Címke: tandem

szeptember 19, 2022 | Ujvarad Admin | Hírek | Rovatok
MEGOSZTOM

Élő Tandem a Gerhardinumban

Még 2019-ben a Várad folyóiratban indított Tandem címmel rovatot Magyari Sára, aki hónapról hónapra választott egy-egy közérdeklődésre számító kulturális, társadalmi témát, hozzá pedig a szakterületen jártas szerzőtársat. A két szöveg olykor kiegészítette egymást, olykor vitát kínált, vagy „csak” kommunikált, ám mindenképpen különböző megközelítéseket kínált a rovatgazdától, illetve a terület avatott szakemberétől. A sorozat 2021 márciusától immár az Újvárad hasábjain folytatódott.

Az idei Temesvári Magyar Napokon, 2022. szeptember 24-én, szombaton 17 órától a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceumban kínálnak Élő Tandem címmel hangulatos beszélgetést. Szűcs László faggatja a rovat indítóját, Magyari Sára nyelvészt, újságírót, a Partiumi Keresztény Egyetem docensét, illetve a szerzők közül Albert Dénes újságírót, Kovács Pap Ibolya református lelkipásztort, Gábos-Foarță Ildikó műfordítót, Kocsik Zoltán plébánost, Mátray László színművészt, Nagy-György Tamás építőmérnököt, Somogyi Attila programfelelőst.

A temesvári Start Iroda és a Holnap Kulturális Egyesület közös rendezvénye koccintással zárul, Mados Attila bihardiószegi borász jóvoltából. A Gerhardinum éttermében zajló interaktív találkozóra minden érdeklődőt szeretettel várunk.

augusztus 12, 2022 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Fesztivál aktivál

Jön a nyár, jönnek a fesztiválok, táborok, város- és falunapok. A benti, kisebb rendezvényekről áttérünk a kinti, nagyobb tömegeket megmozgatókra. A júliusi melegben arról tandemezünk, hogyan is szervezünk meg jól kisebb-nagyobb programokat. Mi kell ahhoz, hogy egy rendezvény profi legyen? És min csúszhatunk el? Milyen tudásra, készségekre, képességekre van szükségünk ahhoz, hogy kinyüzsögjünk magunkból jobb-rosszabb kínálatot? Manapság, mikor pótolni akarjuk az elmúlt két év kovid miatti eseménykieséseit, mire figyeljünk, hogy ne csak mennyiséget, hanem minőséget is produkáljunk?

(Somogyi Attila)

Az Újvárad tandemezésre kért fel. Soha nem „tandemeztem”, először a tandem-kerékpározás jutott róla eszembe, amihez mindeddig szintén nem volt szerencsém. Nem lehet ez olyan nagy ördöngösség, mondtam magamnak, mikor a megkeresés történt, csak el kell indulni, tekerni a pedálokat, biztos kézzel tartani a kormányt, állandóan összpontosítani, figyelni előre, jobbra és balra, lehetőleg hátra is, majd bízni benne, hogy rendben lesz minden. S így megy a dolog… Valahogy ez történik az első rendezvényszervezés esetén is: neki kell állni, és csinálni, mert valahogy lesz, és biztosan egyre jobb lesz, hisz’ belejövünk ebbe is, mint annyi minden másba, amitől eleinte talán félünk egy kicsit, de ahogy telik az idő, úgy barátkozunk meg vele. Úgy hiszem, nem a rendezvényszervezés kiskátéját kellene itt összefoglalnom, mert nem lehet ennek kerete a tandemrovat, inkább egy személyes megközelítést kell vázolnom mindarról, amit rendezvények szervezéséről gondolok. Remélem, megfelelek majd a szöveges párban biciklizős elvárásainak. 

