MEGOSZTOM

Odalent nincs semmi, csak mi magunk

A valódi szörnyek nem az ágy alatt… – hangzik el a filmtörténet közepén a sorozat egyik tételmondataként. Megfordítva, kérdésként közelítve kulcskérdés: hol lakoznak az igazi szörnyek? És egyáltalán, mik ők? A félelmeink? A sikertelenségünk? A magányunk? A csendünk? Mindezekben pedig saját magunk?

Mi van a csendek mélyén? Abban a sötétben, amelytől tartózkodunk, óva intjük saját magunk, de ha mégis túlnő rajtunk, bekebelez, hiába kapálóznánk. Mi van a sötét csendek mélyén? Ki van?

A Lucy Forbes rendezte Eric című minisorozat 2024 májusától látható a Netflixen, a Kódjátszma, Sherlock vagy A kutya karmai közt című filmekből híres Benedict Cumberbatch főszereplésével. Vincent mint egy igazi antihős, végigsöpör a történeten, és ahol pedig jár, rombol. Vagy rombolódik. Lássuk a hogyanokat.

A sorozat első részében még egy jól bejáratott, ismerősnek ható thriller-felütéssel találkozhatunk, amely Edgar (Iwan Howe) eltűnése köré szerveződik. Háttértörténetként Edgar széthulló családjának viszonyai, a városi pedofil- és drogesetek, helyi politikai változások és lakhatási krízis, a 80-as évek New Yorkjának homoszexualitáshoz való ellenséges viszonya és az AIDS-hullám, valamint egy színesbőrű gyermek korábbi eltűnése szolgál. A sorozatban felmerülő társadalmi és egyéni, családi problematikák komplexitásában egyre mélyebb rétegek állóvize kavarodik fel.

Míg a fókusz látszólag és elsődlegesen a kilenc éves Edgar megtalálására helyeződik, a tragikum egyéni és kollektív szinteken súlyosbodik. Vincent és felesége, Cassie (Gaby Hoffmann) elhidegült, konfliktusos házassága nem bírja el közös gyerekük eltűnését, széthullanak, Vincent újra az alkoholizmussal küzd, közben pedig az egyetlen általa igazán ismert eszköz révén igyekszik megtalálni Edgart, ez pedig a bábozás. A Goodday Sunshine egyik alapítójaként és bábművészeként megalkotja Ericet, a címszereplő hatalmas kék szörny-bábot Edgar tervei alapján, remélve, ezáltal képes lesz kifejezni fiának az elmulasztott szeretetet és figyelmet, hazahívva így őt. Az események bonyolódásával arányosan ölt testet Eric, a szörny-báb, a nézők számára és Vincent számára is. Alteregó lesz, démon, hang a fejben, a másik Vincent. A lényeg: Vincent elméje megborul, hangos párbeszédeket folytat Eric-kel, akit rajta kívül csak mi, a nézők látunk. Az őrület és depresszió képi megjelenítése nemcsak rendezői bravúr, de egyszerre veti fel a nézői felelősség kérdését és hívja elő az empátiát, valamiféle szomorúsággal és dühhel keveredve. Mert Vincent minden, csak nem szerethető, sem férjként, sem apafiguraként nem pozitív minta, mégis, rendőri precizitást és figyelmességet felülmúlva, saját úton indul el, hogy megtalálja fiát. Akkor, mikor már mindent elveszített és maga is hajléktalanná, önmaga ellenségévé vált, belekapaszkodik bűntudatába, Edgar iránti szeretetébe és bábművészi képességeibe, hogy életben tudja őt. Fejlődéstörténetében az esetlegesség, a kiszolgáltatottság, az örökölt toxikus viselkedésmintákkal való kényszerű szembenézés és kisfia iránti szeretete, végül tiszteletet követel. 

