MEGOSZTOM

Sólyom Bíró Orsolya: Leánygyermek nem gyermek

Gabi vagyok, nyolc és fél éves. Tegnap egy kedves néninél voltunk a városban, aki kakaószürcsölgetés közben azt mondta, hogy jót tenne nekem, ha mesélnék ennek a macskás füzetnek az életemről és majd megmutatnám neki. Igazából picit zavarban vagyok, még soha nem mondtam el senkinek, hogy hogyan élünk, de megpróbálok most jó munkát végezni, hogy te, Füzet macska, és a kedves néni gazdád büszkék legyetek rám. Eléggé jó érzés lenne, ha valaki büszke lenne most rám.

Az életem a városi kórházban kezdődött, majd édesapa hazahozott minket a faluba, ahol van egy nagy háza, amit egy mindenféle állat által lakott, csengő-bongó udvar ölel körbe. Nem emlékszem sok mindenre a babakoromból, de egyszer, mikor édesapa a mezőn volt, anya elmesélte, hogy születésem után milyen boldog heteket töltöttünk csak mi kettesben, hiszen édesapa sokáig nem jött haza, mert nagytatánál lakott. Nagymama már nagyon rég meghalt, amit sajnálok, hiszen azt hiszem, miatta vagyunk olyanok, amilyenek. Édesapát régen gyakran kérleltem, hogy meséljen róla, de csak egyetlen történetet mondott el újra és újra, minden alkalommal. A nagymamának igazi ünnepnap volt az, amikor ősszel kiválasztott egy napsütéses, lusta délutánt, hogy az általa ültetett, gondozott és szeretett fa alatt édesapával ketten kutassanak diók után a sűrű levélszőnyegen. Emiatt a történet miatt a dióról, a diós lepényről, pitéről és kalácsról, amiket sajnos anya nem szeret sütni, mindig nagymama jut eszembe, akit úgy képzelek el, mint a napot meg az esőt, aki gondoskodik arról, hogy a puha, zöld burkokból igazi kemény dió váljék, és úgy gondolom, hogy édesapa esetében túl jó munkát is végzett. Igazából nem panaszkodhatok édesapára, jó volt hozzám mindig, de anya szerint a vastag csonthéján nem hatoltak át nagytatán kívül senkinek a szavai, még a ,,mai világéi” sem. Nem pontosan értettem, miért mondta ezt anya, csak annyi biztos, hogy édesapa beleszólt abba, hogy mit vegyek fel, hogyan vágjuk a hajam, és mikor születésnapomra egy piros masnit kaptam anyától, kicsavarta a kezemből, majd ketten csúnyán összevesztek. Pedig milyen szépen nézett volna ki az a kedvenc nyulamon!

Kemény dió. Ezt anya mondogatta Laura néninek, aki régen nagytata szomszédjában lakott, amikor ő a nevelésemről kérdezett, én pedig csendben megharagudtam rá ezért a kijelentésért, és nem is éreztem úgy, hogy igaza lenne. Soha nem loptam a napot, nem kocsiztam, babáztam, vagy kardoztam mint a szomszédok, hiszen sok lehetőségem volt édesapámmal időt tölteni. Már négyéves korom óta minden télen együtt vágtunk fát, tavasszal kivitt magával a pityókaföldre, nyáron mezőre mentünk, ősszel pedig a káposztásban volt sok a munka. Szerettem ott lenni, dolgozni, nézni a friss földet, füvet, bogarakat és szerettem azt is, mikor ilyenkor édesapa büszkén nézett rám és azt mondogatta, hogy ,,Hát mégis van egy gyermekem!”. Néha nagytata is velünk volt, olyankor pedig édesapa azt mondogatta, hogy dolgozzak kétszer olyan ügyesen mint máskor, én pedig meg is tettem, ami csak telt tőlem. Anyával más volt a helyzet:ha jól emlékszem, csak egyszer kérte, hogy segítsek neki az ebéddel, de ez sem valósulhatott meg, mert édesapa akkor is megharagudott rá, hogy miért akar engem fölösleges munkával fárasztani. Azon az estén én és anya sétálni mentünk, majd kikötöttünk a nagytata udvara mellett húzódó utcában, ahol megálltunk, és a nagymama fáján szunnyadó, ökölnyi diókat néztük. Nem beszéltünk, anya csak sóhajtozott.

