Címke: szűcs lászló

május 22, 2023 | Szűcs László | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Mindent átnéztek, ami papír volt, s nyomtattak rá valamit

A nagyváradi Könyvmaratonon mutatta be Kiss Ágnes a Finomhangolás Koordináció és kontroll a szovjet típusú cenzúrarendszerekben – Romániai példák (1949-1989) című kötetét. A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatójával a Kriterion kiadónál megjelent műről és a korról Szűcs László beszélgetett.

Ez a könyv arról szól, mitől volt olyan eredményes a szocialista rendszerben a cenzúra, amit én szovjet típusúnak nevezek. Onnan indíthatjuk a gondolatmenetet, hogy a cenzúra normái tágan voltak meghatározva, a szabályok alkalmazása mindig az aktuális politikai elvárásoknak, irányvonalaknak volt alárendelve. Mindig azt nem engedték, amit abban a pillanatban nem akartak. Ez hatalmas adminisztrációs kérdés is volt, több ezer ember munkáját kellett országos szinten koordinálni. Adott napon többé-kevésbé egyformán kellett értelmezniük a cenzúra szabályait, miközben éppen alkottak vagy cenzuráztak. Azzal foglalkoztam, hogyan alakították ki a koordinációt, hogyan ellenőrizték a rendszert. A könyv első felében azt vettem sorra, milyen eszközökkel irányították a cenzorok munkáját, hogyan közölték velük, mit szabad, mit nem szabad. Amikor cenzort mondok, a Sajtófőigazgatóság munkatársaira gondolok, rajtuk kívül a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanácsnál és a pártnál is voltak funkcionáriusok, akik ezzel foglalkoztak. A második részben azt is vizsgálom, milyen személyes kapcsolatok alakultak ki azok között, akik a cenzúra-rendszer különböző intézményeinél dolgoztak, az alkotókat is ide értve, s hogy a „jó” kapcsolatokra építve milyen praktikák alakultak ki, s ezek miként járultak hozzá az eredményességhez.

Az, hogy szovjet típusú, azt jelenti, hogy a szocialista tábor egyes országaiban hasonló mintákra épült az intézményrendszer?

A nagy intézményi struktúra hasonlított, a belső szervezeti megoldások is. Iosif Ardeleanu, korábban Adler Döme, a Sajtófőigazgatóság vezetője több alkalommal járt a Szovjetunióban tanulmányutakon. Teljes egyformaságról azért nem beszélhetünk, a szovjet mintára leginkább a román és keletnémet hivatali rendszer hasonlított, máshol, így Magyarországon nem volt spéci cenzúra hivatal.

1977-ben Romániában is megszűnik a Sajtófőigazgatóság. Ez egyedi döntés volt?

Ugyan például Csehszlovákiában is bekövetkezett intézményi átszervezés, ez egy román döntés volt, a Szovjetunióban formálisan csak 1991-ben szűnt meg. Nálunk elsősorban külpolitikai okai voltak, másrészt annyi történt, hogy a párt és a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács átvette a főigazgatóság szerepét.

Lenne egy álnaiv kérdésem: miért volt szükség cenzúrára? A párt lapjainál dolgozó újságírók álmukból felverve is pontosan tudhatták, mit lehet leírni s mit nem. Ugyanakkor az ember hajlamos a cenzúrára úgy gondolni, hogy miből mit kell kihúzni. Holott, úgy gondolom, arról is szó volt, mit kell megírni, milyen irányba menjen a tájékoztatás.

Így van, a cenzúra és a propaganda párhuzamosan működött, már a 40-es évek végén voltak eligazítások arról, mik a kampánytémák, mikkel kell foglalkozni. Azt, hogy miért van szükség a cenzúrára, hát nagyjából nyilván tudták. De voltak árnyalatok, állandó változtatások, a sajtófőigazgatósági alkalmazottak munkáját is azért kellett ellenőrizni, mert nem mindenben voltak száz százalékosan biztosak, tévedtek ők is. A Sajtófőigazgatóság anyagai megvannak Bukarestben, pár megyében is maradtak anyagok. Úgy tudom, Váradon és Maros megyében is maradt, valamennyi Kovászna megyében. Amúgy, mikor megszűnt a hivatal, begyűjtötték az aktákat Bukarestbe. Ezekben követhetők ezek a szervezeti eszközök, nagyon részletes jelentéseket írtak a helyi cenzoroknak a munkájáról, ezt az instruktorok ellenőrizték Bukarestben, és visszajeleztek nekik. Ez a visszajelzés is egy oktatási eszköz volt, hogy mikor döntöttek tévesen a cenzorok, mi maradt benne a lapban, illetve mit húztak ki feleslegesen. A visszajelzés számszerűen felsorolta, hogy ennyi jó beavatkozás volt, ennyi felesleges beavatkozás, és ennyi elmulasztott beavatkozás. 

Van a másik nagy homályos terület, a politikai és ideológiai hibák. Ezekről úgy okították őket, hogy a jelentésekből kiollóztak cenzúra-mintákat, amiket jónak véltek az instruktorok Bukarestben. Ezt egy dokumentummá szerkesztették, amit úgy hívtak, hogy note (feljegyzések), amit periodikusan megküldtek a helyi cenzoroknak. Elvileg ezt olvasgatniuk kellett, és akkor látták, hogy az országban ki mit cenzúráz, merről fúj a szél, mi mehet, mi nem mehet. Még így is tévedtek, ugyanígy a főszerkesztők is, akik hetente mentek eligazításokra. Utóbbiak informális utakon is értesültek arról, hogy itt azt cenzúrázták, ott azt. Volt egy főnök Bukarestben, Illés József. Róla azt hírlett, hogy nagyon jó ember volt, mindenkinek segített, mondjuk jó szándékkal felhívta az Arad megyei újság főszerkesztőjét, a Temes megyeit, a Bihar megyeit, és így terjedt az információ informális úton. De azért kellett a cenzúra, mert szinte napi szinten kellett kalibrálni, hogy mi mehet, mi nem.


Ez a napi szintű kalibrálás utal a könyv címére, ez volt ugye az a bizonyos finomhangolás?


Igen. Utal arra, hogy milyen apró, mindennapi szervezeti eszközökkel oldották meg, hogy az emberek tudjanak arról, mi szabad és mi nem. És ezt miként pótolták ki az informalitás területén a személyes kommunikációval. Volt egy jól működő formális rendszer, amit még olajozottabbá tettek a mindennapi gyakorlatok. Ha egy szerkesztő elpanaszolja a haverének, hogy a cenzúra mit vett ki a munkáiból, a haver a következő alkalommal kétszer is meggondolja, leírja-e ezt a dolgot. Vagy ott volt Domokos Géza, aki ha az Írószövetségben hallotta, hogy mi mehet, s mi nem, ezeket elmondta a barátainak, jóindulatúan, kedvesen, hogy mik azok a trükkök, amivel publikálható valami. Ez az egyik, a networking, hogy ezeken a hálózatokon keresztül hogy működött az információ átadás a cenzúrával kapcsolatban. 

Volt egy másik fajta informális gyakorlat, amikor felkeresték a cenzort. Mert voltak cenzorok, akiket „jó” cenzoroknak tartottak, barátságba is kerülhettek velük, nem ritkán évtizedekig dolgoztak együtt. Olykor a céljaik is egybeestek, hogy a lapot megkíméljék a büntetésektől, utólagos retorzióktól. Tehát felkeresték a cenzort a kézirattal, ő pedig tanácsot adott. Lehetett is hivatkozni arra, hogy ez a cenzor már átengedte, jónak tartotta. Mindez csak megduplázza a formális cenzúrát. Ugyanazt csinálják, amit formálisan is lehetett volna, de ezt párhuzamosan megteszik. Aztán az anyag bekerül a formális rendszerbe.
Megtörtént, hogy a cenzor egy bizalmibb kapcsolatban elárulta az embereknek, hogy mi az ő titkos utasítása, hogy mit miért nem szabad. Szóval bizalmas információkat szivárogtatott ki. Nem lett volna szabad ezt elmondania, de elmondta. Jó szándékkal tette, és jó szívvel fogadták. És pontosan ezért, mert egy ilyen cinkosság alakult ki közöttük, az emberek sokkal inkább alkalmazkodtak ezekhez a cenzúra-normákhoz. 

Ezeket az információkat már nem a levéltári anyagokból szereztem, hanem amikor elkezdtem helyi cenzorokkal interjúzni, beszélgetni. Ilyenkor igyekeztem a szerkesztőségből is beszélni valakivel, és az egykori cenzorral is. Ilyen csapatokat választottam, tudva azt is, ennél sokkal többféle forrás van. Ide tartozik a memoár irodalom, illetve vannak naplók, vannak korabeli levelezések. 


Ezek az egykori cenzorok könnyen szóba álltak veled?


Egyáltalán nem. Kellemetlen tapasztalataim is vannak. Viszont egy nagyon jó élménnyel kezdődött, ezért nem törtem le. Volt tanárom egy szentgyörgyi, egykori cenzorral ismertetett össze, aki később a megyei könyvtárnak volt az igazgatója, helyi szinten elismert, tekintélyes ember. Nagyon kellemes beszélgetésünk volt, és ő említette többször is: „jaj, kisasszony, nem, nem csak ezek a formális izék voltak”. Akkor figyeltem fel arra, hogy másfajta kapcsolatok is voltak, mint ez az állandó harc és ellenségeskedés, amit az irodalomnak egy része sugall nekünk. Elkezdtem felvenni a kapcsolatot másokkal, de az emberek kétharmada visszautasított. Voltak olyanok, akik nem vállalták névvel, érthető, hisz ők később többnyire a sajtóban maradtak. Beszéltem egyetemi tanárral, aki egykor cenzor volt, főszerkesztővel, aki cenzor volt, ők nagyon rossz néven vették, hogy én ezt tudom róluk, és megkeresem őket.

Szégyellték azt, amit csináltak?

Igen, igen. Pedig próbáltam nem támadó lenni, általában a cenzúra szót sem használtam, csak mindig a Sajtófőigazgatóságot… Ezzel együtt is akadt, aki egyszerűen faképnél hagyott. Szóval nem volt könnyű. Akkor nyíltak meg, amikor fel tudtam sorolni a kollégáikat, a szerkesztőségeket, mert nevekről tudtunk beszélni, arról, hogy ki kicsoda. Az volt a baj, hogy nagyon keverték ezekkel a szekus, spiclis diskurzusokkal. Volt egy ilyen szabadkozás, hogy „de mi nem azt csináltuk”.

Amiről beszélünk, ugye ez mind romániai magyar sajtó, vagy általában foglalkoztál a romániai cenzúrával?

Általában a romániával és nem csak sajtóval, hanem mindennel, mert a helyi kollektívák mindennel foglalkoztak, ami a megyében működött. A könyvcenzúra tartozott Bukaresthez, és persze megvoltak a szakosztályok is Bukarestben. A helyiek a Directia Instructaj Control alá tartoztak. Sikerült olyan forrásokat összegyűjteni, melyekben nem csak a cenzúra minden intézménye jelenik meg, hanem sok kulturális terület is, film, sajtó és könyvkiadás is.

