Gyakran tapasztalom mostanság, hogy a kisebbségi lét egy életérzés, lelkiállapot és viselkedésmód is. A többségiek viszonylatában mi valahogyan mások vagyunk. Hogyan érződik ez Szlovákiában, és miként Romániában? Valóban kevesebbnek, kisebbnek érzik magukat a mi közösségeink tagjai? Mit mutatnak a nyelvi és viselkedést vizsgáló kutatások? Van-e arra oktatási, kutatási stratégiánk, hogy ezeket a különbségeket csökkentsük? Vagy ebbe bele kell törődni? Vagy egyáltalán, hogyan is van ez?

(Simon Szabolcs) 

Fiatalkoromban gyakran játszottunk arra az unokatestvéreimmel, hogy milyen nemzetiségűek lennénk, milyen mást választanánk, ha nem lehetnénk magyarok. Erre a kérdésre sokáig az volt a válaszom, hogy német szeretnék lenni. Bizonyára imponált a németek közismert precizitása, fociban elért sikerei. Gyermekkoromban, ha valamelyik nemzeti válogatott játszott a németekkel, a vége mindig az lett, hogy nyertek a németek. 

Ma, ha arra a kérdésre kellene válaszolnom, milyen nemzetiségű lennék szívesen, ha nem lehetnék magyar, azt a választ adnám, hogy szlovák. Gyermekkorom óta jó néhány év eltelt. Azóta már nem mindig nyernek a fociban a németek, s egyéb dolgok is történtek. Ezenkívül rájöttem arra, szakmám gyakorlása közben, hogy a kisebbségi szemmel többségi szlovák nemzet nagyon hasonlít a kisebbségi szlovákiai magyarokra, vagyis ránk. Ez a hasonlóság tetten érhető a mentalitásban, hellyel-közzel a vérmérsékletben, ünnepeink megtartásában, szokásainkban, vallásosságunkban, étrendünkben, értékrendünkben, természetesen gyarlóságainkban, egyáltalán az életvitelünkben. A többségi szlovák nyelvű környezetben eltöltött évek tapasztalatai minderre rádöbbentettek. Nem szólva a közös történelmi múltunkról. A többségi nemzethez tartozó munkatársakkal is eltöltött évtized alatt előfordult, hogy például nekem kedveztek a feletteseim, a többségi nemzethez tartozó munkatársammal szemben. Ő ezt akkor nehezen viselte. Személyes jelenlétemben tette szóvá, hogy hogyan kedvezhetnek nekem, a „kisebbséginek”, egy magyarnak. Később még néhány nap sem kellett, bocsánatot kért a megjegyzéséért. Én azonban nem csináltam ebből problémát. Kisebbségiként „benne van a pakliban” az ilyesmi. Nem ingatott meg. Utána barátok lettünk. 

S a nevem. Hányszor, de hányszor felróttam lélekben szüleimnek, hogy adhattak ennyire sajátosan magyar nevet nekem, olyat, aminek nincs szlovák megfelelője. Nevem miatt sosem tudtam elvegyülni a sokaságban, nem lehettem egy a sok közül; mert szinte világított, ki vagyok. Egy alkalommal azt is megkaptam egy többségi nemzethez tartozó hivatalnoktól, hogyan adhattak ilyen csúnya nevet a szüleim. De ez már nem ért váratlanul, igazából csak mosolyogtam rajta. Később azonban, érdekes módon azt tapasztaltam, hogy a többségi nemzet tagjai elsajátították nevem írásképét és ejtésformáját egyaránt. Elkönyveltek másnak, mint ők. De nem származott ebből hátrányom. Sőt, talán még jól is esett, hogy nem kell magyarázkodnom, mert a nevem mindenről árulkodott. Ekkor gondoltam arra először, milyen jól választottak számomra nevet a szüleim, épp amiatt, hogy nem kell magyarázkodnom. S így is elfogadtak. Igaz, ehhez az is kellett, hogy jól bírjam a többségi szlovák nyelvet.

József Attila mondta, hogy a többnyelvűség áldás és átok egyszerre. Valóban így van, vannak árny- és fényoldalai egyaránt. Ha nehéz is vállalni, mindenképpen megéri. A homokóra nyakában, két kultúra között, sajátos az élet, a nyelvi létmód is. Egyszerre áldás és átok is. Mégis, azt gondolom, jóval nagyobb részben áldás. 