Az óvoda hamar eltelt, sokat aludtunk és versengtünk, hogy kinek hány cicája van, ki hány tojást szedett össze aznap reggel, vagy éppen olyan titkokat súgtunk egymásnak, hogy mikor csentük el a szüleink telefonját és milyen játékkal játszottunk rajta, amikor azt hittük, hogy nem látnak minket. Az egyik kislány ilyenkor mindig inkább rajzolt, mert nem értett minket: ő eddig egy nagyobb faluban lakott, ahol két iskola és öt bolt is volt, az anyukája pedig ajándékozott a hatodik szülinapjára egy nagy telefont, amin akkor játszott, amikor csak akart. Ritkán dicsekedett ezzel, de mi akkor sem voltunk irigyek rá, mert az óvó néni elmondta nekünk, hogy Krisztának az apukája a másik faluban maradt, mi pedig nem akartuk elképzelni, hogy milyen lehet az ilyen.

Aztán hétéves lettem, édesapa elvitt minket a városba, ahol választottunk együtt sok füzetet és egy focistás tolltartót, miközben anya a másik boltból kiérkezve egy piros táskát nyomott a kezembe. Amikor már a pityókát kiszedtük a földből, elindultam ezekkel iskolába. Lelkesen ültem be az első padba, csak az nem tetszett, hogy sok volt az új gyerek az óvodához képest. Lett sok Kriszta-szerű lány, akikhez csak egyszer mentem oda, akkor sem akartak beszélni velem. Kinevettek, a hátamnál pedig szánakozva néztek rám. Aztán megismerkedtem az új fiúkkal is egy focimeccs közben, akik elismerően füttyentettek, miután rúgtam öt gólt. Mondták nekem, hogy egyik Mátyás, másik Kristóf, harmadik pedig Endre, én pedig mondtam nekik, hogy Gabi vagyok. Nem csűrtük-csavartuk ezután a szavakat, fontosabb volt az, hogy játszunk még egyet, de akkor sem állhatott a labda és a kapu közé senki, ha én közeledtem vele. Ekkor már nem féltem az iskolától, hiszen egy igazi elsős voltam, akinek elkezdődött a focista karrierje, és már első nap voltak új barátai. Kívánhat ennél többet az ember?

Néhány hónapra rá megkaptam a választ, ami igenlő volt, hiszen anya egy őszinte mosollyal fogadott, ekkor pedig már tudtam, hogy valami ritka jó dolog kellett történjen. Azt mondta, hogy a hasában ott van az új testvérkém, akivel nagyon fogjuk szeretni egymást. Ebben én egy percig sem kételkedtem, és nem tudtam eldönteni, hogy melyiket vártam jobban: azt, hogy elmondjam a fiúknak, hogy micsoda ajándékot kapok karácsonyra, vagy azt, hogy majd a kis Andrást focizni tanítsam. Később aztán kiderült, hogy a gyerek nem lesz kész karácsonyig, sőt, anya azt is elmondta, hogy még legalább két év van addig, amíg a baba futni tanul, szóval abban a pillanatban, az este sötétje alatt belém surrant a csalódottság érzése, ami az idő múlásával egyre jobban növekedett bennem. Először azt vettem észre, hogy édesapa nem vitt többet engem sehova, nem dolgoztunk már az udvaron együtt és többet kezdett beszélni az új gyerekről, mint rólam, sőt, még nagytata is meglátogatott minket, pedig eddig soha nem volt nálunk. Végül egész éjjel maradt, mert sokat ittak a születendő kisfiú egészségére, de hiába volt nálunk olyan sokáig, engem észre sem akart venni, sőt, még akkor sem dicsért meg, mikor bemutattam neki azt, hogy milyen jól tudok focizni. Csúnya ezt így bevallani, de akkor is elszomorodtam, mikor észrevettem, hogy anya többet mosolygott, mint életem során bármikor, és mikor megkérdeztem, hogy mitől olyan boldog, akkor azt hajtogatta, hogy ezentúl minden rendben lesz. Ez a mondat minden este a fejembe fészkelte magát, és bármennyit gondolkodtam rajta, nem értettem, hogy anya mire gondolhat. Hiszen én boldog voltam, édesapa boldog volt, anya pedig ,,ügyesen vezette a háztartást”. Szerintem ez egy nagy dicséret volt édesapától, szóval végképp értetlenül álltam a kijelentés előtt. Egyszer azt álmodtam, hogy a kis András átváltozott egy fehér dobozzá, amiben valamiféle csoda ragasztó volt, és ezzel anya beragasztotta azt a lyukat, amit valami rejtélyes egér rágott eddig minden nap a szívében.