A személyes mélyrepülés társadalmi kontextusa a nagyvárosi (ez esetben New York-i) végtelenül szélsőséges miliő: a külváros, a perem, a csatornarendszerek és metróaluljárók világa, ahová rengeteg hajléktalan és drogos kényszerül, összefeszül a politikai érdekekkel és egy titokban működő pedofilhálóval. A félelem és a magány társadalma ez, ahol gyerekek és felnőttek vesznek bele a rendszer vakfoltjaiba. A biztonság és az emberi méltóság illúzió. Ebben a társadalmi közegben kap helyet és „virágzik” a korabeli AIDS- és homofób-botrány, amelyekbe személyes életutak (Ledroit nyomozó és párja vagy a korábban eltűnt fiú esete) felvillantása révén nyerhetünk betekintést.

A minisorozat sok társadalmi-magánéleti szálat kibont, miközben az arányok között egyensúlyoz, olykor mintha fókuszát is vesztené a rengetegben. Kedélyeket borzoló sorozatot nézhetünk, rezonálva vagy éppen elhatárolódva az egyes szereplőktől és élethelyzetektől. A történet karakterei ugyanolyan komplex, gyakran megosztó figurák, mint a történések maguk. A mentális térkép kivetül, az irrealitás realitássá válik, a szereplők végnélküli köröket rónak. Mert az üveg fenekén nincs semmi, csak önmagunk – kiszól a filmből és visszhangzik még sokáig. A szembenézések és elfordulások, reménytelen kapálózások és az egyéni döntések (vagy azok hiányainak) következményei maszkok nélkül nyomulnak az arcunkba. Ebben a közelségben pedig nincs hová (el)fordulni.

A kérdés nyitott marad: hol vannak a szörnye(in)k?

MEGOSZTOM

Egy síró bohóc igaz története

Richard Gadd: Baby Reindeer

Minden bevezető kampány, marketingfogás és tűzijáték nélkül, fű alatt tette közzé a Netflix az utóbbi évek egyik, ha nem legerősebb saját készítésű sorozatát. A Baby Reindeer (magyarul Rénszarvasbébi volna, de nem tudok róla, hogy magyar címen is megjelent volna) dráma-komédiának indul, majd váratlanul extrém sötétbe borul, megrág és kiköp, székhez szegez, szívet és gyomrot facsar, a legnagyobbat mégis akkor üti, ha némileg a valós hátterével is tisztában vagyunk: Richard Gadd ugyanis saját élettörténetének bizonyos részeit dolgozta fel előbb két egyszemélyes előadásban (one-man-showban), amelyeket a sorozatban is megjelenő Edinburgh-i Fringe Fesztiválon mutatott be zajos sikerrel. Ezekből állt össze a hétrészes Netflix-minisorozat, amelynek nemcsak alkotója, hanem főszereplője is. 

Donny (Richard Gadd) huszonéves srác, báros egy csendes kocsmában, ahová egy átlagos délután betéved egy szomorúnak látszó nő, és helyet foglal a pultnál. Hamar kiderül, hogy egy vasa sincs, semmit nem tud vásárolni, ezért Donny felajánl neki egy ingyen teát. Beszédbe elegyednek, és attól a naptól kezdve Martha (Jessica Gunning) minden egyes délután meglátogatja a fiút a munkahelyén. Nem sokkal később az e-mail-címét is megszerzi, és bombázni kezdi talán kedvesnek szánt, valójában teljesen összefüggéstelen és ijesztően zavart üzenetekkel. Donny számára hamar terhes lesz a rajongás, de képtelen ezt határozottan Martha tudtára adni. Amikor pedig végre elhatározza, hogy a rendőrséghez fordul, ez nem bizonyul jó döntésnek: a hatóságok egy cseppet sem veszik komolyan a zavarodott elméjű, álomvilágban élő, ártalmatlannak látszó nő jelentette fenyegetést. Arról nem is beszélve, hogy Donny nem áll elő a teljes igazsággal. Egy szót sem ejt sem arról a szörnyű traumáról, amely korábban érte őt, és annak elkövetőjéről, akinek sokkal súlyosabb a bűne, mint a zagyva e-mailek és a lankadatlan rajongás, sem arról, hogy a Marthától kapott figyelem legbelül hízelgő a számára.

