MEGOSZTOM

Kollokvium 2023. Fesztiválnapló 4.

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának negyedik része. 

A Nemzetiségi Színházi Kollokvium megérkezett a második idei helyszínre, Székelyudvarhelyre, ahol a Temesvári Állami Német Színház előadása, a Leonce és Léna nyitotta a seregszemlét. 

Niky Woltz rendezése szerintem tökéletesen illeszkedett a Tomcsa Sándor Színház terébe. A produkciót Temesváron láttam tavaly, s bár a TESZT-en a fáradtság és a magas hőmérséklet is befolyásolt, úgy tűnik, az előadás mérföldekkel jobban sikerült most Székelyudvarhelyen. Nyilván ez szubjektív megfigyelés, mégis meglepetés volt számomra az előadás pergő ritmusa, a színészek mozgásterének változása, a látvány alakulása a térben. Itt nem arra gondolok, hogy Helmut Stürmer díszlete változott volna, inkább arra, hogy ebben a térben mennyire másnak tűnt a produkció vizualitása. A látványvilág alapvető meghatározója az előadásnak: hatalmas, fehér kocka hátul fallal, vetítéssel, olykor még egy leereszkedő fallal, amelynek ablakában megjelenhet a hercegnő, és mivel a jelmezek (Ioana Popescu) nagyon színesek voltak, jót tett e látvány letisztultsága. A vetítéseket azonban nem mindig találtam odaillőnek (különböző festők művei jelentek meg), a megjelenő versrészletek pedig határozottan feleslegesek. Mivel Temesváron is sokféle közönségnek játszák ezt az előadást, akik a darab nyelve és/vagy nyelvezete miatt általában feliratozásra szorulnak, problematikusnak tartom a figyelemmegosztást. A versrészletek ugyanis annyira lekötötték a néző figyelmét, hogy a szöveg-színpad-háttérvetítés hármasából valamelyik információ végképp elvész.
A rendezés nagyban összpontosít a színészi játékra: stilizált, minden elemében pontosan koreografált alakításokat láthattunk rengeteg szöveggel és szemmel láthatóan komoly színészi munkával. Közülük leginkább a főszereplő Richard Hladik és a Valerio-t megtestesítő Harald Weisz játéka volt számomra kiemelkedő: kivételesen karizmatikus alakításokat, színekben gazdag, dinamikus játékokat láttam tőlük.
Niky Woltz rendezése egyfajta színpadi sokféleséget tartalmazott: sokféle stílusú vizuális és hangi elemek keveredtek ugyanis. Részben a múlt százade leji kabaré világából merített, sőt nekem commedia dell’arte benyomásaim is voltak. Összességében a látvány és a nagyívű színészi játék, illetve a mozgalmasság sokat segített az értelmezésben és a figyelmem fenntartásában.
Véleményem szerint a Leonce és Léna nagy művészi gonddal megalkotott előadás, azonban talán néha éppen sűrűsége miatt nehezen befogadható.   

Másnap, szintén a Tomcsa Sándor Színház termében, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, a német színházétól mindenben eltérő előadással szerepelt a fesztiválon. Kokan Mladenović Aristophanész Madarak című vígjátéka nyomán írt és rendezett fekete humorú komédiát egy utópisztikus társadalom megalakulásáról és szétbomlásáról. Dinamikus, pergős és zsúfolt előadást láttam, amelyben az egész társulat szerepet kapott.

Számomra a mű nehezen volt követhető, mert – bár az angol feliratozást el-elcsíptem –, az akusztika annyira rossz volt, hogy nem lehetett érteni az amúgy is tömör szöveget. Számomra ez sokszor a cselekmény megértésének a rovására is ment. Mivel a történet kisebb szekvenciákból állt, megfelelő érthetőség hiányában sokszor nehezen lehetett követni a történéseket. 

Az előadás amúgy kaotikus tűnt, azokat a részeit szerettem, amelyek egyértelműen az abszurdba hajlottak. A két kiemelt szereplő, Jancsó Előd és Bandi András Zsolt kettősei voltak a leginkább letisztultak és befogadhatóak, ezek sem koncepciós, sem akusztikai zavart nem tartalmaztak. Jó koncentrációval és kiváló dinamikával dolgoztak a színpadon, s még a Jancsó Előd által kezdeményezett provokatív interakciók is jól sikerültek. A fiatal színész nagyon szerepére talált az előadásban, könnyed humorával és energikus frissességével nagy hatást gyakorolt a közönségre. Működtek ezek mellett a tömegjelenetek is, a társulat egy összeszokott, együttműködni képes csapat benyomását keltette. 

Ki kell emelnem, hogy nagyon tetszettek a Tatjana Radišić tervezte jelmezek, és itt nem a madarak tollas fejfedőjére, mint inkább a fekete kezeslábasokra gondolok. Nagyon egyszerű, mégis praktikus, számomra kifejezetten esztétikus és különleges viseletek. Marija Kalabić díszlete is pozitív benyomást keltett bennem: funkcionálisnak tűnt, és izgalmasan érzékeltette a madárfészkek hangulatát.

Kevésbé működtek a zenei részek, ami valószínűleg több esetben a hangosítással függhetett össze, de a túl hosszúra sikeredett, míg a nem jól megoldott rap-jelenet megtörte a fúkuszomat.

Összességében, Kokan Mladenović számomra zűrzavaros rendezése, az olykor teljesen érthetetlen szövegrészekkel, őszintén szólva rontották a színházélményemet.  

Vizuálisan és szövegileg is gazdag előadásokat láttam e két a napon, és bár mindkét produkciónak jól állt a nagyobb színpadtér, a temesváriak előadása számomra az akusztika miatt kevéssé volt élvezhető. Sejtéseim szerint a színészek nem voltak hozzászokva a székelyudvarhelyi tér sajátosságaihoz. 

Leonce és Lena 

Fotó: Suciu Cristian

MEGOSZTOM

Kollokvium 2023. Fesztiválnapló 3.

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának harmadik része.

 Meglepően vegyes érzelmeim támadtak a pénteki előadások kapcsán. Délután egy minden elemében harsány, színes és hangos, kissé terjengős szöveggel bíró produkciót láttunk az Öntödében, majd egy fekete-fehér filmes melodráma hangulata elevenedett meg Gyergyóalfalu Művelődési Házában. Nehéz volt a váltás, egymást érték a produkciók és mindkettőt szünet nélkül játszották. Nem volt könnyű egyik világból a másikba csöppenni. 

 Az Aradi Kamaraszínház és a Szegedi Pinceszínház közös produkciója, a Tapasztó Ernő által rendezett Amadeus rendkívül hosszúnak tűnt sűrű történéseivel és tömény vizuális világával. Élénk színek, teátrális smink és jelmez, fehér falakra irányított neonszínű fények: ezek az elemek jellemezték az előadás látványvilágát mindenféle stílusú maszkkal és parókával. Azt gondolom azonban, hogy az Amadeus megragadt a vizuális eszközök felszínességén. Sajnos esetenként sem az előadás történéseit, sem pedig a szöveget nem értettem a nézőtéren. Az akusztika talán a vendégjátékjelleg miatt sérült nagyban, a színpadi cselekmények azonban sokszor nem passzoltak az elhangzó mondatokhoz. Az egyik jelenetben például „Mozartné” Constanze (Sebők Maja) és Salieri (Balog József) szinte aktust imitálnak a színpadon, majd Salieri arról beszél, hogy az együttlét valójában meg sem történt.  A Mozart-ot játszó Gulyás Hermann Sándor is gyakran került olyan helyzetbe, amelyben nem lehetett pontosan dekódolni az összefüggéseket. Ködös maradt a címszereplő és a császár (Varga Bálint) kapcsolata például: amíg a császár látszólag pártját fogja Mozartnak, a következő pillanatban a semmiből előtűnő gróf elgáncsolja a komponista operabemutatóját. Aztán a császár eltörli a betiltást kiváltó rendeletet, végül pedig egy narrátori gesztussal bejelentik, hogy a darabot mégis betiltották. Teljes káosz a történetvezetésben.
Az előadáson belüli kapcsolatok sem voltak tehát világosak, ahogy a történet vezetése sem. Motiváció nélküli és felesleges mozgások (Salieri toporgásai) és kellékhasználat (egy teljesen értelmetlenül színpadon lévő tükör) ismétlődtek. A színészi improvizáció pedig (ahogy a közönségtalálkozón megerősítést kaphattunk rá) a végletekig félresiklott, helyben kivágott és újragondolt szövegrészletek rontották a színházi élményt. A produkció kevésbé csiszolt koncepciója, azt gondolom, három nagy tévedést tartalmaz: Az egyik a zenehasználat:  a bejátszások összevisszasága és a végén becsúszó soul. Az operarészletek zenei bakijai, a társulat színészeinek képességeit meghaladó énekbetétek. Másrészt a dramaturgiai munka felszínessége, a rossz improvizáció, a vélhetőleg rosszul húzott szövegkönyv összevisszasága. Harmadrészt pedig a szemcsés, összemosódott jelek, a már-már értelmezhetetlen színpadi ellentmondások. Talán a Mozart házaspár alakítását tudnám kiemelni egyetlen pozitívumként.
Ehhez képest az Albu István által rendezett Boldogtalanok egy lassúbb léptékű előadás volt, amely koncentráltabb dramaturgiai munka (Keresztes Franciska) eredménye. A vendéglátó Figura Stúdió Színház előadása egy merőben más hangulatú produkció. Számomra elviselhetetlen kombinációnak bizonyult ennek a két darabnak az egymásutánisága.
Mindemellett talán azért is keletkezhetett bennem ez a negatív érzés, mert a Boldogtalanokkal már van egy személyes történetem, hiszen bemutatásának évében láttam Kisvárdán, majd tavaly novemberben Marosvásárhelyen is megnéztem. Füst Milán darabját és Albu István rendezését is nagyon férfiközpontúnak érzem: fiatal nőként nehezen tudok azonosulni ezzel a perspektívával, mert nem látom benne a női történeteket. Szerintem az előadásban nagyon egyszerű tények mutatják a hiányjeleket: például a férfikarakterek hosszú jelenetei, a betekintés a karakterek érzelmi világába (Sirma, Húber, Dr. Beck), a férfiak lélektanibb ábrázolása, ezzel szemben a női karakterek klisékből való felpítése (naiv lány, buta prosti, ravasz öregasszony, hisztis feleség).
Pozitív élményem volt azonban néhány játék kapcsán, mert úgy éreztem, hogy az előző előadásokhoz mérten sokat csiszolódott Húber (Moșu Norbert-László) és Dr. Beck (Dávid A. Péter) karaktere is, sőt az ő kapcsolatuk is érzékenyebben és finomabban ábrázoltnak tűnt, talán pont a színészi alakítás kiforrottsága miatt. A mostani előadást nézve sokkal inkább rá tudtam kapcsolódni a két férfi történetére, mint Húber bármelyik heteroszexuális kapcsolatára és ebben (de sajnos szerintem csak ebben) a kontextusban talán helyénvaló lehet a filmes forma is (a háttérben végig kivetítik a kamerával felvett jeleneteket.  Vilmos és a doktor szerelmi, vagy legalábbis érzelmileg szoros viszonya nagyon izgalmas kettős tükörből szemlélve, hiszen a két karakter kétféleképp éli meg kapcsolatát: van egy intimitásuk, amit csak maguk között élnek meg, és van egy tartózkodó baráti viszonyuk, amit a külvilág felé mutatnak. Így mondjuk egy közeliben mutatott érintés kaphat pluszjelentést a színpadon. A vetítés koncepciójától való idegenkedésem abból fakad, hogy ezen kívül nem látok jelentést mögötte, s számomra így egy jó látványötlet szintjén marad. 