Már a nárcisz virágzott, amikor megkaptuk a tavaszi vakációt. Boldogan léptem be a házba, még az utolsó csengetés a fülemben énekelte víg dallamát, de ez hamar dühös szólammá alakult át, amikor észrevettem, hogy egyedül vagyok. Ideges voltam, mert abban reménykedtem, hogy anya még a délutáni focizás előtt le tudja vágni a hajamat, majd ez az érzés pánikká alakult a szüleim megérkezésének pillanatában. Anya könnyeit törölgetve lépett be, édesapa pedig felkapott egy üveg szilvapálinkát és újra elment otthonról. Nem értettem, mi a baj, anya hasa még mindig domború volt, tehát biztos voltam benne, hogy a kis András ott van. De aztán eszembe jutott az is, hogy mi van akkor, ha beteg? Anya ekkorra abbahagyta a sírást, csendben bámult maga elé, szóval odaálltam elé, és megkérdeztem:

– Mi baja van Andrásnak?

– Tudod, drágám… Kiderült, hogy Andrea lesz.

Ekkor pedig újra eleredtek a könnyek, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy az Egér újra megjelent, a csodaragasztó pedig kifolyt a lyukból.

Édesapa aznap este nem jött haza, sőt, a következőn sem. A harmadik napon felbukkant, amíg én aludtam, és anyával elmentek a városba, hogy elkezdjenek válni, aztán anya összecsomagolt, édesapa adott neki egy nagy borítékot, anya pedig felkereste Laura nénit, aki a városban lakott, szóval mi is oda mentünk. Reméltem, hogy a változások miatt én nem leszek olyan nagyképű, mint Kriszta, de igazából voltak ennél nagyobb félelmeim és szomorúságaim is. Nekem nagyon hiányzott édesapa, hiszen elbúcsúzni sem tudtam tőle, sőt, azt sem értettem, hogy miért haragudott meg ennyire rám, anyára és Andreára. Hiányzott az ágyam, a kispárna, a sok cica, nyuszi, csibe, a focicsapatom és a széles mezők is. A városban minden nagyon nagy volt, hangos és büdös. Még Laura néni is nagyobbnak, hangosabbnak és büdösebbnek tűnt, mint mikor elköltözött, de ezt persze nem mondtam neki, mert ő intézte el, hogy az iskolába csak szeptemberbe kelljen visszamenjek. Ő is tanító néni volt, így minden délután foglalkozott velem, sőt, lassan össze is barátkoztunk. Bebizonyítottam neki, hogy nem is vagyok olyan kemény dió, mint ahogyan anya egyszer mondta neki, a csalódottságból nőtt páncélom pedig szépen repedezett.

Nyár elején megszületett Andrea, aki csodálatos baba, sokat simogatom a kopasz kis fejét, hiszen amikor rám mosolyog, én is éreztem, hogy az a bizonyos ragasztó a legtöbb szívben mégis működik, csak édesapa nem akarta kipróbálni. Nem látogatta meg Andreát, sem minket, ami miatt gyakran szomorkodom, és tudom, hogy anya is. Múlt héten viszont a postaládában két boríték is volt otthonról, az enyém pedig tartalmazta azt a régi piros masnit is egy levél mellett.

Kezd már elfáradni a kezem, szóval a történetemet mára befejezem, és remélem nem haragszol meg rám ezért Füzet, mert te vagy az egyetlen macskám itt, és kicsit otthonra emlékeztetsz. Emellett remélem, hogy én, mint új gazdád, kezdek neked fontos lenni. Mostanában nagyon jó érzés, ha valakinek fontos vagyok.

Végezetül beragasztom a levelemet, anya úgyis szét akarta tépni. Azt hiszem, végre nem fél kimutatni azt, hogy dühös, ez pedig jól áll neki. Biztos vagyok benne, hogy nagyot tudna rúgni a labdába olyankor, majdnem akkorát, mint amekkorát én szoktam.

Kedves Gabi!