Anyaországi barátaimmal beszélgetve, többször hallottam a véleményüket, „lerí rólatok, hogy kisebbségiek vagytok”, olyan mindent elfogadók, beletörődők, fejlehajtósak, talán rejtett félelem is bujkál a viselkedésetekben… Igaz, hozzájuk, az anyaországiakhoz képest valóban más a kisebbségi magyar. Hiába az édestestvéri viszony, életérzésünk, gondolkodásunk némileg más. Tükröződik benne kisebbségi sorsunk, ha akarjuk, ha nem. 

Nemrég egy felmérést végeztünk, néhány nemzetiségileg és nyelvileg vegyes dél-szlovákiai városban. A felmérésben rákérdeztünk a szlovákiai magyar és szlovák nemzetiségű adatközlők általános emberi értékekről vallott nézeteire is. Ebből az derült ki, amit fentebb megállapítottam, hogy szlovákiai magyarok és szlovákok nagyon hasonlóak vagyunk értékítéleteinkben is. Azok az eltolódások, amik tapasztalhatók, magyarázhatók a kisebbségi léthelyzettel; ti. a nyelv, a nemzetiség „kategóriáknak” tulajdonított nagyobb jelentőség a kisebbségiek részéről, mint a többségi társadalom részéről. Több más dologról vallott vélekedés, szabadság, egészség, anyanyelv, demokrácia, foglalkozás, család, nemzetiség, vagyon, vallás stb. egészen hasonló. Felméréseink alapján a magyarok számára a legnagyobb érték az egészség (80%), ezt követi a család (72,5%), a nemzetiség (55%) és nem utolsó sorban az anyanyelv (52%). A magyar adatközlők szerint a legkevésbé fontos a vagyon megléte. A szlovák adatközlők számára a legnagyobb érték az egészség (85%), ezt követi a család (80%), majd a szabadság (75%), az anyanyelv (72,5%) és a foglalkozás (72,5%). Számukra a legjelentéktelenebb érték a vallás, illetve a vagyon megléte.

Ezért, a bevezetőben felvetett kérdéshez visszatérve, ma már, ha azt kérdeznék tőlem, hogy ha nem lehetnék magyar, mi szeretnék lenni, azt válaszolnám, hogy szlovák szeretnék lenni. Ez a nemzet áll hozzánk, magyarokhoz a legközelebb. Vele van közös történelmünk, s ezt ismerem, tisztelem és becsülöm is. Ma már inkább élvezem a kétnyelvűségemből, kétféle kultúrában való viszonylagos konformérzetemből adódó helyzetemet, semmint szégyellem a fogyatékos többségi nyelvtudásomat. Inkább helyzetem áldásait tapasztalom.   

(Magyari Sára)

Alig voltam húsz éves, amikor először hallottam, hogy mi itt, a szórványban haldoklunk, fogyunk. Én ezen igen csodálkoztam, mert akkoriban tanítónő voltam: 27 kiskölök ugrabugrált az osztályban, éppen a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezetnek voltam az egyik alelnöke, és itt voltak fiatalok, bulik, programok. Azaz nem nagyon éreztem sem magamon, sem a közvetlen környezetemen a haldoklást. Elég gyakran és igen nagyképűen mondtam akkoriban, én nem vagyok kisebbségben sem tudásom, sem életerőm révén. Mondjuk, ezt ma is így gondolom, csak már nem olyan nagyképűen hangoztatom, mert azóta rá kellett jönnöm: van valami a kisebbségi létben. Valahogyan másképpen működünk. 

Gyakran járom a falvakat, régiókat váltakoztatok a mindennapjaimban, így alkalmam van hús-vér emberekkel beszélgetni. Igen gyakran hallom, hogy ők már nem beszélnek szépen, helyesen magyarul. Mondják ők. Pedig szerintem szépen és helyénvalóan beszélnek. Csak éppen másképpen, mint én, vagy mint egy magyarországi. Azt is hallom és látom, hogy a kiüresedő, elöregedő falvak lakóinak életkedve fogytán van. Olyan kis megtörtek. Céltalanok. Sok faluban nincs pap, nincs iskola. Nincs közösségi vezető.

Aztán tapasztalom azt is, hogy igen jó képességű, jól felkészített hallgatókkal eljutunk egy-egy kárpát-medencei versenyre, és „megijednek” a többségi kollégáiktól. Hangoztatják, hogy ők nem tudnak annyit, mint amazok. Pedig dehogynem! Sőt! Csak szerényebbek. És szerintem önbizalomhiányosabbak. Talán ez a legjobb szó. És ezt évek óta tapasztalom.