Összességében két nagyon megosztó előadást láttunk a harmadik napon, amely mindig elgondolkodtat azzal kapcsolatban, mennyire szubjektív szempontok szerint értelmezünk és értékelünk egy előadást. Az Amadeus végén többen szinte menekültek a nézőtérről, míg mások nagy elégedettséggel hagyták el a termet. Miközben én sehogy sem tudom megkedvelni a Boldogtalanokat, addig valószínűnek tartom, hogy egyes embereknek katartikus élmény és sokan a szakmából is remek előadásnak tartják. Rendkívül nehéz ilyen esetben írott formában véleményt formálni, hiszen a szakmai szempontok bizonyos esetekben nem egyeztethetők össze a nézőtéri reakciókkal. 

Fotó: Bartalis Előd

Amadeusz: Gulyás Hermann Sándor , Varga Bálint

MEGOSZTOM

Kollokvium 2023. Fesztiválnapló 2.

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának második része.

Reménykedtem abban, hogy a kollokvium második napján kevésbé lesz hideg, így a két előadás közötti levegőzések is elviselhetőbbek lesznek, de sokkal melegebb nem volt sem éjjel, sem nappal. A csütörtöki előadások azonban valamelyest kárpótoltak, két viszonylag rövid, frappáns produkciót láthattunk a második napon. 

Mivel a gyergyói színház épületét éppen felújítják, nem csak városok, hanem a terek is változatosal, ahol bemutatják az előadásokat. A színházzá változtatott Öntödében például, ahol a délutáni New Genesis című, harmadéves kolozsvári színészhallgatók dinamikus előadását mutatták be. A Gemza Péter rendező segítségével összerakott fizikai színházi előadás ködös témája valamelyest köthető a változás és a közösség kapcsolatához. A nem igazán erőteljes rendezői koncepció sokszor klisék zsákutcájába tévedt, azonban a kivitelezés nagyon pontos és látványos volt a hallgatók részéről. Energikus, nagyívű mozdulatok, jelentős erőkifejtést igénylő koreográfiák jellemezték az előadást, szakrális, rítikus elemekkel vegyítve. Az előadók rendkívüli precizitással és koncentrációval mozogtak a színpadon, s ezt végig szinten tudtak tartani a közel egy órás játék ideje alatt. Gondolom, Gemza Péternek és/vagy a csapatnak nagyon határozott elképzelései lehetnek férfiasságról és nőiességről, s ezeket a hagyományosan nőiesnek (törékenység, érzékiség), vagy hagyományosan férfiasnak (erő, magabiztosság, szellemi jelenlét) tartott tulajdonságokat jelenítették meg a színpadon. Gondolok itt a szálkás testek esztétizálására, a hajukkal játszó nőkre, vagy a határozott, monumentális férfi mozdulatsorokra. A koreográfiában mindvégig elkülönült a férfi és a női szerep, de mivel a fenti közhelyekre alapozott, a jól kivitelezett mozdulatok ellenére sem tudott teljesen a hatása alá vonni. Összességében egy, koncepciójában nem eléggé ütős, ám kivitelezésében szépen megoldott előadást láthattunk, amely rávilágít az osztály erősségeire, tehetségére.
A nap második előadása a Tomcsa Sándor Színház Leenane szépe című produkciója volt. Egyszerű, sárga díszlet, lecsupaszított látványvilág. Egy becketti abszurditást idéző univerzumba csöppentünk, ahol anya és lánya fullasztó kapcsolatát kísérhettük figyelemmel. A székelyudvarhelyiek produkciója képes volt bevonni a közönséget, közeli kapcsolatot kialakítani velük. Sallangok nélküli rendezés és színészi játék jellemezte a Barabás Árpád által színpadra állított előadást. Semmi felesleges mozdulat, mondat, instrukció – a rendezés, a játék minden értelemben jól tömörített. Remek színészi munkának lehettünk tanúi: Szűcs-Olcsváry Gellért Pato-ja kivételesen árnyalt és finom alakítás, Wagner Áron Ray-e karizmatikus és pontos színészi játék eredménye. Albert Orsolya, a megkeseredett, kitörni vágyó Maureen-t jelenítette meg elragadóan őszinte játékával. Külön élmény volt Fincziski Andrea játéka, akinek átváltozóképessége és nagy formátumú alakítása magával ragadta a közönséget.
Így telt a második nap: két sűrű, de precízen alkotott előadással, kevés fázással és didergéssel, kávéra azonban ezúttal nem volt szükség előadások előtt az ébren maradáshoz. 

Fotó: Bartalis Előd 

A képen a New Genesis című előadás egy pillanata látható.

MEGOSZTOM

Kollokvium 2023. Fesztiválnapló 1.

Október 18-án elkezdődött a XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez. Idén, rendhagyóan nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik a fesztivál. A Kollokvium megnyitóján a három színház vezetői egymást kölcsönös támogatásról biztosították, az összhang fontos feltétele volt annak, hogy az együttműködés létrejöhessen. Molnár Flóra fesztiválbeszámolójának első része. 

Bevallom, számomra rendkívül izgalmasnak ígérkezik az idei, három helyszínes megoldás, mert több nyüzsgést, több utazást jelent, a változás lehetőségével kecsegtet a tény, hogy a közönség és a társulatok tagjai is mozgásban lesznek azért, hogy egymással és az előadásokkal találkozhassanak. Nézőként pedig fontosnak tartom, hogy egyazon országon belüli, ám különböző kultúrák színházi produkcióit láthatom rövid idő alatt egyetlen fesztivál keretein belül. Nagyon örültem például annak, hogy a seregszemlét a bukaresti, első és tudtommal egyetlen cigány nemzetiségű tagokból álló Giuvlipen társulat előadása nyitotta. A produkciójukat például nem sok esélyem lett volna látni, nemcsak a távolság miatt, de azért sem, mert, ahogy a közönségtalálkozón kiderült, más társulatokhoz képest ritkán lépnek színpadra. Kivételesen friss és minden ízében bátor előadásnak tartottam a Trauma kink című vendégjátékukat. A produkció show-formában beszélt olyan fontos, ám színházban ritkán tárgyalt témáról, mint a szexualitás, az ehhez kapcsolódó tabuk és traumák. Az előadás szépelgést és finomkodást mellőzve vetette fel a fizikai kontaktus megteremtésének szabályait, vagy azt, hogy mi az áldozat és erőszak fogalma, újragondolva a társadalmi diskurzusban tévesen használt formulákat. A produkció önreflexív, tűpontosan megfogalmazott mondatokkal operált, melyek dramaturgiája (az előadás író-dramaturgja Mihaela Drăgan) rendkívül jól megszerkesztett szekvenciákból állt össze. A darab nem törekedett egységes történet létrehozására, kissé „lecture performance” jelleggel mutatott be például különböző szexuális mintázatokat, amelyek a társadalom számára deviánsnak minősülnek. Hozzá tartozik ehhez az erőszaktevő és áldozat viszonya is, a kategóriák pontos jelentése. Az alkotás közel sem „metoo-előadás”, mégis, az általam látott hasonló témával foglalkozó produkciókhoz képest messzemenően érzékenyebben és tisztábban kommunikált erről a témáról. 

Hasonlóan zavarbaejtő volt az Újvidéki Színház Antigoné – Be szép dolog puhára esni című produkciója. Romano Nikolić előadása nagy fejtörést okozott számomra, ugyanis a rendező rendkívül erőteljes formai megoldásai nekem merőben patetikusnak hatottak. Izgalmas volt megfigyelni a nézők reakcióit is, hiszen a szélsőséges rendezői gesztusokat sokan megrendítőnek, mások pedig komikusnak találták. Én pedig azért éreztem magam kényelmetlenül, mert nem tudtam elkülöníteni az előadáson belüli szándékolt és a szándékolatlan komikumot. Nem vagyok biztos benne, hogy az előadás Gyergyószentmiklóson közönségére talált. Talán a hagyományosabb, rendezői színházat kedvelő, a pátosztól kevésbé tartózkodó néző pozitívabb véleményt formálna az előadásról, mint én. Ellenben generációm képviselőiből sokan egyetértenének velem abban, hogy befogadhatatlan az előadás, amely pátosszba forduló líraisággal szól az olyan mély traumákról, mint a háború. Problémásnak tartom a szövegszerkesztést is (Dorotea Šušak), talán ez okozta az előadás feloldhatatlan monotóniáját, a rengeteg monológgal, a kevés és rosszul megírt párbeszéddel. A produkció azonban izgalmas képi elemeket tartalmazott (Díszlet és jelmez: Zdravka Ivandija Kirigin), melyek szimbolikája érdekes konnotációkat indított el bennem az eredeti művel kapcsolatban: a föld és a halott viszonya például nagyon pontos színházi megoldásnak tűnt, az ókori szkéné pedig teljesen új asszociációkat kapott a díszlet ponyvájának lehullása után, mikor megmutatkozott a mögötte lévő esetlegesség, s valamiféle szomorú üreség. Nagyon erős gesztusnak tartom azt is, hogy a rendező a szereplőket több életszakaszukban mutatta be, amelyek egymással való kommunikációja akár katartikus is lehetett volna egy jobban letisztázott szöveg esetében. 

