A nagy katolikus temetőtől odébb, a faluszélen lapul a közös temető, akár egy foghíjas száj. Mi az öngyilkosok temetőjének neveztük el, pedig mindenkit oda vittek, aki nem katolikus. Itt pihentek a pravoszlávok, az óhitű katolikusok, Jehova tanúi, evangélikusok, reformátusok német vezetéknévvel és magyar keresztnévvel. Meg egy-két muzulmán albán, jellemzően pékek, burekosok és cukrászok lehettek, akár ma is, ez az ő reszortjuk. Vagy tökmagárusok, gesztenyesütők, egyikük, aki a templom mellett tartotta a bódéját, nekem egy picivel mindenből többet dobott az újságpapírból tekert tölcsérbe, legalábbis úgy tűnt, grátisz mérte hozzá. Mert apám volt a zenetanára az általánosban. Mondjuk, magyarul alig tudott, legalábbis csak pár szót mondott, nem tudom, miképp végezte el a tanulmányait. Arany ember volt ő is, mindenki szerette őket. Kocsmába sose jártak, értelemszerűen. Azóta már imaház, minaret is van az utcánkban a jövevények révén, akik a koszovói háború után érkeztek. Hodzsájuk nagy gyógyító, sámán hírében áll, leszedi az átkot, elrendezi a szerelmi ügyeket, a megvásárolt menyasszonyok ügyeit menedzseli, és gyógyít – fél Európa rendszámtábláit látom a háza előtti autókon, különösen pénteken, meg nyáron, amikor a gaszt-arbajterek jönnek-mennek.

Nem messze a temetőtől felfedezem a mindig Horizontként emlegetett, rég bezárt kocsma cégérét, egy szerb tulaj neve áll rajta, meg a neve: 0-3. Betűkkel is: nula tri. Azaz nulla három. Mert három gyilkosság kapcsolódik ide, az Orosz nevezetű falusi pártfunkcionárius itt lőtte magát főbe. Valaki meg gázpalackot dobott be egy háromszög-szerelmi ügy miatt, de végül őt késelték meg – ha jól értem. A harmadik haláleset homályba vész. A számok talán azt jelzik, az élet nullra végzett, a halál viszont három gólt lőtt eddig.

D. az éjjeli járőrszolgálat után sörözget kora délután, kissé elvesztette az időérzékét is a szolgálatban. „Öt nap múlva ötven” – rikkant fel, miután kiderül, február 13-a van, mindjárt szülinapos, de aznap is menekültekre fog vadászni, jó tripnek tartja. Három hete határvadász, a magyar oldalon, a kerítéstől odébb, a „mélységben” kecergette egész éjszaka a migráncsokat. Panaszkodik a fiatal magyarokra, nem bírják a tempót, neki ez meg semmi, hobbi, szórakozás, mondja. Kétszer volt börtönben (az egyik közlekedési baleset), szerb sorkatonaként meg Koszovón harcolt. Évente felutazik Pestre a Hungaroringre, kurvákra bassza el a pénzét, ahogy stílusosan megjegyzi, mert Magyarba’ lehet kurvázni, falun azért nehezebb. Járok én Pesten kuplerájba? – kérdi, nem? – de miért nem? Aztán ő nem hazafiságból állt magyar határőrnek – „fáj a faszom mindenre” –, jól menő gazdasága volt – a tehenek meg a birkák megmaradtak, a rokonok gondozzák, amíg ő kipótolja a jövedelemkiesést, amúgy is ingázik. Ezt úgy magyarázza, hogy több lábon kell állni, és a nyugdíjra hajt. Addig azért még van pár évünk, mondom neki, miután megállapítjuk, napra négy hónappal vagyok idősebb tőle. „Láttalak múltkor is a tévében… Te ilyen poligeci vagy, nem?” – Nem éppen, szociológus vagyok. – „Na de te mindenkinek beszó’sz, baszogatsz. Engem nem bírsz, három sör után letekerek egyet” – viccelődik, mert régi haver, csak mindig újra kell kezdeni a konverzációt, mintha most ismerkedtünk volna meg, nem az általánosban. A politika nem érdekli, a menekültek se nagyon,  nem fél éjjel az erdőben se, mint a többiek, mit neki az börtön s Koszovó után. Mintha az elkóborló birkáit zavargatná, csak most ő a puli is. „Az a jó, hogy a lányok nagyon szépek” – vágja ki a döntő érvet, miért lett jéger. Mármint a menekült lányok? – kérdem. „Nem, hanem a rendőr meg a határőr csajok, azok nagyon jók. Mindnél jó vagyok” – mondja büszkén, de ezt alig hiszem.