Színház is?

Színházról is olvastam. Az anyagokban kevés színházi cenzúrát találtam, nem is ezt kerestem. Általában a helyiek csak megkapták Bukarestből a jóváhagyott, engedélyezett darabok listáját. Szóval kábé ezzel foglalkoztak, a többi Bukarestben dőlt el. Ez az egyik kritika egyébként a feldolgozással kapcsolatban, hogy miért nem csak egy kultúraszeletet választottam. Azért, mert engem az általános mechanizmusok érdekeltek. 

Arról lehet beszélni, hogy mennyiben volt az egészen belül a romániai magyar cenzúra specifikus. Utaltál arra, hogy lehetett némi összekacsintás vagy megbeszélés az emberek között, ennek vannak nyomai?

Szerintem nem specifikus. Van, aki azt mondja, hogy ezek a hálózatok szorosabbak voltak, kisebbek voltak, de ezt elmondhatják magukról a németek is, a szerbek is, és elmondhatják magukról a románok is. Igen, mondták, hogy a kisebbség jobban összezár. Én úgy látom, ez annál sokkal általánosabb, a románok is ugyanúgy jártak el a cenzoraikkal, meg egymás közt. Pont olyan szinten marták is egymást a szerkesztőségek, mint a kisebbségeken belül. Én nem látom ezt egy kisebbségi specifikumnak.

Elég gyakran olvasgattam a nyolcvanas évek romániai magyar megyei napilapjait. Nagy különbségek vannak. Szakmailag az egyik harmatgyenge, gondolok akár a műfajhasználatra, a tematikákra, a nyelvezetre, a másik pedig jobb. Itt lehetett emberi tényező, egy kicsit bátrabb, vagy jobb kapcsolatokkal rendelkező főszerkesztő. Mondjuk a váradi Illés Ferencnek több mozgástere lehetett, ha a bátyja főnök volt Bukarestben. Később megfigyeltem, azok a lapok, amelyek a ’80-as években jobbak voltak, legalábbis egy kicsit színesebbek, érdekesebbek, azok ’90 után is jobb színvonalon működtek. Valahol ebben látom a gyökerét, hogy megvolt a múltjuk. Tehát, ha jobb volt a lap 30 évvel ezelőtt, annak megvan a következménye ma. A kérdés igazából az, hogyan engedhetett meg magának egyik lap kicsit többet, másik pedig kevesebbet. A magyarázat az emberi tényező?

Én úgy gondolom, igen, az emberi tényező. Azt tudom, hogy a nagyobb kulturális központokban a cenzori kollektívák sokkal stabilabbak voltak. Ugyanazok az emberek évtizedekig ott dolgoztak, ezeket megbízható kádereknek tartották. Sajnos a váradi, kolozsvári, vásárhelyi cenzorokkal nem tudtam beszélgetni, már valamennyien elhunytak.

Vannak-e írott források jelentősebb botrányokról, amikor valami átcsúszott, és ebből kirúgások vagy leváltások lettek. Van nyoma ilyen eseteknek?

Van. Volt egy jutalmazó és büntető rendszer a Sajtófőigazgatóságon belül is, bónuszokat, pénzeket kaphattak pluszban. Időnként az egész bandát megjutalmazták, máskor sorozatban hulltak a fejek. Volt sajtófőigazgatósági alkalmazottak azt mondják, mindig hülyeségekért büntették őket, nem nagy ideológiai hibákért, hanem nyomdai, tördelési problémák miatt. Mondjuk az antikapitalista helyett kapitalista jelent meg. Csíkszeredában volt hatalmas botrány, amikor a Petőfi-Bălcescu szobrot avatták, akkor a nyomdában átcsúszott egy sor, és úgy volt aláírva a hír: a gyászoló család. Na ebből iszonyatos botrány lett. Igazából akkor lett mindig nagyobb botrány, erre így emlékeznek az érintettek, amikor pártszinten nagy botrányt csaptak valamiből.

Pedig ez sem klasszikus cenzúra probléma volt, inkább a nyomda ördöge.

Persze, de ezt kihasználták, Huszár Sándort is így rúgták ki egy fejjel lefelé bekerült kép miatt.


Amíg létezett az intézményes cenzúra, minden este a lap minden betűjét elolvasta valaki?

Igen, a napilapokat minden nap, vagy a nyomdában, vagy a közelben volt az iroda, s ott ellenőrizték. Itt nagyon gyorsan, operatívan kellett dolgozni. A kulturális lapoknál ez nyilván hosszadalmasabb volt, ezért a megjelenés is elhúzódott. A helyi kollektíva is, Bukarestben ellenőrizték, pártvonalon is. Minden lapon rajta kellett legyen a pecsét, ameddig létezett a Sajtófőigazgatóság. És nemcsak a lapokon, a könyveken, de ellenőrizték a csomagolóanyagokat is, mindent, a borítékos sorsjegyet is. Mindent, ami papír és nyomtattak rá valamit, azt megnéztek.


1949-től 1989-ig különböző időszakokban más-más szabályok szerint lehetett leírni a helységneveket, földrajzi neveket magyarul. A szerkesztőségek gondot fordítottak arra, hogy ha már nem írhatják le azt, hogy Nagyvárad, akkor lett Sebes-Körös parti város, Brassó lett Cenk alatti város, Kolozsvár Szamos-parti, próbáltak ezeket körülírni, lehetőleg többféle módon. Ezt mennyire figyelték, mennyi mozgástere volt a szerkesztőségeknek?


Ez a helyi propagandatitkáron is múlt. Volt, ahol nagyon szigorúan vették, volt, ahol nem, amúgy a cenzorok tisztában voltak ezekkel a körülírásokkal.

Az sem volt mindegy, ugye, hogy Ceaușescu elvtárs füle a képeken hogyan jelenik meg.


Igen, voltak előbb az egyfülű portréi, utána a kétfülűek. Arra is találtam szabályozást, hogy meg kell nézni a színkombinációkat, nehogy kijöjjön a piros-fehér-zöld valami háttérkompozícióban. Ma már sok minden nagyon furcsán hat, sok mindenben nem látjuk a logikát. Még elmesélném azt a történetet, hogy maga Dumitru Popescu is, akit úgy hívtak, hogy Dumitru Popescu Dumnezeu (Isten), ő is indexen volt öt évig. Pedig, ahogy a neve is mutatja, ő volt az atyaúristen a sajtócenzúrában, aki nagyon fontos intézményeket vezetett. Volt a központi pártlap, a Scînteia főszerkesztője, az Agerpresst is vezette, a tévét is, volt kulturális miniszter. Azt hiszem, épp a minisztersége idején történt, amikor Adrian Păunescuval annyit viháncoltak és ideologizáltak a Contemporanul hasábjain egy interjú-sorozatban, hogy Ceausescu úgy gondolta, túlságosan előrenyomul ez az ember. És akkor behívatta, leüvöltötte a fejét, meg a főszerkesztőjét is, és azt mondta, na, kész, öt évig csend. És tényleg, Popescu többet nem publikál. Ezt az Arcanumon le tudtam ellenőrizni. Öt évig csak verseket közölgetett, azt is keveset.

május 17, 2023 | Szűcs László | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Terápia, menekülés, megérkezés magamhoz

Molnár Zsolt új verskötetét mutattuk be a Festum Varadinum előrendezvényeként. A Monológ iránya című kötetről a Léda-házban a két szerkesztő, Kemenes Henriette és Szűcs László kérdezte a szerzőt. 

Mi jelenti számodra az inspirációt a versíráshoz? Olvasmányélmények, a világra figyelés, vagy inkább belső folyamatok?

Tanárnőm biztatására kezdtem el írni, immár 19 éve. Egyik vers vonzotta a másikat, s ez ma is így működik. Volt mikor azt gondoltam, abbahagyom, de megdicsérték a zsengéimet is. Ez már sikerélményem volt, letettem az asztalra valamit én is. Kisgyerekkorom óta szeretek olvasni. Anyum könyvmolynak tartott, mert „faltam a könyveket’’. Persze, közrejátszott ebben az állapotom is, sok választásom nem is volt, de hamar megragadott ez a különös világ. Talán, visszagondolva és a mostani, felnőtt, alkotói énemet figyelembe véve, egyfajta terápia, menekülés, valamint megérkezés magamhoz, vagy egy olyan helyzetbe, ahol aránylag jó, vagy nem annyira rossz lenni, mint ahogy te is reflektáltál rá az előszóban, Heni. És szárnyalás is az írás. Sokáig azt gondoltam, a külső és a belső világ közt nincs átjárás, de megtapasztaltam, hogy mennyire hatnak egymásra.

Egyáltalán miként hat rád a külvilág, mi az, ami érdekel, mi az, ami egyáltalán nem?

Mondták már, hogy mindig magamról írok, s miért nem egy virágos rétről? Nem tudom sokszor kellőképpen elválasztani a már előbb említett két világot, de egyre többször próbálom „kihagyni magam a versekből”. Mondjuk, a Thriller című szövegem egy ilyen eset. Főleg a természettudományok keltik fel az érdeklődésem, és ezt is tükrözi a Thriller. De vannak olyan dolgok, történések, amelyek évek múltán csapódnak le, sűrűsödnek versekké. A „nagy létkérdések”, igaz, már alaposan ki lettek vesézve, nálam is bevett téma, nem tudom függetleníteni magam tőlük. Egyáltalán.

Hogyan készül egy-egy versed? Vannak-e kialakult szokásaid, spontán vagy tervezett alkotómunka, illetve fejben megírod s nagyjából végleges szöveget tisztázol le, esetleg sokat javítva, változtatva a szövegeken?

Többféle versírási koncepcióm van. Az egyik a „jó lenne most már írni valamit, elvégre költő vagy” – persze, olyan, amilyen, el nem szállva ettől. A másik a figyelés, várakozás időszakának a megélése, a belső hangra összpontosítás. Pllinszky mondta egy tévéinterjúban, hogy a költőnek úgy kell tennie, mint egy vadásznak: várakozni kell, s amikor jön a gondolat, le kell csapni rá. Általában sorokban gondolkodom. Az első sor megírása lényeges nálam, mert van mire alapoznom, aztán visz a szöveg, és sokszor médium módjára, jó szolgaként bediktálom az információkat, amikhez olykor sajnálok hozzányúlni, máskor pedig belém villan, tyű, ezt így kellene inkább, és akkor „nem kegyelmezek”. Visszatérve ugyancsak a Thriller-re, az egy fél nap alatt, meg másnap néhány óráig „buggyant ki” belőlem. Transzközeli állapotban írtam, szinte önkontroll nélkül, de vagy másfél év után is végeztem rajta korrekciókat.