Így telt az első nap, ami vegyes színházi élményeim ellenére csak még nagyobb kíváncsiságot szított bennem a következő napokra nézve. 

MEGOSZTOM

Napló az áramló Tesztről (1)

Ismét Teszt. Május 21-én, vasárnap elkezdődött és 28-ig tart a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Huszonöt előadást adnak elő a tizenöt országból érkezett művészek. Simon Judit fesztiválnaplója. Első rész.

Balázs Attila színművész, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színhát igazgatója és Dominik Fritz, az idén Európa (egyik) kulturális fővárosának is számító bánsági nagyváros polgármestere ütötte meg a gongot, ami jelezte: elkezdődött a 14. Teszt.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó kiemelt rendezvénye a kulturális főváros projektnek, ami, úgy vélem, természetes, hiszen a nemzetközi színházi találkozó a kultúrák találkozását, az európai szellemiséget, a megismerést, az elfogadást, a társadalmi változásokat, a színház folyamatos megújulását, ugyanakkor állandóságát mutatta és mutatja meg az előadásaival, programjaival. 

Idén 15 országból 25 előadást mutatnak be, amiből kettő a házigazda temesvári magyar társulat produkciója. A fesztivál idei hívószava a FLUID. „A szervezők szándéka szerint ez egyszerre fejezi ki a színház folytonos változásban és átalakulásban levését, állandóságát, erejét, valamint az emberi természet azon képességét, hogy a legnehezebb időkben és körülmények között is megtalálja az előremutató irányokat. Ennek, valamint a Teszt szellemiségének értelmében az idei programba olyan, egymástól formailag különböző, de hasonlóan érzékeny tematikájú előadások kerültek be, melyek híven tükrözik kortárs mindennapjaink szüntelen áramlását, képlékenységét és változását. Így lett a tizennegyedik találkozó egy újfajta érzékenység Teszt-je” – írják a beharangozóban.

Hagyományosan, a Csiky Gergely Színház bemutatójával indult a seregszemle. Marco Augusto Chenevier, Darragh McLoughlin és Alessia Pinto írta és rendezte A nagy hagyma című előadást, melynek mi, nézők is szereplői vagyunk. Ugyanis mi vagyunk a Bizottság, amely eldönti, mi legyen a sorsuk azoknak, akik a Nagy hagyma közösségéhez akarnak tartozni. Ehhez a „munkához” a bejáratnál kapunk egy fehér és egy fekete lapot, amivel majd szavazni kell. A Hatalom hangja dönti el, ki érdemes és ki nem érdemes arra, hogy A nagy hagyma világában éljen. „A nagy hagymában nincs helye hazugoknak, tisztességtelen polgároknak, képesség nélküli polgároknak vagy olyanoknak, akiknek nincsenek rendben a személyi iratai” – hangzik el többszőr is az előadásban, de azért ez nem pont így működik. A Hatalom hangja hol így dönt, hol másképpen. Az előadásban érzékelhető, hogy a Hatalom élet és halál ura A nagy hagymában. De a hatalom megdönthető, a Hatalom hangját, a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedő takarítónő leplezi le, mintegy véletlenül. Amikor megláttam a paraván mögötti hang tulajdonosát, nekem Óz, a nagy varázsló jutott eszembe. Amúgy az előadás a hazug, diktatórikus hatalmak skicce, azt is megmutatva, hogy mi, nézők sem vagyunk túl megértők, és bizony jó adag rosszaszág is lakik bennünk. Szívesen megírnám, hogy miért, de nem akarok spoilerezni. A meglepetés az maradjon meglepetés.

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház ezúttal is Urbán András-előadással érkezett Temesvárra. Az Amikor Isten hasba rúg című produkció alapja Lovas Ildikó regénye és Csáth Géza nagy irodalmi port kavart naplója. Góli Kornélia dramaturg és Urbán András rendező a két szövegből kiindulva a költő életében fontos szerepet játszó nők szemszögéből közelíti Csáth tragikus életét, a rendezőre jellemző formanyelven. Kell hozzá pár jelenet, ameddig kiderül, kiről is van szó, s bár én nagyon szeretem Urbán színházát, ez az előadás számomra is hagyott kívánnivalót. Számos jelentet éreztem túrpörgetettnek, néha öncélúnak, mi több, olyan is volt, ami megtörte az előadás ívét. Azonban az utolsó monológ, amikor a középkorú színésznő egyedül áll a színpadon, körülötte senki és semmi hangzavar, látványosság, és Csáth lányaként vall a szüleiről, önmagáról, arról, ahogyan megkérdezése nélkül, az általa nevelőapjaként tisztelt Dezső bácsi közzétette apja naplóját, akiről ő nem is tudja, hogy nagy költő, na az a monológ igazi színházi pillanat volt. Ezért a pár percért vagyok hajlandó elnézni a többi felett. Ja, és aki nem tudná, Dezső bácsi nem más, mint Kosztolányi Dézső. Bizony.

Az Athén&Epidaurosz Fesztivál és az OSMOSIS közös produkciója, Euripides Laskaridis görög színész, rendező egyéni műsora, mondanám egyszemélyes színháza a Relic. Fogalmazhatok úgy is, hogy színészi bravúrja negyven percben.

Az előadások után Kovács Bálint vezeti a beszélgetéseket az alkotókkal. Ez alkalommal Laskaridis, aki 2015 óta játssza ezt a nonverbális előadást, és hatalmas sikerrel turnézza vele körbe a világot, azt mondta, a Relic arról szól, amit a nézők gondolnak az előadás kapcsán. Én erről a groteszk, humorral és drámaisággal tele előadásról és a lényről, akinek a látszat ellenére nincs neme, a következőket gondolom: talán Hérakleitosz mondta, hogy minden változik, csak az ember marad ugyanaz. Az idézet sem pontos, de ez a lényege. (Kedves olvasó javítson ki nyugodtan, szépen megköszönöm). Az előadásban ez a hatalmas testben rejlő érző lény maga a változatlan ember. Ott a színpadon az ógörög szobor, ami elé odakerül a laptop. Közben érzelmek és történések kavalkádja, nagy poénok. Egy halandzsa-szövegből kiderül, hogy nem is szó, hanem hangsúly és testbeszéd. És megmutatja az agresszivitást, művészetet, a különböző érzelmeket, a játékosságot. Szóval, nagyjából mindent. Leszögeztem, csak úgy magamnak, hogy Euripides Laskaridis korunk egy nagy clownja. Vagy színésze, művésze, humanistája – lehet választani.

(Folytatjuk)

MEGOSZTOM

Új formát vagy rég(ebb)it, csak érvényesen

dráMA fesztiválnapló 

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház által 2008-ban elindított dráMA – kortárs színházi találkozó egyedülálló és merész vállalkozás volt annak idején, hiányzott az akkori fesztiválpalettáról. Ezt a rést igyekeztek betölteni a szervezők a magyar és román kortárs szövegekből színre vitt romániai előadások fesztiváljával, amelyre idén tizenharmadik alkalommal sereglett össze a színházi szakma szeptember 19-25. között. 

Az idei találkozó mottója talán sokak számára ismerősen hangzik: új formák kellenek, mondja a fiatal, (dráma)írói pályáján éppen csak elinduló, lázadó Trepljov Csehov Sirályának első felvonásában. „…formabontó, kísérletező szellemű és nemhagyományos munkamódszerrel készült kortárs romániai alkotók előadásait hívtuk meg”, olvasható a műsorfüzetben, és valóban akadt több, különlegességnek számító produkció a kínálatban. Egy hét intenzív fesztiválozás alatt láthattunk megírt darabokból született előadást, rendező(k) és színésze(ek) által írt szövegek alapján létrejött produkciót sok improvizációs–interaktivitásos betoldással, auditív performanszot, autóbuszban játszott előadást, installációra épülő performansz-jellegű „verselőadást”, kirakatban megnézhető, felnőtteknek szóló bábelőadást, amelyet az Élet rendezett, átjárószínházat – közérthetőbben egy főtéri gyalogátkelőhelyen lezajlott performanszfélét, de le is állok a felsorolással. 

A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház K. Gedeon tündöklése és bukása című előadása nyitotta a fesztivált, Hatházi András rendezésében. Barabási Albert-László A képlet című kötete inspirálta a megszületését, a könyv a siker természetét, annak törvényszerűségét vizsgálja. A téma nyilván azonnal összeköthető a színház világával, hiszen ott aztán minden ezen áll vagy bukik: a vélt vagy valós sikeren. Nem véletlen tehát, hogy Hatházi Andrást megszólította ez a téma és Deák Katalinnal együtt színpadra alkalmazták Barabási könyvét. Vagyis nem, ez így ebben a formában nem igaz. Inkább úgy mondanám, hogy átszűrték magukon, átvették a színházra is alkalmazható elméleteket, és készítettek egy jól sikerült forgatókönyvet. Amit aztán a színészekkel együtt – mert biztos vagyok benne, hogy ők is aktívan részt vettek a végső forma kialakulásában – színpadra vittek. 

Persze ennek az előadásnak nincs is végső formája, hiszen sok benne az improvizáció, az interaktivitás, tulajdonképpen nem is előadás, csak egyfajta együttgondolkodás – adott esetben a közönséggel együtt – mindarról, hogy mi is a siker – színházban, magánéletben, karrierben, kapcsolatokban, házasságban. És nyilván amolyan „hatházis” módra ebben a másfél órás „nemelőadás-félében” az sem eldöntött, hogy a színészek mikor színészek és mikor civilek, van benne némi ripacskodás, de van maximális természetesség is, kiszámíthatatlan, hogy épp improvizációs szöveget hallunk vagy eleve megírtat, aminthogy az is, hogy a közönség mikor veszi ki részét a produkcióból. 

