. Aztán a második részben kiderül, hogy miért, nem cáfol rá rablógyilkos hírére, bármennyire is próbálja megtartani úriemberi arcát. Balint nem a szokásos keményfiú Macheath. Sokkal összetettebb karaktert mutat, mint a glaszékesztyűs rablógyilkos. A kesztyű lukas és ez bizony sokat elárul a hírhedt figuráról.

Răzvan Vicoveanu Brown, vagy ahogy szólítják Tigris Brownja sokkal inkább házi kedvenc, mint nagyvad. A gyáva, korrupt, zsarolható rendőr, vagy, ha úgy tetszik, maga a hatalom. A koldusmaffia kezében van, a rablógyilkos komája. Peachumtól fél, Macheath-t szereti és sajnálja. Nem meglepő hát, hogy az embereit is simán lehet lefizetni. 

Adela Lazăr Pollyja nem szende kislány, kemény, öntudatos, szabadulni vágyik a koldusbirodalomból. Lazăr pontosan érzi az arányokat, remekül építi be a szerepbe a dalokat, amelyekből a kiderül keménysége, elszántsága és reménytelensége.

Anda Tămășanu Jennyje a bordély úrnője, meghurcolta az élet, nem jó vele ujjat húzni. Szemrebbenés nélkül adja fel a szeretőjét, mert ő ezt is meg kell ússza, mert álmokból, szerelemből nem lehet megélni.

A rendező remekül tud tömegjeleneteket komponálni, de úgy alkotja meg, hogy minden szereplő külön erős karakter. Úgy tűnik, a legkisebb részlet sem kerüli el a figyelmét, minden alakítás kidolgozott, markáns. Persze ez a színészek érdeme is, mindegyik kabinetalakítás külön dicséretet érdemel, és csak a helyhiány akadályozza, hogy ezt megtegyem.

Mindent összevetve, megragadó az előadás könnyedsége, játékossága, ahogy szinte észrevétlenül váltakoznak a drámai és komédiai helyzetek, a természetesség, ahogy a színészek ki- és belépnek szerepeikbe, tényleg a színház varázsát teremti meg. 

Nagyváradi Regina Mária Színház Iosif Vulcan Társulat

Bertolt Brecht: Opera de trei parale (Koldusopera)

Rendező: Victor Ioan Frunză

Díszlet-, jelmez-, kelléktervező: Adriana Grand

Koreográfus: Victoria Bucun

Zenei vezető: Ovidiu Iloc

Szereplők: Richard Balint (Macheath), Daniel Vulcu (J.J. Peachum), Ioana Dragoș Gajdo (Celia Peachum), Adela Lazăr (Polly Peachum), Răzvan Vicoveanu (Brown), Alina Leonte (Lucy), Anda Tămășanu (Jenny), Petre Ghimbășan (Smith), Pavel Sîrghi (Filch), Emil Sauciuc (Kimball), Eugen Neag (Matthias), Dometi George (Jakob), Alexandru Rusu (Ede), Alin Stanciu (Jimmy), David Constantinescu (Robert), Carina Bunea (Wixen), Giorgiana Coman (Dolly), Anca Sigmirean (Betty), Sorin Ionescu, Șerban Borda, Alin Stanciu, Andrian Locovei (Rendőrök)

Zenekar: Ovidiu Iloc (karmester), Cătălin Chirilă, Székely István, György Martyin, Gerhard Bekes, Székely Cristian Robert, Kása Tamás, Várady Henrietta

MEGOSZTOM

A színház csodája Hamlet kuckójában

Tompa Gábor újabb Hamlet-rendezése Kolozsváron

Abból is tudni, hogy valamerre fordul a világ, hogy Tompa Gábor Hamletet rendez. Negyedszer állítja színpadra a dán királyfi történetét, Kolozsváron másodszor. Először 1987-ben, másodszor 2021-ben, december 3-án volt a bemutató, másnap a második előadás. Fogalmazhatnék úgy is, hogy amikor kizökkenni tűnik az idő, Hamlet-bemutatót tartanak Kolozsváron, de bizonyára a világ számos más városában is. 

A filmszerű, mintegy snittekből építkező előadás nem fest túl vidám képet arról, amiben éppen vagyunk és még kevésbé nem arról, ami vár ránk. 

Bevallom, kihasználtam, hogy a színház showcase-t tartott a múlt év utolsó hónapjában, ezért kétszer nézhettem meg Shakespeare talán legismertebb, a legtöbbet és a legkülönbözőbb formákban értelmezett művének legújabb interpretációját.  

A végtelenbe nyúló égszínkék hátterű (szépséges látvány) világban akár boldogok is lehetnénk, ha előtte, az emelvényen nem egy üvegkoporsóba zárt halottat tolna át fiatal lány. Ha nem futnánk folyamatosan fölösleges köreinket (a színpadba beépített futószalagra szinte mindenki rááll). Ha a redőnyös könyvesbódét (Hamlet menedéke) nem zárnák le piros-fehér szalaggal, szóval, ha béke honolna a lelkekben. Továbbá, ha nem a félelem, a gyűlölet, a képmutatás zökkentene ki az időből, hogy stílusosan fogalmazzak. 

