Címke: Tabéry Géza novellapályázat

július 25, 2022 | Ujvarad Admin | Irodalom
MEGOSZTOM

Finta Klára: Törésvonalak

Mert mindig úgy kezdődik, hogy két üresség között átlépünk egy harmadikon.

I. végiggondolta a törésvonalakat. Először a padló töréseire gondolt Bémamánál. A zöld padlókövek rendjére. A térdelésre, az őrlődésbe beszorított fájdalomra kő és csont között, ahogy ronggyal itatja fel parfümök és illóolajok szagát. Bémama körülvette magát illatokkal. A konyhapolcon is üvegcsék álltak, a fürdőszoba polcán és a mosógép tetején. Bémama megengedte, hogy a levendulásból néha I. is csepegtessen a nyaka hajlatába, hogy a csuklójára fordítsa, az erek fölé. Az úgyis olcsó. Pé úgyis hoz abból minden második szerdán. I. pedig telecsepegtette vele a haját is, amikor Bémama elfordult, és nem zavarta, hogy a csuklója és a fejbőre is kipirul az olcsó levendulaolajtól. Amikor I. széttörte Bémama parfümös üvegeit, nem tudta, hogy egy perc huszonhét másodpercig tart, amíg minden szilánkjaira válik. Akkor még az órát sem tudta leolvasni a konyhaasztal fölött. Arcnak látta, mozgó orral, szöszmötölő morcongással és érccel a hangjában. Egy perc huszonhét másodperc és I. karjai a levegőbe susogtattak, kapkodva nyújtotta kezeit. És azután csak nézte, hogy a lába mellett csermelyek és patakok párállanak. És vágta a hideg, és a szag, és a csend. Csak a szilánkokon törött és verődött vissza Bémama hangja. Bele kellene térdeltetnem téged.

Nagymosáskor gondolt erre először. Amikor felvette a poliészter pongyolát az ágy mellől, hogy a mosókonyhába vigye. Ebben a lehajlásban jutott eszébe. Amikor meglátta az ágy alatt a fedő nélküli befőttesüveget. Mellette a hegedűtokok poros ívét. A barna műanyagtálban a hámozott almák héjának kunkorodását. Ebben a lehajló közeledésben jutott eszébe, hogy ő nem érti a polcokon a könyvek címét. Pont annyira nem érti, mint ahogy az ágy alatti tárgyak szagát és egymásmellettiségét sem. Nem érti, miért van a befőttesüvegnek üresen is ammóniaszaga.

A filodendronok félnek a kiszáradástól. Félnek a fehérjék bomlásától. Érzik I. hámsejtjeinek elhalását. És érzik I.-t, aki arra gondol, hogy a Bémamától megörökölt rúzzsal kell ma is kifestenie magát. Hogy a rúzs mélyvörösébe kenődve ott van az összes női felmenőjének hámsejtje. Tudja, hogy a filodendronok minden elhalt hámsejt után megreszketnek. Ilyenkor görgetik végig reggelente leveleiken a gömbcseppeket. Megreszket I. keze is. A rúzs vöröse kifut ajkai vonalából. Összekeni I. ajkait, fogait. És amíg a kézfejével próbálná letörölni a vörösséget, I. is azt érzi, hogy fél a fehérjék bomlásától. A hámsejtek elhalásától. Fél a kiszáradástól. Érzi, hogy minden változatlan marad, csak néhány hámsejttel lesz kevesebb ő is, amíg lassan a filodendronokhoz hasonul. És belőle is csak egy rétegnyi hámsejt marad a rúzsban. Hámsejtréteget ad majd ő is örökségül. És amíg áll az előszobában a kinyitva hagyott száradó esernyő mellet, a tükör előtt, a filodendronok között, az ő szemében is összegyűl a gömbcsepp. Végigfut az alsó szemhéja alatt.

Bémama reggelente még tudta a szókapcsolatok és nevek egymásutániságát, tudta a dolgok helyét a lakásban. Tudta, hogy a lámpát elég csak egyszer lekapcsolni, a bezárt ajtót csak egyszer ellenőrizni. Tudta, hogy a szemetet levitte, a csapot elzárta. Tudta, hogy csak este fog összerándulni benne a szorongás. Este háromszor nézi meg, hogy a csapot elzárta-e, szemetet levitte-e. Ha megteszi, másnap sem lesz árvíz. Este szappanos karral áll majd fel a mosdótál mellől és kifut megnézni, rázárta-e kétszer az ajtót, lekapcsolta-e az előszobai villanyt. Klattklattklattklatt. Kétszer kapcsolja le és fel, le és fel. Ha megteszi, az éjjel biztonságban alszanak a fiai.

Már hónapok óta nem beszéltek.

A K. utca átjárója előtt tanulta meg, melyik a jobb és bal. Előbb balra majd jobbra nézünk. Bémama szorította a kezét és úgy tűnt az egész testével hadonászik. I. mindig felidézi ezt az erős szorítást, ha balra néz, ha jobbra néz. Látja bal oldalon a kenyerest. Látja a jobb oldali betonba öntött focipályát. Látja, hogy Bémama teste hömpölygésbe kezd. Hogy most nekifutnak, átirannak a túlsó oldalra. Bémama erős, szálkás inai feszülnek, a ruhája feldagad. A szél felkeleszti az alsó szoknyáit és a ruhaujjakat. Kelt és puffadt lesz. És I. már a másik oldalról hunyorog vissza. Az előző oldalt nézi, a megfordult rendeket. Bal oldalon a focipálya, jobb oldalon a kenyeres.

I. vizet hoz Bémamának a barnarajzos pohárba. Mama ül, és a tévét nézi. A körbehámozott alma héja és a kés az éjjeli lámpa mellett. Bémama lánya két nappal ezelőtt látogatta meg őket. I.-nek lejárt szaloncukrot hozott, Bémamának levendulás szappant. Azt mondta, majd később is jön. És hogy Bémama nem is olyan beteg, ne tettesse a halált, az igazán fölösleges. Aztán ivott egy cikóriakávét és elment. Idegen illata van a lányomnak, mondta Bémama és visszakapcsolta a tévét. I. nem tudta, hogyan fogja felnevelni majd a saját gyerekeit. De biztos volt abban, hogy az ő gyerekei is megnőnek majd és idegen illatuk lesz. És utána nem fogja tudni visszafogadni őket.

I. lábfeje egyike volt azon pontoknak a világon, ahol elfért a szerelem. Az erek fonatai fölé simulva, lebegősen. Először az esti mosdáskor vette észre, amikor a lavóros párállásban eltűnt a teste. Bémama a konyhában mosdott a levendulás szappannal. Átszólt a fürdőbe. I. csak a hangját tudta követni. Ahogy ingadozik a másik térben. Mintha áthajlás lenne egy másik dimenzióba. Azt is hallotta, ahogy a háta mélyen meghajlik. De aztán elveszett a hang, nem is hallotta, mit kér tőle. Most csak a lábfeje ereit nézte. Arra gondolt, hogy a szomszéd V. végigsimít rajtuk. Hogy amikor tegnap a focipálya mellett vitte haza Bémamának a kiló narancsot, V. szándékosan rúgta ki a labdát a pályáról. Hogy szándékosan gurult oda hozzá a labda. Hogy V. szándékosan nézett rá végigmérőn. És mikor felvette a labdát I. lába mellől és kiköpött, akkor szándékosan köpött I. lába fejére. I. a lavóros gőzölgésben felidézte a csiganyálszerű vonalat, ahogy végighúzódik az erek fölött. Nem akarja lemosni. Lábát magasan feltartva mosakszik. V. majd egyszer elvisz innen, és majd belém szeret, és majd elé tartom a lábfejem, ni, itt köptél le, amikor a focipályáról kirúgtad a labdát, és V. akkor nem tagadja le, és végigcsókolja a lábam egészen a térdemig. I. kinyitotta az ajtót, a kulcsot a zárban hagyta, belül. És ekkor majdnem hangosan is kimondta, hogy csak ürességek sorain haladunk át, amiknek újra és újra más nevet adunk. Ez valami olyasmi lett volna, amit Bémama mond, amikor sokáig matat a kamrában és utána olyan szaga van a szavainak, mint a kókuszkockához való rumesszenciának. De I. végül nem mondta ki. Nem akart rájuk hasonlítani. Nem akarta a bénagyanyák és béanyák hámsejtjeit. Bémamára csukta az ajtót, aki a narancssárga szőrtakaró alatt fordult egyet. Lelógott az ágyról a lába. A lábfején egy májfolt csiganyálasan terjedt szét, mintha egyszer egy szerelem leköpte volna.

(fotó: Fortepan / Ebner)

július 21, 2022 | Ujvarad Admin | Irodalom
MEGOSZTOM

Dobó Dorottya: Parányi semmi

Gyerekkoromban meggyőződésem volt, hogy a Gyorskocsi utca a balesetem után kapta a nevét. Sokszor gondoltam rá, hogy ha aznap a párhuzamos Medve utcán mentünk volna haza a szüleimmel, akkor talán még szörnyűbb tragédiának estem volna áldozatául. Egy medve a belvárosban. Talán nem is csak a kislábujjamat vesztettem volna el, hanem az egész lábamat, esetleg egyéb végtagjaimat és néhány szervemet is. Lehettem vagy tíz éves, mikor megtudtam, hogy már száz évvel korábban is ez volt az utca neve, a meglepő egybeesés pedig nem több mint ironikus véletlen. És hogy ha aznap inkább a Medve utca irányába mentünk volna, akkor nem nevettek volna ki az oviban minden egyes délutáni alvás előtt, általánosban nem néztem volna irigykedve a lányokat, akik lábtyűt hordtak, és nem hívott volna csonkalábúnak Karcagi Dominik, mikor elmondom neki másodikban, hogy tetszik.

Dühítő. Anyám persze mindig másképp látta a dolgot. Ő csak arra tudott gondolni, hogy mi lett volna, ha nem ússzuk meg ennyivel. Minden nap elmondta, hogy élete végéig hálás lesz Istennek, amiért vigyázott rám, és nem hagyta, hogy belehaljak a sérülésbe. Apám pedig fel sem fogta, hogy mi a problémám. Hiszen az csak egy kislábujj. Kicsike, apró, észrevétlen épp úgy a létezése, ahogy a hiánya is. Én pedig hálátlan vagyok, hogy még ezen is csak sajnáltatni tudom magam ahelyett, hogy az afrikai éhezőkre gondolnék.

Sajnos nem tudtam nem hálátlan lenni. Mégis hogyan lehetnék hálás olyasvalamiért, ami az egész életemre rányomta a bélyegét? Leginkább mérges voltam. Istenre, a szüleimre, és magamra is. Nyolcadik elején egyszer oda is vizeltem a templom mögötti kertbe. A Füsti Vicával útba ejtettük hazafelé a kocsmából. Mindketten dühösek voltunk, és így akartunk véleményt nyilvánítani. Én emiatt, ő pedig nem sokkal korábban tudta meg, hogy terhes, és aznap döntötte el, hogy abortuszra megy. Ezt amolyan szimbolikus gesztusnak szántuk, és az a különös, hogy némiképp tényleg könnyített a lelkünkön, még ha csak átmenetileg is.