Nem tudom, van-e egyáltalán olyan, hogy profi rendezvény. Ugyanis távolról sem biztos, hogy ami – úgymond – profinak néz ki a résztvevő szemszögéből, az ugyanolyan kifogástalan a szervező oldaláról szemlélve is. Nagyon sok apróság, kisebb-nagyobb részlet nem világos a külvilág előtt, mert ezeket csak mi, a szervezők látjuk. Talán akkor mondható profinak egy rendezvény, amikor találkozik a szervezők részéről szolgáltatott tartalom és minőség a választott célcsoportok elvárásaival. Elég száraz ez a projektnyelvezetből kiragadott kép, de kifejezi a lényeget: profi az a rendezvény (legyen kicsi vagy nagy), amelyik működik. És akkor működik, ha pontosan és gondosan elő van készítve, ha a fogaskerekek szépen, simán kapcsolódnak egymásba, miközben a jelenlévők észre sem veszik, miként működik a háttérben a gépezet, csak jól érzik magukat, hasznosnak érzik mindazt, ami történik, valahogy többként távoznak, mint amilyenként odajöttek

A jó kommunikáció és az empátia elengedhetetlen egy rendezvény szervezése esetén. Jut eszembe egy kedves és vicces történet, melynek főszereplője voltam, azóta is többször említem, hisz tanulságos. Valahányadik Tusványost szerveztük, pár nappal a rendezvény előtt mi már „építettük a tábort”, a kiskereskedők is érkeztek lassan, mindenik a maga különbejáratú, ügyes és bajos gondjával, amit értelemszerűen mindig a szervezők oldanak meg. Valami átmeneti gubanc ált elő, folyamatában kellett rendezni néhány dolgot, ezalatt pedig a kiskereskedőket, az árusokat folyamatosan „kezelni”. Az aggódókat megnyugtattam, minden egyenesbe kerül, csak egy kis türelem, „meg kell inni egy kávét”, és hamar megoldjuk. Ez bevált, működött, mindenkinek ezt mondtam, nyugalom, „meg kell inni egy kávét”, és minden rendbe fog jönni. Mindaddig, míg a sokadik – már rutinból előadott – kávéra utalásomra egyszer az volt a kissé felháborodott válasz, hogy „jó, de még egyet!?” Tanulság az, hogy amennyiben szervezők vagyunk, legyen bennünk együttérzés mindenki gondja iránt, figyeljünk mindenki bajára, oldjuk meg ezeket, legalábbis tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy egyenesbe kerüljenek a dolgok, kommunikáljunk hatékonyan, és ha a helyzet azt kívánja, „igyunk meg egy kávét, míg minden meg nem oldódik.” 

Tény, hogy a covid-időszak alatt finoman fogalmazva is visszafogottabb volt világszerte a rendezvénykínálat. A korlátozások feloldása után hajlamosak vagyunk azt érezni, hogy kiéheztünk a nagy- és kisrendezvényekre egyaránt, ezek hiányoztak az életünkből, de most visszatértek, és mi fejest ugorhatunk nem csupán kisebb-nagyobb programokba, hanem egyenesen a fesztiválszezonba is. Talán igaz is valamilyen szempontból, nem állnak még rendelkezésre mérhető adatok e tekintetben, viszont én azt látom, érzem, hogy visszatértünk oda, ahonnan elindultunk, mintha mi sem történt volna velünk az elmúlt két év során: ugyanazt a felszabadult fesztiválvágyat látom, mint két éve, a nagy világfelfordulás előtt. Nem tudom nyugodt szívvel azt írni, hogy a koronavírus időszaka utáni magunkra találás valamilyen pozitív hozadékkal járt. Egyelőre nem látom sem a jó irányú, sem a visszafelé mutató változásokat, csak remélni tudom, hogy – mint az élet egyéb területén is – tanultunk abból, amit a járványidőszak jelentett az életünkben. Ha mást nem is, remélem, legalább a digitális megoldásokat szélesebb területen alkalmazzuk majd, megértjük azt, hogy nem ellenünk dolgozik a virtuális tér és minden digitális eszköz, hanem értünk. 

