Fiatal színházi alkotóként tart számon a köztudat, holott már egészen gazdag „alkotói lappal” rendelkezel. Szalontáról indulva, hogyan vázolnád fel a színház iránti érdeklődésed genealógiáját, illetve milyen hatások voltak meghatározók az eddigi szakmai pályafutásodban? 

A kérdésben szereplő „fiatal” jelző már nem annyira pontos, tekintve, hogy mindjárt betöltöm a negyvenet. Talán azért is gondolnak sokan így rám, mert viszonylag későn, harmincon túl kezdtem rendezni. Addig elvégeztem a színművészetit Marosvásárhelyen, két évet játszottam Nyíregyházán, aztán tanítottam három évig egy színészképzőben, majd beiratkoztam Kolozsváron rendező szakra, amit 2012-ben végeztem el. Azóta rendezek.

Rendezői pályám elején sokat dolgoztam függetlenekkel a Váróterem Projektnél és a Râmnicu Vâlcea-i Anton Pann színházban, ahol ugyancsak sok fiatal volt. Amikor befejeztem a rendezőit, az ottani igazgató éppen leszerződtetett sok kolozsvári végzőst, Bács Miklós osztályából. Nagy szerencse volt, hogy éppen abban az időben, amikor még mindenki a színházban lakott és a fiatalok lendülete és szabadsága miatt igazán fanatikus munka folyt. Ahogy az évek teltek, szétszéledt a csapat, kissé megkopott ez a ritkán tapasztalható fanatizmus, ami kezdetben jellemezte az egész társulatot.

Erdélyi kőszínházakban csak néhány éve dolgozom. Kezdtem Gyergyószentmiklóson, aztán jött Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely. A váradi munkákban külön öröm, hogy ez volt az a város, ahol kamaszként elkezdtem némileg komolyabban színházzal foglalkozni. Volt a kilencvenes évek végén egy tanoda, ami a színház berkein belül működött, két évig jártam oda középiskolásként. A Tempo Klubban, vagyis a jelenlegi-egykori stúdió felett zajlottak a foglalkozások, itt volt az első váradi rendezésem is. A társulatból többen is segítettek akkor a felvételire való felkészülésben, tehát a váradi munkának volt egy visszatérés jellege. Visszaérkezés a szakmai gyökerekhez.

Színházi alkotónak neveztelek, mert részt vettél színészképzésben, szövegeket írsz, rendezel, általában te magad vagy az előadásaid dramaturgja is, tanítasz, dolgoztál függetleneknél és kőszínházakban egyaránt. Ha áttekintjük az eddigi rendezéseid címét, műfaját, helyszínét eléggé széttartó, sokszínű. Ez egy keresésnek a lenyomata vagy tudatosan viszonyulsz ennyire sokféle módon a színházcsináláshoz?

Ez a sokféle működés számomra egységet alkot. Annak az útnak a különböző sávjai, amin járva szeretnék egyre többet tanulni a színházról és olyan előadásokat létrehozni, amelyek – jó esetben – sűrítik azt az időt, amit a nézők ránk szánnak.

Az első szöveget valójában kényszer hatására írtam. Egy egyetemi projektben kaptam egy olyan darabot, amivel mérhetetlenül elégedetlen voltam és azt gondoltam, a színis diákoknak tartozom azzal, hogy megpróbáljak jobb anyagot adni a kezükbe. Egyszerűen nem maradt más választás, mint elkezdeni szövegeket írni, kitalálni szereplőket. Azt az előadást látta az Anton Pann színház igazgatója, és ő már kifejezetten kérte, hogy csináljunk egy olyan előadást, amelyhez a szöveget is én írom. A Váróterem Projekt csapatával csak olyan előadások születtek, amelyek szövegeit a munkafolyamat alatt hoztuk létre. Ez a módszer amilyen izgalmas és szabad, olyan idegtépő is tud lenni, de újra és újra igényét érzem, hogy egy ilyen szabadesés jellegű próbafolyamatom is legyen.

A tanítás is felkérés miatt indult, és időközben sikerült olyan módszert találni és kis változtatásokkal alkalmazni, ami sok örömet és rengeteg kihívást jelentett nekem is, reményeim szerint a diákoknak is. Ezt most éppen abbahagytam egy időre, mert azt gondoltam, már csak ismételni tudnám magam tanárként, vagyis nagyon fontos lett, hogy akár sok éven át csak én tanuljak, és a munkán keresztül gyűjtsek össze annyi tapasztalatot, amit talán újra érdemes lesz átadni egy csapat fiatalnak.

A szövegek kiválasztásában nagy része van az intuíciónak. Vannak darabok, amelyek esetében egyértelmű, hogy dolgom van az adott szöveggel. Ez egyszerre gondolati és érzéki is. Vannak olyan darabok, amelyek mind szellemi, mind érzelmi síkon mozgatnak, megérintenek. Ha ez megvan, vagyis azt érzem, hogy őszintén és személyesen tudok viszonyulni a szöveghez, akkor már csak az a kérdés, van-e aktualitása, érinti-e a jelenünket.

Szabadúszó rendezőként dolgoztál a legtöbb erdélyi színházban, román színházakban, független társulatoknál. Mi az, ami jól működik az erdélyi színházakban és mi az, amin szerinted változtatni kellene, esetleg elavultnak, nehézkesnek gondolsz? Ha, és amennyiben a helyzet megérett egy átalakulásra-újragondolásra, látsz-e kialakulni olyan generációt, amely felkészült és képes ezt a munkát elvégezni?

Nem hiszem, hogy az erdélyi színházak működése könnyen szétválasztható jó és rossz tulajdonságokra. A társulatok összetett közösségek és a vezetésük is nagyon összetett feladat. A társulatok múltja, összetétele, szakmai önbizalma, a nézők értékrendje, a város hagyományai, jelene és még számtalan faktor szerepet játszik abban, ahogy egy adott színház hogyan működik. Az a benyomásom, hogy bizonyos erősségek, vagy jó dolgok úgy jönnek létre, hogy más kérdésekben hiányosságok keletkeznek.  Kívülállóként könnyű lenne „jobban tudni”, de a társulatvezetés olyan felelősségek sokasága, amit az ember akkor tapasztal meg, ha vállal egy ilyen helyzetet.

Persze vannak generációs eltérések, de a kérdésedben szereplő felkészültség és képességek egyéni kérdések. Ezek, mint mindig, most is, változó mértékben vannak jelen az újabb generációban. Vannak most is olyan emberek, akik fiatalon vállalták színházak, társulatok vezetését, azt hiszem, megvan hozzá a felkészültségük és felelős gondolkodásuk is.

Nem hiszem, hogy egy adott generáció feladata volna, hogy újragondolja a színházat. Ez nem annyira feladat, mint némileg organikus igény. Természetes, hogy az ember leginkább szeretne a saját kortársaival beszélni, és ez magától értetődően előidézi azt a helyzetet, hogy a színházban megjelennek olyan szempontok, kérdések, formanyelvek, alkotói módszerek, amelyek már jobban jellemzőek egy generáció gondolkodására, életmódjára.

A saját feladatomat abban látom most, hogy rendezőként törekedjek a frissebb, bátrabb, érvényesebb megszólalásra.