Hamlet és barátai, a wittembergi csoportként jelölt társaság az igazságot keresik – ezt nyilatkozta a rendező és a címszerepet alakító, budapesti, nagyon tehetséges Vecsei H. Miklós. Az előadásban a dán királyfi könyvei közé elvonuló halkszavú értelmiségi, nem kimondottan a tettek embere. Az én olvasatomban a fiatal férfi keresi önmagát, helyét a kusza világban (az egyetem, a saját körei buborékából érkezett haza, ahol már semmi sem olyan, amilyen volt), a szerelmet, birkózik apja szellemével, férfiküzdelmet vív anyja férjével, az új királlyal. Claudius (Szűcs Ervin parádés alakítása) igazi macsó, érzéki, harsány, magabiztos, birtokolja az asszonyát és a hatalmat. Mindez jár neki, s nagyon részegen ébred fel benne valamiféle bűntudat. (Claudius ittasan imádkozik, józan állapotában nem jut eszébe az égi hatalom). Gertrud (nagyon jó Kézdi Imola), a volt és jelenlegi királyné, feleség, ebben az előadásban, mintha nem tudná, hogy jelenlegi férje tette özveggyé. Talán a szerelemtől nem látta, mi történt valójában, de a lángolás multával mintegy meghasonult. A futópad nem visz sehová, Gertrud boldogtalan. Nem tudom, milyen férj lehetett a jó királyként emlegetett első férje, a Hamlet által csodált apa, de Kézdi játékából ítélve, az asszonynak mellette sem volt valami szabad, vidám élete. 

Ophelia (Tőszegi Zsuzsa szép alakítása) ebben az előadásban nem szende szűz. Szerelemes nő, aki apja és Hamlet között őrlődik, s úgy tűnik, a szerelmet választja. Az előadás végén várandósan jelenik meg, ami érthetővé teszi a jelenetet, amikor megölik. Talán ő mozgatja a szálakat, hozza szerelme tudomására, mi történt a távollétében, Ophelia tolja az üvegkoporsót, az ő hangján szólal meg Hamlet atyjának szelleme, majd cipeli az apja csontvázát. Erős nő, aki mindent elviselne, talpon maradna, ha hagynák.

Polonius (a most is nagyszerű Bíró József), katonai viseletben, szolgálja az éppen aktuális uralkodókat. Elengedi külföldre a fiát, fájó szívvel ugyan, de feláldozná a lányát, Opheliát. Lavírozni próbál, túlélni ezt is, mint mindent, ha lehet a hatalom közelében. Időnként fertőtlenítővel keni be a kezeit, nem tudom eldönteni, hogy a bibliai értelemben mossa a kezeit vagy betegségtől fél. Lehet mindkettő. Emlékezetes pillanat, ahogy hallgatózik, ahogyan Bíró arcán tükröződnek az érzelmek és az indulatok. Ő már mindennel leszámolt, de azért még élne egy kicsit. 

Rosencrantz és Guildenstern szerepeit nők játszák. Imre Éva és Pethő Anikó neonszínű parókájukban diszkó-lányok és harcos amazonok. Majd ugyanők rádióriporterek, akik a Sírásók szövegével hozzák a világ tudomására Ophelia halálát. Érdekes, ahogy Arany János fordítása bulváros stílusban hangzik. Ebben a rendezői elgondolásban érhető, sőt értelmezhetőbb kettőjük szoros kapcsolata a dán királyfival, az árulásuk pedig simán írható a féltékenység, a nagyravágyás rovására. 

Ebben a környezetben a könyvek menedéke mögül nem lehet a világ tudomására hozni az igazságot. Erre a színház való, talán az egyetlen művészet, amely mindenkoron a valósággal szembesít. Hamlet kiszórja könyveit, előadást rendez a kuckójában. Tompa mélyen hisz a színházban és az előadásában, a legerősebb és felkavaróbb az Egérfogó címmel ismert jelenet. A főhős nem komédiásokat hív eljátszani a színházba a jelenetet, hanem (briliáns dramaturgi megoldással) Claudiusra, Gertrudra és önmagára osztja a szerepeket. Szűcs, Kézdi és Vecsei H. bravúrosan váltanak egyik szerepből a másikba. A színház csodáját tárják elénk. Ebben a kizökkent időben nincsenek színészek, pojácák vannak, ők uralkodnak konkrét és átvitt értelemben. 

Laertes (Kiss Tamás dinamikus játéka) a dán királyfi ellenéte. Semmi gondolkodás, csak tettrekészség. Kinyilvánított bosszúvágy. 

Hamlet elfogadja a kihívást, beleáll a ketrecharcba. Felhorgad benne is a férfi – fél mondattal elárulja: edzett ő is. A wittemberi fiúk egyike, Bernardo (Buzási András) vállalja a bírói szerepet, Ostrick (Balla Szabolcs) a buméker, Laertesre fogad. A király és királyné Hamletre, aki akár győzhetne is. Ügyes koreográfia, szépek a harcoló fiatal férfiak. A terv viszont másképpen szólt. A hercegnek halnia kell. Ostrick odacsúsztatja a sniccert Laertesnek, de egyikük sem győzhet. Így van megírva. Gertrud tudatosan issza ki a mérget, Claudius sem élheti túl. Horatio és a fiúk értetlenül állnak. Feladatuk elmesélni a rémdrámát. Megérkezik A hírnök (Kicsid Gizella erős színpadi jelenlét), pontosabban visszatér. A kezdő jelenetben is bejött, átölelte Hamletet. Olyan, mint egy zombi. Élő halott, félelmetes a kinézete. Jelenléte nem túl biztató jövőt jósol. Fortimbras nem jön be, oda az erkölcsi igazság. Valami reménysugár azért mégiscsak van – állítja előadásával a rendező. A gyermek Hamlet (Lőrincz-Szabó Vencel) hangján szólal meg részlet Nehru indiai miniszterelnök 1948-ban, Mahatma Gandhi meggyilkolása után elhangzott rádióbeszédéből („…a fény kialudt az életünkből és minden sötétségbe borul…”) és II. János Pál 1978-ban elhangzott Ne féljetek című székfoglaló homíliájából, közben pedig a gyermek Ophelia (Viola Sára) hegedül. És felnőttként várandósan tér vissza. Talán a Megváltót viseli a szíve alatt. 