Mire figyeljünk egy rendezvényszervezés idején? Lehetőleg mindenre. Előkészítés, tervezés, különböző forgatókönyvekkel való készülés, rugalmasság, alkalmazkodókészség, empátia és jó kommunikáció egyaránt elengedhetetlen. Persze, kell egy jó és jól működő csapat is, mert egyedül nehéz, és sokat segít az is, ha elolvasunk néhány témába vágó könyvet, ha képzéseken veszünk részt. De a puding próbája mindig az evés, ezt ne feledjük… Végül nagyon fontos, talán a legfontosabb minden rendezvényszervezés esetén az igényesség: a minőségre és szakszerűségre való folyamatos törekvés. 

(Magyari Sára)

Az ördög a részletekben lakik – gyakran halljuk, mondjuk, de aki szervezett már kisebb-nagyobb rendezvényt, az tudja, hogy ez pontosan így is van. Amikor nyüzsöghetnékem támad, azaz szervezhetnékem, akkor nem elég a forgatókönyv, az ellenőrző lista, a határidőnapló, a közvetett és közvetlen célcsoport, kell valamilyen aprólékos figyelem is, egyfajta minuciozitás, amivel nemcsak át-, hanem be is látjuk a dolgokat, és kell az is, hogy minden pillanatban ugrásra készen álljunk.

A jól megszervezett eseményhez szerintem három dologra érdemes odafigyelni: (a) legyen jól előkészített, azaz nem elég tudni, mit szeretnék megvalósítani (könyvbemutatót, tábort, konferenciát, sörfesztivált), hol (helyszínek), kiknek (célcsoport), mikor (megfelelő időpont), miből (anyagi, humán, logisztikai erőforrások), de fontos alaposan átnézni, bejárni, kipróbálni a helyszíneket, a technikát, még a csapattársakat is, mert például egy rendezvény alatt gyakran karcoljuk majd egymást, fáradtak leszünk, esetleg morcosak. Kell tudni, kibír-e engem a másik és én őt. (b) Álljunk bevetésre készen, azaz fel kell készülni arra, amire nem lehet felkészülni. Főleg nagyobb, hosszabb rendezvények esetében érzékelem azt, hogy kell az a fajta rugalmasság és derű, amivel szemlélem és lereagálom az eseményeket akkor is, ha beüt a krach. Mert a legtöbb esetben ez meg fog történni! (c) Legyen egy másik szem is, azaz át kell adni az ellenőrzést néha társaknak, vagy legalább kikérdezni őket, mit szólnak, gondolnak a dolgokról. Mert több szem többet lát alapon, könnyebben kijavíthatunk csúszásokat.

Emlékszem, egyik kezdő rendezvényemen a temesvári ifjúsági ház nagyszínpadán kerültem bajba. Jótékonysági estet szerveztünk, több százan ültek a nézőtéren, híres-nevezetes meghívottak léptek föl; az egész csapat tett-vett, mindenkinek jól meghatározott feladata volt. Előtte végigjártuk a terepet, elvileg átláttuk, mire, kire, hol, mikor lesz szükség, de arra valahogy senki sem gondolt, hogyan fog felgördülni a bársonyfüggöny. Annak idején ez még nem gombnyomásra ment. Mindenféle előkelő feladatom volt, így rajtam is díszruha, tűsarkú – ahogyan az illik. Aztán mégis azon kaptam magam, hogy két „fontos” feladat között én kurblizom a függönyt le-fel. Életemben nem gondoltam, hogy az a tekerés olyan nehéz művelet! Azt sem, hogy utána napokig olyan izomlázam lesz, hogy megemelni sem tudtam a karom, a vállam. Egyike a legtanulságosabb történeteimnek. 

Azóta több rendezvényen vagyunk túl: gyermek, ifjúsági, kulturális, szociális, tudományos; hazaiak, külföldiek. Voltak nagyon jó csapatok, és voltak rettenetesek. Mára kialakult az a mag, akivel érdemes és lehet is együttdolgozni – varázsolni, teremteni.

Ma már tanítom is a rendezvényszervezést, és kuncogok a nemlétező bajuszkám alatt, mikor a tantermi feladatoknál belecsúsznak a fiatalok kisebb-nagyobb problémákba: például nem gondolják át, ha egy busznyi embert fogadunk, hol áll meg, hol parkol a busz; ártatlanul „megszervezik”, hogy majd anyu és apu főz a vendégeknek – három napig, mind a kétszáznak. 