Pár héttel később túlesett a műtéten. Én kísértem el, mert az a nyomorult Cserpes Fecó addigra lapátra tette szegény Vicát, az anyját pedig nem különösebben érdekelte, hogy mi lesz a gyerekkel.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdeztem, miközben a műtősre vártunk. – Tudod, hogy ez után nincs visszaút. Nem fogod megbánni?

– Dehogy – horkant fel olyan hangon, amit korábban még nem is hallottam tőle –, amúgy meg, mi mást tehetnék? Neveljem fel egyedül a kis vakarcsot?

– Jó, persze, tudom. Csak biztos akartam lenni benne, hogy átgondoltad.

– Igen, átgondoltam – felelte szemforgatva –, és tudom, hogy ezután a fél világ gyilkosnak fog kikiáltani. De most komolyan. Ez az izé akkora, mint egy borsó. Mint a köröm a kislábujjamon, vagy még akkora sem. Holnap pedig nem lesz ott semmi, és a világon senkinek nem fog feltűnni a különbség. Ez nem egy ember! Akkor mégis hogy lenne gyilkosság? – kérdezte, én pedig félig egyetértve, félig beletörődve bólintottam, és nem sokkal később áttolták őt a műtőbe.

Az operáció jól sikerült. Épp a kávéautomatába dobáltam az utolsó ötforintosaimat, amikor hallottam, hogy visszatolják a szobájába. Valamiféle önkívületi állapotban lehetett, mert összefüggéstelenül, és sokszor érthetetlenül ordibált, miközben gurították őt a folyosón. Utólag megtudtam, hogy ez gyakori azoknál, akik még nem teljesen tértek magukhoz az altatásból, és nem kell miatta aggódni, csak időt kell hagyni neki. Visszaültem az ajtaja elé, és ott vártam. Közben ő tovább üvöltözött, a kisbabáját követelte, és a hangok alapján dobálta is magát, miközben három nővér is alig bírta őt lefogni.

Pár órával később végre megnyugodott, és bemehettem hozzá. Mikor elmeséltem neki a történteket, nem akarta elhinni.

– Biztos, hogy az nem én voltam! – nyögte álmos, de határozott hangon. – Szerintem a szobatársamat hallottad.

– De Vica, nincs is szobatársad – mutattam a szomszédos, üres ágy felé.

– Akkor hazament azóta. Vagy valaki más ajtaja előtt ültél, vagy az egészet te találtad ki, mit tudom én. De én biztos, hogy nem csináltam ilyeneket. Nézz rám! Mozdulni is alig tudok.

Szerencsére Vica gyorsan gyógyult, és a suliból sem kellett sok időt kihagynia. Ott azt mondtuk az osztálynak, hogy vakbélműtéte volt, úgyhogy mindenki nagyon támogatóan bánt vele.

Pár hónappal később, egy decemberi reggelen, boldogságtól csillogó szemekkel, és egyfajta cinkos mosollyal jött be a terembe, majd azonnal kihívott rágyújtani.

– Újra összejövök a Fecóval – közölte, és boldogan szippantott a reggeli cigijébe.

– A Cserpessel? – kérdeztem vissza – Kérlek, ne! Mekkora görény volt már, amikor kiderült az a gyerek dolog is.

– Nem tudnál egy kicsit örülni a boldogságomnak? – csattant fel. – Amúgy azt már rég megbánta. Tegnap dumáltam vele, és azt mondta, tökre sajnálja, hogy akkor úgy lepattintott. És most nagyon fog igyekezni, hogy jóvátegye.

– De ezt már annyi mindenre mondta, aztán mégis mindig rossz vége lett.

– Jó, nem is ez a lényeg! Figyi, nem akarok hozzámenni vagy ilyesmi. Csak az van, hogy… – kezdett bele elcsukló hangon.

– Igen? – néztem rá kérdő tekintettel.

– Az, hogy én is csináltam hülyeségeket – suttogta, és közben a hasára mutatott.

– A terhességre gondolsz?

– Dehogy a terhességre, az abortuszra! Nem kellett volna ilyen hamar lemondanom róla, lehet, hogy megszerettem volna.

– Biztos így van, és sajnálom, hogy így érzel. De most mégis mit akarsz csinálni?

– Hát a Fecóval újra megcsináljuk a gyereket.

Értetlenül néztem rá.

– De… az már nem lesz ugyanaz – mondtam.

– Jaj, mert biztos nagyon más lesz ez a borsó, mint az volt. Félig Fecó, félig meg én. Nem lehet olyan nagy a különbség – legyintett, majd bementünk az első órára.

Még aznap össze is jöttek a Fecóval, de szerencsére nem tartott sokáig a románc. Néhány héttel később a Cserpes ismét lapátra tette őt, sőt Vica elmondása szerint még le is tehenezte szakítás közben.

– Volt pofája ilyet mondani a kis rohadéknak? – kérdeztem felháborodva, mikor átmentem, hogy megvigasztaljam őt, ám be kellett vallanom, hogy tényleg rohamosan szöktek fel rá a kilók.

– Mégis mit várt? Elvégre változik a testem.

– Megint terhes vagy? – néztem rá meglepetten.

– Sajnos még nem. De már nagyon kicsi híja, érzem, hogy bármikor megtörténhet – jelentette ki, és kibontott egy zacskó chipset.

A szilvesztert már a Fóti Janinál töltötte, aki évek óta megszállott rajongással csapta neki a szelet, de mindhiába. Most viszont Vica beadta a derekát, és másnap már kézen fogva sétálgattak a főtéren, amiből mindenki számára világossá vált, hogy ők immár egy pár. Janit nem zavarták Vica plusz kilói, még örült is a kegynek, amit Vica gyakorolt azzal, hogy engedte őt fizetni a kürtöskalácsért, ráadásul a Vica körül legyeskedő konkurencia is jelentősen lecsökkent.

Egy hónapig tartott a szerelem. Ez alatt nagyjából 10 kilót szedhetett magára, és olykor már tényleg elhittem, hogy babát vár, ám február elején Jani is megpattant. Ekkor vallotta be neki, hogy mi a valódi szándéka a kapcsolattal, vagyishogy újracsinálni a gyereket, akivel most nyolc hónapos terhesnek kéne lennie, és aki eredetileg a Cserpes génjeit örökölte volna, de neki így is oké lesz. A Janinak viszont így nem volt oké.

Vica összeomlott. Miután hazazavarta a Fótit, rögtön felhívott, hogy menjek át, de ahogy meglátott, azonnal el akart zavarni engem is. Én ott maradtam, és egész éjjel hallgattam ahogy kiabált, sírt, jajveszékelt, öngyilkossággal fenyegetőzött, és minden bajáért engem tett felelőssé. Másnap reggel együtt elsétáltunk a pszichiátriára. Nem is köszöntünk el. Csak egymás mellett sétáltunk, majd bement.

Nem volt kedvem meglátogatni őt. Sokszor eszembe jutott, de nem bírtam rávenni magam, pláne miután rájöttem, hogy voltaképpen nem is hiányzik. Másokkal is jóban lettem az osztályban, és javulni kezdtek a jegyeim. De nem szűnt meg a motoszkálás a fejemben, így pár hét elteltével, február végén bementem hozzá.

Az udvaron ült pokrócba bugyolálva, és egy játékbabát ringatott.

– Karolának hívják – mondta, ahogy közel hajoltam hozzá.

– Nagyon szép – feleltem zavartan és leültem. Csendben ültünk az udvaron a tavaszias napsütésben, csak néha szólalt meg.

– Hasonlít rám. A szeme olyan barna, mint az enyém, látod? – kérdezte, majd felém fordítva felemelte, és a baba szeme kinyílt – nahát, felébredt – állapította meg, és énekelve tovább ringatta.

– Jól érzed itt magad? Kedvesek az emberek? – kérdeztem.

– Persze! Ez életem legboldogabb időszaka. Mindenki nagyon kedves velünk – felelte, mosolyogva, miközben a szemében szomorúság csillant meg.

– Akkor jó – mondtam, és csendben üldögéltünk tovább.

– Máskor is eljössz? – kérdezte, amikor felálltam, hogy hazainduljak.

– Nem tudom. Jöjjek?

– Igen. Örülnénk neked.

– Akkor jövök.

– A temetésre is? – kérdezte, és aggodalmas tekintettel nézett Karolára. –  Pár hét múlva lesz.

– Persze, itt leszek – feleltem és megsimogattam a kezét, majd elmentem.

Márciusban eltemettük Karolát, és nem sokkal később Vicát kiengedték a kórházból. Többet nem állt szóba a Cserpessel. Ahogy nagykorú lett, szinte azonnal férjhez ment, és nagy családja lett. Jó anyuka vált belőle. De a szomorúság a szeméből nem tűnt el soha.

(fotó: Fortepan / Pote)

július 18, 2022 | Ujvarad Admin | Irodalom
MEGOSZTOM

Cserés Nicole: Lélekvesztő

Egy útvesztő kapujában állok, egyszerre csak körbeölel a sötétség és valami, egy kéz a semmiből, beránt.

1. nap

Harmatos hamuban ülve fuldoklom láttalan, s mintha kínt izzadnék. Szánalmas könnyzáporos önsajnálatom megzavarja pár ismeretlen hang, s mielőtt még segítségért üvöltenék, ráeszmélek, hogy a hangok csak a fejemben vannak. Vakon járom a végeláthatatlan kőfolyosókat. Az ujjaimmal végigsimítom a hideg kőrengeteget, érezve minden egyes bemélyedést. Mostmár látom, hogy az élet magányos, hádészi játékába csöppentem.

8. nap

Nap mint nap elnyel a mellkasomra nehezülő pánik. Egyre nehezebb levegőt vennem, talán elveszett lelkek szorongatnak. Testemet gyilkos hullámként elborítja a hideg, és csak remegni tudok ködfátyolos tekintettel a komor távolba merengve. Nem kínoz már, és monoton sétára indulok a semmibe a már kitaposott ösvényen. Ezek a kövek olyan védtelennek tűnnek, együtt mégis erősek, milyen jó is lenne tartozni valahová, ahol megvédenek, ahol én is önmagam lehetek.

21. nap

A rettegett álmokat hozó éjszaka reményt ad, felemel a felhőkkel teli magasba, aztán elenged, és zuhanok az üresen tátongó semmibe. Még ebbe a szurkos sötétségbe merülve is nehéz megszabadulni a reménytől, összezavarja az elmédet, és pár pillanatra megtöri a zsibbatag szenvedést a már beletörődött pokoli elszigetelésben.

25. nap

A villámnyalábok dühöngő oroszlánként harcolnak az éjben. Egy rémalak villan fel a viharban. Gallyak ropognak talpaim alatt, mint megannyi apró lüktető lövés, a szél pedig sziszegve közeleg a falak között, mint szívbe metsző kiáltások sorozata. Esőcseppekre várok, micsoda bolond, azt hittem ezt a csillogó tündéri táncot nem veszik el tőlem. Már nem félek. Most nem érzem a szél fojtogató érintését a nyakamon, egy pillanatnyi megkönnyebbülés.