A Hamlet manierista darab, amit Tompa Gábor manierista stílusban állított színpadra. A zárójelenet az ő képe a világról, amiben élünk. A többi szövegi aktualitást Shakespeare szolgáltatja. No meg az egész előadás.

Kolozsvári Állami Magyar Színház

W. Shakespeare: Hamlet

Arany János fordítása nyomán

Rendező: Tompa Gábor

Dramaturg: Visky András 

Díszlettervező: Both András

Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremia

Zene: Vasile Șirli

Koreográfus: Jakab Melinda

Videó: Rancz András 

A rendező munkatársa: Veres Emőke

Szereplők: Szűcs Ervin (Claudius), Kézdi Imola (Gertrud), Vecsei H. Miklós (Hamlet), Bodolai Balázs (Horatio), Gedő Zsolt (Marcellus), Buzási András (Bernardo), Sinkó Ferenc (Francisco), Tőtszegi Zsuzsa (Ophelia), Bíró József (Polonius), Kiss Tamás (Laertes), Imre Éva (Rosencrantz), Pethő Anikó (Guildenstern), Balla Szabolcs (Osrick), Tőtszegi Zsuzsa, Lucian Chirila (Hamlet apjának szelleme), Kicsid Gizella (A hírnök), valamint Lőrincz-Szabó Venczel, Viola Sára

Fotók: Bíró István

MEGOSZTOM

Ádámok, Évák, Luciferek

Silviu Purcărete temesvári Tragédia-rendezése

Ha rajtam múlna, a temesvári Csiky Gergely Színház Az ember tragédiája előadás szerzőjét így jelölném: Madách – Visky – Purcărete. Madách Imre klasszikusa, Visky András dramaturg, drámaíró szövegváltozata és Silviu Purcărete összetéveszthetetlen színházi nyelve olyan hármast alkot, amelyben a lényeg, a filozófia nem sérül, ellenben egy dinamikus, izgalmas, ízig-vérig kortárs előadást adnak elő a temesvári művészek. 

Hangsúlyoznám Visky drámaírói voltát, mert Az ember tragédiája szövegének átdolgozása messze meghaladja a dramaturgiai munkát: kétórás előadás szövegkönyvét komponálta meg a madáchi műből. Vágott, húzott, tömörített, összeékelt, mégsem volt hiányérzetem. Megtartotta a szövegvilág hangulatát, nem sérültek az eredeti mű arányai, „csak” megteremtette az előadáshoz szükséges dinamikát. 

Dragos Buhagiar díszlettervező teljesen beépítette a temesvári magyar színház nagytermét. Körben fából készült többszintes lelátók, középen a játéktér, négy bejárattal, három masszív, látszólag bádoggal fedett asztal. Boncterem – jut eszembe, anatómiai színház. Fentről nézzük az élveboncolást. Ez Purcărete színháza, tűpontos és mélyen húsba vág.

Vasile Şirli zenéje is elkezdődik, komoly, néha kakofóniába hajló, máskor mosolyra késztető, megint máskor megrázó, a kar (a nép) énekli, zengi, dünnyögi, az előadás szerves része, velejárója, mint a szöveg és a játék. 

Ballonkabátban, testszínű alsóneműben, fehérre festett arccal és testtel (a jelmezeket is Buhagiar tervezte) bábokra hasonlító nép járja állandó köreit, mást nem tehet, sem tere, sem akarata. Mindig mutatja valaki az utat, megmondja, mi helyes és mi helytelen. Ott jár közöttük Lucifer fekete öltönyben, kalappal. Hárman személyesítik meg a tagadás ősi szellemét: egy nő (Tokai Andrea) és két férfi (Balázs Attila, Bandi András Zsolt). Mindenhol ott vannak, váratlanul bukkannak elő, és ők mondják be, melyik szín következik. Üzletemberek, akik a világot mozgatnák, folyamatosan küzdenek az Úrral, de ebben az előadásban is elbuknak persze. Bármily reménytelen is az emberiség története, az ember hitből és reményből van összerakva. 

Purcărete a mindenség bemutatását veszi célba, és pantomimmal, szöveggel, zenével, kórusszínházi és bábjáték elemekkel építi fel a különös, ám érvényes világot. Egyik Lucifer kiválaszt a tömegből egy lányt és egy fiút, hogy elindítsa őket a megismerés útján. Két alma ereszkedik le az zsinórpadlásról, Éva nem éri el, Lucifer azonnal segít: vérvörös tűsarkút varázsol, amivel a nő már eléri a tiltott gyümölcsöt. Ez a piros cipő Éva azonosítója az előadás végéig. A temesvári előadásban ugyanis szinte minden nő Éva és minden férfi Ádám. A színész vonásaira emlékeztető szilikon maszkban emelkednek ki a karból, némán, gesztusokkal játszanak, miközben valamelyik járatban másik színész interpretálja a szöveget. Körbejár a két szerep. Évák és Ádámok vagyunk mindannyian. 