Mennyire fontos számodra annak tudatosítása, hogy a költészetedet önmagukért a szövegekért értékeljék, s ne a te állapotod miatt? 

Eleinte úgy gondoltam, nekem jobb verseket kell írnom, hogy ne az állapotomat nézzék, ne az legyen a viszonyítási pont, „jé, ezt egy béna írta, wow, de ügyes!” Jó ideje nem érzem hátránynak az állapotom, ez ihletforrás is. Ha tetszik valakinek az ilyen költészet, ilyen háttérrel, annak megköszönöm, de nem szándékom előnyt kovácsolni belőle, pedig sokszor talán ez a „siker titka”, akaratlanul is.

Te eredetileg a Zarándoklat a könyvhöz címet szántad a kötetnek, szerkesztői javaslatra lett ebből A monológ iránya. Mit jelentenek számodra a könyvek? S mit az írás?

Korábban jó időtöltés volt, sok kalandregényt olvastam, Vernét nagyon szerettem, a Guliver utazásait is Swift-től. A költészetet József Attila által szerettem meg, döntő hatást gyakorolt rám. A többi szerző „műhelytitkaiból” is szoktam ellesegetni praktikákat. Meg szabadságot is jelent az irodalom, akár passzív (olvasói), akár aktív (írói) minőségben (státuszban?) foglalkozom vele. Ezen kívül még önmagam kiélését jelenti, és az alkotói munka szépségét, ami egyben felelőséggel is jár.

Mit változtatott meg benned az alkotás, amióta írsz? 

Költőnek lenni is egy állapot, másképp jár az agy, a beállítottság is más, érzékenyebben reagálja le és dolgozza fel a dolgokat, nálam pedig ez hatványozottabban működik. Jobban odafigyelek a dolgokra, potenciális ihletforrásként tartom számon az életet, olykor a halált is, a világot.

Hogyan hat rád a kortárs irodalom, miket olvasol, kiket olvasol?

Böngészek különböző hazai és magyarországi irodalmi portálokat, nagyjából képben vagyok a kortárs irodalommal. Vannak olyan szerzők, akiknek külön figyelmet szentelek. Ilyen itthonról például Demény Péter, vagy Magyarországról Lackfi János, akivel tavaly végre volt szerencsém személyesen is találkozni. Nemrégóta Parti Nagy Lajos költészete nyűgöz le, főleg a szójátékaival, nyelvi bravúrjaival. De mondhatni, „mindenevő” vagyok.

Odaadnád-e a teljes költészetedet azért, hogy futballista legyél, esetleg kosárlabda játékos?

Hahaha! Elsőre provokatívnak találtam a kérdést, csak aztán jöttem rá, hogy jogos. Diplomatikus választ fogalmazok meg: ha ép lennék, lehet, nem tudnám, milyen szép is a költészet. Sokszor fantáziáltam arról, hogy Barcelonában, a Camp Nou gyepén focizom, vagy itthon az Antonio Alexében pattogtatok, meg zsákolok. Persze, hogy odáig eljussak, szintén tehetség kell, no meg jó adag munka, kitartás és szerencse. És sok más dologgal is foglalkoznék, lehet, ha nem így alakul az élet, ahogy. József Attilát idézve: Mikor verset ír az ember,/mindig más volna jó.’’ És most jön a diplomatikus válasz veleje: hallottam már olyan költőről, aki későn kezdett el írni. Ez akár előny is lehet. Vagy akár sportpályafutásom befejezése után „állhattam volna be” költőnek. Nem tudom.  

Decemberben töltöd be a negyvenet. Immár nem Zsoltiként, hanem középkorú férfiként, Molnár Zsolt költőként ma hogyan fogalmaznád meg az ars poeticádat, illetve a te szemszögedből mi a fontos az életben?

Második kötetem előszavában szerepelt az, hogy „elsődleges célom verseimmel felhívni a figyelmet a sorstársaim által képviselt értékekre,’’ valamint kb. az, hogy „a csúf széppé tétele’’. De ezekről az idő folyamán sajnos megfeledkeztem. Öncélú lett a költészetem. Nem biztos, hogy ez rossz. Ez is egy önmegvalósítási eszköz. Más fogyatékos orral fest, vagy akár lábbal. Mi, fogyatékkal élők, példák lehetünk egymásnak és az épeknek egyaránt. Sok évig morfondíroztam azon, milyen új költői hitvallásom van, de nem jöttem rá. Csak úgy írtam. Aztán néhány éve testvérem közvetítésével a neten megismerkedtem Lőrincz József udvarhelyi nyugdíjas magyartanárral, költővel, akihez eljuttattam néhány versem, köztük az Egyenes magasság címűt, s ő úgy vélte, ez megfelelne ars poeticának. És valóban, a szavak, a versek által – ha nem is mindig a csúcson lenni – emelt fővel menni előre, egészségben.

március 20, 2023 | Szűcs László | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

A minden irányú nyitottság életműve

Egy nagyváradi magyar értelmiségi rendkívül intenzív pályaképére tekintünk vissza, amikor a három esztendeje, 2020. március 17-én elhunyt Szilágyi Aladárra emlékezünk. Hiszen szinte napra pontosan három évtizede adatott csupán arra, hogy sokoldalú életművét megteremtse. Már közel járt az ötvenhez, amikor az elektro-filozófus, ahogy addigi önmagát aposztrofálta, a diktatúra bukása után a villanytelep diszpécseri helyiségéből átlép a sajtó és a kultúra világába. Ami csöppet sem idegen számára, hiszen mind a Bihari Napló, mind a Kelet-Nyugat szerkesztőségében javarészt barátai, egykor az Ady Endre irodalmi közben megismert szellemi fegyvertársai körében kezd dolgozni. S válik, Varga Gábor szavaivel élve „az amúgy szerény megjelenésű, a nagy nyilvánosságtól többnyire visszahúzódó, de a lelke mélyén ízig-vérig népben-nemzetben gondolkozó közösségi ember jobb sorsra érdemes váradi magyar mikrotársadalmunk örökké új utak után kutató szellemi napszámosává… Egy lámpa-gyújtogatóvá”, igazi 21. századi polihisztorrá.

A Naplónál napi rendszerességgel közli publicisztikáit, többnyire vezércikkeket, illetve kedvenc műfaját, a glosszát művelve. Pár év múltán már ő a kiadó vezérigazgatója. De 1990 februárjában ott van a már legendás Kelet-Nyugat alapításánál is, szerkesztő, majd a hetilap főszerkesztője. Közben hét éven át a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főgondnoka, s részben ezzel párhuzamosan 1998-ig a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete írott sajtóért felelő alelnöke. Egy hosszú, késő éjszakába nyúló gyűlésen akkori püspöke meg is kérdezte tőle: „Aladár kedves, te most melyik minőségedben alszol?”

Igazából ő maga is tudta, hogy ezek a vezetői szerepek, a gyűlésezések, bár a feladatainak mindig eleget tett, nem az ő egyéniségére voltak szabottak. Szilágyi Aladár igazi terepe az írás volt, illetve az anyaggyűjtés, a felkészülés, s jellemzője a riporteri kitartás, a megérzés, a témaérzékenység. Ezek tették egyedivé és értékessé mindazt, amihez hozzányúlt.

2002 az ő életében is a fordulópont kezdete: ő is jelen van a Várad folyóirat indulásánál, majd 2004-től a Naplótól átigazol az Erdélyi Riport hetilaphoz, megérkezve pályája zenitjére: hétről hétre szállítja remek véleményanyagait, izgalmas interjúit, olvasmányos riportjait, majd indul meg számára az országos ismertséget és elismertséget – többek között a Spectator-díjat és az Aranytollat – hozó könyveinek a sorozata. 2006-tól 2020 márciusáig tizenöt könyvet publikál, elsősorban irodalmi igényű riportokat és portrébeszélgetéseket. Több ezer kilométernyi riportút eredménye A Klisszura titkai, A nemlétezők lázadása, a Csodaváróktól csodateremtőkig, a Besztercétől a Bánságig – könyvek az egységes román nemzetállam nemzeti kisebbségeinek tarka szőtteséről.

Majd jönnek a történelmi tárgyű művek: Clio a tükrök labirintusában, Mit akartak ezek a magyarok?, A leszakadt Erdély első száz éve, A magyar hadtörténet századai. A történelemtudomány jeleseit minden esetben úgy faggatja, hogy nyilvánvaló, tudásban felveszi velük a versenyt.

Az egykor száguldó riporternek már a járás is nehezére esik, amikor 2017-ben egyedül repülőre ül, s Milánótól Bergamóig bebarangolja szeretett Lombardiáját. Ekkor már gyűlnek az anyagok utolsó nagy művéhez is, a Kortárs, magyar című, íróportrékat kínáló kétkötetes munkához. Rohamtempóban szerkesztettük-tördeltük, tudtuk, sietnünk kell, hogy még kézbe vehesse. S ha személyesen nem is lehetett ott a bemutatóján a Posticum központban 2020 március elején, betegágyából hősiesen számítógép elé ülve, online részt vett a beszélgetésben. A példányokat szatyorszámra előre dedikálta ismerősöknek, ismeretleneknek. Két hétig él még.

Amit ki kell még emelni Szilágyi Aladár pályaképének felrajzolásakor, az az ő műfaji és tematikai sokoldalúsága. Politika, közélet, történelem, gazdaság, képzőművészet, irodalom mellett a reál tudományokban is mutatott otthonosságot. Egyszer játékosan meg is sértődött, amikor egy könyvbemutatón azt mondtam róla, hogy Szilágyi kolléga a sporton kívül mindenhez ért. Mit gondolsz – kérdezte – miért nézzük mi Mártával éjszakánként Roger Federer rajongóiként az Australian Opent vagy az amerikai nyílt teniszbajnokságot? Ráadásul olyan magabiztosan mozgott az online térben, mint egy huszonéves. Ami a digitális szénakazal mélyén megtalálható volt, azt Aladár előbb-utóbb meg is találta. S számára mindvégig fontos volt a műhely, a szerkesztőség, ahová hajnalonként – szokása szerint – mindig bement, amíg kicsit is tudott járni. Már nem feltétlenül a munka, inkább a beszélgetések kedvéért. 

Lám, még címszavakba sűrítve is terjedelmes a visszatekintés, pedig ez távolról sem a teljes kép. Hogy mit jelentett Szilágyi Aladár a váradiaknak, s mit vesztett távozásával mondjuk a helytörténetírás, a sajtó, azt szeretnénk a teljesség igényével bemutatni az idei Festum Varadinumon a Szilágyi Aladár – Péter I. Zoltán emlékkonferencián előadások, kerekasztal beszélgetések formájában májusban. A Varadinumon, melynek programját első alkalommal, 1992-ben ő maga állította össze, s szervezte.