93. nap

Az idő elteltével kibontakozó magány lassan felemészt, csupán tébolyba menekülten élhetem túl. A napok csak úgy elhaladtak előttem, és én szívesen feledésbe merültem. Az idő teltével megpróbáltam becsapni magam azzal, hogy ez csupán egy játék, elképzeltem, ahogy a játszótéren vagyok a puha homokban, homokvárat építve, amelyben én vagyok a hercegnő és arra gondolva, hogy minden tökéletes vagy legalábbis elviselhető.

196. nap

Nem tudom, milyen lehet kötődni valakihez, de a hangok biztatóan beszélnek róla, boldogan elfogadnék egy barátot, a hangok mégis képtelenek hallani, érzékelni engem ebben a komor szürkületben. Legalább nem lehetek csalódott, mert ugyan mit is várhatnék a pesszimizmus homályában elveszetten? Pesszimizmus-e már e helyzetben ilyen hozzáállás? Én csupán józanságnak nevezném, melyben a remény nem játszik szerepet.

603. nap

A hangok apró csengőkként kuncognak. Nevetek, erőltetve, szeretnék végre átélni egy őszintén vidám pillanatot, de mindez csak egy színjáték. Próbáltam elképzelni, milyen lehet igazi boldogságot érezni, de én csak az üres és süllyedő sötétséget ismerem, nem éreztem még soha szépet, sőt, inkább jó lenne már nem érezni semmit sem.

1. számtalanadik nap

1000 nap után már nem tudtam nyomon követni az időt. Teljesen elvesztettem önmagam. Nem érzek semmit, még a fájdalmat sem. Csak véget akarok vetni ennek a tébolynak, az utolsó leheletemmel visszaadnám ezt a meggyötört testet a természetnek, miközben megtört lelkem végleg elhagyná.

2. számtalanadik nap

Végre felütött bennem a klausztrofóbia, képzelgések tekerednek nyakam köré, a falak közeledni kezdenek, érzem, ahogy a tüdőmből kifogy az oxigén és elvesztem az eszméletem. Ez csak egy kegyetlen délibáb volt, a képzeletem könyörtelen játéka. Legyen már vége ennek a pokolian kínzó körforgásnak.

3. számtalanadik nap

A levegő lassan megtelik mézes hazugságokkal, és amikor hozzám ér, arcomon rideg kristályos maszkként terül el. A tüdőm megtelik levegővel, de nem vagyok hálás a légzés ajándékáért, ez inkább egy ironikus büntetés azért, mert nem akarok élni. Halálért sóvárgom, szabad lélek akarok lenni, nem vennének észre, de oda mehetnék, ahová csak szeretnék. Telhetetlen éhség kínoz a láthatatlan galamb szabadságáért.

4. számtalanadik nap

Eldöntöttem, hogy elkóborolok a labirintusban, olyan messze akarok menni, ameddig csak a lábam elvisz. Elindulok és hosszú séta után egy eddig ismeretlen ösvényre tévedek. A testem egyszer csak elnehezedik, csupán zsibbadtságot érzek. Mennyi szenvedéssel teli év, és mikor jön egy reményteli pillanat, a gonosz újra lesújt.

5. számtalanadik nap

Pár nap elteltével visszanyertem az erőm és folytathatnám, de minek? Ezzel csupán egy újabb esélyt adnék annak, hogy a kétségbeesés uraljon. Semmi vagyok, semmim sincs, nem veszíthetek semmit. Felállok és olyan gyorsan megyek, ahogy csak megsínylett testem vinni képes. Az út végén vakító világosság vár, egy fény, amely megnyugtat és szavak nélkül magához hív, egy leírhatatlan kísértés, és én engedelmeskedem, elhagyva a labirintus könyörtelen világát. Végre szabad vagyok.

A meggyötört lélek megtalálta a nyugalmat egy szabadságtól illatozó mennyei helyen, ami egy feneketlenül lebegő óceán, ahol az egyetlen utasok a pihekönnyű felhőkön utazó bohém lelkek.

(fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára, Klösz György)

július 17, 2022 | Ujvarad Admin | Irodalom
MEGOSZTOM

Böjte Beatrix: Érzések a parton

Az álmaim az otthonomról szólnak, ám sosem arról, amelyben az ébren töltött keserves óráimat töltöm, hanem egy olyan világról, amelyhez a csontjaimban érzem a kötődést. Amint álomra hajtom a fejem, az Óceán mélyéről érkezve emelkedem fel a habokba, ahol kezdetben egy vagyok az örvénylő vízzel, majd szép lassan kecses formát öltök, s meztelen ringásban csak egyet érzek: a megérkezést. A hullámok hátán vagyok igazán önmagam, s mint az álmokban megélteket általában, úgy ezt az érzést is képtelen vagyok szavakkal kifejezni. A szerelem édes karjai sem hozzák el ezt az igaz biztonságot, ahogy a való életben semmi sem. A sós vízre aztán ébredés után már csak a könnyeim emlékeztetnek, mert az álom után csak a fojtó kétségbeesés és üresség marad hátra, hiszen ismét kiszakadok abból, amely számomra sokkal inkább jelenti az életet, mint az a valóság, amelyben élek. Egy kívülálló vagyok, csak távolról szemlélő, akiben háborog az Óceán, mégsem szólal meg, és aki teli van rejtett kincsekkel, mégsem mutatja meg azokat, mert nem teljesedhetek ki egy idegen világban, abban a testben, amely oly idegennek hat. Néha csak állok a tükör előtt, némán, megfigyelek, merengek. Először a hajam simítom át, unalmasan, barnán omlik a vállamra, élettelenül. Majd önmagammal nézek farkasszemet: annyira sötét, szinte gonosz szempár tekint vissza rám, ismeretlen, halvány sugara az életnek, majd megjelenik benne valami ismerős. Cseppekben gördülnek le az arcomon, mintha csak simogatnának. Keserédes fájdalom, öröm és bánat. Élet. A számon érzem a sós könnyeket, s ahogy az alsó ajkamról a nyelvemhez ér, úgy érzem, mintha csak ennyit kaphatnék meg abból, aki valójában vagyok. Azonban rá kell jönnöm, ez nem az énem kiteljesedése, hanem a bennem élő fájdalom szól hozzám: sosem lehetek önmagam. A kezem a nyakamra helyezem, óvatosan megszorítom. Olyan gyönge. Olyan törékeny. Leveszem a pólóm, s csalódottan bámulom a felsőtestem. A női test az egyetlen, amelyben a vággyal vegyülő csodálat emlékeztet arra, hogy igenis van szép ebben az életben is. Egy szép, vékony nyak, kecses vállak, puha bőr, finom vonalak, formás idomok megtestesítik számomra az emberi lét szépségét. Az én testemben viszont nincs meg ez a kifinomultság, ez a finom nőiesség. A bal mellem sokkal nagyobb, a jobb nagyon lelóg, semmiben sem hasonlít ahhoz, amely után vágyakozni szoktam éber álmodozásaimban. A lábaimon alig van izom, rövidek, görbék, s köztük az élet, s annak teremtője, a vágy megtestesítője, amelyet eddig senkivel nem osztottam meg. Törökülésben nézem tovább magam, az ismeretlen lényt, amely nem én vagyok.
– Ez nem én vagyok! – mondom ki hangosan magamnak és a tükörnek.
Aztán eszembe jut, hogy végre kiszakadok a mindennapból, hiszen néhány napot végre ismét az Óceánnal tölthetek. Hárman megyünk, szabadok, fiatalok, akikben pezseg az élet és az erő. Legalábbis ezt kéne éreznem, de csak akkor kezdek el nyugodt lenni, amikor meglátom a hatalmas Kékséget. Egy padon találom magam, csak csendben bámulom a habokat, nem hallom mi zajlik körülöttem. Sátorban fogunk aludni, mellettünk egy világítótorony. Egy pillanatra elgondolkodom: milyen hasonlóak is vagyunk: magányosak, akik az Óceánt bámuljuk, nekünk csak ennyi jut. Arról beszélgetnek mellettem, hogy minket mennyire megbélyegez a társadalom. Nem értem miért mondják ezt, aztán meglátom, hogy egy poén kíséretében akarták felvezetni, hogy mit fogunk csinálni. A nyelvem alá helyezem, észre sem veszem, mikor érkezik meg a hatása, csak azt, hogy az Óceán végre beszél hozzám. Tudtam, hogy egy nap meg fog szólítani, akkor és ott tisztában voltam vele, hogy ezt vártam egész életemben. Gyönyörű dallamként énekel a fülemnek, miközben a szemeim előtt életre kel, s az amúgy is akaratos hullámok egyre pulzálóbb ritmust vesznek fel. A bőröm alatt is csak Őt érzem. A világ megtelik élettel, s tudom, hogy csakis Miatta, hiszen végre átszakítottam az észlelés gátját, s már érthetem minden szavát. A kezemre nézek, de a megszokottal ellentétben kék, pikkelyes bőrt látok. Hogy valóban megszólaltam-e, abban nem vagyok biztos, de a hangom helyett a hullámok dallama csendült fel, akár egy ősi muzsika, amely lágyságát nem hallhatja meg az alantas ember. Opálos köd telepedik az elmém határaira, s tudom, mit kell tennem. A világítótoronyban találom magam, mintha egy órán át másznám már a kacskaringós lépcsőfokokat. Zihálásom egyre erősödik, lépteim egyre nehezebbé válnak. A lábamnak folynia kéne, a járás már nem neki való. Lenézek, s a megtett út egy szemként bámul vissza rám, amely mintha megerősítené, hogy helyesen cselekszem. Eddig én voltam ez a magányos világítótorony, de most a fény be fogja tölteni az egész teret, s én mindenhol csillogni fogok a hullámok legszebb gyémántjaként. A szél mintha csak az Óceánt segítené, akaratosan megtépáz, de tudom, hogy igaza van: itt az ideje hazatérnem! A hívogató dallam egyre inkább szavakba formálódik, s ezek az otthon szavai. A hullámok egy karnyújtásnyira vannak, és én csak egyet akarok: ráfeküdni, mint a legpuhább ágyra, amely biztonságosan ölel egy fárasztó nap végén. Eljött az én napjaimnak a vége, de kezdődik az igazi élet. Hátra ereszkedem, s csak egy gondolatom van: végre kiteljesedhetek!

(fotó: Tölg Anna / Fortepan)

július 14, 2022 | Ujvarad Admin | Irodalom
MEGOSZTOM

Bobric Henrietta: B.Ú.É.K.

„(…) hogy jöjjön el már az, ki megbocsát

és meg is mondja szépen, micsodát

bocsát meg nékem e farkasveremben![1]”

Zsivajba áztatott éjszaka. A kimerevedett égen korai tűzijátékok repesztenek törésvonalakat a csípő hóesésben. A szórakozóhely fülledt az alkohol- és dohányszagú beszélgetésektől, az ugrabugrával pancsolt vonaglós táncoktól. A többiek lelkesen beszélgetnek Hanna legutóbbi hamvában holt tinder randijáról, meg arról, hogy az újévi fogadalmak idétlenek-e vagy sem. Nincs kedvem beszélgetni. Nincs kedvem itt lenni, pedig régóta vártam, hogy elszakadjak otthonról. Ennyi vidám és jól öltözött ember között viszont úgy érzem magam, mintha a fiók aljából rángattak volna elő, mint egy régi melegítőt. Szürkének. Kopottnak. Rongyosnak. Kívül-belül.