Saját kutatásaim, amelyben a kétnyelvűséget, a vegyes házasságot vizsgálom, gyakran mutatják, valami nincs rendben a kisebbségben élő önértékelésével. Ennek gyakori oka, hogy nem beszélik jól az államnyelvet, így nem tudnak kellőképpen boldogulni, ügyet intézni. 

Munkám során szintén gyakran beszélgetek papokkal, pedagógusokkal, magyar intézmények vezetőivel, és sokat panaszkodnak. Hiábavalónak érzik a befektetett munkát, ne beszélve arról, hogy többszörösen túlterheltek a többségiekhez képest. Például egy óvónőtől kisebbségi helyzetben a tanításon, nevelésen túl, elvárjuk, hogy képes legyen magyar tannyelvű óvodába vonzani a gyereket, megtartani ott 3-4 éven keresztül, majd a magyar tannyelvű iskola felé irányítani őt, pontosabban a szüleit. Ehhez többet kell nyújtania, mint egy román óvodában dolgozó kollégájának, például (át)látható eredményeket kell felmutatnia szinte állandó jelleggel (pl. közösségi oldalakon), folyamatosan közösségépítéssel is foglalkoznia kell (szülői kirándulások, bálok szervezése stb.). Működtetnie kell egyfajta interkulturalitást is, hiszen hídnak kell lennie két nyelv, két etnikum között. És ez csak a jéghegy csúcsa.

Egy kisebbségi közösség, de valójában bármilyen közösség fennmaradásának alapja a minőségi munka és a minőségi oktatás. Ennek egyik feltétele az igényorientált képzési struktúrák kidolgozása, melynek figyelmbe kell vennie a megváltozott nyelvi környezetet és a megváltozott kommunikációs szokásokat is (melyeknek technológiai, kulturális, antropológiai okaira itt nem térek ki), valamint a változóban levő értékrendszereket. Ez utóbbiakhoz érdemes figyelembe vennünk a kultúrakonfliktus-elméleteket: különböző csoportok együttélése eleve ütközési felületeket generál, ha e fölé még egy uralkodó kultúra normái is boltozódnak, akkor igen viszonylagossá válnak egyrészt a személyközi kapcsolatok, másrészt a csoportos interakciók is. Evvel a helyzettel számolva a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége 2017-ben kezdeményezte annak a továbbképzésnek az elindítását, amely a kétnyelvű környezetben tanuló diákok kommunikációs kompetenciájának differenciált óvodai nevelését tűzte ki célul a szociális környezet kontextusában. A program tananyagát a Partiumi Keresztény Egyetem Neveléstudományi Intézete készítette el, és az országos szintű képzésben is részt vállaltunk. A kurzus egyik altémája a családokkal való kommunikáció az óvodai nevelésben. Ennek keretén belül tudtunk foglalkozni a kommunikációs kompetenciák óvodai fejlesztésével kétnyelvű környezetben és a (kétnyelvű) családokkal való kommunikációval az óvodai nevelésben. Próbáltuk felvértezni a kollégákat.

Külön képzési programokat, nyílt előadásokat tartunk különböző intézmények meghívására, amely segíti a kisebbségi emberek szakmai fejlődését. Például 2021-ben a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum meghívására beszéltem szülőknek arról, hogy milyen előnyei vannak a kétnyelvűségnek. Általában jobban teljesítenek az egzekutív funkciók bizonyos területein, ilyen pl. a kezdeményezés, a döntéshozatal, a jelenségek fontosságának felismerése, a cselekvés következményeinek felmérése, jobb a figyelmük, komplexebb feladatok tervezésére képesek stb. Ráadásul kevesebb esetben mutatható ki: autizmus, hiperaktivitás, diszlexia kétnyelvűek esetében, vagy a demencia később jelentkezik. Sőt, a kétnyelvűek kommunikációs érzékenysége fejlettebb az egynyelvűekénél. És még nagyon sok előnye lehet a kétnyelvűségnek.

Ugyanakkor a kisebbségi létre lehet többletként is tekinteni: két nyelv és két kultúra elsajátításának lehetősége rejlik benne. Kérdés: akarunk-e élni is az előnyökkel vagy csak a negatívumokra koncentrálunk?!