Két történet felidézésével igyekszem még illusztrálni Aladár barátunk személyiségét, habitusát. Valamikor tizenöt éve Konstancán járva az aromán közösség életét feltérképezve beszélgettünk az aromán érdekvédelmi szervezet vezetőivel. Egy adott pillanatban Aladár azt mondja, szeretne egyszerű arománokkal is diskurálni, tessék mondani, hol találunk ilyeneket. Vendéglátóink egy parkba irányítottak, rá is bukkantunk a szépen gondozott zöldövezetben üldögélő, többnyire öregurakra, akik a székeken, padokon üldögélve diskuráltak, olvasgattak, sakkoztak, tabléztak. Egyszercsak üvöltözve felbukkan a park egyenruhás őre, mondván azonnal takarodjunk, különben riasztja a csendőrséget, mert itt nem szabad politikát csinálni. Aladár rá se hederített, fel se tekintett az egyik beszélgetésből, csak csendesen odaszólt: majd jó képeket csináljatok, amikor a zsandárok betuszkolnak a dubába. Sajnos nem jött senki, elmaradt a címlapsztori…
Másnap egy apró dobrudzsai faluban viziteltünk a török-tatár közösség életét bemutató riportúton. A Kalaici nevű településen élők elképesztő szegénységével szembesültünk, a kíváncsi riporter pedig mindenkit készségesen meghallgatva a legkisebb viskóba is bekukkantott, ahol egy nagyon idős bácsi élt saját bevallása szerint néhány barátságos kígyó társaságában. Délután Konstancán voltunk hivatalosak a török konzulátus fényűzően giccses fogadására kis bayram ünnepén. És Aladár pontosan ugyanazon a hangnemen kérdezgette a helyi török elit baklavát majszoló tagjait, mint délelőtt a mélyszegénységben tengődő falusiakat. Előbbiektől nem esett hasra, utóbbiakat nem nézte le. Tette, ami a dolga. Olyan újságíróként, akinek legfontosabb munkaeszköze a kíváncsiság. Na ez az, amit ebből a szakmából nem lehet megtanítni.

Úgy hiszem, e minden irányú nyitottságban ragadható meg Szilágyi Aladár életműve, s így közelíthető meg az ő rokonszenves személyisége. Emléke három év múltán is élő, közös felelősségünk, feladatunk, hogy ez így maradjon hosszú ideig, de legalább átadva az utánunk jövő nemzedéknek.

Elhangzott 2023. március 19-én a Várad-Olaszi református templomban.

február 3, 2023 | Szűcs László | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Hazudni vagy nem hazudni – az újságíró Kinde Annamária

„Aki igazat mond a hazudozós világban, gyakorlatilag félrevezeti, megzavarja azokat, akik elfogadják a hazugságot mint az érvényesüléshez használható eszközt. Ezért aztán elítélik, felnégyelik, minimum kiközösítik, hogy ne zavarja a köreiket. Az igazmondó előbb-utóbb törvényszerűen magányos lesz egy ilyen társadalomban.” Kilenc éve, 2012 őszén jelent meg ez a néhány mondatból álló szöveg az Erdélyi Riportban, részlet Kinde Annamária Hazudni vagy nem hazudni, ez itt a kérdés című publicisztikájából. Határozott hang, rezzenéstelen pesszimizmus. Része annak a szövegvilágnak, amelyről kijelenthetjük, a jelentős költői életmű mellett gazdag és változatos az újságíró szellemi hagyatéka is.

1989 decemberét követően a romániai magyar sajtó egyik első új, előzmény nélküli, nem csupán nevet váltó periodikája volt a Majomsziget hetilap, az első állomás az újságíró-szerkesztő Kinde Annamária pályáján. Az adott nyomdai lehetőségek mellett új, fiatalos forma, szabad hang, igazi kísérleti terep. Egészen más közeget jelentett az Erdélyi Napló hetilap, majd következik az Ady Endre Sajtókollégium, ahol nem csupán igazgató, hanem a kommunikáció-elmélet tantárgy előadója. Előadásainak írott változata után, amelyet publikált az AESK, manapság is gyakran nyúlok. 2002 nyarától rövid kitérő következik a pályán, ekkor lesz Aradon a Nyugati Jelen napilap főszerkesztője, amit hamarosan követ a visszatérés Váradra, a néhány hónappal korábban indult Erdélyi Riporthoz. Bátran kijelenthető, itt teljesedik ki újságírói karrierje, míg szerkesztőként 2006-tól a Várad folyóirat kötelékében. Ugyan sokműfajú szerző, igazán maradandót publicisztikáival (jegyzet, vezércikk, glossza) és portréinterjúival alkotott. Kedvelt témái a kultúra, irodalom, kultúrpolitika mellett a szociális ügyek, a társadalmi igazságosság, s ami a költő ismeretében esetleg meglepőnek tűnhet, az a politika, román és magyar belpolitika, magyar-magyar ügyek és konfliktusok Erdélyben, de még a gazdaságpolitikai témáktól sem idegenkedett. Írásait erős igazságérzet jellemezte, határozott, olykor harcias hang, amihez az érvelés is hozzátartozott. Olykor az ismétlés eszközével élt, ugyanakkor jellemző írásaira az irónia és az önirónia. Véleményanyagaira és interjúira egyaránt érvényes, hogy szívesen élt a meglepő felütés lehetőségével. Ismétlés és irónia egyszerre van jelen Az én városom című jegyzetében: „Minap egy beszélgetésre voltam hivatalos, melynek témája az élhető város. Betegségem megakadályozott ugyan abban, hogy odamenjek, viszont azóta is azon töröm a fejemet, hogy is van ez, mitől lesz élhető egy város, a város, amelyben élünk, amelyben élhetnénk, ha élhető volna.

Előre bejelentem: az olvasó úgy érezheti majd néha, hogy aprócska dolgozat-vázlatom néhol az utópia határát súrolja. Ez önmagában még nem bűn és nem erény, ugyanis az elvárásoktól függ bárminek a megítélése, az elvárásaink pedig azért olyanok, amilyenek, mert megérdemeljük őket, mert mi ilyen elvárásokat érdemlünk, amilyeneket el merünk várni.

Az én városomat olyan emberek vezetik, akik tudnak számolni és tervezni, szeretnek színházba, moziba járni és verseskönyveket is olvasnak. Strandolni is szeretnek, úszni a kristálytiszta vizű medencékben, esténként pedig kávéházakba járnak.

Az én városomban a könyvesboltokat sem zárják be mind azért, hogy drogériákat és patikákat nyissanak a helyükön, hiszen az én városomban nem olyan jó dolog gyógyszerésznek lenni. Kevés gyógyszer fogy, hiszen az emberek egészségesek. Egészségesek, mert mindenféle lehetőségük van szabadtéren sportolni, kosarazni, teniszezni, röplabdázni, focizni és korcsolyázni, és gyakorlatilag semmilyen, az élettel kapcsolatos dolog miatt nem kell idegeskedniük.”

Ami ezekhez az újságírói eszközökhöz feltétlenül hozzátartozik, ami kiegészíti, kiteljesíti ezeket, az Annamária rendkívül aktív szerkesztőségi jelenléte, részvétele a némelykor élénk vitákban, a lapszámok előkészítésében. Mindez az olvasó számára közvetlenül nem érzékelhető, de a végeredményt, a lap egészét illetően nélkülözhetetlen. Gyakran hangzott el ezeken a beszélgetéseken újságírói ars poetikájának is tekinthető mondata: „Az embereket leginkább az emberek érdeklik.”

Egészen más a hangnem a Modern baloldali garnitúra kerestetik című, az erdélyi magyarok politikai beállítottságát boncolgató írása, amelyben ugyancsak ott van a Kinde-féle szókimondás, az ironikus kiszólás, s ami a mindenkori publicista érdeme, hogy egyértelmű a véleménye. „Zászlóra tűzhetjük ugyan a jobboldali értékeket, a nemzetet meg hagyományt, eddig elméletileg rendben is volna a dolog az erdélyi magyarság szindróma fenntartásához. Ám a baloldali értéknek számító társadalmi szolidaritás hiányában simán a falnak megyünk. Hiába na, sokkal nehezebb ez a demokrácia, mintha könnyű volna.”

Amint már említettem, gyakran él azzal az eszközzel, hogy meglepi az olvasót, az első mondatokból sejtelmünk sem lehet, mi a tárgyalt téma. Példa erre az Elutaztunk ketten Angliába című írás, amelynek nyitó mondata alapján: „A Magashegyi Underground igazán az Anglia című számmal lopta be magát a szívembe” – aligha gondolnánk, hogy a román belpolitika, Traian Basescu emlékezetes radikális bércsökkentő intézkedései képezik az írás témáját. Máskor saját személyéből, szubjektumából kiindulva fogalmazza meg üzenetét. „Mióta elmúltam ötven éves, nekem mindenről az jut eszembe, hogy öregszem” – írja annak a publicisztikának az első mondatában, amely a Communitas Alapítvány ösztöndíjrendszere apropóján jut el addig a kérdésig, hogy miért nincs ma Romániában felnőtt művészek számára megpályázható ösztöndíj?

Utolsó alkotó éveinek interjúit a Törzsasztal sorozatra érkező írókkal készítette. A publicisztikáihoz hasonlóan itt is hangsúlyos a felütés, ám ezúttal nem csak az olvasót, hanem alanyait is igyekszik meglepni rövid, egyetlen tőmondatból álló kérdéseivel. Íme néhány ilyen példa: Boldog vagy? (Ladik Katalin), Stresszes interjúalany vagy? (Szabó T. Anna), Gyanakvó ember vagy? (Balázs Imre József). A beszélgetések folytatásai mind azt igazolják, hogy sikeresnek bizonyult a lexikális felkészültség spontán módon történő elegyítése a portré alanya iránti empátiával.

Szerkesztőként, a Várad munkatársaként fontos szerepe volt a Fordítói műhely és a Junior rovatok elindításában és működtetésében, különösen ez utóbbinak érezhetjük a hatásait a mai napig, hiszen a fiatalokkal való foglalkozás a Nagyváradi Magyar Diákszövetség olvasókörében előfutára, előkészítője volt a későbbi Élő Várad Mozgalomnak. Nem véletlen, hogy néhány éve utóbbiak vehették át első ízben a Kinde-díjat.

Kinde Annamária összes műveinek első, verseit tartalmazó kötete már megjelent, ahogy a költői életművet összegző monografikus munka is, mindkettő Demeter Zsuzsának köszönhetően. Következik a publicisztikai munkásság feldolgozása. Remélem, ezt a munkát felgyorsítja e mostani vázlatos ismertető. Adósai vagyunk ezzel Annamáriának, akiről sok más váradi és nem váradi költőhöz hasonlóan elmondhatjuk: újságírói működése, életműve méltó szépírói jelentőségéhez.

november 1, 2022 | Szűcs László | Hírek
MEGOSZTOM

Élő Tandem a Bunyitay könyvtárban

A Partiumi Keresztény Egyetem Alkalmazott Kutatások Központja és a Holnap Kulturális Egyesület közösen szervezi az Élő Tandem című beszélgetés-sorozatot. Szűcs László, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, költő, újságíró, az Újvárad folyóirat főszerkesztője beszélget Magyari Sárával, a Tandem rovat alapítójával és a nagyváradi szerzőtársakkal a Kanonok sori Bunyitay könyvtárban, 2022. november 10-én, csütörtökön 18 órától.