K. Gedeonék után egy „még boldogabb és sikeresebb családdal” szembesültünk aznap este. A bukaresti Unteatru független színház előadásának már a címe is jelezte, hogy ez sem az a jajdemilyenboldogokvagyunk-állapotot tárja majd elénk. Az Alina Brezunţeanu és Téglás István által írt és előadott O familie fericită – Psihodramă ambulantă (Egy boldog család – ambuláns pszichodráma) című produkció a saját életük traumáiból visszaköszönő párbeszédekből áll össze. A kicsit öngyógyító rituálénak is nevezhető ötvenperces „szeánsz” meg- és felidézi a tudatalattiba nem véletlenül eltemetett gyerekkori vagy éppenséggel közelmúltbeli történések párbeszédeit, amelyeket egy megterített asztalnál ülve „mondanak fel” a színészek. A végtelennek tűnő hosszas csenddel induló előadás egy közösen elfogyasztott vacsorával zárul, amely alatt immár egymással folytatnak alig érthető, felszabadult párbeszédet, mintha egy (boldog) családi vacsoráról kiszűrődő beszélgetést hallanánk. 

A kolozsvári Reactor független társulat Toate lucrurile pe care mi le-a luat Alois (Minden, amit elvett tőlem Alois) című produkciójával volt jelen a fesztiválon, amelynek egyik főszereplője, Kató Emőke idén UNITER-díjat kapott alakításáért. Online formában már láttam az alkotást, ami nyilván nem mindig mérvadó, de azt a véleményemet, hogy Cosmin Stănilă darabjához jól jött volna egy dramaturg és hogy az előadás túlságosan is „számít” a nézői könnyekre, az élő előadás sem változtatta meg. Ennek ellenére nyilván az Andrei Măjeri által rendezett produkciónak megvannak a maga érdemei, Kató Emőke színészi játéka pedig nem hiába érdemelte ki a legjobb női főszereplőnek járó díjat. Egy anya-fiú kapcsolatot az egyik legkegyetlenebb betegség, az Alzheimer-kór prizmáján keresztül bemutató darab mindkét szereplőjének fontos feladat jut, de természetesen a Nagy Eszter színésznőt alakító Kató Emőkének több lehetősége van megmutatni a figura komplexitását, részben a szereplő mivolta, részben a helyzetek miatt. Lucian Teodor Rus (Cristi) eleinte egysíkú játéka csak később, az anyja gondozása közben lassan ránehezedő pszichés teher nyomán válik összetettebbé. Cosmin Stănilă darabja a Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület által meghirdetett Drama 5 elnevezésű drámaíró rezidensprogramja alatt született. Andrei Măjeri-nek megtetszett a szöveg, és mivel mindenképpen Kató Emőkével szerette volna megrendezni, akivel előzőleg már dolgozott a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a szerzővel egyeztetve átírták a történetet egy Nagy Eszter nevű magyar színésznőre, akinek vegyes házasságából született fia csupán néhány szót tud magyarul, a közös kommunikáció nyelve tehát a román. 

Nem szándékozom részletesen beszámolni minden produkcióról, úgyhogy a további programból kiemelek egy-egy előadást. Itt van például A sarlatán, a Csíki Játékszíntől. Ez az előadás szinte egyenes folytatása a fesztivál első napján látott K. Gedeon tündöklése és bukása című gyergyói produkciónak. Nem csupán azért, mert mindkettő Hatházi András nevéhez fűződik – előbbit részben írta és játszik benne, utóbbit részben írta/adaptálta és rendezte –, hanem a tematikája miatt is. A K. Gedeon… azt boncolgatta, hogy melyek a siker törvényei és ezek érvényesek-e a színházra is, az előadás sikere valóban a közönségtől függ-e, rávilágított a színházi előadás és a színészi identitás sokrétűségére. A sarlatán már a színész/a színházi előadás „előrehaladottabb” fázisát mutatja be, hangsúlyosabban kérdez rá és vonja kétségbe mindezeket. Foglalkozik többek között azzal, hogy van-e értelme a színházcsinálásnak, és ha van, azt hogyan kellene művelni, ahhoz, hogy igaz legyen; mit tud kezdeni magával a színész, ha már nem úgy hisz a színházban és nem úgy akarja művelni a hivatását, ahogyan húsz, harminc évvel ezelőtt tette, mert úgy érzi, nem érvényesek az akkori módszerek, elméletek, nem tartja működőképesnek a teljes (kő) színházi rendszert.  

A Tom Dugdale és Hatházi András által jegyzett szövegkönyv mindezeket egy színészetet oktató tanár szemszögéből mutatja meg (a darab munkacíme is – A színitanár – eredetileg erre utal), de természetesen, akárcsak a K. Gedeon… esetében, egy adott pillanatban fontos szerepet kap a közönséggel való interaktivitás. Az előadás rendezője Tom Dugdale, akivel Hatházi András már többször együttműködött, az amerikai rendezővel, egyetemi oktatóval való több mint tízéves baráti és szakmai kapcsolatuk eredményeként tudható be például a Tizenöt próbálkozás a színészetre című one man show is, amely szintén a színészi lét problémáit feszegeti. 

A fesztivál negyedik napjából két produkciót emelnék ki. A Madárzsokét a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulata hozta el a dráMÁra, a Tandori Dezső költőre, intermediális grafikusra emlékező performansz rendezője Keresztes Attila, zeneszerzője pedig Boros Csaba. Egyfajta összművészeti produkció a Madárzsoké, jó arányban ötvözi az installációt, a zenét, a verset, a korabeli hang- és videofelvételeket Tandori Dezsőről, mindezeket szinte karmesterként fogja össze a színpadon lévő Boros Csaba. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy csodás zenélő kalitkákat „gyártott” ehhez az előadáshoz, amelyeknek különös hangzása és látványa lenyűgözött). Persze, ez is olyan műfaj, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de az tény, hogy Tandori Dezső verseit és egyéb szövegeit hallgatva más emberként jövünk ki az előadásról. Vagy legalábbis én. 

A napot a Részeg halottakat nem szolgálunk ki című „kirakatelőadás” zárta. A sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház produkciója Örkény István egyperces novellái alapján született, a jól összerakott, humoros bábelőadást (amit a műsorfüzet szerint az Élet rendezett) egy utcai járdára épített emelvényen ülve néztük végig az egyik kirakatban. Kabátban, pokrócba burkolózva, mert sajnos az időjárás nem volt velünk kegyes a fesztivál alatt. 

Elise Wilk Dispariţii című darabja ismerős számomra, a Yorick Stúdió előadásaként láttam Sebestyén Aba rendezésében a 2019-es gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokviumon, a magyar nyelvű színpadi változatot Eltűntek címmel játszották. Wilk drámáját ezúttal Cristian Ban rendezte meg a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színházban. A darab egy erdélyi szász család történetét dolgozza fel 1944-től 2007-ig, a három kulcsfontosságú történelmi időszakban zajló családi eseményt nem időrendi sorrendben látjuk, a történet hátteréhez tartozik, hogy mindhárom periódus alatt drasztikusan csökkent a romániai német kisebbség létszáma. Cristian Ban rendezése jobban felszínre hozza a darab humorát, erre persze rásegítenek az egyes részek közötti improvizációs jelenetek is, amikor a színészek reflektálnak a szerepcserékre, az ezekből adódó helyzetekre, a tizenkét szerepet ugyanis szerzői utasítás szerint ugyanaz a hat színész játssza, a szerepváltásokat pedig maguk a színészek „magyarázzák el” a különböző részek között. Bár erről az előadásról sem igazán mondható el, hogy nagyon formabontó vagy kísérletező jellegű lett volna, mint ahogyan a Reactoros produkcióról sem, de ettől még érvényes színházi alkotásoknak tartom őket.   

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadását a fesztivál utolsó napján láthattuk. A Radu Afrim írta és rendezte Amikor telihold ragyog a turkáló felett című produkcióra nagyon kíváncsi voltam, szeretem Afrim rendezéseit, azt a mágikus realizmussal áthatott világot, amelyet teremt az előadásaiban, és ahogyan a színészekből mindig ki tudja hozni a maximumot. Van viszont egy gyengéje: az általa írt vagy a színészek improvizációi alapján született szövegekkel nem tud takarékosan bánni, és mivel nem dolgozik dramaturggal, ez sajnos mindig rányomja a bélyegét az ilyen jellegű előadásokra. Ez történt most is. 

Maga a történet – amúgy Afrim általában igyekszik helyspecifikussá tenni ezeket a sztorikat – tulajdonképpen egyszerű, idézem a műsorfüzetből: „ Golyó turkálójában az idő egy ideje helyben áll. A madarak a rádióban laknak, a ruhák életre kelnek, a ruhák régi tulajdonosainak szellemei rohangálnak. Főleg, ha telihold van. Ha telihold van, akkor nagy a tét. Átkokat kell feloldani, titkokat kell feltárni. A logika morfológiája összetett dolog, ahogy Claribella mondja. Golyó turkálójában sokféle igazság és sokféle logika találkozik. És a nap, amikor egy Zarát akarnak a városba hozni, egyre csak közeledik. Pedig sem Zarának, sem bevásárlóközpontnak nincs helye ebben a kisvárosban”.

Amint az idézetből is érzékelhető, a Golyó&Son turkálóban zajló eseményeket, történeteket nagyfokú irónia itatja át, jó kis társadalomkritikát vetít elénk a rendező, humora is van, a színészek pedig nagyon értik Afrim rendezői világát. Csakhogy egy idő után mindenből túl sok van, minden túlburjánzik, elsősorban a szöveg, ebből kifolyólag pedig a játék is, és lassan érdektelenné válik a nagyon jól induló előadás. Szerencsére a színészek próbálják menteni a menthetőt, ennek azért lehet örülni. 

„Új formák kellenek” – mondogatom magamban Trepljov Sirály-beli mondatát, és azon elmélkedek, hogy végtére is mennyire vált be ez a hívószó. Rögtön hozzáteszem: kizárólag számomra, mert tudjuk, mint minden művészeti forma, a színház is szubjektív műfaj. És ez alól nem kivétel a szakmai szempont sem. Teljes mértékben egyetértek a szervezők által választott fesztiválmottóval, hiszen „megújulás nélkül nincsen színház”, amint a műsorfüzetben is írják. Hozzáfűzném azonban, hogy hiába vágyunk formabontó, kísérletező szellemű, nem hagyományos munkamódszerekkel készült színházi előadásokra, ha azok többnyire csak külsőségükben hordozzák az új formákat, ha a külcsín és a belbecs, vagyis a forma és a tartalom nem találkozik. Ha nem érvényes/hiteles. Ha nem érint meg. Egy kortárs szövegből készült előadás nem feltétlenül attól érvényes, mert újszerű, nem hagyományos munkamódszerrel készült és a rendező telepakolta látványelemekkel, hang- és fényeffektusokkal (ezt stílusosabban light- és sound design-nak nevezik), koreográfiával és egyéb elkápráztató dolgokkal. És az sem érvényességi/hitelességi feltétel, hogy a szereplők interaktiválnak-e, párbeszédet kezdeményeznek-e a nézőkkel, előadáson belül reflektálnak-e minduntalan a színházra. 