A széria hangvételét tekintve meglehetősen könnyeden kezdődik, de első pillanattól érezhető, hogy benne van valami sokkal veszélyesebb fordulat lehetősége. Itt még legfeljebb arra számít a néző, hogy thrillerbe fordul a történet, ám ez a dramedy minden elvárásunkkal szembemegy. 

Donny sikertelen stand-up komikus. Anti-humorral, némi bohócjátékkal és bolondos kellékekkel operáló, a közönségben kínos csenddel fogadott fellépései a sorozat szerves részét képezik, részben humorral pontozva a történetmesélést, részben pedig megadva egyfajta kényelmetlen alaphangulatot, amelyben a szekundér szégyenérzet nemcsak nevetségesnek, hanem kifejezetten sajnálatra méltónak festi le a főszereplőt. Donny ebből sem tud menekülni, mint ahogyan Martha „szerelme” elől sem, aki hamarosan a humorestekre is elkezdi őt hívatlanul elkísérni. Bármennyire is áldozatnak látszik első körben a srác, hibát hibára halmoz, és egyszer csak azt is megértjük, miért. 

Miután a gyomrosként ható negyedik epizódból fény derül Donny múltjának legsötétebb részleteire, az eleinte krimit ígérő sorozat váratlan fordulatot vesz, és ezt nem föltétlenül a cselekményre értem. Innentől bontakozik ki, mit is szeretett volna Gadd létrehozni a színpadról adaptált alkotásban, amelyet az eredeti formátumra hajazó módon végigkísér a narráció és a főszereplő arcáról készült hosszú-hosszú szuperközelik. A hatodik részben pedig egy már-már műfajváltásként értelmezhető jelenetben nézzük és hallgatjuk meg a közönségnek, illetve a kamerának elmondott, előadott fájdalmasan őszinte reflexiót. A Baby Reindeer kendőzetlen önvallomás, félelem nélküli kitárulkozás, a sebezhetőség és a rossz döntések felvállalása, és az elszigetelődés módjainak feltérképezése, és – ahogyan az a Gadd-del készített interjúkból is kiderül – egyfajta terápia egy nagyon nehéz életszakasz történéseinek feldolgozására. Ugyanakkor nem öncélú: olyan társadalmi és lélektani kérdéseket vet fel, amelyekről ritkán beszélünk, és olyan összetett, ambivalens módon mutatja be az eseményeket és a szereplőket, amely nemcsak meglepő, hanem üdítő is. Gadd nem akar morális verdikteket hozni, és ha vádol is bárkit, a vádlottak közül ő maga sem hiányzik. 

Richard Gadd ugyanakkor nemcsak a film készítőjeként, hanem színészként is brillírozik. Hihetetlenül erőteljes színészi jelenléte, sebezhetősége, döbbenetes bátorsága a sorozat abszolút lelke és motorja, de nemcsak ő alakít nagyot: a Marthát játszó Jessica Gunning egyszerre sajnálatra méltó és vérfagyasztóan kiszámíthatatlan, a transzszexuális barátnőt alakító Nava Mau a józanság hangját képviseli, amíg aztán Martha az ő gyenge pontját is kitapintja, hogy a lelkébe gázolhasson, a híres tévésként megjelenő Tom Goodman-Hill pedig a maga eszköztelenségével és faarcával az egyik legfélelmetesebb filmes gonosz, akit az utóbbi időben láttam. A pontosan és érzékenyen játszó szereplőknek, a hibátlan filmezésnek és a felvetett témáknak – szégyen, szexualitás, családi kötelékek, traumafeldolgozás stb. – köszönhetően bármennyire is kényelmetlen ezt a sorozatot nézni, félrepillantani éppúgy lehetetlen.

Ha az eddigiekből nem lenne világos, a Baby Reindeer, ahogy annak idején mondták, csak erős idegzetűeknek ajánlott – nekik viszont kötelező.

Baby Reindeer (2024., Netflix, Egyesült Királyság)
Írta: Richard Gadd
Rendező: Weronika Tofilska, Josephine Bornebusch
Szereplők: Richard Gadd, Jessica Gunning, Nava Mau, Tom Goodman-Hill