A korokat kiegészítők jelzik (fáraó fejdísze, sisak, rizsporos paróka stb.) meg persze a habitus. A hivatal, a pénz, a hírnév pillanatra kiemel a tömegből, a nép ünnepel. A pillanat elteltével ugyanaz a nép boldogan kiált halált az addig imádott nagyemberre. Megrázó az athéni kép, ahol térden csúszó, megalázkodó polgárok hallomás alapján ítélik halálra addigi vezérület. Hátborzongató, ahogy a párizsi színben parókás káposztafejekkel dobálóznak, mert olcsó az emberélet, szórakoztató a gyilkolás. 

Félelmetes, ahogy benzinnel locsolják és felgyújtják az eretnekeket, és szellemes, hogy a falanszter egy főzőshow, ahol a múlt csak alapanyag, és az eszkimó kép sincs agyondrámázva. 

Hatásos és üzenetértékű, hogy az előadás végén, amikor Éva közli Ádámmal, hogy gyermeket vár, Éder Enikő lágy hangon szólal meg, mint az Úr hangja, az Évák és az Ádámok virággal a kezükben összeölelkezve táncolnak. Ám ott settenkednek közöttük a Luciferek, mosolyogva figyelik az idillt. Akárhogy is forgatjuk, akármennyire akarnánk, hogy a szeretet, a béke legyen velünk, a világot a kétkedés viszi előre.

Ami a játékot illetti, mondanom sem kell, hogy a három Lucifer „viszi a tejfelt”, különböző személyiséget kölcsönöznek a „tagadás szellemének”, s alakításaikból nyilvánvaló: ők mozgatják a marionett-népet, ők veszik rá a tömegeket a lázadásra, miattuk kérdőjeleződik meg múlt és a jelen, s bár a zárókép derűsebb jövőt sugall, a jelenlétük elbizonytalanítja a derűlátásomat. Hiába a gyermek, a megváltó, ameddig ott toporognak a Luciferek, aligha számíthatunk Kánaánra. 

A temesvári Az Ember tragédiája előadásnak egyetlen szereplőjénél sem találni hibát. Évák és Ádámok tökéletes szinkronba hozzák a szerepeiket, a tömegjelenetek lenyűgözőek. Minden színész külön, jól megalkotott karakter, apró drámák előadói. 

Tanulunk valamit a múltból? Mire szolgál a tudás? Na, ezek az előadás kapcsán megfogalmazódott kérdések. Legalábbis, én ezeken sokáig gondolkodtam. Tegyék önök is, miután megnézték ezt a roppant izgalmas előadást. 

*

Temesvári Csiky Gergely Színház

Madách Imre: Az ember tragédiája 

Rendező: Silviu Purcărete

Dramaturg: Visky András

Színpadi szövegváltozat: Silviu Purcărete és Visky András

Díszlet és jelmez: Dragoș Buhagiar

Zene: Vasile Şirli

Rendezőasszisztens: Ilir Dragovoja

Szereplők: Aszalos Géza, Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Csábi Anna / Vadász Bernadett, Csata Zsolt, Éder Enikő, Kiss Attila, Kocsárdi Levente, Lanstyák Ildikó, Lőrincz Rita, Lukács-György Szilárd, Magyari Etelka, Mátyás Zsolt Imre, Mihály Csongor, Molnos András Csaba, Hegyi Kincső, Tokai Andrea, Vajda Boróka, Vass Richárd, Tar Mónika

Fotók: Petru Cojocaru

MEGOSZTOM

Nagy Romulus, a bölcs bohóc

Friedrich Dürrenmatt A színház problémái című írásában azt fejtegeti, hogy a komédia alapja a világ irracionalitása. A Nagy Romulus című színművét történelmietlen történelmi komédia alcímmel 1950-ben írta, majd többször átdolgozta, de a lényegen nem változtatott. Jó ideig divatos szerző volt tájainkon, a rendszerváltás után hátrébb szorult, de az utóbbi években ismét kikerült a „fiókból”, gondolom, újra felfedezték az irracionalitás és a komédia kapcsolatát. 