Közreműködik: Bartha Krisztina, Borbély Julianna, Bökös Borbála, Czégé Réka, Szabó Roland, Visky István. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Képünk az Élő Tandem temesvári találkozóján készült szeptemberben a Gerhardinumban. 
(fotó: Albert Dénes)

augusztus 26, 2022 | Szűcs László | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Felhőjárta médiamunkák tára

Székedi Ferenc válogatott írásairól

A szerző közírói, újságírói jutalomjátékának is tekinthetjük – hasonlóan Nagy Miklós Kund összegyűjtött publicisztikáihoz (FeleMás, Lector 2019) vagy Szilágyi Aladár válogatott íróinterjúihoz (Kortárs, magyar, Holnap 2020) – azt a több mint ötszáz oldalas művet, amely Az írógéptől az iCloudig címmel (Hargita Népe, 2021) Székedi Ferenc munkásságáról kínál keresztmetszetet, az önmagát az alcímben szerényen „zsögödi médiamunkásnak” nevező szerző médiában (és kultúrában) töltött évtizedeinek termését.

Érdemes megismerni a könyv tagolását. Az olvasót megszólító bevezető szövegében tisztázza, hogy nem önéletrajz, nem is napló ez a kötet, viszont az egyes fejezetek a szerző megismeréséhez is hozzásegítenek. Az első rész a vele készített interjúkból válogat, nyilván kiemelt szerepet kap benne a személyesség. A második, Tükör által élesebben című néhány díjátadóhoz kötődő méltatást idéz fel. A harmadik fejezet is válogatás Székedi különböző kötetekbe írt elő- és utószavaiból. A negyedik rész három olyan szöveget kínál, amelyek közös tematikája a szerző választott hivatása: a média. A Kriterion, közelképben fejezet a legendás kiadónál töltött időkre való visszatekintés, illetve tisztelgés Domokos Géza emléke előtt. A hatodik fejezet közös tematikája az iskola, többek között egy beszéddel, ami ötvenöt éves érettségi találkozóján hangzott el. A könyv hetedik része a legterjedelmesebb, s egyedisége miatt talán a legérdekesebb: másfélszáz, 2018-2021 között született miniesszé olyan könyvekről, amelyeket a szerzőjük egykor Székedi Ferencnek dedikált. A könyvben reprodukálják is ezeket a kézírásos ajánlásokat. Az Évek sodrásában című zárórész összefoglaló jellegű, ez esetben a szerző az öninterjú műfaját választotta.

A kötet májusi, csíkszeredai bemutatóján az egykori hargitás kolléga, Ferencz Imre úgy jellemezte Székedit: „Médiamunkásnak mondja magát, valójában vérbeli közíró. Szellemi ezermester. Ez a könyv ugyan személyes számvetés, de nem csak az ő életéről szól, hanem korrajz.”

Székedi Ferencről eddig is tudni lehetett, új könyve csak ráerősít erre, hogy sokoldalú érdeklődésű, magas nyelvi színvonalon dolgozó publicista, aki elkötelezett lokálpatriótaként szívesen tekint túl alaposan ismert szülővidéke csúcsain túli vidékekre s azok alkotóira. Kíváncsi, kérdezni és megmutatni egyaránt hitelesen képes – maradjunk az ő meghatározásánál – médiamunkás. Elegendő rátekinteni a mű végén felsorolt fontosabb munkáinak a jegyzékére, hogy képet alkothassunk arról, mind az egykor az írógépeken lepötyögött munkák, mind az iCloudra kerülő anyagok a teljesség igéretével mutatják meg Zsögödnek a világot, Zsögöd világát mindenkinek.

augusztus 19, 2022 | Szűcs László | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Arcanum, ahol a múlt visszakereshető

A rendszerváltás idején létrejött Arcanum Adatbázis Kiadó kulturális tartalmak tömeges digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Az alapító-tulajdonossal, Biszak Sándorral Szűcs László beszélgetett.

Honnan és hogyan jutott el a mai Arcanumig?

Vegyészként végeztem az ELTE-n, s számomra viszonylag hamar kiderült, az én vegyészkedésem félreértés. Amikor a pályaválasztásra került sor, a Richter Gedeon gyógyszergyár könyvtárába kerültem. Ez 83-ban fantasztikus helynek számított, ott már volt internet, nemzetközi adatbázisokat értünk el tárcsázós telefonnal. Végzett vegyészként a kutatókat segítettem az információk beszerzésében. Az volt a meglepő, hogy ha magyar adatokat, szabadalmakat kerestünk, akkor is Amerikából kellett kikérnünk ezeket. Egy évig voltam ott, akkoriban Magyarországon már alakultak a kisszövetkezetek, egy ilyenhez kerültem, ahol az addigi munka folytatását céloztuk meg. Készítettünk egy szabadalmi adatbázist, akkor még floppy lemezen, s havonta hordtuk ki az előfizetőknek. 

– Ez az adatbázis már tekinthető az Arcanum ősének?

– Az Arcanumot 1989-ben alapítottuk közösen a szabadalmi hivatallal, a rendszerváltás idején, akkor már voltak CD-ROM-ok. Mi 91-ben adtuk ki az első CD-ROM-ot, majd megcsináltuk a Bibliát előbb floppyn, később CD-n is. 1996-97-ben lett ez elsősorban magyar cég. Elindult a CD gyártás, Verstár, Ady-összes, Mikszáth-összes, Jókai-összes, alapművek, Pallas lexikon, ezeket raktuk mind CD-re. Voltak megbízásaink az Országos Széchényi Könyvtártól, illetve a Nemzeti Levéltártól. Akkoriban még az volt a divat, hogy gépeltük a szövegeket, ahogy a kiadókban, a szerkesztőségekben is csinálták. Valamikor a 2000-es évek elején jelent meg a Google Books, onnan kezdve már nem bajlódtunk beírással, hanem automatikusan szövegeket állítottunk elő, ez az úgynevezett OCR technika, az elkészült szövegekben pedig keresni is lehetett. Ez változtatta meg a világot, meg a mi gondolkodásmódunkat. Azt soha nem is tudtuk volna újragépelni, amit Magyarországon jó százötven év alatt ötven-hatvan nyomda ólomban kiszedett. 

Utólag jó döntésnek bizonyult, hogy előbb a periodikákat kezdtük el feldolgozni, mert a különböző lapok annyira személyesek, annyira benne van szinte mindenki. Különösen a napilapok jelentetnek olyan mennyiségű adatot, valamilyen formában szinte mindenki benne van ezekben. A tudományos folyóiratokkal kezdtük, az országos napilapok feldolgozásától rettegtünk, megoldhatatlanul nagy feladatnak tűnt. Akkoriban jutottunk hozzá egy Népszava-sorozathoz, amit éppen ki akartak dobni. Megpróbáltuk mindenféle kockázat és kötelezettség nélkül feldolgozni, s egészen jól működött. Ettől a pillanattól mondhatjuk, hogy tömeges digitalizációt végzünk.

– Milyen anyagmennyiséget jelent a mai napig ez a tömeges digitalizáció?

– Azt szoktuk mondani, jelenleg 55-60 millió oldal körül tartunk. Három nagy szolgáltatásunk van, az egyik az Arcanum Digitális Tudástár, az ADT, ott elértük a 39 millió oldalt, s szeretnénk a nyár folyamán átlépni a negyvenmillió oldalt, azaz elérni a 4 kilométert. A másik a Hungaricana, ami egy könyvtárakkal, levéltárakkal közös adatbázis, ott 15-20 millió oldal anyag érhető el, s van a Szaktárs nevű szolgáltatásunk, amiben húsz kiadó összes könyve tesz ki 6-8 millió oldalt. Ma már minden olyan jelentős folyóirat elérhető nálunk, amelynek digitalizálását engedték, a kiadók nem engedték a Nők Lapját, a HVG-t és a Magyar Narancsot. 

Érdekes kérdés, hogy az idők során egyáltalán mi marad fenn. Nagyon sok emigráns lappal találkoztunk a New Brunswick-i könyvtárban, onnan hoztunk el anyagokat, s ez alapján mondhatom, hogy az amerikai magyar emigráns sajtó 80-85 százaléka elveszett, elpusztult. Összességében a hozzáférhető magyar nyelvű lapok mintegy 75-80 százalékának feldolgozásánál tartunk, ha egyáltalán meg tudjuk mondani, mit jelent a száz százalék.

– Manapság is bukkannak fel kuriózumok?

– Egyre ritkábban. Ugyanis mind nehezebb a hiányzó lapokat, évfolyamokat pótolni. Kezdetben csak teljes gyűjteményeket digitalizáltunk, ma már ha tíz-húsz évfolyamból megvan egy-kettő, akkor is megcsináljuk, bízva abban, hogy előkerül a többi. 

– Egyáltalán hogyan lehet rábukkanni ilyen anyagokra?

– Ennek a harminc évnek köszönhetően rengeteg személyes kapcsolatunk alakult ki, járjuk a könyvtárak, levéltárak raktárait. Ez egyre sziszifuszibb munka. Szerencsére a gyűjtők is felfigyeltek már ránk, néha egészen különleges anyagokat tudnak szolgáltatni.

– Tudna olyan példákat mondani, amik az erdélyi magyar sajtó múltjából hiányoznak? 

– Például tudunk a Székely Nép című lapról, de példányaihoz még nem jutottunk. Sokszor az a nehézség is előáll, hogy nem tudjuk pontosan, mit is keresünk. Például nem gondoltam volna, hogy a rendszerváltás után létezett romániai magyar sportnapilap, de ma már vannak nálam 90-91-es lapszámok. Fogalmam sincs, meddig működött. Ezek a számok is egy olyan dobozból kerültek elő más lapokkal együtt, amit ki akartak dobni. Sokan bíráltak engem azzal, hogy a mennyiség megszállottja vagyok, aki nem figyel az apró részletekre. Ám meggyőződésem, hogy a mi anyagunk sikere arra épült, hogy elértük azt a kritikus tömeget, amikor az emberek már nem azt mondják, hogy ez vagy az a lap nincs meg, hanem azt, hogy túl sok van. Egyébként éppen egy másik romániai lap, a Jóbarát gyermekmagazin évfolyamain dolgozunk.

– Mit jelent ez a mi? Mekkora az Arcanum csapata?

– Összesen 25-30 munkatársunk van, közülük 6-7-en szkennelnek, 14-15-en OCR-eznek, a feldolgozást csinálják, van 2-3 képzett programozónk, illetve a csapat, amely a kötészetet csinálja. Ez egy stabil közösség, jó részük két-három évtizede együtt dolgozik. Többnyire a barátaimmal, ismerőseimmel indultunk, igazából az ELTE tollaslabda csapatával, s ma már a gyermekeim osztálytársai, barátai közül is csatlakoztak.