Persze a fentiek nem (kizárólag) megállapítások részemről, hanem inkább kérdések, amelyek foglalkoztatnak és folyton felmerülnek bennem. Hogy mitől és mennyire érvényes vagy nem érvényes az új vagy a régi forma, mitől lesz színház valami, mi érint meg vagy mi hagy hidegen formától eltekintve? Kérdések, amelyekre néha vannak válaszaim/válaszaink, néha pedig nincsenek. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy mindezek a dolgok a (hivatásos) néző személyiségétől, nyitottságától, de akár az aznapi hangulatától is nagyban függenek.  

Kosztya Trepljov szerint „Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne legyen semmi”. De legyen, mondom én, legyen, akár új, akár rég(ebb)i csak hiteles és érvényes legyen. 

MEGOSZTOM

10. Ifeszt fesztiválnapló (1.)

Elkezdődött a 10. Interetnikai Színházi Fesztivál (Ifeszt) Szatmárnémetiben, ami részben folytatás, részben újrakezdés. Tíz napon át magyar, német, jiddis, romani és román nyelven megszólaló előadásokat, könyvbemutatókat, szakmai beszélgetéseket foglal magába a városban másodszor, immár a Maszín égisze alatt megrendezett seregszemle. Az egyetlen fesztivál, amely a romániai kisebbségek színtársulatait gyűjti egybe. Simon Judit fesztiválnaplójának első része.

A fesztivál tartalmas műsorfüzetben Bessenyei Gedő István, a szatmári Északi Színház Harag György Társulatának vezetője, fesztiváligazgató, a Maszín ügyvezető elnöke azt írja, hogy több szempontból is újrakezdés ez a tizedik találkozó.

A pandémia okozta négy év kihagyás után, ez az első Ifeszt. A vándorfesztivál először tér vissza egy helyszínre, ahol már rendeztek korábban. 2016-ban Szatmárnémeti adott otthont a seregszemlének, ott és akkor fogalmazódott meg a Maszín megalakításának gondolata. Abban a gyönyörűen felújított színházban sereglettek össze a társulatok és a nézők, mely idén 130. születésnapját ünnepli. Először szervezték a romániai kisebbségi nyelveken játszó társulatok találkozóját a Magyar Színházi Szövetség kötelékében, és idéntől, továbbra is kétévente a tagszínházak között vándorol a fesztivál. Erre az Ifeszt megálmodója, a 2021 tavaszán elhunyt Zsehránszky István is rábólintott, és a főtámogatók is beleegyeztek.

A szatmári megnyitóra eljött Demeter András színész, a művelődési minisztérium államtitkára, aki színházi „tolvajnyelven” kívánt „nagy kalappal”, azaz sok sikert a szervezőknek és a résztvevőknek.

A fesztivál házigazdája az Északi Színház, az előkészítő munka oroszlánrészét a Harag György Társulat vállalta. Volt munka nem is kevés, és még van is, hiszen a november 4-én startolt Ifeszt 13-án ér véget. Napi két előadás, könyvbemutatók, szakmai beszélgetések sorakoznak a programban.

Az első napon mutatták be a Boros Kinga által szerkesztett, Czvikker Katalin, Fazakas Márta és János Szabolcs tanulmányait tartalmazó, Nagyváradi magyar színháztörténet 1950-1990 című, a Philther-elemzések keretében készült kötetet. A hiánypótló munkáról itt az ujvárad.ro-n már beszámoltam a nagyváradi bemutató alkalmával. Délután Bogdán Zsolt kolozsvári színművész a Szakszervezetek Művelődési Házában mutatta be a Bartis Attila írásai alapján készült Amikor… című önálló estjét.

Péntek este, a hivatalos megnyitó után a nagyváradi Szigligeti Színház Szigligeti Társulata az Öreg hölgy látogatása előadásával nyitotta a fesztivál előadásainak a sorát. Dürrenmatt drámáját Novák Eszter állította színpadra, a szatmári volt az utolsó előadás.

Az Ifeszt második napján, a borongós idő ellenére, olyan jó hangulat fogadott a színház előtt, a szakmai beszélgetésre várva, hogy szinte észre sem vettem a szemerkélő esőt. Este a belvárosi szálloda teraszáról láttam, ahogy a varjak ellepik az eget és a szemközti eklektikus emeletes épület tetejét, de úgy, hogy ki sem látszottak a cserepek. A fekete madarak a tél hírnökei, mese nincs, hiába a kellemes hőmérséklet, tél tábornok érkezik és hozza a seregeit.

Az Öreg hölgy látogatása szakmai megbeszélésén Köllő Kata, kolozsvári színikritikus a szakmai programok moderátora, ezúttal is okosan, sőt diplomáciai érzékkel értékelt és kérdezte az alkotókat. A nagyváradi előadásról itt számoltam be részletesen: https://www.ujvarad.ro/kritika/testvervarosunk-gullen/?fbclid=IwAR09dj4OHuVqV8ENrPxC1Pmp-FRrA0jokMJAkM983a_8NPbyoGcsPXh3NrI, ezért most nem részletezném.

Délután azzal foglalatoskodtam, hogy kiderítsem, miért nincs fűtés a szállodai szobámban. A recepciós kislány csak rebegtette a műpilláit, ő megtett minden tőle telhetőt, erkélyes szobát adott, hogy kényelmesen bagózhassak. Jött a menedzser asszony, nézte a fűtőtestet, próbálgatta a melegvizet, nem értette a dolgot, hiszen ő, a saját kezével indította be a fűtést, jaj, jaj, nézzünk meg két szabad szobát, hátha. Hát nem. Végül kibökte: nem fűtenek egész nap, a rendszert úgy állították be, hogy kikapcsoljon, amikor túlmelegednek a szobák. Tapasztalat: délután néhány órát fűtenek, aztán meg melegítsen minket a megértés, a szálloda vezetésének problémái iránt. Amúgy a régi, szocreál hotelt felújították, egész jól néznek ki a szobák, a fürdőszobák kevésbé. A szolgáltatás minősége, a mentalitás viszont maradt a régi. Gondolom, a reggelinél fungáló kávéfőző is a múlt századból öröklődött, lassú, összesen egy kispohárnyi kávét képes egy nyomásra főzni. A fekete nedűre vágyók sorban állnak. Mondom, nosztalgia.

Este, a színházban viszont a 21. század jobbik énje. A marosvásárhelyi Tompa Miklós társulat játszotta a Doktor úr című előadást. Keresztes Attila Molnár Ferenc darabjának a Kellér Dezső által átírt és Zerkovicz Béla slágerdalaival tűzdelt változatott állította színpadra. Az előadásról Molnár Flóra számolt be az Újvárad októberi számában, de nem állom meg, hogy ne kommentáljam én ezt a bravúros előadást. Keresztes a némafilmek, az 1920-30 évek mozijának a stílusjegyeit vegyítette az ikonikus horror pillanataival. Például Sárkányné (Kádár Noémi) az egyszerre Morticia (Adams Family) és Karády Katalin. Vagy: Puzsér szerepében Galló Ernő beszédmodora, hangsúlyai egy az egyben Kabos Gyula. Benő Kinga (Szobalány) is egy ismert horrorfilm figura, es ezek kiragadott példák, mert az egész előadás a groteszk és múlt századi burleszk ötvözete. Nagyon szellemes, vicces, okos, korszerű, pergő produkció. És még van az előadásban egy hatalmas csavar, amitől egészen különleges: A színészek nem énekelnek, hanem tátognak, ráadásul a nőknek is mintha férfihangja lenne. Azaz van. Bokor Barna színművész énekel mindenki helyet. Különböző hangon és hangmagasságban. Kis technikai segítséggel a duetteket is. Áll a zenekarban, keménykalapban, mint a hangszeresek és hol Karády, hol Kabos Kabos Gyula, máskor Fedák Sári vagy Honthy Hanna énekhangját idézi. Amit Bokor művel, az egyedi és vicces és nagyszerű.

A vásárhelyiek A doktor úrja a rendezéstől a kifogástalan színészi játékig, a végtelenül ötletdús koreográfiától a minimalista színpadképig, a régi slágerek hangszerelésétől Bokor Barna különböző hangjaiig a kortárs színház kvintesszenciája. Tiszta, pontos, minden pillanata kiszámított, a játék, a poénok minden esetben a jó ízlés határán belül maradnak. Hát ezért esett annyira jól a lelkemnek és az agyamnak is ez az előadás.

A rendhagyó előadás utáni szakmai beszélgetést Köllő azzal kezdte, hogy Bokor simán megnyerné az Erdély hangja versenyt, én meg azt gondolom, hogy a Sztárban Sztár vetélkedőt is bizonyosan.

A beszélgetésen folytatódott az előadás hangulata, Keresztes Attila elmesélte, hogyan készült a szilveszteri előadásnak szánt produkció, repkedtek a poénok.

Mindig ilyet nekünk és a többi nézőnek!

(Folytatjuk)

Képünkön Kádár Noémi és Galló Ernő a Doktor úrban

MEGOSZTOM

dráMA fesztiválnapló 2. 

A dráMa magyar és román kortárs szövegekből színre vitt romániai előadások fesztiválja. A 13. seregszemle, ami a 14. lett volna, ha nem jön közbe a világjárvány, Új formák kellenek gyűjtőcím alatt, tizenhat előadást, közönségtalálkozókat, az alkotókkal való találkozást, kvízjátékot ígér azoknak, akik egy héten keresztül szinte az egész napjukat a színházban, a színházzal töltik. Köllő Kata fesztiválnaplójának második, befejező része.