– Neked vannak terveid a következő évre?

Mintha víz alól hallanám. A kérdés visszarángat a valóságba és elfelejtek beszélni. Azt se tudom, ki az és miért kíváncsi. Örülnöm kellene, hogy életemben talán harmadjára hozzám akarnak közeledni a csinos barátnőim helyett, viszont nagyon rossz előérzetem támad, minél messzebb szeretnék kerülni ettől az embertől.

– Hogy mi? Jaa… öö… hát nem igazán. Munkát váltani, talán utazni valahová, túlélni, főleg.

– Na, az király. Csak gondoltam megkérdezem, mert láttam, hogy nagyon messze jártál. – Ha tudnád, hogy ennél fájdalmasabban nem is lehettem volna közel. Legalábbis magamhoz. – Furcsa fejeket vágsz, ha elbambulsz.

– Ja. Tudom, hogy elmeroggyantnak nézek ki, de nem kong a fejem, amúgy. Néha beforgatom magam fölösleges gondolatkörökbe.

– Na. És most miben forogtál? – Mi közöd hozzá? majd elrontom a saját estémet is azzal, hogy hangosan kimondom ezeket.

– Lényegtelen. – kínosan mosolygok. Tudom, hogy úgy nézhetek ki, mint egy vigyorgó mosómedve.

– Nem akarsz csatlakozni hozzám és a haveromhoz? – elnéz oldalra és egy selyemfiú int felénk. Minek jött egy ilyen buliba ingben? Az ott komolyan csokornyakkendő???

– Nem, köszi. A barátaimmal vagyok.

– Velük? – az időközben szétzilált társaságomra mutat, melynek egyik fele hangosan üvöltözik a zenére, a másik fele pedig táncolni próbál.

– Hát igen.

– Biztos? Nem úgy fest, hogy érdekelnéd őket. – nagyon jól tudom, hogy muszájból hívtak el, nem kell emlékeztetned.

– Biztos, kösz azért. Örültem, szia. – borzasztó kínos vagyok, de fogom a szütyőmet és a kabátomat, hogy legalább a dohányzóba kimenjek, ha már hazamenni gáz lenne ilyenkor.

Valamiért nem tudom kezelni a társas helyzeteket. Annyira görcsösen próbálok megfelelni, kiszámítani minden szót, gesztust, beilleni a képbe. Mindennél jobban vágyok arra, hogy szeressenek, hogy akarják a társaságom, viszont pont ettől a szándékoltságtól leszek suta és végül a csontjaimban érzem, hogy valójában taszítom az embereket. Néha persze sikerül barátokat szereznem, nagyon ritkán, viszont olyankor mindig arra számítok, hogy lelepleződöm, fene tudja milyen vétekért, bűnösnek érzem magam, és várom, hogy mikor sütik rám, hogy valójában rossz ember vagyok, egy semmirekellő imposztor, aki nem érdemel törődést, figyelmet, úgyhogy jobb nélküle. Így az esetek többségében jobbnak látom, hogy előre visszavonulót fújjak és saját magam zárjam ki, mielőtt más teszi meg.

Kilépek a dohányzó hűs levegőjébe. A műanyag ponyván, ami alig szigetel, tompán verődnek vissza kék és zöld fények a megtapadó hópelyhektől pöttyözve. Elmegyek az egyik sarokba és a kifejezéstelen, homályos arcom elvegyül az elmosódott színek között. Mélyet lélegzek, hogy valami enyhítse a mellkasomban lévő szúró nyomást és előveszek egy cigarettát. Még kamasz koromban kezdtem dohányozni egy esetlen társaság révén, és bár azóta mindenki szétszéledt, mind a mai napig szívesen párnázom ki egy-egy szállal a magányt és hűségesen áldozok a tüdőbaj istenének. Tisztában vagyok vele, hogy egy nap meg fogok fizetni a káros hobbimért, de ez nem tántorít el attól, hogy bevalljam, szeretem magam így kivonni a forgalomból, bár megindokolni már nem tudom, hogy miért.

A város lustán nyúlik el a mély éjszakában. Kicsit mi is olyanok vagyunk, mint az épületek, hol szorosabban, hol szellősebben helyezkedünk egymáshoz képest, tele vagyunk élettel és zsibongással, vagy törött ablakszemekkel bámulunk a világba, lelakottan, sötéten. Jó, ez kissé nyálasan hangozhat. Ugyanakkor, ha már itt vagyunk, ebben a képletben legszívesebben egy vidám, otthonos, fényes társasház lennék, magas mennyezettel, virágokkal az ablakpárkányokon. Közel a központhoz, mégis csendes helyen, hogy szeressenek bennem lakni.

Ehhez képest úgy érzékelem, hogy a többi ember lüktető hálózatán kívül esek. Mintha Borges megközelíthetetlen Bábeli könyvtára lennék. Egy végtelen torony (valamiért mindig is ilyennek képzeltem, és bármennyiszer olvasom újra, annál kevésbé értem), telis-tele megmagyarázhatatlan könyvekkel, egy letűnő kor elérhetetlen maradványaival, melyek megfejtéséhez eltűntek a kulcsok.

Megpróbálok visszakapaszkodni a jelenbe a merengésből, de szívesebben maradnék a fejemen belül, így viszont elég nehéz lesz végigtolni az estét. Másfél óra múlva éjfél. Már nem érzem, hogy a szilveszter bármennyire is kiemelkedne a többi nap közül. Elvileg az ünnepek azért vannak, hogy megszakítsák az idő monotonitását és kiemeljenek minket a hétköznapok profánságából. Talán nem figyeltem a lelkemre eléggé vagy túlságosan felaprózódtam az üres teendők egyhangúságában, de már rég nem érzek semmit a téli ünnepek alatt vagy iránt. Képtelen vagyok úgy gondolni az újévre, mint egy tiszta lapra, mert csak szédületesen pörgő örvényként bírom érzékelni az időt, ami minden évvel egyre inkább beszippant, felold és magába olvaszt, abba az arctalan masszába, ami öntudatlanul sodródik egy messzi, de bizonyos összeroskadásba.

Elnyomom a csikket és visszamegyek a melegbe. Időközben a barátaim megpuhultak az alkoholtól és úgy táncolnak, mintha nem lenne holnap. Talán nincs is.

Bedobom a cuccaim az övéik közé, kérek egy korsó sört és megpróbálok inogni a zenére, amit sem nem értek, sem nem szeretek. Furcsállom, hogy milyen gyorsan végzek az itallal, leteszem a poharat és közelebb megyek a többiekhez. Pár számot áttáncolunk és éneklünk közben, meglep, hogy kezdem egyre jobban érezni magam, pedig egy hűvös szorongás folyamatosan kapargatja ennek a rég nem látott derűnek az alját.

Váratlanul mellettem terem a csávó, akitől kirázott a hideg és még a nevét sem akartam megkérdezni.

– Kérsz? – két poharat tart a kezében és bíztatóan néz a szemembe. Annyira bíztatóan, hogy már kellemetlenül érzem magam tőle.

– Nem, köszönöm.

– Naaa, pedig direkt kutatást végeztem, hogy tetszen neked. A pultos azt mondta, hogy ez nagy kedvenc mostanában.

Megfogom a poharat. A számhoz emelem és megszagolom. Valami koktél lehet, édes dinnyeillata van.

– Akkor idd meg te, – visszanyújtom az italt. Futkároztak a fején az érzelmek. Meglepődés, frusztráció, harag, végül egy fagyos villanás és megvetés.

– Ha nem, akkor nem, – kirántotta a poharat a kezemből és szublimált a tömegben.

Nagyon remélem, ez a jelenet nem az volt, aminek látszott. Kezdett elönteni a félelem és egy epés íz kúszott fel a torkomon. Se látok, se hallok. Nem tudom kivel beszélhetnék, pár perccel éjfél előtt, elszabadult már a pokol, senki sem tűnik józannak a barátaim közül. Visszaszámlálás.

B.Ú.É.K. B.Ú.É.K.

B.Ú.É.K.

Kicsit kezdek megnyugodni, már a himnuszéneklés is majdnem lemegy, amikor Hanna összecsuklik. Körbevesszük őt, próbáljuk felpofozgatni, szólítgatni, de nem bír fókuszálni és felkelni. Hátrébb lépek egyet és majdnem elcsúszok egy műanyag poháron. Felveszem a földről és megcsap az ismerős dinnyeillat. Fasza.

Állok összevont szemöldökkel, pörög a matek, holott érzem és tudom, hogy valójában mi is történhetett, a formálódó pánikban látom, ahogy a tenyérbemászó csávó és a dandy haverja próbálják magukat kiverekedni az ajtón. Oda akarok férkőzni a pulthoz, hogy szóljak, hívják a mentőt és a rendőrséget, úgy szorítom a poharat, mintha a lelkembe kapaszkodnék, de az emberek sodornak kifelé. Nem is értem mi történik. A minden civilizációs normát levedlett tömeggel szemben esélytelenül próbálok legalább a barátaimhoz visszajutni. Mire kiérünk, a barátaim sehol. Odamegyek a biztonsági őrhöz és megkérdezem, nem látott-e egy ájult lányt ilyen meg ilyen emberekkel. Azt mondja, de, látott. A lányt elvitte a mentő, a társaság egyik része a mentőbe, a másik része a rendőrautóba szállt, néhányan meg valószínűleg hazamentek. Az már jó. De egyiküket sem érdekelte, hogy élek-e még?

Hol vannak a cuccaim és hogy jutok haza?

Megpróbálok visszamenni, de nem engednek be. Nem használtam a ruhatárat, így nem tudom még a kabátomat se kikérni. Se pénztárca, se telefon, se kulcs. A barátaim sehol. Most mihez kezdek?

Megfagyok. Összeszűkül a torkom, fojtogat a sírás. Félek. Fáradt vagyok és éhes. A könnyek égetik a szemeim és az arcom. Semmim sincs, amibe kifújhatnám az orrom. Egy pasas megszánja a szipogásom és ad egy kifogyófélben lévő csomag papírzsebkendőt. Elindulok haza, ha nem is jutok be az ajtón, a lépcsőházban legalább nem fagyok halálra. Olyan sincs, akinek szólhatnék. Nem ismerem a szomszédokat. A család vidéken lakik. Ha más telefonjáról felhívnám őket, még jól le is basznának, hogy miért voltam ilyen óvatlan, különben is milyen helyekre járok én. Újra meg újra csengtek a fülemben az ismerős sorok. Fekete ruhájában ott állt a Mauá téren, hajnal háromkor. Mint egy lepusztult örömlány. Magányosan. Reményvesztetten[2].