Aztán látom őket, mikor kikerülnek a valós helyzetekbe, és próbálkoznak. Néha felhívnak, megkérdezik a véleményem, a segítségem kérik egy s másban. Teszik a dolgukat – szép rendezvényekkel, kisebb-nagyobb bonyodalmakkal, de lelkesen, hatásosan. A profizmus pedig majd lassan kialakul. Előtte néhányszor el kell esni. S majd fel kell állni. Szerintem a minőséghez lassan, idővel lehet csak hozzánőni! 

Somogyi Attila 1975, Temesvár, Bolyai János Szakkollégium – Temesvár, szakmai programfelelős

A borítókép a 30. Festum Varadinumon készült, Vigh László Miklós fotója.

július 5, 2022 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Fiúk, lányok. Gyöngyvirágok?

Nem Kiss Jenő gyermekverses kötetéről lesz szó mostani írásunkban, hanem a nemzetközi gyereknap alkalmából arról tandemezünk, milyen különbségeket észlelünk a kisfiúk és kislányok nevelésekor. Milyen alapvető viselkedési mintázatok mutatkoznak meg már kisgyermekkorban? Ezen a napon a gyermekek jóléte is előkerül, nem csak testi értelemben. Mostani tandemezésünk témája, hogy vajon ehhez a jóléthez szükséges-e tudatosítani a bennünk futó nemi alapprogramokat vagy inkább tegyünk úgy, mintha ezek nem is léteznének…

(Föedl Nóra)

Szeretem azt hinni magamról, hogy pedagógusként elfogadó vagyok a rám bízott gyerekek különbözőségét illetően. Sőt, azt gondolom, aki nem elég együttérző, vagy akár elnéző, az nem fogja magát jól érezni a bőrében ezen a pályán. 

Az otthon azonban egy teljesen más hadszíntér, hiszen, amíg az iskolában lehet érvelni, indokolni, hogy mit miért akarok, addig ez egy jelenleg hároméves nőszeméllyel nem mindig járható út. Persze, délelőtt még bájos történeteket tudok kitalálni, de este, némileg megviselten, már nehezebb újabb állatok, csodalények bőrébe bújva, hőstettekkel előállni, érvként. A legaljasabb aduászoktól viszont, be kell vallanom, nem riadok vissza, mint például: „ha ezt a Mikulás/Jézuska/húsvéti nyúl” meglátja. Húha, jön a nyá! Valaki?

A mindenkori történelmi korokra visszatekintve, a ma fejlett és fejlődő országokban a legklasszabb, akarom mondani überkirály, atomzsír gyereknek lenni. Bölcsőhalál, gyermekbénulás és borzalmas társaik jóformán a múlt ködébe vesztek, valamint a szegénység sem a 19. századi értelemben kerül a statisztikákba. Ezzel szemben az az elvi kavalkád, amivel már egy kisgyerek is találkozik, felnőttek számára is embert próbáló. Általános iskolában tanítok, alsóban és felsőben is, így ez az a paletta, amit jobban ismerek, de a már említett Júliám három éve alatt a szülői koncepciók garmadája özönlött ránk. 

Nem is olyan rég a déd- és nagyszüleink életének ritmusát nemcsak az évszakok és napok váltakozása határozta meg, hanem az egyes napok feladatainak sorrendje is. Mindenki tudta például, mikor illik nagymosást tartani, sőt egy sváb dalocska arra is vetemedik, hogy elzengje, melyik nap mit főzzek. A dologtiltó napok, az ünnepek rítusai nemcsak keretet adtak, de biztonságérzetet is. A nem túl szerencsés tény, hogy 40 felett lettem szülő, egyik pozitív hozadéka, hogy kiforrottabb elveim, ha jobban tetszik, mániáim is vannak, mint a húsz évvel ezelőtti önmagamnak. De el tudom képzelni, hogy egy fiatal, bizonytalan anyuka milyen lelki tusákat vív eleinte, amelyek, lássuk be, a gyereken csapódnak le.