Hegedüs Géza Irodalmi arcképcsarnok című kötetében így foglalja össze a darab témáját és történetét: „A ’Nagy Romulus’ jelentéktelen, mégis emlékezetes történelmi alak, Romulus Augustulus, az utolsó nyugatrómai császár. Valójában a már teljesen legyengült birodalom utolsó uralkodója gyerekember volt, az uralkodás teendőihez nem is érthetett. A népvándorlás diadalmas barbár vezére, Odoaker ellenállás nélkül szállta meg Itáliát, bevonult Rómába, megszűntnek nyilvánította a császárságot és a kiskorú császárt megfosztotta trónjától. De megkímélte életét, sőt egy kellemes vidéki villát bocsátott rendelkezésére, és életfogytig járó jövedelmet biztosított számára. Sokkal későbbi kifejezéssel nyugalomba küldte. Példátlan történelmi példa. – Ez a témája Dürrenmatt komédiájának. Itt azonban Romulus Augustulus idősebb férfi, akit a biztos vég tudatában nem érdekel már az uralkodás, sokkal inkább kedveli a tyúktenyésztést, magát bölcsen ostobának tetteti. A nép pedig már megelégelte az egész ókort, követelik, hogy jöjjön a változás, jöjjön a középkor. Mulatságos célzás az időszakolás régóta közismert korszakváltási dátumára, amely szerint a Nyugatrómai Birodalom bukásával múlt el az ókor, és kezdődött a középkor. A fordulat pillanatait ábrázolja, illetve jelképezi az egész komédia. A császár mindenbe beletörődve várja a diadalmas germán vezér bevonulását. Háta mögött saját mellszobrával ül a trónon, amikor Odoaker belép. A rómaiak főleg azt tudják a germánokról, hogy ők találták fel a nadrágot. A belépő Odoakertől Romulus Augustulus mindenekelőtt azt kérdi, hogy a lábszárait fedő ruhadarab a híres nadrág-e. A győztes vezér meglepve válaszolja, hogy igen, mire a császár azonnal igen praktikusnak találja, és már javasolja is, hogy tömegesen gyártani kellene, bizonnyal jó üzlet lenne. A hódító megtudja, hogy a meghódolt, méghozzá békésen meghódolt császárt leginkább a tyúktenyésztés érdekli. (…). – Paródiája ez a nagy korszakváltásoknak, a történelmi alakok magánkedvteléseinek, az iskolai történelemkönyvek anyagának, és szatírája magának a szatirikus ábrázolásoknak.” 

Ezt vállalta színpadra állítani Bocsárdi László a szatmári társulattal. Vállalta, mert, ahogy tőle megszoktuk, rengeteg mondanivalója van a világunkról, rólunk, emberekről, és ahogy elmondja, az értelmes, tiszta és őszinte. Hát persze, csaptam a homlokomra az előadás végén, holott az elején kicsit értetlenkedtem. 

A színpadkép bezártságot, mozdulatlanságot, elszigeteltséget sugall. A címszereplő fehér tógát, a többiek elegáns, rangjukat jelző földig érő jelmezeket viselnek. És ott a két múmiaszerű, elemmel működő komornyik, a két rezonőr – mondom én –, a két hű, sokat látott szolgáló, akik szerintem tudják, mi forgat a fejében a császár. Nagy Romulus (Nagy Csongor Zsolt) ugyanis birodalmával együtt halni készül, de addig szeretné véghezvinni a tervét. A terv a darab, illetve az előadás kulcsmondatában fogalmazódik meg: pár év béke a világnak. Nem könnyű feladat, tekintve az udvart és a családját, akik saját pozíciójukat, jómódjukat féltik.  

(tovább…)
MEGOSZTOM

Időérlelő Cseresznyéskert

Yuri Kordonsky rendezése a Kolozsvári Állami Magyar Színházban

Játék térrel, idővel, múlttal és jövővel, a lélekkel, az emlékekkel egy szép, lassan hömpölygő előadásban. Mi, nézők az elhanyagolt, koszlott falú, ódon tárgyakkal teli szoba egyik sarkából figyelhetjük a szereplők kapaszkodását a múlt árnyaiba, reménytelenségüket és kevés reményüket valamiféle jövőben. Négy órát (egy rövid szünettel) leskelődünk, én végig figyelem (remélem, más is), mitől olyan boldogtalan a színpadon élő társaság, mit jelent nekik a kert, amitől képtelenek elszakadni.

A Cseresznyéskert A.P. Csehov utolsó színműve, betegen írta, búcsúzik benne a világól és az élettől. Yuri Kordonsky rendező is búcsúzik a járvány előtti élettől, a pörgéstől, a lelassult időt próbálja megfogni, megkérdezni, hogyan tovább most, amikor minden változik. Kolozsvárt 1998-ban a néhai Vlad Mugur rendezésében játszották a Cseresznyéskertet, Harag György Marosvásárhelyen állította színpadra, mindkét legendás alkotó ennek a színműnek az előadásával búcsúzott a földi léttől. Egyikkel sem akarom összehasonlítani a produkciót, más idők jártak akkor, mások most, és a színház – bocsánat a közhelyért – a jelen tükre és művészete.

Kordonskynak igaza van, amikor a műsorfüzetben közölt interjúban azt mondja, a mi korunk, jelenünk megmutatására legalkalmasabb színmű a Cseresznyéskert. Hozzátenném, a Csehov-darabok mindig mindenre alkalmasak. Nemcsak azért gondolom így, mert Anton Pavlovics egyik szívszerelemem, azért sem, mert rengeteg jó és kevésbé jó előadást láttam a darabjaiból, ki nem hagynám, ha lehetőségem van színpadon látni, hallani, hanem azért, mert úgy ismeri az emberi lelket és természetet, hogy a sztárpszichológusok is megirigyelhetik.

Én eddig oktondi módon azt hittem, hogy a Cseresznyéskert a múlt szükségszerű, ám fájdalmas elengedésének, az új befogadásának elutasításáról szól, de Kordonsky jól összezavart. Szerinte az időről szól, a megfoghatatlanul múló időről, a múlt és jövő közötti rövid létről. Már ha van jövő. Márpedig van, az előadás végén ott focizik a múlttal. Ezt később megmagyarázom.