A könnyek meg az orrváladék már rászáradtak az arcomra. Vacogva haladtam hazafelé, már vagy egy órája gyalogolhattam. Bérlet és pénz nélkül nem akartam egy bírságot is megkockáztatni az ötven kör mellé, amiket a cuccaim visszaszerzéséért futnom kell majd. Elértem a végenincs aluljáróhoz. Innen már nincs sok hazáig. Akkor már alig-alig szállingózott arra néhány ember. Mindenki afterezett vagy lefeküdt már. Pár hajléktalan volt csak még fent. Próbáltam észrevétlenül elmenni mellettük, de egyszercsak egy rándítást éreztem a vállamon. Megijedtem, felsikítottam.

– No. Hát mi bajod??

Nem bírok megszólalni. Csak fázok és sírok. Mint egy csecsemő. Közel hajol, rettenetes szaga van, félek tőle, de nem bírok megmozdulni.

– Ne sírj! Átléptünk az újévbe! B.Ú.É.K., kislány! – és vigyorgott rám.

Otthon akartam lenni. Az ágyamban. Melegben. Biztonságban.

Ezek az emberek folyamatosan az utcán vannak. Kiszolgáltatottan. Megvetetten. Bukottan. Mind elbuktunk. Az, hogy ők így élnek, leginkább a mi szégyenünk. Mindannyiunké.

Borzasztó belegondolni.

De nem is bírok most ezzel különösebben törődni. Önző vagyok és semmi sem érdekel. Csak haza akarok jutni. Vagy legalább a lépcsőházig.

Még mindig fogja a vállam.

Ma éjjel átérződik a valóság bűzös lehelete a világom felfeslett szövetén.

Kitépem magam és elszaladok.

Alig kapok levegőt.

Alig látok.

Ráfordulok a lépcsőre, az arcomba csap a fagyos levegő. Kettesével veszem a fokokat.

A szél a szemembe fújja a havat. Sötét van. A hó körbetáncolja az utcai lámpákat. Olyanok, mint valami torz, fagyos pitypangok.

Lihegek és fújtatok, mindenem fáj.

Hangosan visszhangzik az aluljáró.

        BoOolDoOoGg ÚúÚjJj éÉéévVeeeetTt, kiiIsLlÁáánY…!

               boldog új évet…!

     boldog…ú … vet

                    bold ..u ..et.. et..!

et

(fotó: Fortepan)

[1] „Mint gyermek…” in JÓZSEF ATTILA – Válogatott versek, Osiris Kiadó, Budapest, 2005 (Ferencz Győző válogatása, 2005), 165-166.

[2] „Mauá tér”, A test keresztútja, in Clarice Lispector: Minden történet (Budapest: Magvető, 2018), 557.

január 23, 2022 | Ujvarad Admin | Hírek | Rovatok
MEGOSZTOM

VII. Tabéry Géza novellapályázat

Az Újvárad folyóirat és a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszéki Csoportja ismét meghirdeti a nagysikerű TABÉRY GÉZA NOVELLAPÁLYÁZATÁT
 
A 2014 óta éves rendszerességgel útjára indított tematikus novellapályázat idei kiírása egyaránt szól pályakezdő és már gyakorló szerzőknek. 
 
A pályázat elsődleges célja, hogy megfelelő publikálási lehetőséget biztosítson fiatal novellaszerzők s mindazok részére, akik rövidprózai munkáikkal értő szakmai értékelés, megítélés alapján kívánnak megmutatkozni a kortárs magyar irodalmi életben, hosszabb távon pedig alkotásaikat nyomtatott és elektronikus irodalmi fórumokon kívánják publikálni.
 
A pályázat felső korhatára: 30 év.
Idén is várjuk gimnazista pályázók jelentkezését a 11. és 12. osztályokból! 
 
A beküldött novelláknak tematikusan a 2021/2022-es évadban az alábbi, Tabéry Géza életművéhez is kapcsolódó gondolatkörök mentén kell megszületniük: (egyenként vagy variálva): 
1. torony; 
2. tél; 
3. rájátszás
 
A kiválasztott tematiká(ka)t kérjük a beküldött novellák előtt MINDEN ESETBEN feltüntetni! 
 
A pályamunkákat a felhívást kiíró két intézmény részéről szakértő zsűri értékeli (irodalomtörténészek, egyetemi oktatók, lapszerkesztők, prózaírók). A zsűri döntése alapján a minősítést elért novellák szerzői elismerő oklevelet, a legjobb pályamunkákat beküldő 3 szerző pedig pályadíjat és könyvcsomagot kap az alábbiak szerint:
 
A győztes pályamű 50 ezer Ft/ illetve ennek megfelelő RON + könyvcsomag;
A második helyezett 30 ezer Ft/ illetve ennek megfelelő RON; + könyvcsomag;
A harmadik helyezett 20 ezer Ft/ illetve ennek megfelelő RON; + könyvcsomag díjazásban részesül.
 
Különdíjat oszt ki a legjobb középiskolás pályázónak az Újvárad folyóirat kiadója, a Holnap Kulturális Egyesület, továbbá a legjobb partiumi pályázónak a debreceni Partium Ház.
 
*
A legjobbnak ítélt novellákat az Újvárad irodalmi és művészeti folyóirat nyári melléklete, különszáma közli! 
 
A pályázatra szerzőnként legfeljebb két novella küldhető be!
 
Egy novella legfeljebb 15.000 karakter hosszúságú lehet: Times New Roman betűtípus, 12-es betűméret, másfeles sortávolság, 2,5 cm margó).  A zsűri eleve nem veszi figyelembe a terjedelemhatárt túllépő szövegeket!
 
Nevezési díj nincs!
Beküldési határidő: 2022. március 10.
 
A küldeményen kérjük feltüntetni: Tabéry novellapályázat. A pályamunkákhoz kérjük, minden esetben mellékeljék a pályázó pontos elérhetőségeit!
 
A pályázatok beküldhetők villanypostán ([email protected] címen) vagy hagyományos postai úton az Újvárad címére. (Redactia Újvárad Öradea, str N. Titulescu nr. 1 .)
 
A pályázat résztvevői a pályamunkák beküldésével felhasználási engedélyt adnak a meghirdetők részére egyéves időtartamra, mely révén azok szerzői jogdíj nélkül, magyar nyelvterületen bármilyen formában teljes joggal bírnak a pályaművek nyomtatott vagy elektronikus közzétételében.

A zsűri jogosult dönteni a díjak kiadásáról, esetlegesen összevonásáról vagy visszatartásáról is.
Eredményhirdetés és ünnepélyes díjátadás: 2022. májusában.
december 15, 2021 | Ujvarad Admin | Hírek | Rovatok
MEGOSZTOM

Tabéry Géza novellapályázat – VIII. évad (2021/2022)

Az Újvárad folyóirat és a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszéki Csoportja ismét meghirdeti a nagysikerű TABÉRY GÉZA NOVELLAPÁLYÁZATÁT

A 2014 óta éves rendszerességgel útjára indított tematikus novellapályázat idei kiírása egyaránt szól pályakezdő és már gyakorló szerzőknek. 

A pályázat elsődleges célja, hogy megfelelő publikálási lehetőséget biztosítson fiatal novellaszerzők s mindazok részére, akik rövidprózai munkáikkal értő szakmai értékelés, megítélés alapján kívánnak megmutatkozni a kortárs magyar irodalmi életben, hosszabb távon pedig alkotásaikat nyomtatott és elektronikus irodalmi fórumokon kívánják publikálni.

A pályázat felső korhatára: 30 év.

Idén is várjuk gimnazista pályázók jelentkezését a 11. és 12. osztályokból! 

A beküldött novelláknak tematikusan a 2021/2022-es évadban az alábbi, Tabéry Géza életművéhez is kapcsolódó gondolatkörök mentén kell megszületniük (egyenként vagy variálva): 

1. torony; 

2. tél; 

3. rájátszás

A kiválasztott tematiká(ka)t kérjük a beküldött novellák előtt MINDEN ESETBEN feltüntetni! 

A pályamunkákat a felhívást kiíró két intézmény részéről szakértő zsűri értékeli (irodalomtörténészek, egyetemi oktatók, lapszerkesztők, prózaírók). A zsűri döntése alapján a minősítést elért novellák szerzői elismerő oklevelet, a legjobb pályamunkákat beküldő 3 szerző pedig pályadíjat és könyvcsomagot kap az alábbiak szerint:

A győztes pályamű 50 ezer Ft/ illetve ennek megfelelő RON + könyvcsomag;

A második helyezett 30 ezer Ft/ illetve ennek megfelelő RON; + könyvcsomag;

A harmadik helyezett 20 ezer Ft/ illetve ennek megfelelő RON; + könyvcsomag díjazásban részesül.

*

A legjobbnak ítélt novellákat az Újvárad  irodalmi és művészeti folyóirat nyári melléklete, különszáma közli!

A pályázatra szerzőnként legfeljebb két novella küldhető be!

Egy novella legfeljebb 15.000 karakter hosszúságú lehet: Times New Roman betűtípus, 12-es betűméret, másfeles sortávolság, 2,5 cm margó).  A zsűri eleve nem veszi figyelembe a terjedelemhatárt túllépő szövegeket.

Nevezési díj nincs!

Beküldési határidő: 2022. március 10.

A küldeményen kérjük feltüntetni: Tabéry novellapályázat. A pályamunkákhoz kérjük, minden esetben mellékeljék a pályázó pontos elérhetőségét!

A pályázatok beküldhetők villanypostán ([email protected]) vagy hagyományos postai úton az Újvárad címére (Revista Újvárad, Oradea, 410147 str. Nicolae Titulescu u. 1.).

A pályázat résztvevői a pályamunkák beküldésével egyidőben felhasználási engedélyt adnak a meghirdetők részére egyéves időtartamra, mely révén azok szerzői jogdíj nélkül, magyar nyelvterületen bármilyen formában teljes joggal bírnak a pályaművek nyomtatott vagy elektronikus közzétételében.


A zsűri jogosult dönteni a díjak kiadásáról, esetlegesen összevonásáról vagy visszatartásáról is.

Eredményhirdetés és ünnepélyes díjátadás: 2022. április végén.

június 28, 2021 | Szűcs László | Irodalom
MEGOSZTOM

Aux Eliza: A furcsa nevű fiú

– Utállak, anya!
Becsapom a szobám ajtaját, és ledobom magam az ágyamra. A kezem ökölbe szorul, a szívem hevesen ver az indulattól. Legszívesebben további ezernyi szitkot vágnék anya fejéhez, amiért ezen a hétvégén sem enged el apával a parkba. Attól, hogy nem tudott együtt élni vele, nekem ugyanúgy az apukám, és szeretem őt. Miért nem érti meg?
Biztos apa új feleségére dühös, mert sokkal szebb nála, és apa is jobban szereti. Mi lesz így a közös hagyományunkkal? A fagyival a parkban? A kedvenc hintámmal? A bújócskával a fák között?
Addig mérgelődök magamban, amíg elnyom az álom.
Az éjszaka közepén ébredek. A szomszédban már megint kiabálnak. Nem elég, hogy anya meghiúsította az apával közös hétvégémet, még aludni sem hagynak? Ez azért már több a soknál!
Kiugrok az ágyból azzal a lendülettel, hogy most majd jól beolvasok a hangoskodónak. A sötétben botladozva az ablak felé lépkedek, ami a szomszéd fiúéra néz. Nem kapcsolom fel a villanyt, mert még meglátnak, és nem akarom, hogy lássák a kisírt szemem.
Véletlenül leverem az apáról és rólam készült bekeretezett képet az éjjeliszekrényemről. Mélyet sóhajtok, és visszateszem a helyére.