Visszajön az asztalhoz, sántít. Nem tudom a nevét, ezeknek a kocsmában sosem tudom a nevét, pedig egy iskolába jártunk. Időközben nagyon megváltoztak, isszák a fél eurónyiba kerülő páleszt, mindegy is, hogy hívják őt is, mert beszélni már nem szokott, talán már nem is tud, magyarul sem. Nyelvnélkülivé vált. Most a lábfejét fájlalja, addig rugdosta a Füles nevezetűt. Ma már harmadszor dobták ki a létesítményből, de most verést is kapott, kihúzta a gyufát, mert egy poharat a falhoz vágott. Már a földön feküdt, amikor kinéztem az utcára. Füles még tud beszélni, mármint magyar mondatokat egészben, csak borzasztóan unalmas, mert ugyanazt hajtogatja. A másik kocsmából jöttem át emide, előle szöktem volt, fárasztó, ahogy ölelgetett a söntésnél. Itt most nagyon megkapta a magáét. Inkább innen is elmegyek, Füles épp a rendőröket hívja, bár kétlem, értelem- és életszerűen tudja őket riasztani, pláne szerbül.   

December elején költöztek be a törökök az utcánkba. Stílusosan, mert II. Rákóczi Ferencről van elnevezve. A szembeszomszéd házában kaptak helyet, nem is ház ez már, hanem falusi turizmusunk egyik ékköve. Ugyan Géza bá’ birodalmában nem sokat nyom a latban, és különösebben nem is tájházasiasította, és azt is kultúridegen módon – egy Gorenje-tűzhely ajtaját szerelte fel a gangvégi kemenceféleség ajtajának.

A törökök a kínaiaknak dolgoznak a vasútépítésen. Tiszta Amerika, hisz a kínaiak már ott is jeleskedtek a 19. században, terveik szerint az egész világot most behálóznák, Alaszkán át Pekinget is összekötnék New Yorkkal. Egyelőre nálunk gyakorlatoznak, a tempó azonban inkább balkáninak tűnik. Egyszer láttam őket, mind a hármat, a már lebontott Fekete hídnál, az egykori Lenin utca végén, bár annyira nem is egykori, az utcanévtábla még mindig a beomlott tetejű parasztház falán áll. Már rég le akartam feszíteni, mégis mindig elmaradt, elfelejtek csavarhúzót vagy valami alkalmas szerszámot vinni sétáimra. A három kínai éppen a magyar parasztot nézi, ahogy a hereszénának valót kaszálja. Engem is látnának, szóval így nem is merném lelopni Lenint, már ha lopás a lejárt utcanévtábla megmentése. Megkérdem tőlük, hogy „inglis?”, de csak valami olyasmit mutatnak, amit a siketnémák az alvásra használnak, a két összetett tenyeret a megbillentett fej mellett – talán azt kérdik, aludtam? Vasárnap délután van, nem aludtam, mondanám, de kultúrfölényben érzem magam, mintha jól tudnék angolul. Csak mosolygunk.

A törökök sem tudnak angolul, megkérdeztem őket, hát nem beszélgetni utaztak ide, hanem építeni, ha már a fél falu meg a rothadó nyugatot építi kint. Egy hét után már kitört a botrány, két fiatal török az utcavégi kávézóban sörözött, az emeleti részen mulattak, így a helyiek, akik aztán hazazavarták őket. Mert a mobiljukról engedték a saját zenéjüket, és egyikük elővett egy kést, majd rituálisan vagdosni kezdte magát, be voltak baszva, pedig még csak az első sörüket itták, nem bírják ezek az alkoholt. Legalábbis a helyi népnyelv szerint fenyegetőleg léptek fel, szó szót követett (gondolom, képletesen), aztán már az utcán rohantak. Azt ordították, hogy Türkej, türkej! 

Anyámmal a hálószoba ablakából kukucskáltunk ki, ez már nem előítéletesség, hanem tapasztalatból eredő óvatosság. A már rég nem józan falubéli vállalkozó vitte a prímet, hogy ezek azt ordították, hogy Türkej, ami az ő olvasatában nem egy ország vagy egy nyelv neve, hanem támadó fellépés, az Allah akbar szinonimája. Különben is, ismételte el a vendégház előtt harmincszor, ezek semmilyen nyelvet nem beszélnek, se szerbet, se magyart, akkor meg mi a faszt akarnak itt? Hát neki gyereke van, ezek meg itt késsel jönnek-mennek? Végül az utcánkbéli, tekintéllyel bíró vállalkozó elküldte őt, mert miután ezerszer megismételte mindezt, szerinte vagy hívja a rendőröket, vagy húzzon az utcánkból.