Szóval itt van ez a gyümölcsös, meg a hatalmas, málló vakolatú ház, lakói ki sem látszanak az adósságból, ott lebeg fölöttük az árverés. Jön az újgazdag, aki egész életében arra vágyott, legyen valaki, ezért is megvenné az egészet cakk und pakk, lenne pénz, lehetőség nyugodt életre. A család habozik, ez az otthonuk, az életük, de hajlanának. Aztán megérkezik Párizsból Rányevszakaja, a nagyasszony, a ház úrnője, aki hazamenekül a boldogtalansága elől, erre itt a teljes káosz. Ráadásul a lelkiismeretfurdalás is rátör, öt éve nem látta a lányát s a testvérét. Lehet, esze ágában sem lett volna hazautazni, ha jól mennek a dolgai, de nem mentek, az öngyilkosságnál pedig jobb a gyerekszoba, ahová visszatért szenvedni. Érthető a boldogtalansága, a ház közelében vesztette el a férjét és fulladt a tóba a kisfia. Végül az újgazdag Lopahiné lesz a kert és a ház, míg a lányok, az anyjuk, Gajev és a többiek mennek, amerre tudnak, talán még dolgozni is valahol. Így hangzana a történet profánul, de a dolgok és főleg a szereplők, az emberek ennél bonyolultabban működnek. Lopahin például azon túl, hogy majd beleőrül a boldogságba, hogy az övé lehet minden, annak is örül, hogy lebonthatja a házat, felszánthatja a kertet, leszámol múltjával, saját birodalmat teremt.

Kordonszky egyszerre tartja el és mélyed bele a Cseresznyéskert világába: egyes szereplők hasraesnek, bohócszerűek, lehet, a többieket sem kell komolyan venni. Ugyanakkor sztanyiszlavszkiji szerepelemzést fedezek fel benne, mély átélést a színészi játékba, lassított ritmust, lelkiséget. Bevallom, sajnálom, hogy utóbbi felé billen a mérleg.

A rendező a belső működést, a lelkeket tanulmányozta. A múltat nem lehet simán eldobni, főleg ott, ahol nem történik semmi, legfeljebb a levelek hullanak, meg a hó, de az is szép, mert az idő mindent megszépít. Ha nincs jövő, a múltba kapaszkodnak, amikor még úgy érezték, élnek, és az életnek értelme is van.

A falak néha áttetszőkké lesznek, mintha nem létezne választóvonal múlt és jelen között, az asszony az anyját nézi (a rendező beemelt egy a darabban nem létező szereplőt). A múlt árnyai között élnek mindannyian, mintegy beleragadtak, képtelenek kiszakadni. Oda köti őket az életük, a szokásaik, a döntés- és cselekvésképtelenségük. Talán csak Dusenka, a cselédlány érzi, talán érti is, valaminek végérvényesen vége van, menni kell tovább.

Az előadásban másodlagos a cselekmény, a lényeg a belső monológok, a kimondott vagy kimondatlan gondolatok az életről és halálról, a világ fontos és kevésbé fontos dolgairól. Lehet, nincs igazam, de sok a képmutatás is ezekben a szereplőkben. Mintha a boldog semmittevést, a bőséget sajnálnák, az ő világukat. Érthető persze, nehéz tanújának lenni a régi világ enyészetének.

Tapasztaljuk a nosztalgiát, a félelmet, a bizonytalanságot, mert most mi is búcsúzunk az azelőtti életünktől, átrendeződni tűnik minden körülöttünk. A járvány követelte bezártságban lelassultunk, kénytelenek voltunk magunkkal szembenézni. Erről beszél Kordonsky előadása, halkan, vibrálóan, mondhatnánk csehovian.

Most pedig a fentebb ígért magyarázat, illetve csavar. A szereplők elég önzőek, elsősorban magukra figyelnek, a maguk múltját és jövőjét siratják. Ügyesen ottfelejtik Firszt, az öreg szolgát, és a kisfiút is, aki valahonnan érkezett. Cipelik a fájdalmaikat, kettejüket észre sem veszik. Ott maradnak az árnyak között, igaz, a kitágult térben: az eltűnni készülő múlt és a kamaszkorba ért jövő. Jelen nincs. Pedig csak az lenne a fontos. Kordonsky zárójelenete az előadás kulcsa.

Két hírem van a kolozsvári Cseresznyéskerttel kapcsolatban: nagyon hosszú, néhol vontatott. A jó hír az: nagyszerű alakítások vannak benne. Kézdi Imola (Ranyevszkaja, Ljubov Andrejevna) könnyedén veszi magára a drámairodalom egyik legbonyolultabb szerepét, sír és mosolyog, próbál örülni és felhőtlen lenni, de a rejtegetni akart szenvedés néha feltör. Szép, őszinte játék az övé. Váta Lóránd (Lopahin) a pénz hatalmával bíró „újgazdag” látszólagos magabiztosságát jeleníti meg fergeteges játékkal. Alakításából kiderül: alig hiszi, hogy az övé lehet minden, amire valaha vágyott. Amikor megszerzi, szinte beleőrül. Bogdán Zsolt (Gajev) a megtestesült reménytelenség. Halk és lassú, de érezhetők a benne dúló viharok. Ahogy búcsúzik a kerttől, ahogy elmondja, mit tartogat számára a jövő, gyönyörű és szívszorító. Dimény Áron (Firsz) mintha abban a másik világban élne, az árnyak között, s a jelen, a valóság lenne a mulandó álom. Amikor mindenki elmegy, szinte kivirul, megérkezik a valóságba s mintha azzal a labdával átadná a fiúnak a tudást, a múltat, hogy folytassa az életet, amitől ő már, immár derűsen búcsúzik. Román Eszter (Dunyáska) csupa élet, nevetés, szerelem, neki mit sem számít, ami volt, boldogan táncol át a jövőbe, ami nemcsak azért az övé, mert fiatal, hanem mert nem cipeli a múlt árnyait. A többiek is erős színpadi jelenléttel, pontosan kidolgozott, szép alakításokkal teszik élvezetessé az előadást.

