halott aligátorok nyálkás bőrébe bújva minden kinyilatkoztatás hazugság s a hazugság városaiban égig nyújtóznak a pontházak a nyakaszegett reggel sápatag mámorában minden kimondott szó a kimondatlanra hajaz és minden szavam hazugság hol a természet termetes istennője megszabadít minket a kákabélű képmutatás szólamaitól álmos leánykák szemük dörzsölik harmatfehér ruhában ez a költészet reggele és lesz-e éjfél vagy csak illúzió a viharos idő vörös madarai átröpülnek a józanság tava fölött és bepisilt múzsák üzeneteit viszik szét hetedhétország íme a becsapott polgárok íme a falánk költők harmóniacirkusza mikor félbeszakad az adás az elefántcsonttévétoronyba zárt költő kinyit egy doboz kólát belekortyol és a véres kapun engedj be anyu ha majd visszatérek a hengerek és gömbök harmóniájába magammal kell vinnem egy titkot hogy bennem bontakozhasson ki és akkor rám omlik a szürke égbolt viaszosan csüng le fülemről a bánat egy légüres bakancs pottyan le a mennyből egy kutya vonyít a mélyből piros pöttyökkel van kirakva a tabló mindjárt lejár a rím megint reggel és metró és metró éles följajdulás a szaporodás bálnatüdejében hánykolódó csónakot látok benne a bánat szalmakalapos embere és horizontot látok ami a vég pinájáig hatol életünk egy pont a tátongó messzeség színén elszaródik végül minden ambíció de hol vagyunk mi és hányszor trombitál új életet a halál az optimizmus felkelő nap és bennem kicsi rigókként kavarognak vívódó múltak mankós suttogásai mint rímek az édenből hogy végül mi is rímmé zsugorodjunk ebben a percnyi cellában piros fülű muzsikus csüng a bal fülemen az elmúlás almáját eszem rímmé zsugorodik isten és a hiány prostituáltnak áll hosszú cigit szív kell hozzá hetven esztendő és a henger végén a boldogság bugyijában újra a bánat szalmakalapos emberkéje bámul maga elé kellene egy megérkezés akármilyen hamis kezdjük mondjuk a péksráccal és most higgyük azt hogy ez tényleg egy megérkezés úgyis el fog múlni amint ez a pár röpke perc bugyit vált itt a péksrác van neki pékillatú reggele újságosbódé a háta mögött élethű díszlet ami a jelenlétről szól hájas asszonyok kúrogatásáról akik újabb borjakat ellenek a múlandóságnak de én már bele se tudom magam élni mert visszaverődik a napfény messze vagyok én már a tájtól a falnak támasztott létra vajon eldől-e és tényleg végtelen-e a fal slejm reggel pékillatrealitás a kurva életbe a kurva életbe rozália1 hát mért nem bírsz meghalni végre
1Ld. Bada Tibor: Szabó Rozáliát agyonbaszta a villám