Pár napja, mióta a szomszéd srác ideköltözött az apjával, nem tudok normálisan aludni. A fiú hangját ugyan még egyszer sem hallottam, az apjáét viszont annál többször. Imád káromkodni, és mivel nyár van, a nyitott ablakon át a hangok beszöknek hozzám.
A fiú szobájából fény szűrődik ki, megvilágít egy apró vékony és egy magas kövér testet. A nagydarab hadonászva magyaráz valamit, a másik meg mintha egyre kisebbre húzná össze magát.
– Szedd már össze magad! Ne picsogj állandóan anyád miatt! – csattan fel a fiú apja. Az ablakom karnyújtásnyira van az övétől, azonban mégsem tudom eldönteni, hogy a fiú remeg vagy a lámpa fénye.
Nem jut eszembe, hogy hívják a srácot. Tegnap a nevét is ordította az apja, de olyan különleges volt a hangzása, hogy nem tudtam megjegyezni, és őszintén szólva nem is nagyon érdekelt. Hábert vagy Herold… nem, valami más. Anya azt mondta, hogy szeptembertől az én osztályomban fog kezdeni, együtt leszünk hetedikesek. Ehhez képest olyan kicsi és törékeny az alakja, mint egy alsósnak.
– Háfiz, a rohadt életbe, figyelsz te rám?
Háfiz! Ez az! Háfiznak hívják a fiút. Mond valamit az apjának, de nem hallom, mit. Úgy képzelem, hogy csak suttog, a hangja cincogó.

Csattanás. Összerezzenek, a levegő beszorul a tüdőmbe, egyre jobban feszít, és sikításként akar kitörni belőlem, de nem engedek utat neki. A fülemben visszhangzik a pofon éles, fájdalmas hangja. Az arcomon érzem a sajgást, amit Háfiz apja okozott a fiának. A srác apró sziluettje megtántorodik, oda kapja a kezét, ahol az ütés érte. Az apja ellép az ablak elől, nem látom, mit csinál vagy hova megy, egyedül Háfiz reszkető alakját tudom kivenni. Ő nem mozdul. Meg kellene nyugtatnia a tudatnak, hogy az ablak elválaszt minket, határt képez az én világom és Háfizé között. Az én világom szürke és unalmas, az övé viszont élénk és olyan, akár egy bomba: bármikor robbanhat.

Összeszorul a szívem a gondolatra, hogy mindez valóság, és a szemem előtt történik. Amióta apa elvált anyától, azt akartam, hogy jöjjön vissza, mert nem tudok apa nélkül élni. Úgy tűnik, Háfiz meg az apjával nem tud élni.
A fiú apja egy játékbaba alakú dologgal a kezében tér vissza. Nem tudom, mi lehet az, csak annyit, hogy Háfiznak nagyon sokat jelenthet, mert azonnal utána kap, holott eddig meg sem mert mozdulni. Az apja a magasba emeli a tárgyat, hogy a fia ne érhesse el. Majd kettétépi, és elhajítja. Háfiz nem nyúl utána többé. Az egyik darab a földön landol a srác lába előtt, a másik fele kirepül Háfiz nyitott ablakán, és egy véletlen, tompa puffanással beszáll egyenesen az enyémen. Felkapom, és magamhoz szorítom. Kellemesen puha anyagból készült. Egy plüssállat, méghozzá egy majom feje, amiből töltelékanyag szivárog.

Háfiz apja ismét kiabálni kezd:
– Légy végre férfi, az Isten szerelmére!
Azzal eltűnik az ablak elől, és nem bukkan fel újra. Azon kapom magam, hogy felállok a párkányra, és egy határozott mozdulattal átlendülök a szomszédéra. Nem tudom, miért, és ez furcsa, mégis úgy érzem, ezt kell tennem.
Hogy tudjak kapaszkodni, a hónom alá szorítom a plüssmajmot, olyan erősen, hogy simán elmenne fojtogatásnak is.
Szerencsére a két ház nagyon közel van egymáshoz, a párkányok erősek, és elég nagyok az ablakok, de így is bizonytalanul fogok talajt, és ahelyett, hogy elegánsan belibbennék az ablakon, egyszerűen beesek, és egy szerencsétlen bukfenc után kiterülve érek földet. Talpra kecmergek. Megfájdul a lábam, de nem törődök vele. Háfiz elé lépek. A szobája teljesen más, mint az enyém. Semmi poszter a falon vagy személyes holmi, ami hobbira utalna. A paplan egyszerű sötétkék, a szekrény barna, az íróasztal átlagos. Túl steril ez a helyiség. Az enyém tele van híres sztárok fotóival, mintás tapétával… és persze az éjjeliszekrényen ott áll apa fényképe.
A fiú tátott szájjal bámul, mintha szellemet látna.

– Azt hiszem, ez a tiéd – nyújtom át neki a plüssmajom fejét.
Vonakodva, de elveszi. Az apja kezének lenyomata még mindig ott vöröslik sápadt arcán.
– Kö… köszönöm – dadogja.
– Amúgy Réka vagyok. – Biztató mosolyt küldök felé, de nem reagál rá. – Te meg Háfiz, ugye?
Bólint, és megigazítja az orrán lecsúszott szemüvegét.
– Szerintem meg tudom csinálni a játékodat – intek a fejemmel a plüssmajom felé.
– Nem játék. Emlék. Anyukámtól.
– Értem. Bocsánat – sütöm le a szemem.
Háfiz haboz egy darabig, aztán nagy nehezen beadja a derekát. A fiú íróasztaláról elveszem a celluxot, és felkapom a földről a plüssállat másik felét. Letépek egy darabot a ragasztóból, aztán még egyet, és megpróbálom összeilleszteni a darabokat. Nagy nehezen sikerül annyi ragasztóval bekötnöm a majmot, hogy ne essen le a feje. Visszaadom Háfiznak.
– Azt akartam mondani, hogy jobb lett, mint újkorában, de talán egy kicsit túlbecsültem a képességeimet – mosolygok rá, de nem viszonozza.
Háfiz meredten bámulja a plüssmajmot, a gyér lámpafényben remeg az ajka. Fehér arcával tökéletes kontrasztot alkot kivörösödött szeme. Sírt. Nagyon sokat. Ettől nekem is sírhatnékom támad.
– Az apád… szóval mindig ilyen? – Megköszörülöm a torkom, és beletúrok a hajamba. Talán nem kellett volna nyíltan rákérdeznem, de tudni akarom. Érdekel, mi mindenen megy keresztül Háfiz, hogy milyen az ő világa.
– Igen – válaszolja, és lesüti a szemét.
– Sajnálom, ami a plüssállatoddal lett – mondom, nem tudom elszakítani a tekintetem a Háfiz arcán lévő pofon nyomáról.
A vállára simítom a tenyerem, csontos teste reszket az érintésem alatt. Azonnal elhúzódik, és védekezően maga elé tartja a kezét, mintha bántani akarnám.
– Most már elmehetsz! – Szinte könyörögve mondja ezt, amitől elszorul a szívem.
– Én csak… – Nem tudom, mit mondjak. Hogy segíteni akarok? Hogy sajnálom őt? Vagy hogy az apja egy szemét?
– Menj már! Még meghall, és visszajön!
Nem akarom Háfizt bajba keverni, és az alapján, amit az apjából láttam, el akarom kerülni a vele való találkozást, a lábam azonban mégsem mozdul. A józan eszem azt kiáltja, tűnjek el, amíg még lehet, a szívem viszont arra kér, maradjak.
– Nem fog visszajönni. Ha mégis, majd elviszem a balhét.
– El kell menned!
Leülök Háfiz ágya szélére, és legnagyobb megdöbbenésemre a fiú mellém telepszik. Felhúzza magához a térdét, és átöleli.
– Csak ennyi maradt nekem anyából – sóhajtja a plüssállat felé bökve a fejével. – Apa nem akarja, hogy rá gondoljak.
– Miért?
– A szüleim elváltak, anyának új családja van. Amíg együtt voltak, minden rendben ment. Apa akkor még szeretett.
Háfiz szemében könnyek csillognak.
Ismerős az érzés. Amíg apa és anya egy pár voltak, a világomban minden rendben ment. A magány viszont tönkreteszi az emberek életét.
– Anya többször felhívott telefonon. Találkozni akar velem, de mindig nemet mondtam. Biztos azt hiszi, utálom. – A kezébe temeti az arcát. – Apa azt mondta, bántani fog, ha igent mondok, mégis megjegyeztem fejből a számát, hátha egyszer… egyszer majd nem leszek ilyen gyáva.
Nem mondom neki, hogy minden rendben lesz, és azt sem, hogy nyugodjon meg. Ezek csak üres szavak, amelyekkel anya nyugtatott engem, amikor apa végleg elment tőlünk. De mindez hazugság.
– Az én apám elment tőlünk – vallom be. Soha senkinek, még a sulis barátnőimnek sem beszéltem erről. Tudták, hogy a szüleim válnak, viszont nem hozták szóba, ahogy én sem. – De ő kedves és gondoskodó. Amikor kicsi voltam, anyáék gyakran elvittek a parkba. Együtt sétáltunk, és van ott egy szuper hinta is meg a kedvenc fagyizóm.
– Mesélj még!
– Anya nem engedi, hogy gyakrabban találkozzak vele, mert idegesíti, ha apa meg az új felesége a közelben vannak. Lehet, hogy neki nem hiányzik, de nekem annál inkább.
Háfiz a homlokát ráncolja.
– És nem szokott kiabálni? Vagy csapkodni?
A fejemet rázom. Nem mindenki olyan.
– Miért hívnak Háfiznak? – kérdezem.
Vállat von.
– Anya adta ezt a nevet. Szerinte különleges. Azt mondta, én is az vagyok.
Bólintok.
– Tényleg különleges.
Elneveti magát. Gyenge, alig hallható nevetése van, de jó hallani.
– Inkább csak furcsa – mondja.
– Mindenki furcsa egy kicsit.
Egy darabig egyikünk sem szól semmit, végül Háfiz töri meg a csendet.
– Miért jöttél át hozzám?
– Nem tudom.
A szemöldöke a homlokáig szalad, a szája elnyílik a csodálkozástól.
– Furcsa vagy. De jó értelemben – teszi hozzá.
Elmosolyodok.
– Nem megmondtam? – kacsintok rá. – A világ tele van furcsaságokkal.
Előveszem a mobilom a nadrágom zsebéből.
Átnyújtom neki a telefont.
– Nem akarod felhívni anyukádat?
Elveszi a mobilt.
– Mit mondhatnék neki?
– Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy mennyire szereted.
Az ajtó felé pillant, ahol korábban az apja kiment.
– Mi lesz, ha megtudja?
Bátorítóan megszorítom a kezét. Puha, csak ne remegne ennyire.
– Ez a mi titkunk marad.
Habozik.
– Nem merem.
– Ha baj lenne, az ablakom nyitva áll.
Úgy tűnik, ez megteszi a hatását. Nagy sokára beüti a számot, és a füléhez teszi a készüléket. Az ablakhoz sétálok. A határt elmosódottnak látom, már nem különül el egymástól Háfiz világa és az enyém. Jobban hasonlítunk egymásra, mint gondoltam. Talán nincs is határ.
Hallom, ahogy a telefon kicseng, bármelyik pillanatban felveheti valaki.
Háfiz elmosolyodik.
– Te is beszélhetnél az anyukáddal. Nem tilthat el apudtól örökké.
– Lehetséges.
Tizenhárom leszek. Elég idős ahhoz, hogy ne legyen szükségem engedélyre, hogy láthassam az apámat. Akár tetszik anyának, akár nem.
Hallom, ahogy Háfiz remegő hangon beleszól a telefonba:
– Anya? Szia!