Fotó: Bíró István

MEGOSZTOM

Valami furcsa pompa

Ifj. Vidnyánszky Rómeó és Júliája Kolozsváron

Ember nincs, aki egyszer ne látta volna, de legalább ne hallott volna Shakespeare szerelmi tragédiájáról, a Rómeó és Júliáról. Mindenki tudja, miről szól, mi történik a két szerelmessel a végén. A színházba járók a többi szereplőt is ismerik, sőt, olyan is van, aki szinte kívülről tudja a monológokat, a párbeszédeket. Sok van belőlük, hosszúak, majd’ hogy nem azt írtam, unalmasak. Illendő vagy sem bevallani, én ezt a művet nem szeretem. Számtalan feldolgozásban láttam színpadon, filmen, tévében, különböző nyelveken, különböző neves és névtelen rendezők, színészek előadásában, de magaménak érezni a tragédiát, nem sikerült.

Két oka van, amiért elutaztam Kolozsvárra megnézni ifj. Vidnyánszky Attila előadását: azt írja a plakáton, műsorfüzeten, hogy Shakespeare nyomán. Láttam Wojczek-rendezését, amiből számomra az derült ki, hogy a fiatal alkotónak véleménye van a világról, korunk emberéről, társadalmáról, és el is tudja mondani. Harsányan, de jó ízléssel és arányérzékkel kiáltja, hogy valami nagyon nincs rendjén. Kíváncsi voltam, mit kezd a klasszikusnál is klasszikusabb szerelmi tragédiával.

A kolozsvári Rómeó és Júlia első percétől az utolsóig érdekes, meghökkentő, dinamikus, szellemes groteszk játék, egy akkora slusszpoénnal, hogy majd’ elájultam a gyönyörűségtől. A színpadon berendezett játéktér lehet római fürdő és cirkuszi porond, én utóbbit részesítem előnyben. Ebben az előadásban a herceg kikiáltó, narrátor, stand-up komédiás, mikor, hogy kívánja a játék. A Dajka játékmester, Montaguék és Capulették lehetnének ugyanaz a család, csak utóbbiban a férfi szava a döntő, Mercutiot nő alakítja, Benvolio kétnemű (fiú, de mellei vannak), Paris és Tybald nem kimondottan nemesek és urak. A jó Lőrincz barát élettel-halállal kísérletező bohóc. A két fiatal, Júlia és Rómeó a szerelem édenéből csöppennek szemfényvesztő, őszintétlen világunkba. A manézsban a festett clownok között ők a légtornászok. Ég és föld között élik meg szerelmüket, a kupolából függő szeren hangzik el a nászuk utáni ismert párbeszéd. Tudják, a pacsirtás.

Ifj. Vidnyánszky az emberi kapcsolatokat vizsgálja képmutató korunkban, és keresi a tragédia okát, ha úgy tetszik, a felelősöket. Viszonyokra, bizalomra kérdez rá, szülő és gyermek, házastársak, barátok, szerelmesek között. Izgalmas, ahogy a három barát – Rómeó, Mercutio, Benvolio – kapcsolatát firtatja, a három fiatal egymás iránti érzelmeit.

Ki a felelős a fiatalok tragédiájáért? A szülők meg sem hallgatják gyermeküket. A társadalomban a harc a férfiú erény. Kulcsmondatnak tekintem az előadásban elhangzott kérdést: „Kivont szablyával békét prédikálsz?” Az egyház a hazugságot többre tartja, mint a házasságon kívüli szerelmet. A barát szemmel láthatóan ujjong, hogy a kísérlete sikerült, a szer hatott, a lány tetszhalott. A Dadus csupa jószándékból, de számot nem vetve a következményekkel, mintegy játéknak tekinti a titkos légyottot.

Kérdések, amelyekre nekünk kell megtalálni a válaszokat. Az én olvasatomban senki nem vállalja a felelősséget. Következmények nélküli világban élünk, melyben mindig mást okolnak: a körülményeket, a futárt, akárkit, bárkit, csak nem önmagukat. Meg aztán a jó Lőrincz barát azt mondja: „Boldog, ki ifjan már a mennybe térhet”.

Az előadás nem válaszokkal szolgál, hanem groteszk jelentekkel, élő zenével, fergeteges játékkal, remek poénokkal, lírával, nevetéssel, kemény gyomrosokkal. Kifejező, eklektikus, néha bohócruhákra hasonlító jelmezek, valamint szellemes, beszédes koreográfia egészíti a képet. Valami furcsa pompa lengi körül az egészet, nem tudom megfejteni, mi az, nem is kutatom, színház ez, remek színház, naná, hogy elvarázsol.