Sajnálom, hogy nem tudtam igazi édesapád lenni. Sajnálom, hogy elhagytalak titeket. Ne haragudj rám nagyon, egyszerűen csak belőled egy igazi gyermeket szerettem volna nevelni, majd beláttam, hogy ezt igazából csak egy második próbálkozással érhetem el. Végül azzal sem sikerült. Nem bírtuk el nagytatával ezt a csalódást.

Legyél jó nővére Andreának.
Apád.

MEGOSZTOM

Hajdu Gréta: Novemberi szerelem

Szeptember:

A szobában mindenhol rendetlenség honolt. De nem úgy, mint amikor a tárgyak tehetetlenségükben szanaszét hevernek, hanem vártak. A dobozokból két tárgy már elnyerte végleges helyét a meztelen falakon. A nagy ezüstkeretes tükör, és fölötte az óra. Ez nem tikk-takkolt, csak állt déli tizenkettő előtt öt perccel mozdulatlanságba dermedve, mint úrnője. Az asszony most leemelte tekintetét az óráról, és saját arcképét kezdte fürkészni alatta a tükörben. Szépnek, melegnek és pirosnak érezte magát. A haja szándékos rendezetlenségben az arca körül. Elégedetten csettintett és felkelt a tükör elől. Ekkor hirtelen motozás, kulcscsörgés hallatszott a bejárati ajtó túloldaláról. Azonnal odaröppent és kinyitotta az ajtót férje előtt. A férfi meglepett mosollyal belépett és melegen végignézett a feleségén. Az óra újra tikk-takkolni kezdett és igyekezett behozni lemaradását. A férfi és a nő semmit nem csináltak, csak álltak ott mozdulatlanul, mint körülöttük a sok teli doboz, és egymást nézték. Mégis, valami olyan titokzatos boldogság volt ebben a pillanatban, ha valaki látta volna őket zavarba jött volna mellettük és elkapta volna tekintetét.

Október:

Mi volt a munkában? – kérdezte a nő. A férfi nem felelt. Állatbiológusként alig vitte valamire, s most azon dolgozott, hogy tanulmányával hírnevet szerezzen magának. Hát csak gépelt. A nő leült a tükör elé és szemügyre vette az arcát. Haloványabb volt, a haja loknikban lógott alá és mikor saját szemébe nézett, elfintorodott. Fogta a kis körömollóját és óvatosan a szeme sarkához igazította. Aztán az olló élét finoman a bőr alá csúsztatta és felfelé egy csinos vonalat kanyarintott. Mikor végzett, kritikus szemmel nézegette a végeredményt. Határozottan nagyobbnak, mandulavágásúnak hatott a szeme. Letörölte a vért. Mikor végzett, meghúzogatta férje ingét és megkérdezte: – Mit gondolsz? A férfi ráemelte tekintetét a feleségére, de a szemében volt valami eddig nem megszokott közöny, amitől a nő megrémült. Mintha két élettelen, keményen fénylő drágakövet bámulna. – Nem látok semmi változást, – mondta a férj, majd ingujjára sandított. Az véres volt, ahol a nő megfogta. – Ezt kimosnád, drágám? – kérdezte olyan furcsa, tétova mosollyal és visszafordult a tanulmányához.

November:

A nő az órára pillantott. Az éjjel tizenkettő előtt öt perccel megállt. A nő felkelt férje mellől az ágyból, mert hirtelen rosszullét fogta el. Úgy érezte, hogy minden oldalról nyomja egy furcsa ködszürke veszedelem, amiről semmit nem sejt, és ami ellen semmit nem tehet. Kétrét görnyedve, öklendezve fogta a hasát és eltámolygott a fürdőszobáig. Ott leroskadt a WC elé és engedett a szörnyű hányingernek. Vágyott már a megkönnyebbülésre. Érezte, hogy torkán keresztül kijön, ami bántja belülről és eszi. Mikor kiadta magából, letörölte a száját és belebámult a WC-be. Az iszonyattól torkára forrt a sikoly. A WC-ben és a padlón elterülve ugyanis sok ezer, minden féle-fajta lepke és pillangó feküdt. Mind halottak. Azután érezte, hogy valami még kaparja a torkát. Gyorsan öklendezni kezdett és a szájából egy pillangó repült ki. Kecsesen, hatalmas gyönyörű kék szárnyait nyitogatva a mosdókagyló szélére szállt. A nőn hirtelen rettegés lett úrrá. Szaladt, feltépte a hálószobaajtót és felrázta férjét. Egy szót sem tudott kinyögni. Felrángatta az értetlenkedő ijedt férfit és a fürdőszobába vezette. Amikor a férfi megpillantotta a sok pillangót, tétova elképedés ült ki az arcára, de mikor pillantása a hatalmas kékre tévedt, határtalan izgalom lett rajta úrrá. – Morpho peleides! – kiáltotta és egy parafa táblát meg két tűt hozott. A férfinek sikerült a pillangót elkapnia, feltűzte, a lepkék királyához méltó középső helyre. A kék azúrlepke. Diadalmasan szétnézett, mint valaki, akit roppant szerencse ért, meg akarta mutatni feleségének a zsákmányt. A hálószobában találta meg a nőt. Békésen feküdt, arcán megkönnyebbült mosoly játszadozott, a szíve pedig olyan mozdulatlan volt, mint az óra mutatója.