– Ez közhasznú tevékenység, ami üzleti alapon működik. Van lehetőségük támogatásokhoz jutni?

– Nekünk ugye két alapvető tevékenységünk van, a már említett Hungaricana az egyik. Ott, ha egy adott intézmény pályázik, vagy mi, akkor szabadon felhasználhatóan tesszük fel az anyagot. Ha viszont mi ruházunk be, akkor az ADT-re tesszük fel. Ilyen értelemben ritkán pályázunk, de ha mégis, az nem az ADT-re kerül. Ahhoz szigorúan tartjuk magunkat, hogy az saját, azt mi fejlesztjük, mi finanszírozzuk, s mi szedjük be az előfizetési díjakat is.

– Milyen hasonló külföldi példák vannak erre a munkára?

– A környező országok helyzetét viszonylag jól ismerem, egyedül Ausztriában van az Arcanumhoz mérhető szolgáltatás, azt az Osztrák Nemzeti Könyvtár csinálja. Mennyiségi és minőségi tekintetben is előttük járunk, például nálunk működik az arcfelismerő funkció, s a szkennelés minősége is jobb, ahogy a keresésé is. Az arcfelismerőt sokan használják, népszerű, feltöltik a nagypapa képét, abban bízva hátha találnak valamit…

Az angol nyelvű oldalak közül a legnagyobb a Newspapers.com, ezt a mormon egyház működteti. Hogy érzékeljük a kicsiségünket, nekik több mint 700 millió oldal feldolgozott anyaguk van, elsősorban a regionális, megyei, városi lapok Amerikából, ugyanis ezek fontosak a családfakutatásban. Nem ingyenes, de fillérekért használható. Talán a hollandoknál működik még a miénkhez hasonló módszer. Az ilyen oldalak leginkább a keresésnél akadnak el, pedig a teljes keresés az, ami az egészet éltetheti. 

Én 1983-ban tanultam meg, hogyan kell létrehozni egy kereshető adatbázist. Lévén, hogy ez akkor magától értetődő volt, csodálkozom, hogy a 2020-as években is képesek a kereshetőség lehetősége nélkül archívumokat létrehozni. Persze akadnak speciális, a keresést nehezítő tényezők, a német anyagok esetében például a gót betűk.

– Gondolom, ez a probléma előállhat a cirill betűs régi román sajtóanyagok feldolgozása esetében is?

– Abszolút, az ószláv szövegekre még nekünk sincs megoldásunk.

– Az Arcanum a román piacra lépést is megtette. Mi ennek a története?

– Bárdi Nándor vezérletével Marosvásárhelyen a megyei könyvtárban feldolgoztuk az ott fellelhető magyar nyelvű lapokat. Óriási szerencsére a román igazgató azt mondta erre: milyen jó ötlet. Azóta több román könyvtárral is felvettük a kapcsolatot, többnyire pozitívak a tapasztalataink. A legismertebb lapokat már Vásárhelyen megcsináltuk: România literară, Scînteia, a helyi Steaua Roșie, még a Sportult is. Ezeket fel is tettük az adatbázisba, s amikor volt már értékelhető mennyiségű anyagunk, akkor igyekeztünk felvenni a kapcsolatot más könyvtárakkal. Ugyancsak igen pozitív fogadtatásban volt részünk Nagyszebenben, kezdetben Váradon is, a megyei könyvtárban, viszont amikor aláírásra került volna a szerződés, a megyei önkormányzat elnöke ezt leállította, mondván, hogy nem biztosítunk hozzáférést a könyvtárnak az adatbázishoz, s nem adjuk át a digitális anyagot, holott ezeket a szerződés egyértelműen tartalmazta. Jelzem az adatbázishozzáférés azóta is fennáll, jelezve együttműködési készségünket. Annál inkább örülök a szebeni kapcsolatnak, ennek is köszönhetően a román sajtóanyagok tekintetében már 3-4 millió oldalnál tartunk, ami adatok tekintetében még többet is jelent, hiszen a régi román napilapok jó része hatalmas, A2 formátumú.

– Milyenek az Arcanum látogatottsági adatai?

– Mintegy tízezer magánelőfizetőnk van, s körülbelül 350 intézményi, könyvtár, levéltár, egyetem. A romániai piac esetében még dolgoznunk kell ahhoz, hogy elérjük a kritikus tömeget, bár közelítünk ehhez. Legújabban a Iași-i egyetemi könyvtárral kerültünk szoros kapcsolatba. Úgy látom, a román nyelvű anyagok tekintetében jövő év végére érhetjük el azt a szintet, hogy a Digi24 hírtévében hirdetést helyezzünk el, vagy pr-cikket egy olvasott román napilapban.

– Más irányban is terjeszkednének a régióban?

– Meglepően jól indult el a szlovákiai vonal. A kassai tudományos könyvtárból kerestek meg, sajnos éppen a szerződésünk aláírása előtt tört ki az orosz-ukrán háború, aminek következtében a szlovákiai állami intézményeknek, így a közgyűjteményeknek ideiglenesen megtiltották, hogy külföldiekkel szerződjenek. Hasonló korlátozást se Romániában, se Magyarországon nem tapasztaltam. Azerbajdzsánba is hívtak, az ottani nemzeti levéltár, könyvtár és az Akadémiai Könyvtár  vezetőivel tárgyaltunk, már túl is vagyunk egy nagyon sikeres demonstrációs rendszeren, ahol az azeri nyelv minden finomságát sikerült implementálni. Alá is írtuk az együttműködési szerződést, most a feldolgozás tömegesítése a cél.

– Szokott-e felhasználóként böngészni az Arcanumon?
– Bizonyos értelemben mindent nagy örömmel forgatok. Furcsa dolog az, hogy első megközelítésből majd minden régi lapszám érdektelen, mondjuk amikor a Revista de Chimie-t, a Metalurgica-t digitalizáltuk, netán a Bridzsélet folyóiratot, vagy a Postai és Távközlési Értesítőt, akkor nem egyszer mondogattam, tiszta hülyék vagyunk. De amikor az egész összeáll, egy teljes gyűjtemény, akkor elképesztő dolgokat képes adni. Egészen izgalmas lapok kerülnek a kezünkbe, mondjuk Iași-ban a Realitatea Ilustrată 1942-es számai, amiket személyesen digitalizáltam. Nekem az egyik szívügyem a sport, ezért is örülök régi sportlapok felbukkanásának. Érdekes számomra megnézni egy régi magyar-román meccs sajtóvisszhangjait az ellenfél szemszögéből. Vagy álmomban sem gondoltam volna, hogy létezett a két világháború között román nyelvű, kifejezetten színházi napilap, mint amilyen a Rampa volt. Ugye, azt szokás mondani, nincs érdektelenebb, mint a tegnapi újság, miközben nincs érdekesebb, mint egy százéves. Amivel még érdekesebbé tudjuk tenni, az a kereshetőség, nem csupán lapozgatni lehet. Mindenkinek ott van a nyoma a sajtómúltban, ha más nem, egy sor az iskolai értesítőben. Mi azt az egy sort is segítünk megtalálni.

augusztus 8, 2022 | Fazakas Márta | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

FIX 30 éves a Festum Varadinum

A 2022-es Festum Varadinum – Szűcs László főszerkesztőt parafrazálva – bár május 15-31. között zajlott, csak június 16-án ért véget, többek között Lackfi János szerzői estjével a Nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota egykori borospincéiben kialakított FIX Makerspace rendezvénytermében. Az utórendezvény másnapján Pósa Tiborral, a FIX egyik vezetőjével és a Varadinum idei fesztiváligazgatójával beszélgettem. Erre legalább két okom volt: egyrészt különböző események kapcsán egyre inkább bekerül a köztudatba a FIX Makerspace, mint helyszín, mely példaértékű abban, hogyan kell igényesen, kreatívan új funkciókat rendelni egy patinás térhez. Másrészt kíváncsi voltam arra, hogy egy fiatal, a vállalkozói szférából érkező csapat milyennek látja a város arculatát harminc éve változó mértékben és minőségben meghatározó Festum Varadinumot, milyen lehetőséget lát benne, és mit szeretne változtatni rajta. 

Pósa Tibor

(A FIX-ről)

Előbb szó szerint körüljárjuk a FIX-et, a fogadótér-konyhából indítva az irodákon és a műhelyeken át visszajutunk a bejáratig, a folyosó jobb oldalán a 100 férőhelyes rendezvényterembe lehet bejutni. Közben két alapszóval kell megismerkedni, az egyik a coworking, a másik a makerspace. Az előbbi olyan munkaállomást jelent, amely bérleti rendszerben ad lehetőséget és irodai felszereltséget akár közösségi, akár egyéni munkavégzéshez, önálló irodákban vagy közös térben. Az utóbbi pedig alkotóműhelyek sorát jelenti: fotó-, videó-, podcast-stúdiót, textil-, fa- és fémmegmunkáló műhelyeket, festőműhelyt, 3D és nagyformátumú nyomtató berendezéseket. Teltház van, talán csak egy szabad asztalunk van – mondja Pósa Tibor. Pedig első látásra elég képtelenségnek tűnhetne pincébe irodákat telepíteni, de csak akkor tűnik fel, hogy ebben a térben nincs természetes fény, amikor a padlón egy tenyérnyi fényfoltra mutat: itt süt be a nap – vagyis az alagsorba süllyesztett ablak szűk résén át. Ugyanilyen meglepő és izgalmas ötlet, hogy az itt található három jókora boroshordóban tárgyalókat alakítanának ki… 

A podcast-stúdióban helyet foglalva derül ki, erre a műfajra is van már terv:

– Készülünk egy Nagyvárad podcastet indítani, a városhoz és környékéhez kapcsolódó embereket szólítanánk meg, az lesz a neve, hogy Fix Nagyvárad, illetve Fix Oradea, szeretnénk román és magyar nyelvű csatornát is. Négy témában indítanánk: egyet gazdasági kérdésekről, ugyanis egyesületünk, a ROVE (Romániai Vállalkozásokért Egyesület) alapvetően vállalkozásokkal foglalkozik, így az üzleti szférával kapcsolatos témákban szólítanánk meg vállalkozókat. Emellett kulturális, politikai-közéleti témákban lesznek hallgathatók műsorok, illetve lesz könnyűzenei-mindenes vonal is.

Mikor és milyen céllal indítottátok útnak a FIX-et?