Csütörtök reggel, még mielőtt a postás hozná a Családi Kört, a szódás jön, Anagypali. Tudom, hogy hívják, persze, de onnan is tudhatnám, mert neveinek kezdőbetűit, a NP-t belekarcolták a szódásüvegeibe. Többnyire föl sem kelek addig, míg el nem megy, mert sokat beszél. Mindig elmondja, hogy Ausztrália a leggecibb ország a világon, azon belül főleg a bátyja, mert oda emigrált harminc éve. Az egy szar ország lehet, magyarázza, ha véletlenül mégis időben felkelek – már reggel hétkor itt csörömpöl, és hangos csattanással vágja be a kombiajtót. A bátyja a gyerekeinek mindig kér magyar rajzfilmeket, újságot, ilyesmit, magyarázza hangosan. Igaz, ez még az internet előtt volt, azóta legalább nem is beszélnek, csak üzennek, ki halt meg.

A gyerekorvosom se mai gyerek, de még biciklizik, vagy azt támasztva sétálgat. Ő is sokat tud beszélni. A bolt előtt az ukrajnai helyzetet elemzi. Lehet abban valami, amit a tévé mond, hogy az ukránok is hibásak. Vagy hogy ők a hibásak. Mert lőnek. De hát – mondom –, védekeznek, az oroszok lövik őket, agresszió van. Ááá, a Kossuth is azt mondja, hogy lőnek az ukránok. Otthagyom, ő már úgyse gyógyít engem, régen szerettem hozzá járni, amikor untam a tanítást, egy hasmenésre, egy napi kiírásra mindig jó voltam.

Orvos sincs elég, úgyhogy egy török orvost is felvettek, ő jelentkezett ide. Macedóniában végzett, Szkopjében. Úgyhogy szerbül nem tud, talán angolul se, de ez nem derül ki, mert mi se tudunk se szerbül, se angolul.

Drogdílerek falva lettünk egy hétig, Pestről is szóltak a haverok, a falu benne van a hírekben. Hirtelen lett szezonyja a razziáknak, egyiküket a rokonom jelentette fel, mert gyanús volt, hogy a szomszédjában nagy a forgalom. N. lekapcsolásának leginkább az apja, N. örül, reméli, megkapja a minimum három évet, addig is nyugton lehetnek otthon, kibírhatatlan a gyerek. N.-t, mármint az idősebbet, én is felfogadtam vagy kétszer fát hordani, ha nem adtam sört neki, mintha lassítósztrájkba kezdett volna. A fia viszont, amikor náluk jártam a zsákutca sarkán lévő házukban, azt mondta, ő nem jön dolgozni, más dolga van. Házuk egy viskó, veretfalú, régen se víz, se áram nem volt biztosan. Ide jártam szólni gyerekkoromban András bácsinak, a kocsisnak, ha fuvar kellett. A pénzt pálinkára költötte meg a lovakra. Felesége öreg anyámékhoz járt át vízért, hálából németlepényt hozott (lángost), amit senki se mert megenni. Kati néni hetente többször csalánlevest főzött, erre tellett, illetve nem tellett nekik semmire, András bácsi rögvest elitta. Ránézésre mindig ugyanolyan öregek voltak, sose derült ki, nem is emlékszem, mikor haltak meg, lehettem már vagy húsz is, valamikor a háború tájékán. Akkortájt akadt olyan öregasszony is, aki az éhezés elől inkább felakasztotta magát. 

A szomszéd azt mondja, ez a drágulás egy nagy humbug. Az apja tartja az egyik kocsmát, vagyis ez a nagybetűs, egyedüli kocsma a faluban. A ventilátor a szomszéd telekre néz, ahol disznókat tartanak, nyáron bekeveri a szarszagot is, és ha nem szól hangosan a Muzsika tévé adása, vagy valamelyik turbófolkos szerb csatorna, a malacok röfögését is halljuk. A szomszéd földeket bérel, azt mondja, sose keresett még ilyen jól, Covid meg háború ide vagy oda. Mert a kukorica kijön neki 12-be (dinárba, de hogy mennyi, azt nem tudom, talán kilója), 24-ért adták el korábban, és azon már megvolt a haszon, most meg 48-ért adja el. Mi ebben a logika, kérdi? Csak úgy fölnyomták az árát, hátha másnak ez jó, neki nagyon jó, ő nem panaszkodik, mint mindenki.