MEGOSZTOM

Dobó Dorottya: A Koraszülött

Karácsony délelőtt kezdődtek a fájásai. Andi ekkor már szinte teljesen biztos volt benne, hogy nem fogja tudni lemosni az ablakokat, pedig határozottan eltervezte, hogy idén tényleg megcsinálja. Tavaly nem került rá sor, de akkor ez még elfogadható volt, hiszen nem volt feleség és anya. Most viszont az, és már az anyaságának e korai szakaszán kudarcot vall ebben az elemi kötelességében. Holott reggel óta csak ezen járt az esze. Gondolkozott, tervezgette, hogyan álljon neki, de tartott tőle, hogy a nagy hasa útban lesz, vagy ne adj’ Isten a vegyszerek ártanak majd a babának, így nem merte elkezdeni. Talán épp ez a stressz indította be a vajúdást, és most lemondhat róla, hogy tiszta ablakokkal várja a Szentestét.

Férjét is hasonlóan súlyos aggályok foglalkoztatták, hiszen már csak pár óra volt hátra a szülei érkezéséig, ám ezzel mit sem törődve, Andi éppen most döntött úgy, hogy visszafekszik az egyébként délelőtt tizenegykor még mindig bevetetlen ágyba, nagyokat nyög, látványosan szenved, talán még a gyereket is képes lesz pont ezen a napon kinyomni magából. Még az sem gond neki, hogy amúgy csak január közepére lenne kiírva.

Az újdonsült nagyszülők már egyenesen a kórház felé vették az irányt, mert ha vacsora ugyan nem is lesz, az azért eltökélt szándékuk volt, hogy egy közös fotót készítsenek az unokával. Ott van az a nagy üres folt a tévé fölött, úgyhogy nem is olyan nagy baj, hogy nem kell még három hetet várni, míg rátehetnek valamit. A portán azonban nem engedték tovább őket. Persze csupa nevetséges okokra hivatkoztak, minthogy járvány van, és ez az előírás. Hát ki írja azt az előírást, ha nem maga a kórház, és amúgy meg nekik épp az első unokájuk születik, aki miatt 60 kilométert autóztak és még csak egy előzetes e-mailt sem küldött nekik az orvos arról, hogy nem mehetnek be. De most aztán várhatja a hálapénzt. Elvégre tehetnek ők arról, hogy koraszülött lett az unoka? Meg különben is, ki az a bolond, aki egy világjárvány közepén vállal gyereket? Évekkel ezelőtt megmondták az Andikának, hogy szülnie kellene, biztos az Ádika is korábban megkérte volna a kezét, ha nem csak a kifogáskereséssel lett volna elfoglalva, mint az az endometrózsa, vagy micsoda, holott mindenki tudja, hogy ez fejben dől el. Az az orvos is megmondta az előadáson a faluházban, és itt a bizonyíték: most, hogy komolyan gondolta, sikerült is neki teherbe esni. De hát ebben sem tudta meghazudtolni magát, és a járvány közepére időzítette a szülést, ráadásul három héttel korábban mint kellett volna. Régen még az ünnepléssel telt a szenteste, most viszont csak a bosszankodás van mindenen.