„Hogy mennyire válik be és marad érvényes az idei dráMA mottója, az szeptember 25-e után derül ki” – írtam eme fesztiválnapló első részében. Nos, azóta vége van a dráMÁnak, nagy nehezen haza is vergődtem, és volt időm elgondolkodni ezen a „feladványon”. 

„Új formák kellenek” – mondogatom azóta is magamban Trepljov Sirály-beli mondatát, és azon elmélkedek, hogy végtére is mennyire vált be ez a hívószó. Rögtön hozzáteszem: kizárólag számomra, mert tudjuk, mint minden művészeti forma, a színház is szubjektív műfaj. És ez alól nem kivétel a szakmai szempont sem. 

Egy hét intenzív fesztiválozás alatt láthattunk megírt darabokból született előadást, rendező(k) és színésze(ek) által írt szövegek alapján létrejött produkciót sok improvizációs–interaktivitásos betoldással, auditív performanszt, autóbuszban játszott előadást, installációra épülő performansz-jellegű „verselőadást” (na, ezt jól elmagyaráztam), kirakatban megnézhető, felnőtteknek szóló bábelőadást, amelyet az Élet rendezett, átjárószínházat – közérthetőbben egy főtéri gyalogátkelőhelyen lezajlott performanszfélét, de le is állok a felsorolással. Ebből is kitűnik, hogy a szervezők nem hiába válogatták össze az idei dráMA programját e jelmondat mentén. De az is lehet, hogy a már összeálló program sugallta a mottót. Bárhogy is történt, abban igazuk van, hogy „az új kifejezési formák keresése és folyamatos megújulás nélkül nincsen színház” (idézet a műsorfüzetből). 

Ezzel teljes mértékben egyetértek, csupán annyit fűznék hozzá, hiába vágyunk formabontó, kísérletező szellemű, nem hagyományos munkamódszerekkel készült színházi előadásokra, ha azok többnyire csak külsőségükben hordozzák az új formákat, ha a külcsín és a belbecs – hogy ilyen választékosan fogalmazzak –, vagyis a forma és a tartalom nem találkozik. Ha nem érvényes/hiteles. Ha nem érint meg. De fordítva is igaz, egy jól megírt, valódi tartalommal rendelkező kortárs szövegből készült előadás sem feltétlenül attól érvényes, mert újszerű, nem hagyományos munkamódszerrel készült és a rendező telepakolta látványelemekkel, hang- és fényeffektusokkal (ezt stílusosabban light- és sound design-nak nevezik), koreográfiával és egyéb elkápráztató dolgokkal. És az sem érvényességi/hitelességi feltétel, hogy a szereplők interaktiválnak-e, párbeszédet kezdeményeznek-e a nézőkkel, előadáson belül reflektálnak-e minduntalan a színházra. 

Persze a fentiek nem (kizárólag) megállapítások részemről, inkább kérdések, amelyek foglalkoztatnak és folyton felmerülnek bennem. Hogy mitől és mennyire érvényes vagy nem érvényes az új vagy a régi forma, mitől lesz színház valami, mi érint meg vagy mi hagy hidegen formától eltekintve? Hogy színház-e az, ha csak úgy nyerek bebocsátást egy terembe, ha előzőleg fel tudok mutatni mindenféle technikai segédeszközt, majd kiderül, hogy egy játszóház-félébe kerültem, ahol nincs egyéb dolgom, mint szövegeket hallgatni az okostelefon segítségével és/vagy rajzolgatni, festeni a földre leterített papírra, játszani az ott lévő gyerekjátékokkal? Vagy hogy mitől színház a gyalogátkelőhelyen „akciózó” színművészetis hallgatók játéka? 

Egyszóval kérdések, amelyekre néha vannak válaszaim/válaszaink, néha pedig nincsenek. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy mindezek a dolgok a (hivatásos) néző személyiségétől, nyitottságától, de akár az aznapi hangulatától is nagyban függenek.  

*

Minden, amit elvett tőlem Alois c. előadás

Naplóm első részében említettem már a dráMA egyik kísérőrendezvényét, a Találkozás egy alkotóval – röviden T. E. A. – elnevezésű eseményt, amely az aznapi előadások egyik alkotóját helyezi „reflektorfénybe”. A fesztivál második napján Andrei Măjeri volt a „kiválasztott”, a keddi program első előadása ugyanis az általa rendezett Toate lucrurile pe care mi le-a luat Alois (Minden, amit elvett tőlem Alois) című produkció volt, amit a kolozsvári Reactor független társulatnál hozott létre. Vele jómagam beszélgettem, ebből csak két (rendezői) gondolatot hozok ide. Az egyik: a színészek rendező nélkül is tudnak előadást létrehozni, a rendezők viszont nem tudnak színészek nélkül. Oh, igen, mondogatom magamban, ezt több rendező is szem előtt tarthatná… A másik: a beszélgetés elején Andrei egyszercsak megjegyzi, valószínűleg tíz év múlva abbahagyja a rendezést, a színházi munkát. És mivel szeretne majd foglalkozni, ha ez bekövetkezik, kérdeztem. „Virágboltot szeretnék nyitni”, érkezik a válasz. Tetszett ez a hirtelen (vagy nem is annyira hirtelen?) jött felelet, fel is merült bennem, mennyivel jobb ötlet lett volna sokszor, ha nem előadást nézni megyek, hanem virágboltba. Na, de virágozzék minden virág, ugyebár… 

A Reactor előadását már láttam, igaz online-formában, ami nem mindig mérvadó. De azt a véleményemet, hogy Cosmin Stănilă darabjához jól jött volna egy dramaturg és hogy az előadás túlságosan is „számít” a nézői könnyekre, az élő előadás sem változtatta meg. Ennek ellenére nyilván az Andrei Măjeri által rendezett produkciónak megvannak a maga érdemei, Kató Emőke színészi játéka pedig nem hiába érdemelte ki a legjobb női főszereplőnek járó UNITER-díjat. Egy anya-fiú kapcsolatot az egyik legkegyetlenebb betegség, az Alzheimer-kór prizmáján keresztül bemutató előadás mindkét szereplőjének fontos feladat jut, de a Nagy Eszter színésznőt alakító Kató Emőkének több lehetősége van megmutatni a figura komplexitását, részben a szereplő mivolta, részben a helyzetek miatt. Lucian Teodor Rus (Cristi) eleinte egysíkú játéka csak később, az anyja gondozása közben lassan ránehezedő pszichés teher nyomán válik összetettebbé. Az előadás előtti T. E. Á-s beszélgetésen kiderült, hogy a darab a Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület által meghirdetett Drama 5 drámaíró rezidensprogram alatt született. Andrei Măjeri-nek megtetszett a szöveg, és mivel mindenképpen Kató Emőkével szerette volna megrendezni, akivel előzőleg már dolgozott a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a szerzővel egyeztetve átírták a történetet egy Nagy Eszter nevű magyar színésznőre, akinek vegyes házasságából született fia csupán néhány szót tud magyarul, a közös kommunikáció nyelve tehát a román. 

Nem szándékom részletesen beszámolni minden produkcióról, úgyhogy a további programból kiemelek egy-egy előadást. Itt van például A sarlatán, a Csíki Játékszíntől. Ez az előadás szinte egyenes folytatása a fesztivál első napján látott K. Gedeon tündöklése és bukása című gyergyói produkciónak. Nem csupán azért, mert mindkettő Hatházi András nevéhez fűződik – előbbit részben írta és játszik benne, utóbbit részben írta/adaptálta és rendezte –, hanem a tematikája miatt is. A K. Gedeon… azt boncolgatta, melyek a siker törvényei és ezek érvényesek-e a színházra is, az előadás sikere valóban a közönségtől függ-e, rávilágított a színházi előadás és a színészi identitás sokrétűségére. A sarlatán már a színész/a színházi előadás „előrehaladottabb” fázisát mutatja be, hangsúlyosabban kérdez rá és vonja kétségbe mindezeket. Foglalkozik többek között azzal, hogy van-e értelme a színházcsinálásnak, és ha van, azt hogyan kellene művelni, ahhoz, hogy igaz legyen; mit tud kezdeni magával a színész, ha már nem úgy hisz a színházban és nem úgy akarja művelni a hivatását, ahogyan húsz, harminc évvel ezelőtt tette, mert úgy érzi, nem érvényesek az akkori módszerek, elméletek, nem tartja működőképesnek az egész színházi rendszert.  

A Tom Dugdale és Hatházi András által jegyzett szövegkönyv mindezeket egy színészetet oktató tanár szemszögéből mutatja meg (a darab munkacíme is – A színitanár – eredetileg erre utal), de akárcsak a K. Gedeon… esetében, egy adott pillanatban fontos szerepet kap a közönséggel való interaktivitás. Az előadás rendezője Tom Dugdale, akivel Hatházi már többször együttműködött, az amerikai rendezővel, egyetemi oktatóval való több mint tízéves baráti és szakmai kapcsolatuk eredményeként tudható be a Tizenöt próbálkozás a színészetre című one man show is, amely szintén a színészi lét problémáit feszegeti. 

Madárzsoké c. előadás

A fesztivál negyedik napjából két produkciót emelnék ki. A Madárzsokét a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulata hozta el a dráMÁra, a Tandori Dezső költőre, intermediális grafikusra emlékező performansz rendezője Keresztes Attila, zeneszerzője pedig Boros Csaba, akivel aznap T. E. Á.-ztunk, és aki végtelenül szimpatikusan beszélt arról, mit jelent számára a zeneszerzés, miért váltott át a színészetről erre a műfajra, és hogy mennyire nem méltányolják a kritikusok a színházi zenét. Egyfajta összművészeti produkció a Madárzsoké, jó arányban ötvözi az installációt, a zenét, a verset, a korabeli hang- és videofelvételeket Tandori Dezsőről, mindezeket szinte karmesterként fogja össze a színpadon lévő Boros Csaba. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy csodás zenélő kalitkákat „gyártott” ehhez az előadáshoz, amelyeknek különös hangzása és látványa lenyűgözött). Persze, ez is olyan műfaj, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de az tény, hogy Tandori Dezső verseit és egyéb szövegeit hallgatva más emberként jövünk ki az előadásról. Legalábbis én. 