– 2018-ban találtuk ki. Volt három projektünk, amelyben több mint száz induló vállalkozást támogattunk 40.000 illetve 25.000 euróval, ez nagyon sok kreatív és IT-ben dolgozó vállalkozást, céget jelent. Innen jött az ötlet, hogy mi lenne, ha Nagyváradon nyitnánk egy helyet, ahol a kreatív iparágakban dolgozó emberek összegyűlnének, lenne helyük dolgozni, működtetni a vállalkozásukat. Csináltunk több fókuszcsoportos beszélgetést, amikből az derült ki, hogy a kis- és középvállalkozások egyik fő problémája, hogy otthon vagy kávézókból dolgoznak, mert nem tudnak irodát bérelni – erre szolgál most ez a shared office-rendszer, a coworking. Továbbá azoknak, akik a kreatív iparágakban dolgoznak, szükségük van olyan gépekre, amelyeket, főleg a kezdő vállalkozások, nem tudnak beszerezni, vagy minimális a gépparkkal rendelkeznek. A legnagyobb gátja egy kis cég fejlődésének a géphiány. Ez a hely ezt oldja meg: havi bérlet alapján hozzáférsz a gépparkhoz, különböző eszközökhöz. A FIX egy EU-s, Interreg által támogatott projektből jött létre, kaptunk egy nagyobb összeget, amit jól el kellett költeni. Uniós pénzeket el lehet nagyon hülyén is költeni. Mi úgy fogtunk neki, hogy odafigyeltünk minden banira, megpróbáltuk gazdasági alapokra helyezni a történetet, úgy tervezni, hogy ne csak két évig tartson, mint maga a projekt, hanem 8-10 éves távlatban gondolkodtunk. 

A honlapotokon található hívószavak szerint – együttműködés, megosztás, kreativitás, közösség – olyan keretet is jelent a FIX, ami egyféle új munka- vagy vállalkozói mentalitást is ösztönöz.

– Igen, itt rövid idő alatt elkezdődik az együttműködés; nem hetek, hónapok telnek el, az embereknek lehetősége van arra, hogy gyorsan megtalálják a közös platformot – például most hatodéves orvosisok dolgoznak együtt a videó producerrel. Sokan féltettek attól, hogyan töltjük meg a helyet, de három hónap után ott tartunk, hogy el kell utasítanunk az új jelentkezőket. Fontos tudni, hogy a coworking nem működik mindenkinek, például azoknak, akik értékesítéssel foglalkoznak, nem felel meg az, hogy itt együtt kell létezni, dolgozni x számú idegennel. 

Vannak olyan projektjeitek, amik szélesebb közösséget is megcéloznak? Például említetted a podcast-csatornát.

– Civil szervezet vagyunk, tehát alap, hogy szóljunk a nagyváradiakhoz, vagy velük foglalkozzunk. Fő tevékenységként a helyi vállalkozóknak szervezünk olyan klubokat, amelyben bizonyos témákat bedobunk, pénzügyektől a marketingen át jogi kérdésekig. Általában egy meghívott tart egy előadást, utána van lehetőség networkingra. Kialakult egy kis magyar vállalkozói közösség. Óriási igény van rá, főleg a covid után, látjuk, bármit szervezünk, tömegek mozdulnak rá, pozitív a fogadtatása a poszt-covid rendezvényszervezésnek. 

(A Festum Varadinumról)

Idén a Festum Varadinum fesztiváligazgatója voltál. Hogyan talált meg a feladat? Mi volt a dolgod, és mi volt a legnagyobb kihívás benne?

– Mindenképp köze van ehhez az egyesületnek és a FIX-nek. Kerestek egy csapatot, s valahogy eljutottak hozzám, hogy foglalkozzak egy kicsit a Festummal is. Aztán a kicsiből lett két hónap, ami alatt ezzel keltem, ezzel feküdtem. De nagy élmény volt. 

Tartalmilag is volt beleszólásod?

– Tartalmilag nem. Ez egy harmincéves rendezvény, van egy óriási múltja, több hagyományos rendezvénye. Sokan azt hiszik, a Festum Varadinum megszervez több száz programot – pedig itt nem erről van szó. Van öt alapító – a négy történelmi egyház, illetve az RMDSZ –, anno összedobták a rendezvényeiket és ebből lett egy sorozat. Az idők során egyre több intézmény, intézményrendszer csatlakozott, programcsomaggá nőtte ki magát. Egyre kerekebb a Festum. A fő cél megmutatni, kommunikálni, hogy milyen szervezetek, intézmények és azoknak milyen rendezvényei vannak a városban. Az én feladatom a menedzsment volt, ezt a programcsomagot kellett koordinációval segíteni. Óriási kihívás volt kommunikálni ennyi rendezvényt ennyi idő alatt.

Kívülről úgy tűnik, mintha az lenne a Varadinum ambíciója, hogy minden szegmenst átfogjon, ami egy közösséget meghatároz – a sporttól az oktatáson, egyházakon, kulturális programokon át a koncertekig, szórakozásig. Talán kockázatos is amiatt, hogy ekkora dömpingben elveszhetnek a prioritások. Nem okoz ez gondot szervezésben, célközönség megtalálásában? 

Nem az a lényeg, hogy mindenen mindenki részt vegyen, hanem az, hogy ami hozzá közel áll, az mozdítsa ki, vegyen részt rajta. Az is lehet, olyan emberek mennek el ilyenkor például színházba, akik nem annak bérletes közönségét képezik, hanem ritkábban járnak oda. A lényeg, ízelítőt kaphatsz sok területről, ez a jó benne. Nem rossznak, hanem jónak látom, hogy sok a rendezvény, így bele tudsz kóstolni abba, ami érdekel, vagy olyasmibe, amivel eddig még nem találkoztál. Ha a könyvbemutató mellett észreveszed, hogy van kutyaterápiás foglalkozás is, akkor az előbbi lehet, hogy rangosabb esemény, de általa felfigyelhetsz az utóbbira, a kisebb szervezetek is nagyobb publicitást kapnak. Ez is mutatja, milyen változatos a Festum, mennyire sokszínű. Kiemelni marketinggel, kommunikációval lehet, a csapatunk dolga az, hogy az eseményeket jól promózzuk, minél hatékonyabban jusson el az információ. Az idei kiadásban több mint hetven szervezet volt jelen – ez nagyon sok. Viszont jó látni, hogy van több mint hetven olyan szervezet, entitás, ami tenni akar valamit, adni akar az embereknek, ez egy nagy érték. 

Hogyan kerülnek be a programba a szervezetek? Van valamilyen szempont, elvárás, aminek meg kell felelni?  

– Ez nyitott dolog. Van egy konkrét felhívás a sajtóban, Facebookon, Instagrammon, illetve egy jelentkezési időszak, hogy ha van programjuk, csatlakozhatnak. Még határidőn túl is sokan jelentkeztek, természetesen bevettük őket is, így lett 60 oldalas a programfüzet. Jövőre valószínűleg ez tovább bővül. Abszolút pozitívumnak látom, hogy ez egy befogadó, inkluzív keret, nem nagyon van példa arra, hogy elutasítsunk valamit.

Nem veszélyes ez a nyitottság? Például, hogy netán alibi-esemény kerül be?

– A Festum eleve egy szűrő, s nyilván egy kulturális rendezvénysorozatra nem jelentkezik akárki. A rendezvények önjáróak, kevés az, amit csak mi szervezünk nulláról, a munka nagy részét elvégzik, tehát az érdem a szervezőké. Mindenki tudja a dolgát, nekünk őket kell összhangban tartani. 

Hogyan kell jól tájékozódni ebben a dömpingben? 

– A szervező csapat feladata és célja, hogy minél átláthatóbb képet adjon arról, ami zajlik. Emeljük ki a tömegrendezvényeket, de tegyük láthatóvá azt is, hogy sok mikro esemény is van, ami kisebb célcsoportoknak szól, akiknek ez sokat adhat. Volt olyan is, hogy 7-8 esemény került ugyanarra az időpontra, ezt megpróbáltuk lebontani, szétválasztani, hogy ne épüljenek egymásra. Nem lehet tökéletesen megcsinálni, de lehet rá törekedni.

Mi az, amit ti kezdeményeztetek? 

– Ilyen volt a Borpart, amit a Borbarátnőkkel találtunk ki; elég fapadosan indult, szó szerint is, mert előbb a fapadokra terveztük. Öt borásszal kezdtük, voltak szervezési hiányosságok, de azt mondtuk, indítsuk el, bármi van, aztán nézzük meg, van-e rá igény, az emberek nyitottak-e erre. Nagyon jónak bizonyult a Körös-part, mint helyszín, a fogadtatása pozitív volt, nem is gondoltam volna, hogy ennyi borkedvelő ember van Váradon. Jövőre biztosan egy csomó hibát kiküszöbölünk. A koncertkínálatot is próbáltuk változatossá tenni, nemcsak korosztályos célcsoportok szerint, hanem stílusban is válogatni. 

Hogyan viszonyult a városvezetés a programhoz?

– Sokat dolgoztunk az APTOR-al, ami a várat is működteti, eleinte volt némi tartózkodás irányunkba, de ez hamar elillant. Megvan a szabályrendszerük, ha ahhoz tudsz igazodni, vagy azzal együtt tudsz működni, akkor nincs gond, én pozitívan éltem meg. Támogatták a rendezvényt pénzzel is, a pozitív hozzáállással is. A Festum óriási tömeget mozgat meg, például a Majális az idén négynapos volt a várban, a városnak is fontos, hogy ez jó esemény legyen. 

Milyen a viszonya a Festum Varadinumnak és a Szent László Napoknak? Szükség van két ekkora rendezvényre egy városban, főleg ha hasonló céllal, ambícióval lép fel mindkettő?

– Elférnek egymás mellett, időben is, szervezésben is függetlenek. Szerintem ez is rendben van, annak örülök, hogy a váradiaknak egy évben kétszer is van alkalmuk részt venni kulturális eseményeken. Nem oltják ki egymást, nem érzem azt, hogy egymás ellenébe mennének, s ha van, vagy lenne verseny a kettő között, az pozitívan is visszahathat. Személy szerint nem volt ambícióm a rivalizáció, nem csináltunk semmi olyat, ami mögött az a szándék lett volna, hogy valami jobb legyen, mint a Szent László Napokon. Azt sem bánnám, ha picit több kommunikáció lenne a két szervező csapat között. 

Lesz folytatás? 

– Biztos, hogy lesz 31. Festum Varadinum. Számomra nagy élmény volt, de fárasztó. Az értékelésnél összeírtam néhány feladatot, amit jövőre másképp kellene csinálni: hamarabb és nagyobb csapattal elkezdeni a szervezést, meg kell találni azokat az embereket, akik egy szervezeten belül felelősek a programért, jobban le kell tisztítani, tudatosabban készülni, ezáltal minőségibb eseményeket fogunk majd szervezni.