Kezdődik a természetes szülés versus császárral (mintha utólag ezen lehetne változtatni bármit is), kit meddig szoptattak, tápszer-anyatej csata, bio hozzátáplálás, szülőkkel együttalvással, majd folytatódik azzal, hogy mikor ehet először cukrot, nézheti először You Tube-on Halász Juditot és nézhet-e Bogyó és Babócát. Van, ahol a televízió a blaszfémia szinonimája, van, ahol ki sem kapcsolják. Mindez csak a jéghegy csúcsa. Ha az egymás véleményének iskolapéldájáról akarnak disszertációt írni, véletlenül se olvassák el a kismamacsoportok kommentjeit.

Később a kör persze csak tágul. Ott vannak a játékok. A Montessori-elv szerint csak néhány játék legyen elől, az igényes, fából készült játékokra egy tetemes vagyont kell szánni, de elérkezünk egy sarkalatos ponthoz is, a fiús vagy lányos játékok polémiához. Kaphat-e babát egy kisfiú? Mi legyen, ha a kislányunk nem babázik, ellenben egész nap berregve tologatja a kisautóit? Vegyünk-e játékfegyvert a gyereknek? Ki adja meg a jó választ: mi vagy a gyerekünk? Pedagógusként engedhetem-e, hogy a gyerek a zsebpénzét a kiránduláson kardra költse, amikor tudom, hogy a szülők ellenzik, de másik három cimborája már megvette?

Lehet, megérne egy misét egy olyan felmérés készítése, hogy egy-egy pedagógus fiúkat vagy lányokat szeret-e jobban oktatni. Én összesítésben a fiúk pártján állok. Az indok: a fiúk zöme egyszerűbben kezelhető, alig vannak játszmák. Az egymás közötti konfliktusaikat is letisztultabban kezelik, nem gondolják túl, nem rágódnak, gyártanak elméleteket. Sőt, ha valaki igazán remekül akar szórakozni, az hallgasson bele érdeklődő, értelmes kamaszfiúk beszélgetésébe, egymás kóstolgatásába. 

Anyaként szeretném a lányomat a nőiességében erősíteni, ugyanakkor a saját árnyékomon sem tudok átlépni. Nem vagyok a rózsaszín lelkes rajongója, de be kell látni, a tény, hogy a gyereknek is van szabad akarata (de még mekkora) ez a szín (na, jó, hívjuk színnek) megkerülhetetlen. Bájos, aranyos, dacos, kategorikus lányommal már jócskán vannak élményeink az öltözéssel kapcsolatban. Az első meglepetés másfél éves korában ért minket egy boltban, ahol nemes egyszerűséggel lekapott egy szerinte neki való felsőt, bedobta a kosárba, és hihetetlen sebességgel vonszolta a kasszák irányába. 

Az alsós kisfiúk, tapasztalatom szerint, a legegyszerűbben öltöztethetők. Anya ezt készítette ki, azért így öltözött. Ők ellenben azok, akik az új ruháikat hetekig nem ismerik meg, akkor is vehemensen tagadnak, ha bele van írva a nevük. A kislányok egy részén már az iskolába lépésnél látszik, milyen párbeszédek zajlottak le otthon. A szülők ugyanis az időjárásra és a józan észre hallgatva meleg nadrágot adnak lánykájukra, aki azonban már hajnalok hajnalán királylánynak látja magát, így a cicanadrág-pulcsi kombinációra felvesz valami csillogót vagy tüllt.

Aztán az évek során ezek a tündérek és királylányok szépen lassan átalakulnak varjakká. Jobb esetben dolmányossá, így a fekete mellé kerül egy kis szürke is. Nem tudom, a tyúk vagy a tojás, de ha kamaszok által preferált ruhaüzletekbe kirándulnának, hamar észre fogják venni, hogy eltűnnek a színek. 