A csütörtököt a Részeg halottakat nem szolgálunk ki című „kirakatelőadás” zárta. A sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház produkciója Örkény István egyperces novellái alapján született, a jól összerakott, humoros bábelőadást (amit a műsorfüzet szerint az Élet rendezett) egy utcai járdára épített emelvényen ülve néztük végig az egyik kirakatban. Kabátban, pokrócba burkolózva, mert mint a napló első részében említettem, az időjárás nem volt hozzánk kegyes a fesztivál alatt. (A kabát amúgy a színház épületében sem igazán került le rólunk, az utcán pláne nem.) 

Részeg halottakat nem szolgálunk ki c. előadás

Pénteken ismét láttam egy Eltűnteket, Elise Wilk Dispariţii című darabját ezúttal a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színházban rendezte meg Cristian Ban. Az erdélyi szász származású, román nyelven alkotó drámaíró darabját először a Yorick Stúdió előadásaként láttam Sebestyén Aba rendezésében a gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokviumon, a magyar nyelvű színpadi változatot Eltűntek címmel játszották. A darab egy erdélyi szász család történetét dolgozza fel 1944-től 2007-ig, a három kulcsfontosságú történelmi időszakban zajló családi eseményeket nem időrendi sorrendben látjuk, a történet hátteréhez tartozik, hogy mindhárom periódus alatt drasztikusan csökkent a romániai német kisebbség létszáma. Cristian Ban rendezése jobban felszínre hozza a darab humorforrásait, erre persze rásegítenek az egyes részek közötti improvizációs jelenetek is, amikor a színészek reflektálnak a szerepcserékre, az ezekből adódó helyzetekre. A darab tizenkét szerepét ugyanis szerzői utasítás szerint ugyanaz a hat színész játssza, a szerepváltásokat pedig maguk a színészek „magyarázzák el” a különböző részek között. Bár erről az előadásról sem igazán mondható el, hogy nagyon formabontó vagy kísérletező jellegű lenne, mint ahogyan a Reactoros produkcióról sem, de ettől még érvényes színházi alkotásoknak tartom őket.   

Végül néhány szó a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásáról, amelyet szombaton láthatott a közönség a nagyteremben. A Radu Afrim írta és rendezte Amikor telihold ragyog a turkáló felett című produkcióra nagyon kíváncsi voltam, szeretem Afrim rendezéseit, azt a mágikus realizmussal áthatott világot, amelyet teremt az előadásaiban, és ahogyan a színészekből mindig ki tudja hozni a maximumot. Van viszont egy gyengéje: az általa írt vagy a színészek improvizációi alapján született szövegekkel nem tud takarékosan bánni, és mivel nem dolgozik dramaturggal, ez mindig rányomja a bélyegét az ilyen jellegű előadásokra. Ez történt most is. 

Maga a történet – amúgy Afrim igyekszik helyspecifikussá tenni ezeket a sztorikat – egyszerű, idézem a műsorfüzetből: „ Golyó turkálójában az idő egy ideje helyben áll. A madarak a rádióban laknak, a ruhák életre kelnek, a ruhák régi tulajdonosainak szellemei rohangálnak. Főleg, ha telihold van. Ha telihold van, akkor nagy a tét. Átkokat kell feloldani, titkokat kell feltárni. A logika morfológiája összetett dolog, ahogy Claribella mondja. Golyó turkálójában sokféle igazság és sokféle logika találkozik. És a nap, amikor egy Zarát akarnak a városba hozni, egyre csak közeledik. Pedig sem Zarának, sem bevásárlóközpontnak nincs helye ebben a kisvárosban”.

Amint az idézetből is érzékelhető, a Golyó&Son turkálóban zajló eseményeket, történeteket nagyfokú irónia itatja át, jó kis társadalomkritikát vetít elénk a rendező, humora is van, a színészek pedig nagyon értik Afrim rendezői világát. Csakhogy egy idő után mindenből túl sok van, minden túlburjánzik, elsősorban a szöveg, ebből kifolyólag a játék is, lassan érdektelenné válik a jól induló előadás. Szerencsére a színészek próbálják menteni a menthetőt, ennek azért lehet örülni. 

A dráMát záró Petőfi-szelfi című bemutatót, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Tomcsa Sándor Színház közös produkcióját már nem nézhettem meg vasárnap, mert a délelőtti kezdési időpontot időközben áttették délután öt órára, nekem pedig haza kellett vergődnöm Kolozsvárra, ami, mint ezúttal is bebizonyosodott, nem könnyű feladat. 

Zárógondolatként ismét idézném Kosztya Trepljov ifjonti hévvel világgá kiáltott alkotói fájdalmait: „Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne legyen semmi”. De legyen, mondom én, legyen, akár új, akár rég(ebb)i csak hiteles és érvényes legyen. 

Fotók: Kelemen Kinga 

Borítókép: A sarlatán c. előadás fotója

MEGOSZTOM

dráMA fesztiválnapló 1.

A dráMa magyar és román kortárs szövegekből színre vitt romániai előadások fesztiválja. A 13. seregszemle, ami a 14. lett volna, ha nem jön közbe a világjárvány, Új formák kellenek gyűjtőcím alatt, tizenhat előadást, közönségtalálkozókat, az alkotókkal való találkozást, kvízjátékot ígér azoknak, akik egy héten keresztül szinte az egész napjukat a színházban, a színházzal töltik. Köllő Kata fesztiválnaplójának első része

Naplóírásra kértek fel a székelyudvarhelyi dráMÁról. Sajnos nem vagyok naplóíró típus – lett légyen az fesztiválnapló is –, azt hiszem, hiányzik belőlem az a fajta kitartás, rendszeresség, ami szükséges ehhez a műfajhoz. De lehet, hogy csak egyszerűen lusta vagyok, nincs bennem elég akarat, hogy naponta billentyűzetet ragadjak és lejegyezzem a történteket, ez pedig bőven elég ahhoz, hogy sikeresen „legyőzzem magamban” az időnként felülkerekedő íráskényszer(eme)t. 

De ha már (tudom, tudom, nem kezdünk így mondatot) elvállaltam ezt a megbízatást, valahogy megpróbálok a feladattal megbirkózni. Persze jellemző, hogy már az első rész megírásával (nem kicsit) késésben vagyok, de hát fesztiválozni – napi három előadás, kísérő- és egyéb programok – ezzel párhuzamosan pedig írni is szinte mindenről nem mindig kompatibilis.

Tizenharmadik dráMA – ebből egyről maradtam le, a tizenegyedikről, különböző félreértések miatt. Amúgy idén a 14. lett volna 2008 óta, ha közbe nem szól a pandémia. 

dráMÁzok itt egy ideje, anélkül, hogy az átlagolvasónak, a „nemismerőknek” elmagyaráznám, mit is jelent ez a kifejezés így, ebben a formájában írva. „Magyar és román kortárs szövegekből színre vitt romániai előadások fesztiválja” – ez olvasható a rendezvény Facebook-oldalán. Szóval, kedves olvasó, ez a kifejezés is körülbelül olyan, mint a kortárs szövegek, vagy az azokból készült előadások: nem mindig értjük, hogy miről szólnak, de azért elolvassuk/megnézzük, nehogy azt higgyék rólunk, hogy nem haladunk a korral. 

Félretéve a viccet, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház által 2008-ban elindított rendezvény (teljes nevén dráMA – Kortárs színházi találkozó) egyedülálló és merész vállalkozás volt annak idején, hiányzott az akkori fesztiválpalettáról, ezt a rést igyekeztek betölteni a szervezők, és milyen jól tették. Hogy azóta is (szinte) minden évben megszervezik, az már a „hősies vállalás” kategóriájába tartozik: egyrészt mert kiszámíthatatlan, hogy születik-e évadról évadra egy fesztiválravaló kortárs magyar és román drámából készült előadás országszerte, másrészt lesz-e elegendő pénzforrás a találkozó megszervezésére. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez utóbbi összetevő sokkal nagyobb fejtörést okoz a szervezőknek évről évre. 

Az idei találkozó mottója talán sokak számára ismerősen hangzik: új formák kellenek, mondja a fiatal, (dráma)írói pályáján éppen csak elinduló, lázadó Trepljov Csehov Sirályának első felvonásában. A jelmondatról szólva, a következőket írják a fesztivál műsorfüzetében: „…formabontó, kísérletező szellemű és nemhagyományos munkamódszerrel készült kortárs romániai alkotók előadásait hívtuk meg”. Hogy ez a mottó mennyire válik be és marad érvényes a fesztivál végére, az nyilván szeptember 25-e után derül ki (ekkor zárul ugyanis a dráMA). Mert ugye tudjuk, hogy Kosztya Trepljovnak sem igazán sikerült radikálisan újat felmutatni, ezt a negyedik felvonásban el is mondja: „…nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem az, hogy írjon az ember, ne törődjön semmiféle formával…”

Úgy tűnik, ezzel a (fesztivál)naplóírással én is csatlakozom a dráMA jelmondatához, de könnyen meglehet, hogy úgy járok majd, mint szegény Kosztya: belebukok az új formába. Még szerencse, hogy nincs pisztolyom és csak a kedves olvasó egyáltalán nem kedves véleményét kell majd elviselnem az esetleges sikertelenség miatt. 

A tizenharmadik…

Nem vagyok babonás, de ez a tizenhármas szám mégiscsak tartogatott valami kellemetlenséget: szinte télies ősz lett, mire elkezdődött a fesztivál. Ebből kifolyólag bárhova megyünk (bár lehet, hogy az egyes szám használata indokoltabb lenne), mindenhol hideg van. Kivéve a szállodát, ahol szerencsére nincs, sőt, szuper hely lett a felújítás után ez a Székelyudvarhelyen áthaladó folyóról elnevezett szálláshely – ezt csak azért írtam körül ilyen kacskaringósan, hogy a szerkesztő ki ne húzza a reklámízű mondatot. 