Éjfélre megszületett a kis Soma, habár az anyja Krisztiánnak szerette volna nevezni, hogy kicsit megtartsák az ünnep lelkületét, de Ádám sziklaszilárdan kijelentette, hogy ennek a karácsonynak már úgyis mindegy, ő mostanra elengedte, és amúgy majd lesz ünnep jövőre is, de ez a csenevész, fejletlen gyerek kizárt, hogy meg tudna felelni egy olyan magasztos név elvárásainak, mint a Krisztián. A nővér ugyan fáradhatatlanul ismételte, mi több egyenesen mantrázta, hogy megfelelőek a méretei és húsz nap eltéréssel hivatalosan nem is minősül koraszülöttnek, csak azt az apróságot nem vette figyelembe, hogy ő, Ádám az apja ennek a gyereknek, úgyhogy csak jobban ismeri, mint egy idegen. És ő tudta, hogy január közepére volt kiírva, ha viszont ennél korábban jön, ráadásul olyan apró-cseprő problémák is kizökkentik a fejlődésből, mint az ablakpucolás, akkor egyértelműen baj van.

Szegény Ádi. Érezte, hogy ebből már nincs visszaút, és elhatározta, hogy felelősségteljes férfiként fog viselkedni. Ahogy eddig is. Hiszen nem hitegette Andit eljegyzéssel, meg házassági tervekkel. Megmondta, hogy csak akkor venné el, ha véletlenül teherbe esne, amire lássuk be, nem sok esély volt. De megtörtént, és ő most derekasan vállalta az ezzel járó terheket még úgy is, hogy a gyerek sajnos túlnyomórészt Andi génjeit örökölte, ami egyértelműen megnyilvánult satnya termetében, mélabús, bamba, üres tekintetében és a puszta tényben, hogy még a születést, ezt az elemi folyamatot, amit az Isten szerelmére, minden, de minden épeszű gyerek normálisan végig tud csinálni, ő még ezt is képes volt elszúrni.

Somán később is rendszeresen mutatkoztak a visszamaradottság határozott jelei, minthogy azon túl, hogy idejekorán világra jött, semmi egyéb nem sikerült neki a kortársait megelőzően. Legalább három hetes volt, mire a méretei elérték egy tisztességes újszülöttét, majd több mint egyéves koráig fel sem állt, kizárólag négykézláb közlekedett és hiába mondták, mi több, ordították a szülei, hogy ne nyúlkáljon a konnektorba és ne szórja tele virágfölddel a nappalit, ő képtelen volt megérteni ezeket az egyszerű és észszerű intelmeket.

Ádám szenvedett. De ki ne tört volna meg ilyen teher alatt, miközben nap nap után szembesült azzal, hogy a szomszédban élő Franciska normális gyereket tudott szülni, és széles csípője, ami egykor pont hogy távol tartotta Ádámot, most olyan csábítóan ringott a babakocsi mögött, hogy férfi legyen a talpán, aki ellen tudott volna állni neki. De ki okolhatná a nyughatatlan férfilelket, amely evolúciós ösztönként törekszik a fejlődésre minden téren? Mert ahogy egy véletlen fogant gyermek génjeit, úgy az ösztönöket sem lehet megregulázni, ám ő őszinte és végletekig korrekt ember lévén mindent elmondott Andinak azután az éjszaka után.

Soma szülei elváltak, de ahogy az egyéb dolgokhoz, úgy feltehetően ehhez is hetek, sőt hónapok kellettek, mire lassú észjárásával fel tudta fogni. S ahelyett, hogy örült volna újdonsült mostohatestvérének, akire példakép gyanánt is tekinthetett volna, ő továbbra is a lázadás útját járta. Ennek egyik kicsúcsosodása volt, mikor a nadrágjába vizelt éppen az óvodai kirándulás napján, amivel apját olyannyira feldühítette, hogy az a kétheti látogatásokat havi egyre ritkította.

– Csalódás. Minden nap csalódás vele – magyarázta Franciskának döntését. – Úgy képzeltem, hogy focizni, meg autót szerelni fogok a fiammal. De ezzel nem lehet, semmire sem jó. A múlt hónapban is próbáltam, de csak mindent elejt meg tönkretesz.

– Próbálkozni kell – felelte együttérzőn. – Nem – vágta rá Ádám határozottan –, itt már az nem elég. Vannak dolgok, amiket el kell engedni. Mi a jobb neki: egy apa, akinek soha nem érhet fel az elvárásaihoz, vagy a szabadság, hogy lehet bármi? El kell őt engedni. Nekem még lehet másik fiam, ő viszont nem fog megváltozni. Andi elrontotta őt már a születése pillanatában, és azóta is folyamatosan.