június 26, 2021 | Szűcs László | Irodalom
MEGOSZTOM

Nánia Hanna: Akik befelé sírnak

Voltak évek, amikor megingathatatlanul hittem felnőtt mivoltomban. S lám, vergődéseim tömkelege a világ felé nem volt más, mint érv, menekülés egy gyermek rettegéseitől. Voltak napok, amikor bújdosnom kellett önnön szitkaimtól, amik valahonnan mélyről törtek fel, megmagyarázhatatlan és érdektelen mivoltukkal, s mindig a fák felé irányultak. Évszakok, amiket a mindennapos nagyvárosi zavartság még tompábbá és tudatlanabbá tett. Ekkor hittem magamat szilárd elhatározottsággal embernek, sőt, talán még inkább felnőttnek.
Emlékeket apám halála óta végképp nem idézek. A nagyváros utcái különben sem engedik az embernek, hogy felismerjen bármi otthon-ízt. Bármiféle profán vagy gyermekded dolgot.
Milyen furcsa, hogy az ember addig tanul felnőni, míg hosszú idő után újra hazaér. Az első otthonba. Az első kitárulkozásba. A legelső emlékbe.

Én gyűlöltem a fákat. A hallgatásukat, a méltóságukat, a tőlem való másságukat. Ez az első és legmeghatározóbb emlékem gyermekkoromból. Meg hogy apám befelé sírt. Nem úgy, mint egy csecsemő, nem úgy, mint egy asszony, nem úgy, mint egy férfi: neki befelé folytak a könnyei.
Apám szeretett mindent, ami én, s anyám voltunk. Mindent, ami a zöldrácsos kapun belül történt, s azt is, ami azon kívül. Mindent, amiben élet volt, de annak a valaminek mégis sikerült egy fél év alatt kiölnie minden szenvedélyt belőle, mindent, ami még az előző életéből megmaradt. A végén már csak ült a napon és bámulta a fákat, mesélt nekem a tisztaságukról, a hűségükről, a szépségükről és nemességükről, amiket szintén gyűlöltem, mert elveszni láttam az apámat. A fákról tanított, de én éreztem: inkább csak azért ült ott, hogy hallgatni tanuljon tőlük, hogy aztán szép lassan ő is egy életre elhallgathasson. Mert egy idő után csak a csendnek adta át magát. Nem láttam rajta, hogy lenne benne egy halvány élni-, vagy tenniakarás. Nem láttam benne a régi önmagát, az apámat, csak kettőnk nézeteltéréseit és kapcsolatunk zivatarait. Anyámnak tizennyolcadik évemben aztán kimondtam végleg az ítéletet fölötte: haragszom az apámra.

Egy hajdani nyári zápor emlékét különös élességgel és féltéssel őrzi az agyam, az udvar statikus színpadán, az ősöreg diófánk körül: Öntudatra szomjazó suhanc voltam még, mérnöki életem harmadik éve után. Ő a kertben ült egy padon. A bőre, akár a pad deszkája, szikár és repedezett, arca merev, szája puha és rezzenéstelen. Untalan a szemével mormolt, s nem lehetett rávenni szinte semmire, amivel napról napra rombolt össze harminc év házasságot és metszett minden szárba szökkent hajtást bennem. Nehezteltem apámra, mert bár elmondása szerint élni tanított ott, a padon, valójában meggyűlöltette a pihenés minden formáját, a hallgatás lehetőségét és a csendet.

A fészerben intéztem néhány ház körüli munkát, mikor irdatlan hangos dörgésre lettem figyelmes. Egyik pillanatról a másikra vált koromfeketévé az ég, s kapott fel mindent, ami az útjába került, a sebes szél. Kirohantam a faajtón, át a hátsó kertbe, kerestem apám körvonalait a zuhogó esőben. Sehol nem találtam a rozzant vállak vonalait, a lábfejek erőtlen nyomait, ősz hajának színét. Ordítottam, mint egy gyermek, fejszével a kezemben, amit hirtelen felindulásomban a markom magával vonzott a fészerből. Reccsenéseket hallottam két dörgés között, csavarodás hangjait: az ősöreg diófánk két méteres kilengésekkel táncolta körül a boltozatot a ház mellett. Még mindig apámat kerestem. Futottam a padhoz, amit a szél feldöntött, tudtam, hogy ilyen hirtelenséggel nem érhetett be a házba az öreg, s hogy itt kell lennie valahol, bárhol lehet, mindegy hol, csak épségben találjam meg. Összemosódott minden a zuhatagtól, ami hullott rám az égből, villámlások között pillantottam meg egy szempárt a fa mellett, aminek villanása egészen a csontomig hasított. Futottam a diófa felé, őrültként ordibálva apám nevét, s fél méterre a széllel táncoló fától álltam meg. Apám a fa alatt állt. Állt és mozgatott mindent. Legalábbis így hatottak mozdulatai, amivel a fa lengéseit utánozta. Ordítottam, hogy jöjjön be, mert kidől a fa és agyon fogja ütni, de ő csak állt a mindenség középpontjában és rázta a fejét: Nem, nem megy. Itt marad. Odaszaladtam, könyörögtem neki, rángattam, hogy jöjjön, de ezúttal nem kaptam választ. Jobbról hatalmas reccsenéssel és robajjal zuhant le egy ág a földre, s törött apró darabokra a szemem előtt. Rángattam apámat, fenyegettem, ordítottam, hogy ha nem jön be, én esküszöm neki, hogy azonnal kivágom és megcsonkítom ezt az átkozott fát, soha többé nem látja, elégetem, hamuvá lesz. Az égre és minden földi dologra megesküdtem neki, hogy kivágom a fáját, ha nem jön velem rögtön. Apám rázta a fejét és intette, hogy menjek el. Az eső elállt, de a szél egyre erősödött. Taszított a ház felé, nehezek voltak a lépteim és fejem vérvörös az idegességtől. Fogtam a fejszémet és ordítások közepette csapkodni kezdtem a diófa törzsét, mint valami börtönrácsot az ártatlanul bezárt rab ökleivel, ütöttem, hogy szakadjon ketté, hogy nyelje el a föld, hogy tűnjön el ez az óriás és üvöltöttem apámnak, hogy azonnal menjen be, vagy teljesen kivágom egyetlen szerelmét, aminek évek óta hódol. Észre sem vettem, amikor apám a fejsze elé ugrott, csak mikor a lábából felspriccoló vér a számon csorgott végig. Elállt a szél. El az eső. El a vihar. Ott állt az apám. Vérzett. Ömlöttek a könnyei, végig az arcán. Nem a fizikai fájdalomtól. Nem. Valami más miatt. Az ismeretlen sós folyadék, amivel olyan régen nem érintkezett kívülről a bőr, felszakította a pólusok feszességét, s visszafordíthatatlan mennyiségben patakzott keresztül a ráncokon. Halk kopogással estek a cseppek a két elernyedt végtagból kizuhanó fejszére, s a zuhanás peremén, mintha egy pillanatra megdermedni látszódtak volna a kimondásra ítélt szavak, aztán egy jégvirág szelídségével robbantak szét belülről, s hulltak vissza a gyomorba, a belekbe, a szívbe. Apám sírt. Igazán sírt. S én álltam, mint egy lépéseiben először földre zuhanó gyermek, de bármennyire akarta a test, nem tudtam mozdulni. Zuhantak a könnyeim a torkomon befelé, éreztem, ahogy összemosódnak a torkomban az ordításaimmal, nyeltem, egyre nyeltem a cseppeket. Apám a fának támaszkodva állt, ujjaival végigsimította a megcsonkított törzset. Rám nézett, és összecsuklott. Anyám ekkor rohant ki sikoltozások közt a kertbe. Évekig nem mentem haza ezután.

Apámat akkor nem öltem meg. A rák vitte el. Anyám korábban meghalt. A temetésén tudtam először apám arcába nézni.

Csak évekkel később, ahogy a jelentős dolgok általában szoktak, tudatosult bennem, hogy akkor és ott, a fa lombjai alatt, a fa alatt, amit fél életemben gyűlöltem s ahol majdnem gyilkossá váltam, sírtam életemben először befelé. Pontosan úgy, ahogyan Ő.

Meg kellett öregednem egészen, míg végre megértettem, apám életében hogyan is hallgatott és hogy aznap mely szavait törtem össze. Nézd, – mondta később apám visszaidézett pillantása – én ezt hagyom rád örökségül. A lélek elhallgatásának értelmét. Hallod, s fogsz rá emlékezni, hogyan zúgja vissza ezer idegen ág egy élet kitárulkozását és szörnyű fájdalmait, minden titkával együtt, egyetlen, kívánt és szeretett gyermekem, aki futni akartál önmagad és az élet elől, s aki vak voltál mindenre, ami Élet? Megérted, hogy a szavaidnak érlelődniük kell kimondattatásuk előtt, s hogy a csend az úr lényed fölött? Érted, hogy miért vagy itt? S hogy mit akarok neked oly sok ideje elmondani?