Mire iskolába kerülnek, már sok a befolyásoló tényező, addigra már így vagy úgy a környezet megtanította a gyerekeknek, hogy milyen egy kislány, avagy egy kisfiú, illetve még mindig hangsúlyos sok családban az „ilyet egy kislány/kisfiú nem csinál” mantra. 

A lányommal hihetetlen tapasztalás, hogy mennyire nő. Körülbelül másfél éves volt, amikorra kifejlesztett egy olyan nézést, hogy szinte bármit kérhet az apjától, ő elbűvölten teljesíti. Szerencsére sikerült egy olyan hisztit megörökíteni, abból az igazi földön fetrengős, ordítós fajtából, amikor egy pillanatra abbahagyva, észrevette, hogy a szandálja elmozdult. Abbahagyva az ordítást elrendezgette, majd üvöltött és süvöltött tovább. De ámulatba ejt a gondoskodása is, épp, hogy járni kezdett, már etette, altatta a babáit. Nem volt még kétéves, amikor egy baráti család kisbabáját látogattuk meg. Miután megkérdezte – a család nem kis döbbenetére –, hogy meleg-e valóban a tápszer, ő akarta etetni a pár hetes csecsemőt.

Mindegy, fiú vagy lány, ha az ember egy, vagy akár ötéves, egy biztos pont mindenképpen van: a kukásautó. Azt kell mondanom, amióta a lányom érdeklődésének középpontjába kerültek, azóta én is odavagyok a kukásainkért. Ha meglátják Julcsit az ablakban, integetnek, jobb napokon, amikor a túloldalon vannak, akkor is. Lánykám karriertervei közt is szerepel egy sajátos változat: „Ha nagy leszek, kukásautó-vezető leszek. Amíg hátul pakolnak, addig én elöl olvasok!”

(Magyari Sára)

Aki gyerekekkel foglalkozik, mármint hús-vér gyerekekkel, és nem csak elméletben ismeri őket, biztosan látott már olyat, hogy a kislányok már pár éves korukban is pörögnek a ruhácskájukban, szépítik magukat, öntudatosan fordítanak hátat valakinek, aki megbántja őket. A fiúcskák pedig előszeretettel burrogtatják a kisautókat, másznak fára, cipelnek mindenféle vizesüveget egyik sarokból a másikba. Ezek sztereotípiák. Vagy azok is lehetnének, ha nem ez lenne a gyakoribb viselkedés. Persze vannak kivételek – igen kevesen, de vannak.  

Gyerekekről tandemezünk. Mondjuk úgy a 3-5 évesekről. Azért érdekes ez a kor számomra, mert ilyenkor még erősen működnek az úgynevezett nemi alapprogramok, miközben az identitás messze nem alakult ki. Elvileg már működik a felnőttek utánzása, de ha belelátunk egy-egy család életébe, sokszor rácsodálkozunk: hát ezt meg kitől tanulta a gyerek?! Tény, hogy „a gyerek” sok mindent tanul, de az is tény, sok mindent zsigerből tesz. Kutatások bizonyítják, hogy a körülbelül kéthónapos magzatnál már megkezdődik a nemi hormon termelődése, elkezd kialakulni a férfi vagy női agyszerkezet, ami sok mindenben különbözik. Aztán pár napos babáknál megfigyelhető már a nemi viselkedés sajátossága: például a kislányok a fény-árnyék játékra, az egymáshoz való viszonyulásra koncentrálnak, a kisfiúk arra figyelnek inkább a játékok és azok mozgása során, hogy azok élesek-e, hegyesek-e, gyorsak-e vagy lassúak, azaz veszélyesek vagy sem. Két különböző program aktiválódik: a fiúknál a védelmezésért felelős program, a lányoknál az érzelmek felismeréséért, a gondoskodásért felelős program. Aztán majd jön a nevelés, a minta, és ezek vagy erősebben, vagy gyengébben lesznek jelen az életünkben, de a mélyben ott vannak, és hatnak.