A fesztivál első napjára három előadás, egy T.E.A. és egy megnyitó esett. Valójában fordítva történt: egy nagyon laza megnyitó (na, jó, egy kis alpolgármesteri dumával megspékelve), aztán első előadás, aztán T.E.A., aztán második előadás, aztán az első előadás másodszor is, illetve ezzel párhuzamosan a harmadik előadás. Elmagyarázom érthetőbben is: az első előadás azért volt másodszorra is, mert a programba bekerült néhány olyan stúdióelőadás, amelyre az átlagosnál is kevesebb néző fér be, emiatt ezeket kétszer játsszák. A T.E.A. pedig a Találkozás egy alkotóval elnevezésű programpont „fedőneve”, a dráMA egyik specialitása. A fesztivál minden napjára jut egy T.E.A. – a szó szoros értelmében is –, a szervezők kiválasztanak egy-egy alkotót az aznapi programból, akivel ötven percnyi, moderátor által vezetett beszélgetés erejéig lehet találkozni, kérdezgetni, betekintést nyerni a munkájába. A korábbi dráMÁkon előadások után is voltak (szakmai) beszélgetések, ezek tavaly és idén kimaradtak a programból, ennek van jó és rossz oldala is: jó, mert ezáltal kissé lerövidült az amúgy is eléggé zsúfolt napi program; rossz, mert néha azért hiányzik egy-egy ilyen, időnként vitát is gerjesztő beszélgetés az adott előadás alkotóival. (Azt azért zárójelben megjegyzem, hogy unalmasak és érdektelenek is lehetnek ezek a beszélgetések, és nyilván az is előfordul, hogy csak a szokásos „udvariassági köröket” futják.)

K. Gedeon(ék) „boldog családja” ÉRTÉKelés nélkül

Kicsit zanzásítottam az első fesztiválnap előadáscímeit, vegyük tehát sorba. Az első előadás a K. Gedeon tündöklése és bukása volt, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház produkcióját Hatházi András rendezte. Barabási Albert-László A képlet című kötete inspirálta ennek az előadásnak a megszületését, a könyv (bevallom, nem olvastam) a siker természetét, annak törvényszerűségét vizsgálja. A téma nyilván azonnal összeköthető a színház világával, hiszen ott aztán minden ezen áll vagy bukik: a vélt vagy valós sikeren. Nem véletlen tehát, hogy Hatházi Andrást „megszólította” ez a téma és Deák Katalinnal együtt színpadra alkalmazták Barabási könyvét. Vagyis nem, ez így ebben a formában nem igaz. Inkább úgy mondanám, hogy átszűrték magukon, átvették a színházra is alkalmazható elméleteket, és készítettek egy jól sikerült forgatókönyvet. Amit aztán a színészekkel együtt – mert biztos vagyok benne, hogy ők is aktívan részt vettek a végső forma kialakulásában – színpadra vittek. 

Persze, ennek az előadásnak nincs is végső formája, hiszen sok benne az improvizáció, az interaktivitás, nem is előadás, csak egyfajta együttgondolkodás – adott esetben a közönséggel együtt – mindarról, amit a „Siker, ez a nagy hisztérika” (Ady Endre: Búcsú Siker-asszonytól) jelent – színházban, magánéletben, karrierben, kapcsolatokban, házasságban stb. És nyilván amolyan „hatházis” módra ebben a másfél órás „nemelőadás-félében” az sem eldöntött, hogy a színészek mikor színészek és mikor civilek, van benne némi ripacskodás, de van maximális természetesség is, kiszámíthatatlan, hogy épp improvizációs szöveget hallunk vagy eleve megírtat, aminthogy az is, hogy a közönség mikor veszi ki részét ebből a „nagy hisztérikáról” szóló produkcióból. 

K. Gedeonék után egy „még boldogabb és sikeresebb családdal” szembesültünk. A bukaresti Unteatru független színház előadásának már a címe is jelezte, hogy ez sem az a jajdemilyenboldogokvagyunk-állapotot tárja majd elénk. Az Alina Brezunţeanu és Téglás István által írt és előadott O familie fericită – Psihodramă ambulantă (Egy boldog család – bejáró pszichodráma) című produkció a saját életük traumáiból visszaköszönő párbeszédekből áll össze. A kicsit öngyógyító rituálénak is nevezhető ötvenperces „szeánsz” meg- és felidézi a tudatalattiba nem véletlenül eltemetett gyerekkori vagy éppenséggel közelmúltbeli történések párbeszédeit, amelyeket egy megterített asztalnál ülve „mondanak fel” a színészek. A végtelennek tűnő hosszas csenddel induló előadás egy közösen elfogyasztott vacsorával zárul, amely alatt immár egymással folytatnak alig érthető, felszabadult párbeszédet, mintha egy (boldog) családi vacsoráról kiszűrődő beszélgetést hallanánk. 

Sajnos a Piros. Produkció és a Tomcsa Sándor Színház színészeinek ÉRTÉKelünk című összművészeti előadására már nem futotta az energiámból. Aznap nagyon korán keltem, hogy valahogy elvergődjek Kolozsvárról Székelyudvarhelyre – nekem ez minden évben dráMAi kihívást jelent –, zuhogott az eső, az előadás pedig nem a színház területén zajlott, erről tehát sajnos nem tudok beszámolni, nézzék ezt el nekem. 

Kedves naplóolvasó(k), most látom, hogy kissé hosszúra sikeredett ez a bejegyzés, úgyhogy itt abba is hagyom, folyt. köv.

Fotók: Kelemen Kinga

MEGOSZTOM

Az önálló társulat szabad műsorválasztást jelent

Legutóbb, a Trialóg rovat hagyományát megbontva, Sebestyén Abával közöltünk interjút, most pedig, szintén hagyományos interjú keretében Török Viola, a Vim Spectrum gyógyszergyár által fenntartott marosvásárhelyi Spectrum Színház vezetője válaszolt Tasnádi-Sáhy Péter kérdéseire.

A Spectrum alapítása előtt komoly tapasztalatot szerzett erdélyi kőszínházakban. Milyen korlátokat lát az államilag támogatott rendszerben, amiket csak függetlenként lehet átlépni?

Minden színháznak van egy sajátos arculata, koncepciója, műsorpolitikája, mely olykor nem egyezik az általam képviselt értékekkel, legyen az darabválasztás, szerző, látvány, zenehasználat, általános üzenet. Ugyanakkor így jobban lehet építkezni, darabról darabra, lépésről lépésre.

Mi az, ami a Spectrum Színházat egyedivé teszi?

A Vim Spectrum gyógyszergyár által fenntartott színház mottója: Mens sana in corpore sano, azaz ép testben ép lélek. Ez a testi-lelki egészség megőrzésének koncepciója értelemszerűen építő jellegű előadásokat tűz ki célul, az „értékek újraértékelése” Nietzsche-i elv alapján, erdélyi kulturális gyökerek felhasználásával – akár népzene, néptánc, népszokások, népi hiedelmek feldolgozásával – színháztörténeti klasszikusok, örök érvényű alkotások sajátságos fénytörésbe állításával, építő jellegű feldolgozásával.

Hogy fogadta a szakma, illetve a közönség a színházalapítást majd 10 évvel ezelőtt, milyen utat jártak be azóta?

Van egy törzsközönségünk, de mindig vannak újabb érdeklődők is, előadásoktól függően. Ami a szakmai fogadtatást illeti, majdnem mindig részt vettünk a Határon túli Színházak Kisvárdai Fesztiválján, a Thália Színház Határon Túli Fesztiválján, a Gyulai Nyári Fesztiválon. A budapesti Nemzeti Színházba is többször meghívtak, sőt van egy közös produkciónk, Döbrentei Sarolta: Sára asszony címú darabja Vidnyánszky Attila rendezésében, melyet az idén Nagyszalontán is bemutathattunk Arany János születésnapja alkalmából. Részt veszünk a magyarországi Déryné programban, többek között Kincses Elemér Függöny című darabjával, a szerző rendezésében. A Magyar Kultúra Napján a Maros Művészegyüttessel koprodukcióban készült Tündöklő Jeromos előadásunkkal megnyitottuk a Tamási-évet, virágvasárnap a budapesti Akváriumban a Tamási-Kavalkádon a Boldog nyárfalevéllel vettünk részt. Tamási Áron születésének 125. évfordulóját egész Kárpát-medencében ezzel a két előadásunkkal szeretnénk megünnepelni, Kovászna és Marosvásárhely után Zentán, Magyarkanizsán, Gyergyóditróban, Székelyudvarhelyen, Gyulán, Komáromban, Mikházán és Farkaslakán-egyelőre.

Szeretnénk a szórványba is eljutni minél több helyre, ezért örültünk a petrozsényi meghívásnak is a júniusban tartandó Magyar Napokra.

Milyennek látja az elérhető pályázati rendszereket, milyen lehetőségeket kínálnak egy Spectrumhoz hasonló intézmény számára? 

Mindig szoktunk pályázni a Magyarországon meghirdetett lehetőségekre, örülünk, ha kapunk támogatást, persze jó lenne, ha hasonlók lennének idehaza is.

Milyen lehetőségeket, illetve felelősséget jelent az önálló társulat fenntartása?

Az önálló társulat szabad műsorválasztást jelent: sok meghívott vendéget, nemcsak színházi előadásokat határon innen és túlról, de zenés produkciókat, könyvbemutatókat, hangszersimogatóval egybekötött, gyerekeknek is szóló népzenei előadásokat is.
Legközelebb Pál István „Szalonna” és bandája, valamint Berecz András Apja-fia előadásokat látjuk vendégül.

Milyen hatással volt a színház életére a járványhelyzet, milyen károkat okozott, hogyan próbálták átvészelni?

Nagyon keveset tudtunk játszani, kevés nézővel, a távolságtartás megoldhatatlansága miatt sokáig egyáltalán, de majdnem végig tudtunk próbálni, ezért több kijátszatlan előadásunk van és vannak elkezdett és befejezésre váró produkciók. Reméljük, egyenesbe jövünk nemsokára.

Most, hogy talán újraindul teljes lendülettel a kulturális élet, milyen tervekkel indulnak neki?

Két bemutatónk volt már és két felújításunk: Kincses Elemér Covid 19 című darabja, melyet az elmúlt időszakra reflektálva írt és rendezett meg színházunkban, valamint Alfred Jarry Übü, a király című műve Bodolay Géza újraértelmezésében és rendezésében. A két Tamási-darabot jómagam állítottam színpadra a Maros Művészegyüttessel közös produkcióként, Bogdán Zsolt kolozsvári színész vendégszereplésével, akinek Bartis Attila novelláiból összeállított egyéni előadása, Amikor címen, folyamatosan színházunk műsorán szerepel és sok meghívásunk volt határon innen és túlról. Készül egy Petőfi-összeállítás is Bolond Istók címmel a költő 200. születési évfordulója alkalmából, melynek bemutatója vagy az évad végén, vagy a következő évad elején lesz.