Fazakas Márta

július 26, 2022 | Ujvarad Admin | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Janus Pannonius 550

Március végén volt 550 éve, hogy a Zágráb közeli Medvevárban elhunyt a Mátyás király haragja elől menekülő pécsi püspök, költő, humanista, Janus Pannonius. Az Újvárad még kora tavasszal kérte fel Nemes István tanárt, egyháztörténészt, hogy készítse el Pannonius három kevésbé ismert, rövidebb költeményének új nyersfordítását, majd e szövegeket elküldtük lapunk néhány barátjának, arra kérve őket, próbálkozzanak meg az újrafordítással, átköltéssel, átirattal. A beérkezett anyag az idei Festum Varadinumon hangzott el Szabó J. Viktor színművész előadásában a Léda-házban szervezett Pannonius-esten, ugyanekkor tartotta Kormányos László történész Janus Pannoniusról és kora Váradjáról szóló előadását. A tanulmányt egy későbbi számunkban olvashatják.

Összeállításunkat a száz esztendeje született Fux Pál grafikusművész, festő Pannoniust ábrázoló grafikájával illusztráljuk, a mű éppen ötven éve készült, a költő halálának félévezredes évfordulóján. A projekt a Bethlen Gábor Alap támogatásával valósult meg.

Janus Pannonius

Szabódik, mert nem harcol

Belligeri proceres, me regia castra sequentem,
Ne frustra ignavi, carpite quaeso, metus,
Quod nunquam adversos decurro armatus in hostes,
Scando nec obsessi, moenia celsa, loci,
Sed spectator iners aliena pericula miror,
Non timor hoc, vestri, credite, cura iubet.
Gloria nempe, viri, petitur longissima vobis,
Haec faciles plagas, funera grata facit.
Quodsi pugnantem, rapiat sors ulla, poetam,
Quis vestras mortes, funera vestra, canet?

Harcos előkelők, engem, a királyi tábort követőt
Kérlek, ne csúfoljatok hasztalanul a gyáva félelem miatt,
Mert nem rohanok soha az ellenségre felfegyverkezve,
nem mászom meg a megszállott város büszke falait,
hanem mint tétlen szemlélő mások veszedelmét bámulom.
Higgyétek el, nem a félelem miatt, hanem veletek törődöm.
Úgy vélem, férfiak, a leghosszabb dicsőségre törekedtek,
amely a sebeket könnyűvé, a halált kedvessé teszi.
hogyha a küzdő költőt valamely végzet elragadná,
Ki fogja halálotokat, temetéseteket megénekelni?

Szükségéről panaszkodik

Nec remanere queo, sed nec discedere possum,
Talia iussa vocant, talia vincla tenent.
Pressus in angusto quid agam? quae Numina clamem?
Sunt, puto, sed miseris dura favere negant.
Te precor, affer opem, Mutinae placidissime praesul,
O decus! o Musis, prime patrone, meis!
Non tamen aut Boreae pulsurum flabra cucullum,
Aut mulae posco mollia terga tuae,
Nec frenum, aut sellam, nec quicquam tale; quid ergo?
Debeo Guarino pauca; fide iubeas.
Maradni sem vagyok képes, menni sem tudok,
Innen a meghagyás szólít el, amott a kötelékek tartanak.
E szorongatásban hogyan cselekedjek? Milyen Istenhez kiáltsak?
Vannak, úgy vélem, de a nyomorulttól gorombán megtagadják a segítséget
Kérlek, nyújts támogatást, ó Modena szelíd elöljárója,
Ó ékesség! Ó, Múzsáim legfőbb patrónusa!
Mert nem Boreasz heves szele ellen kámzsát,
Vagy öszvérkancád puha hátát kérem
Sem zablát, sem nyerget, sem ilyesmit. Mit is tehát?
Van egy kis tartozásom Guarinónak, bizalommal rendelkezz.

A fordítások:

Balázs Imre József
Megbillenni merev viadalban

Janus Pannonius Belligeri proceres kezdetű versének magánhangzóira

Megbillenni molyette, merev viadalba keverten,
Nézd, fura ív vár itt: háznyi, de démon e grúz.
Csorbult vágyát nézd, no de húsos az árny, buritót vesz.
Hallod-e sót enni? Ölni ma nem habozik.
Benned, bátor iker, ha sziréna beindul a kíntól,
Hó csikorog bent, kint. Létige, újra pucér.
Szórni az emberi színt, lepirult hót vinni a ródlin,
Ím, a rideg vágány, úgy tesz, a tájba hasít.
Jólszituált, nem csábít asszonyt, új a poétád. 
Kit vegzálsz szókért? Bújj el, az éjszaka ég.


Szűcs László
Miért is nem harcol, ezért szabódik

Fegyverrel csörtető vezérek, engem, ki urunk lépteit járja,
könyörgöm, rettegésem okán gyáva nyúlnak ne nevezzetek,
amiért ellenre karddal a kézben rohanva soha nem török.
Nem ostromlom nevezetes várak egykor gőgös, magas falait.
Mert én csak mint szótalan tanú látom romlását másnak.
Higgyetek nekem, nem gyávaság a részem, értetek teszem,
Tudom, jó daliák, mint vágytok a diadal mennyei ízére,
Én ki a fájdalmatokat széppé, a haláltokat édessé teszi,
ám ha e hős csaták énekese a harctéren odavész
ki énekli holtotok dicsét, ki zeng himnuszt sírotok fölött?


Áfra János
Szabadkozás a frontvonalon túlról

Háborús hősök, igen, az uralkodói tábort követem, 
de ti csak ne gúnyolódjatok, célozgatva a gyávaságra,
amiért nem rohanok fegyverbe verve egyenest az ellenségre,
és nem, nem támadom a megszállott város meredek falait sem,
inkább lustán csodálom a veszedelmet, ami másokat ér utol.
Bízzatok bennem, nem a félelem miatt, csak értetek van így.
Ha nem tévedek, férfiak, csontjaitok azért a jövőért töritek,
amely gyógyírt hoz a sebekre, az elmúlást pedig édessé teszi.
Mert mégis ki örökíti meg testetek határozott borulását
és a dicső temetést, ha a költőt előbb ragadja el az ég?
április 29, 2022 | Szűcs László | Kortárs klasszikus | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Nem egészen konkrét barangolás Szőcs Géza költészetében és környékén

André Ferenc előadásával folytatódott múlt év végén az Újvárad irodalmi sorozata, a Kortárs klasszikusaink, ezúttal Szőcs Géza költészetéről. Vendégünk az est végén vette át a 2021. évi Kinde Annamária-díjat. Az alábbiakban az elhangzottak rövidített, szerkesztett változatát olvashatják.

Én nem vagyok irodalomtörténész, én irodalomelmélettel meg szövegekkel foglalkozom. Tehát ahelyett, hogy irodalomtörténészként kontextuálisan vizsgáljam Szőcs Géza életét és költészetét, meg a kor történéseit, inkább magáról a költészetéről beszélnék. 

Igazából egyetlen alkalommal találkoztam vele, 2013-ban a kolozsvári Bulgakov kávéház teraszán, a könyvbemutatójára mentem tudósítani. Akkoriban fiatal költőként szinte senkit nem ismertem, csak Orbán János Dénest, aki ott ült egy asztalnál, s intett, hogy én is üljek oda. Egyszer csak megérkezik Szőcs Géza a nagy szivarával, a mellényével, a teljes jelenlétével. Odaült beszélgetni. Én a sarokban ittam a kávémat, a sörömet és hallgatóztam. Akkoriban még dohányoztam, szívtam a piros Marlborót, mert azt gondoltam, az a férfias. Odajött a teraszra egy hajléktalan, egy koldus, s kért tőlünk egy szál cigit. Géza nem adott neki a szivarjaiból, hanem azt mondta, odaadja a koldusnak az én cigimet, s nekem majd vesz másik csomaggal. Mondtam, jól van, nem tudtam határozottan reagálni, hogy nem, nem, soha. Ez történt, aztán jött az előadás, a könyvbemutató. Géza szépen felolvasott, aztán eltűnt. Én meg maradtam cigi nélkül. Ennyit beszélgettem vele.

Mai előadásom címe: Nem egészen konkrét barangolás Szőcs Géza költészetében és környékén. Ha a huszadik század második felének a költészetéről beszélünk, akkor valamit kezdeni kell a modern, meg a posztmodern fogalmával. A magyar irodalomban, de a világirodalomban is a hatvanas-hetvenes évek fordulóján indult el a posztmodernhez való viszonyulás, érdekes hullámokban. Nem könnyű kérdés például az, hogy mit értünk a modernség alatt irodalmi, kulturális szempontból. A 19. század végén az ipari forradalom idején van olyan tapasztalat, hogy mindent lehet, a tudomány által meg tudjuk váltani a világot. Három szimbolikus figurája van a modernségnek, az egyik Albert Einstein, aki a tudományban hozta el azt a hitet, azt a naivitást, hogy megismerhető a világ, van egy összefüggés. A másik Sigmund Freud volt, aki azt mondta, ha eleget gondolkodsz, eleget vájkálsz magadban, eleget bántalmazod önnön lelkedet, akkor el tudsz jutni elég mélyre, meg tudod ismerni önmagadat. Aztán ott van Nietzsche, aki azt mondja, Isten halott. Ez egy paradox dolog, mert ha valaki nem olvasta eleget Nietzschét, az nem tudja, valójában ő arról beszél, hogy az, hogy mi öltük meg, valójában azt jelenti, eltávolodtunk istentől, nem keressük őt, hanem a tudományba menekültünk. Amitől kiszolgáltatott lesz az ember, mert nincs kapaszkodója. Akkor jöttek ezek a világi narratívák, amibe próbálnak kapaszkodni, amiben megszűnik a hitbe való kapaszkodás biztonsága. Jött a szocializmusba vetett hit, a nemzeti szocializmusnak nevezett nácizmusba vetett hit. Próbáltak kapaszkodókat keresni az emberek, s ezt tudománnyal alátámasztani. Tudományos gondolkodással ugye mindent meg lehet magyarázni, mindennek van egy mélyebb olvasata, s ez nem valami transzcendenciális valami, hanem világi és tárgyias. Ez benne van a költészet-olvasatokban is, számoljuk csak meg szépen, hogy abban a versben hány metafora van, hány hasonlat. Ez a formalizmus, strukturalizmus irányzatához köthető, ami a múlt századelő irodalmi gondolkodása. Ha eleget vizsgáljuk a struktúrát, akkor végül megtaláljuk a verset. Ott a szürrealizmus, amely a belső tudatfolyamokat próbálja megismerni a saját írásfolyam által. Ott a letisztult naturalizmus, ezzel a világ leírása a cél, lehetőleg minél pontosabban. És elhinni, hogy a világ pontosan leírható, dokumentálható. Proust leíró nyelve is ennek a modernségnek egy másik ága. Roman Jakobson kiváló nyelvész és Claude Levi-Strauss kiváló antropológus képesek voltak Baudelaire-nek a Macskák című versét oldalakon át elemezni, vizsgálni, hogy a jelzők hogyan viszonyulnak egymáshoz, miként a rímek, a mondatszerkezetek. Írnak egy csomó oldalon át arról a versről, amit a költő a macskáknak írt, a macskákról szól, a macskák fenségéről. S egy szót sem írnak arról, milyenek is azok a macskák. 

(tovább…)