A kínaiak letúrták a vasúti töltést, építik a szupervasutat Belgrádtól Pestig. Így találtak rá a szarmata település nyomaira, jó nagy település lehetett, legalábbis a korhoz mérten. A vezető régésszel gyors megbarátkoztam, kiderült, együtt dolgozott nagybátyámmal, aki archeológus, restaurátor volt. Jóska bácsi, a pálinkás? – kérdi (szerbül), hát igen, mondom, megitta ő is a magáét, tudományosan napi három decit. Mondjuk, bírta, nyolcvanpárévesen a konyhaasztalnál egyszerűen lefordult. Mi most meg nagyon büszkék vagyunk, megtaláltuk az őseinket, vagy ha nem is az őseink, tudták, hová kell jönni, ide. Épp a vasútállomás mellé építkeztek, meg a folyócska mellé, ami akkor nyilván nem ott volt, de erek, források még ma is vannak. Ezt Maxi, egykori padtársam újságolja el a bolt előtt, „mi van, még veszed a Magyar Szót? Hát, kell papír a begyújtásánál, már rég nem vesszük naponta az egyedüli vajdasági magyar napilapot. Maxi elmeséli, hogy amikor a mai ásatás közelében jó rég a silókat építették, akkor ráakadtak egy régi sírra is, még szövet is volt a csontvázon, de nem szóltak senkinek, mert akkor le kellett volna állítani az építkezést, a siló meg mégiscsak siló, meló, biznisz. Van egy kis földje arrafelé, némi bokros, tucatnyi fa, ott még jön fel a víz a forrásból, „de az is döglődik már”. Amúgy hat osztályt végzett, pedig többre vihette volna a fejével meg a dumájával. Pár éve kiment Angliába dolgozni, bírta is vagy fél évig: „hülyék ezek az angolok”, és kiábrándult a rock and roll-ból is. Pedig úgy tervezte, a falucska pubjában fog majd esténként a helyiekkel Guinness-t inni. Angolul akkor se tudott egy kukkot se. Figyelmeztettem is, hogy Anglia, az nem a mi falunk, hogy majd te a söntésnél bárkivel eldünnyögsz.  

A többieket, miközben még a szomszéd menekültellenességét próbálom moderálni, az egész menekültügy nem nagyon érdekli, jó, persze, azért a National Geographic-ra alszanak el, de a II. világháborús cuccokat szeretik inkább, Hitler, sztálingrádi csata, normandiai partraszállás. Inkább az a kérdés, a menekültek minek jönnek ide? (Egyébként épp ide nem jönnek.) A vendégmunkások meg a kínaiak miért nem tudnak magyarul vagy szerbül? Miért, ti tudtok angolul? Nem, de ők se, úgyhogy mindegy. A kínai pedig nem is vendégmunkás, a kínai, az más kategória, ahogy a kínai boltos is elfér a főutcán (az egyik elment, talán tönkrement), mert nála minden szar kapható.

Horváth mama mindig megkérdezte: ki a halott? A nevet-neveket hallva hümmögött, jött a szokásos „csak háború ne legyen”, mert épp a hírek mentek a rádióban. Mostanság már csak évi hatvan halott van, tíz-húsz évvel ezelőtt még évi százon felül is megszaladt. Fogynak az élők, mert elvándorolnak vagy meg se születnek, így aztán a halottak is. Annak idején kiszámoltam, falunk világrekorder az átlagosan évi három öngyilkossal, bár statisztikát ilyen nagyságra nemigen számolgatunk. Az öngyilkosok temetőjébe, azaz a közösbe se visznek már ki senkit ötven-hatvan éve, benőtte a burgying, de mostanság kitisztították, igaz, síremlék is alig maradt. A paptól átvette a temetőt az önkormányzat, nyitottak egy új parcellát. Marad bőven nekünk is hely, nyugtatgatom a többieket, akik rettegnek a betelepülő menekültektől, akikből, mondom, egy sincs. Aki jött, az koszovói egyiptomi – ez egy muzulmán, albán vagy milyen nyelvű etnikai csoport –, azaz eleve szerb állampolgár. Ettől nekik ugyanolyan muzulmán menekült, akárha afgán, pakisztáni, arab vagy szíriai keresztény lenne. 

De ez nem számít. A szomszéd rendel egy kört, magának valami málnaszörpöt. Száraz január van.