Az egyik kedvenc megfigyelésem, amikor egy benzinkúthoz bejött egy pár a 9-10 éves forma fiukkal. Vásároltak három félliteres üdítőt. Anyu áll a kasszánál, fizet, mellette a fia, aki elvenné a másfél liter folyadékot, és egyenes tartással cipelné kifele, mikor mama ráüvölt: Hagyd! Majd én! És belepréseli a három üveget a ridiküljébe. Mindennapi jelenet, de izgalmas a tanulság. Anyu házisárkány és házi rabszolga egyben, majd ő mindent megcsinál, és bele is hal a sok melóba. Apu (már) nem segít, nem is fizet, mert ő vagy papucs, vagy basa, de semmiképpen sem társ. Kölyök pedig így válik kiszolgált basává papucsszerű beütésekkel. 

Szülői értekezleteken sokszor kellett mondani, hagyják a szülők a gyermekeiket „kibontakozni”. Hagyják a fiúkat férfivá érni, a lányokat nővé. Átlagosan a férfitest felső része háromszor erősebb, mint a női test felső része, a lábak pedig kétszer erősebbek. Ezért cipelik a férfiak a nehezebb dolgokat. Nem azért, mert így illik, hanem azért illik így, mert ő képes rá mindenféle szenvedés nélkül. Ha pedig kap egy kis dicséretet, ha megdicsérjük, milyen erős, akkor az ereje megtízszereződik. Félreértés ne essék, a nők is képesek cipelni, nehéz dolgokat. Csak ennek hosszútávon meglesz a böjtje. 

Tanítóként is, majd tanárként is észleltem már, hogy nem a kognitív képességeikben különböznek a fiúk és a lányok, sokkal inkább valami másban: például a munkához való viszonyban, abban, hogy másképp lehet őket motiválni, a világ dolgaihoz való viszonyulásokban. Ma, kutatóként ezt úgy mondanám, hogy másképp észlelik a valóságot a fiúk és másképp a lányok. Nem lehet és nem is szabad azt mondani, hogy az egyik jobb a másiknál, vagy a másik értékesebb az egyiknél. Nem. Másképp. Méghozzá kiegészítőleg. Valahogyan úgy mondanám, hogy a világ egyik felét látja a férfi, a másik felét a nő. Az agyi struktúra miatt. Ugyanaz az információ más jelentést kap a fiúgyermek agyában, mint a kislányéban. Más területeket aktivizál egy-egy információ.

Persze idővel a gyerek megtanul a normákhoz igazodni. Az éppen aktuális normához, amely mostanság inkább ideológiai alapú, mintsem a természetes működés, az alapprogram hozadéka. Sok mindent el tudunk magunkban nyomni, van, amit el is kell. Nem haraphatom meg négyévesen a szomszéd kisfiú kezét, és huszonévesen sem lőhetek le bárkit, aki engem bánt. Illetve, ha megteszem, annak negatív következménye lesz rám nézve is, és a másikra nézve is.

A gyermekek jóléte nem csak a fizikai állapotukra vonatkozik, ez csak a biológiai életben maradás minimuma. A jóléthez az is hozzátartozik, hogy olyan körülmények között élhet, ahol megtanulja kihozni önmagából az önmagához méltó életet. Azaz a képességei, készségei és alapprogramjai működésével összhangban él. Amikor a lányokkal elhitetjük, hogy valaki vagy szép, vagy okos – akkor inkább nem akarnak szépek lenni. És nézzük meg a mai divatot, mit tesz a lánykákkal. Amikor a fiúk úgy nőnek fel, hogy a fizikai erő, az erős hang agresszív, és vagy izmos, de bunkó, vagy nyápic, de okos, akkor nem tud mit kezdeni a fiatal felnőtt a pattanásig feszülő izmaival. Inkább eszik még egy kicsit, és még játszik egyet a gép előtt. Ezek nem tudatos választások. De egyre szomorúbb emberi sorsok. S mi tehetünk úgy, mintha az alapprogramjaink nem üzemelnének. Tehetünk. Tehetünk?