A színészek parádés játéka pedig lenyűgöz, ahogy váltanak a groteszkről a lírába, a komédiából a drámába és fordítva. Egy hangsúllyal, tekintettel, gesztussal, mozdulattal képesek egész történeteket elmesélni. Kézdi Imola úgy affektál, mint a gazdag férfiak felesége szokott, és elhallgat, mint a leigázott asszonyok; Szűcs Ervin Capuletje azt hiszi, attól erős, mert parancsol; Albert Csilla csupa élet Dadusa időnként megsértődik és ellenállhatatlan. Váta Lóránd vérbeli komédiázása, Imre Éva vibráló Mercutioja, Farka Lóránd (Paris) színei, hangjai, Bodolai Balázs (Tybald) önteltsége, Bogdán Zsolt sunyi Lőrincz barátja, Gedő Zsolt (Benvolio) ezer színű, hangú játéka, Kiss Tamás (Rómeó) kamaszos bája, hiteles játéka, Román Eszter érzékeny őszintesége, mind telitalálat. Nemhiába híresek a kolozsvári színművészek, csak velük lehetett hitelesen színre vinni ezt a groteszk kortárs előadást. És sok mást is – teszem hozzá. Román Eszter, Kiss Tamás és Gedő Zsolt a színház újoncai, ez az első bemutatójuk. Szépek, fiatalok, tehetségesek. Pompásan beleillenek ebbe a rendkívüli társulatba.

Az előadásban fellelhető apróbb hibák nem a színészek játékában keresendők, de ennek az előadásnak az esetében ezeket firtatni, sima kekeckedésnek tűnne.

A rendezés bravúrja, hogy a Rómeó és Júlia nem aktualizált, hanem aktuális. Ifj. Vidnyánszky Mészöly Miklós fordítását használta, nem írta, íratta át mai nyelve a tragédiát. Meghúzta, betoldott, improvizációkat használt, s ettől lesz élő, eleven, dinamikus, izgalmas, no meg attól – nem győzöm ismételni –, ahogy a színészek interpretálják. Attól aktuális, hogy a mában, a bennünk megfogalmazódó kérdéseket teszi fel, a minket, ha úgy tetszik, a társadalmunkat foglalkoztató problémákat vet fel.

Az előadás vége pedig hatalmas poén, s egy nagyszerű, felemelő gondolat: bárhogy is fordulna a világ, a szerelem, a szeretet örökké megmarad.

Ifj. Vidnyánszky előadása nem politizál, csak betartja azt, amit Hamlet királyfi kér a színészektől: a szóhoz illeszti a cselekményt, és a cselekményt a szóhoz. No, de Cseh Tamás is megmondta: nagy ravaszdi ez a Shakespeare William.

Szóval, hogy hogy nem, én megszerettem ez a tragédiát, legalábbis ezen a színházi nyelven elbeszélve.

(tovább…)
MEGOSZTOM

Megjelent az Újvárad júliusi száma

Az ötödik számával jelentkező folyóirat címlapján Urszinyi Mária festő- és grafikusművész képe látható, munkásságát a Művészet rovatban Dr. Kányádi Iréne méltatja. Verssel, prózával jelentkezik Vass Norbert, Káli István, Nagy Zalán, Sztaskó Richard, Purosz Leonidasz, Csontos Márta, Oláh Péter, Márton Ágnes, Nyirán Ferenc, drámatöredékkel Mikola Emese. A Dialog/Párbeszéd rovatban Mihai Buzea A Közeledés Elmélete című írását olvashatják Pengő Zoltán fordításában. Ismét esszével jelentkezik Lakatos-Fleisz Katalin (A ház és a csipkebokor). Mindenki nyelvészkedik… címmel a Tandem rovatban Magyari Sára és szerzőtársa, Minya Károly közelít meg egy témát két szemszögből. Forgács Áron írása aktuális dilemmát jár körbe a Társadalom rovatban: Térdepelni vagy nem térdepelni, ez itt a kérdés. A Kultúra rovatban Csináld a dolgot és lesz hozzá erőd címmel Biró Árpád Levente készített interjút Horváth Benjaminnal a Fiatal Drámaírók Házáról. Rusu Szidónia szociológus esszéjének címe: Unplugged – kultúra a digitalizáció korában. Óltársaim, énekeljetek! a címe Simon Judit írásának a kolozsvári Állatfarm-premierről. Hegyi Réka anyaga ugyancsak a Kritika rovatban egy szelet bábszínháztörténetet kínál, Botár Edit világát. György Alida új könyvét (Hármasszabály) Codău Annamária elemzi, míg Darius Marder A metál csendje című filmjét Bozsódi-Nagy Orsolya ajánlja. Másodízben jelentkezik a Kortárs klasszikusaink rovat, ezúttal Balázs Imre József előadásának szerkesztett változatát olvashatják Hervay Gizella költőről (Élő hagyománnyá tudott válni). Az Előhívásban Kőrössi P. József a 90-es évekbe kalauzol, azt az epizódot idézi fel, amikor Göncz Árpád államfőként könyvet árult egy pesti aluljáróban.

Az Újvárad kapható a jobb erdélyi könyvüzletekben, az Írók Boltjában, budapesti, debreceni és nagyváradi hírlapárusoknál, továbbá elérhető az online előfizetők számára is.