Három éve ültettem egy diófát a város szélére. Minden nyáron egyszer kimegyek hozzá és elgondolom, csak úgy magamban: mindig haragudtam apámra. Egész életemben élni akart.

június 25, 2021 | Szűcs László | Irodalom
MEGOSZTOM

Marton Máté: Szokásos jelenet

Fáradtan fordultak el a betűk a táblán, „15 perc késés, változás esetén értesítjük önöket”, ez állt a fővárosba tartó busszal egy sorban, a bejelentésre mérges sóhajtások és pár halk káromkodás lepte be az állomás dunsztos, alig szellőző helyiségét. Fél egy volt, bár a hatalmas, 80-as éveket visszasíró lógó órán öt és negyed hat közt akadtak meg a mutatók félúton, nagyjából olyan négy éve, azóta nem használták másra, csak ha hirtelen el kellett nyomni a csikket, amikor nagy ritkán a takarítónő rászólt valamelyik bátor vállalkozóra, akinek nehezére esett volna pár lépést megtenni és kint rágyújtani. Ritka alkalom volt, hisz jó, ha hetente kétszer erre járt az idős nő, olyankor is alig látszott ki a feladatokból és az évek megtanították rá, a bajt nem kell keresni, de hát az ember néha vállalkozó kedvű, és néha még ilyen korban is. Ő már csak egy tartozékká vált a régi állomáson, egy letűnt kor túlélőjévé, aki néha keménykezűnek akart tűnni, hogy lássák, igenis van még hangja, de a háta mögött meg már csak legyintéseket és vigyorgást kapott, lehet tisztában is volt vele, lehet így sem érdekelte. „Ákos, van egy százasod?” Semmi válasz nem érkezett, így az őszes hajú férfi tovább ácsorgott az öreg, kopott mintájú kávégép előtt, ami korábban egy fiatal nőt ábrázolt, amint mosolyogva belekortyol fekete italába, mára csak pár folt maradt meg belőle, de így legalább jobban tükrözte az élményt, amit egy-egy ital adott. – Hallod fiam? A férfi még most is várt pár másodpercet, bár már hangsúlyából érezni lehetett, kezdi elveszteni türelmét, és éppen ezért meg is fordult, hogy megtudja, miért nem kap választ egyszerű kérdésére. Ahogy simatalpú bőrcipőjében mozdult egyet a piszkos gumipadlón, furcsa hangot hallatott, eléggé nevetségeset, amitől úgy érezte, csökkent is kicsit felgyülemlett dühe, aztán zavartan körbenézett és látta, hogy senki sem nézett irányába és rögtön visszatért. Összeráncolt szemöldökkel nézett az egyik sor kényelmetlen szék felé, amik valamilyen olcsó fémből készülhettek és pont jók voltak arra, hogy az embert hosszútávon inkább ácsorgásra motiválják, ők azonban nemrég érkeztek csak, így a padon ülő, huszonéves srác még nem érzett késztetést arra, hogy felálljon. Egyik fülébe fülhallgatót szúrt, ám hosszú, fekete fürtjei teljesen eltakarták azt, így csak a kilógó zsinórról lehetett megállapítani, mi lehet ott. Egyszer csak a szorosan a padló igénytelen mintáit és undorító foltjait vizsgáló szemeivel felnézett és tekintete találkozott a szigorú szemekkel, amik egyenesen rá meredtek. Meglepetten nézett vissza és kivette a fülhallgatót füléből. – Igen? Feltette a kérdést, bár rögtön átfutott gondolatain, hogy ez talán nem a legjobb döntés volt, okosabb lett volna egy merész következtetés, legfeljebb félremegy, de ott legalább meglett volna a lehetőség, hogy elkerülje a várható letolást. – Gyere ide. Egy pillanatra sem szórakozott inkább, ne rontsa azt, ami már amúgy se jó, felpattant és a tőle kicsit alacsonyabb férfi mellé állt. – Bocs, mit kérdeztél, nem hallottam. A srác halkabban szólalt meg, mint amilyen hangon őt idehívták, viszonylag csendes volt a váró, már a nyikorgó padlót meg a kétfajta zenét leszámítva, amiből az egyik helyi rádió kívánságpercei voltak, a másik meg az egyik sarokban ülő, 14 éves forma gyerek telefonjából bömbölt, talán gengszterrap lehetett, de a rosszabbik fajta, valahogy mégsem szólt neki senki, ő meg valószínű nem tervezte lehalkítani. – Láttam, megint nagyon el vagy foglalva. Azt kérdeztem, van-e százasod, kártyám van csak, ez meg csak érméket fogad el. Közben rámutatott a gépre, ami, mintha maga is megérezte volna kissé a feszültséget és elkezdett furcsán búgni, a monoton zaj tökéletesen beillett az állomás hangjai közé, ezt se vette észre senki. – Fú, bocsi apa, semmi apróm nincs, az előbb odaadtam kint annak a fickónak százötvenet, az volt minden. A férfi kinézett az állomás egyik mosatlan, poros ablakán, ami a beszűrődő erős napfényt narancssárgásra színezte, úgy tűnt bentről, mintha már menne le a Nap, valójában azonban épp ereje teljét fitogtatta és izzasztott minden várakozót, akit csak tudott. Az egyik ablaknak támaszkodva ült a forró járólapokon egy szakadt férfi, az apa még belépéskor vetett rá egy pillantást, úgy nézett ki, mint aki egyszerre negyven és hetven éves. Rögtön el is könyvelte valami utcai narkósnak, aki, ha itt letölti a „műszakját” elmegy a kinyújtott tenyerével valahova máshova a városba, hátha ott még nem ismerik, és nem ismerik a múltját, azt a múltat, amibe ő sose egyezett bele. Már akkor megemlítette a fiának, hogy hallja, ahogy motyog, csak valami drogos lehet, ha még beszélni sem tud, Ákos pedig csak annyit mondott rá, hogy szerinte bárki motyogni kezdene, ha soha nem hallgatná végig senki, amit mondani szeretne. – Milyen jó, hogy annyi pénzed van, hogy büdös csövesekre is tudsz költeni, bár én élnék ilyen jól. Erre a mondatra a fiú rögtön felkapta a fejét, bár hiába volt hangos, az állomás továbbra is sodródott a zajos zavarodottságban, amiben mindenki csak a csendet igyekezett kiszűrni magának, és ha már azt megtalálta, inkább nem akart belőle kizökkenni, elvégre az ember nem szívesen hagyja hátra azt, amije van. – Megint kezded? A fiú szemein forgatott egyet, aztán egyenesen apjáéiba nézett, de érezte, hogy nem igazán akarja ezt sem sokáig csinálni, a táblára pillantott, hogy megnézze a menetrendet, hátha változott valami, de továbbra is ott virított kopottan és megfáradtan a felirat, a tizenöt perc pedig még nem telt le. – Igen, kezdem, most mit csinálsz, apád már csak ilyen. Te meg csövesekre költöd a pénzét, te meg akkor gondolom csak ilyen vagy. Valami választ várt volna, bár igazából ő sem volt benne biztos, hogy milyet, mindenesetre semmilyet sem kapott, a fiú egy pillanatra ismét ránézett és csalódottan ingatta fejét, egy pillanatra leállt az ordító gengszterrap, amire mindenki felfigyelt, végre tisztán lehetett hallani a rádiót, ami éppen egy 86-os nyári slágert játszott. Aki választotta, egy komplett történetet mondott volna róla, ha a rádiósok nem állítják le fél percnél, hogy sajnos letelt az idő és nekik bele kell férniük a műsortervbe, vagy valami ilyesmi. Erre senki sem figyelt, pont, ahogy aztán a zenére sem az után, hogy ismét két, párhuzamosan játszott szám versengett a hallgatóságért, a sarokban ülő fiú csak épp egy telefonhívást nyomott ki, anyja kereste, mert nem tudta hol lehet ennyi ideje, hiába mondta, hogy a barátaival fog találkozni. Ákos dühösen nyitott ajtót, majd vágta be erőből maga mögött, még mindig volt tíz perce indulásig, de nem volt hajlandó hallgatni, ahogy apja kioktatja, akkor inkább választotta a vad hőséget odakint. Ledobta a földre méretes táskáját, pont oda, ahol az állomás apró teteje egy, szinte szánalmasan kicsi árnyékot tartott, de ez sem érdekelte, ebben a pillanatban csak nem akart bent lenni és nem akarta folytatni azt a beszélgetést, amit apja annyiszor elkezdetett már vele, az utolsó szó joga pedig már a kezdetkor ki volt osztva. Annyira megszokta már ezt, hogy dühe sokkal inkább volt betudható annak, hogy ezt a megszokás számára is nyilvánvaló volt, félt és nem akart így állni az élethez, mégis ezt tette. Táskájára ült a forróságtól nevetséges védelmet nyújtó menedékében és alig várta, hogy végre beguruljon az a kék-fekete busz, rajta a rozsdás, 12-es számmal, amivel lassan két éve heti szinten utazott a fővárosba. Egyetemista volt, vasárnaptól péntekig mérte a szabadságot, amikor az letelt, akkor jött haza és egyszerűen csak túlélt. Volt már egy barátnője is, de egy szót sem mondott róla még otthon, az, hogy esetleg bemutassa, meg sem fordult fejében, pedig ekkor már közeledtek ötödik hónapfordulójukhoz. A táskán ülve bepillantott a helyiségbe, céltalanul pásztázott szemeivel, legalábbis ezt akarta elhitetni magával, közben meg apját kereste, kicsit csodálkozott, hogy még nem jött ki hozzá, úgy tűnt, a szokás hatalma most elmarad. Elég gyorsan rájött, nincs akkora szerencséje, amekkorában reménykedett, hallotta, ahogy nyílik az ajtó és arra fordított fejével rögtön észre is vette a felé közelgő férfit, akiről tudta, sokkal nyugodtabb már, még ha arca nem is ezt tükrözte. Sóhajtott egyet és először inkább arra se nézett, lehajtott fejjel futtatta szemeit a hullámzó beton repedésein. Figyelte hogyan küzd az árnyék a hódító forrósággal, hogy aprócska területét el ne veszítse, aztán belógott egy méretes árnyék a csatatérre és véget is vetett az egésznek, Ákos vacillált, de felnézett, érezte, mondani kéne valamit. Nincs baja a csenddel, csak érezze magát biztonságban, amíg nincs ott, addig pedig beszélni kell. – Kezelhetnél végre felnőttként. Az idősebb férfi csak bólintott egyet, aztán ő is megszólalt. – Végig is hallgathatnál néha, lelépés nélkül. Ő is bólintott, majd felállt a táskájáról és a benti órára pillantott. Amint meglátta, hogy érkezik is be a busz, már nem is igazán számított mennyi idő van még hátra, vállára vette a táskát, úgy állt ki a napra, közben együtt hallgatott apjával. – Megnézted azt a pólót, amit mondtam? A fiú bólogatott. – Igen, fel is próbáltam, de nem tettem el, nem annyira az én stílusom. – Mindegy, legfeljebb valamire jó lesz otthon. Az apa kicsit talán meglepődött, de annyira nem érdekelte az egész és kezét nyújtotta fiának, aki kezet is fogott vele, ami azonban nem tartott túl sokáig. – Jó utat, majd kérlek, írj anyádnak, ha megérkeztél, legutóbb is elfelejtetted, aztán tudod milyen, lement a szokásos jelenet. A fiú mosolygott egyet és elköszönt, indult is volna tovább, de apja még utána szólt. – Haza fogsz érni péntekre? Vállat vont és azt mondta, majd meglátja, aztán még egyszer elköszönt és elindult a buszhoz, vállán az öreg táskával, amit előtte apja hordott magával egyetemre, nem igazán tudta, miért nem cseréli le, valamiért megfogta és hiába kellett már sokadszorra megjavíttatnia, nem akart újat, túlzottan megszokta már. Mikor már a buszon ült, még intett egyet nem messze ácsorgó apjának, mielőtt berakta volna fülhallgatóit. A férfi ezután besétált az állomásra és indulás előtt vett még magának egy kávét, amit aztán két százassal fizetett ki.