Föedl Nóra (1975, Nagyvárad) tanító és némettanár. Nagyváradon és Budapesten tanított német nemzetiségi iskolában, jelenleg GYES-en van 3 éves lányával, Júliával.

június 13, 2022 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Sajtószabadságról – emberül

Májusban van a nemzetközi sajtószabadság napja. Most arról tandemezünk, mit jelenthet a sajtószabadság fogalma. Volt-e olyan időszak a múltban, amikor ez meg is valósult? Úgy, ahogyan elképzeljük – mi, most. Vajon az internet megjelenése hogyan járul(t) hozzá a sajtószabadság megvalósulásához vagy ellehetetlenítéséhez? És vajon képes lenne-e az ember megbirkózni avval a sajtószabadsággal, amelyet hangosan vagy halkan ugyan, de hiányol?

(Albert Dénes)

Fél éven át húzódó vita után, 1695. április 10-én a brit parlament két háza megegyezett, hogy nem hosszabbítják meg a sajtótermékek engedélyezéséről szóló legutóbbi, 1644-es törvényt. Ha úgy tetszik, tekinthetjük ezt a napot a sajtószabadság születésnapjának.

Szűkebb térségünkre tekintve, azt minden gyerek már viszonylag korán megtanulja, hogy az 1848. március 15-i tizenkét pont közül az első: „Kívánjuk a’ sajtó szabadságát, a censura eltörlését.” Nem tartozik ide, úgyhogy csak futólag jegyzem meg: a maga idejében ez nem volt különösebben forradalmi gondolat. Hogy csak egy példát mondjak, a nők szavazati jogának követelése lett volna igazán forradalmi.

Mivel maga a szó nem nagyon szorul magyarázatra, a legtöbben tudni véljük, hogy mit is jelent a sajtószabadság fogalma. Mint nagyon sok más, látszólag egyszerű fogalom, valójában ez is egy bonyolultabb összefüggésrendszer része. A sajtószabadság ugyanis egy hármas fogalomegyüttes nélkülözhetetlen darabja. A másik kettő a képviseleti demokrácia és a hatalmi ágak szétválasztása.

Éppen ezért, igazán csak demokratikus jogállami keretek között értelmezhető. Az arab világ egy részében ma is meghatározó, vallási törvényeken alapuló monarchiákban a klasszikus nyugati értelmezésnek nincs talaja.

Demokráciákban a szavazók akkor tudnak igazán értelmes és mérvadó módon választani az őket képviselni kívánó erők közül, ha a lehető legtöbb és hiteles értesülés áll rendelkezésükre. Minél messzebbre megyünk vissza a(z akkor még csak nyomtatott) sajtó történetében, a pontos és hiteles információnak annál nagyobb a szerepe.

Az elektromos távíró elterjedéséig a hírek – néhány olyan ritka kivételtől eltekintve, mint a Kínai Nagy Fal jelzőtüzei – a lovas futár, majd a gőzvasút, tengeren a vitorlás hajó sebességével jutottak el a világ egyik pontjáról a másikra. Az újság akkor volt igazi újság, amikor politikai és pénzügyi birodalmak sorsa múlott a híreken.

Érthető tehát, hogy a mindenkori politikai és gazdasági hatalmak igyekeztek uralmuk alatt tartani – vagy legalább befolyásolni – a sajtót. A képviseleti demokráciák fokozatos térnyerésével párhuzamosan, a huszadik század első évtizedeire a sajtó annyira megerősödött és akkora hitele lett, hogy a sajtószabadság gondolata kiteljesedni látszott.

Ezt törte azután derékba a kommunista és fasiszta rendszerek (majdnem) teljes uralma a nyilvánosság minden formája felett, a világ kevésbé szerencsés részein. A szovjet birodalom széthullását követően egy rövid pillanatra a szabad sajtó új aranykora látszott megszületni.

És akkor jött az internet, majd a közösségi hálók. A nagy áttörés 2010 tájára tehető, amikor a Facebook-felhasználók száma meghaladta az ötszázmilliót. (Ez a szám ma a három milliárdhoz közelít, Romániában tízmillió fölött van.) Ekkor ért véget a sajtószabadság. Már nem az számít, hogy valami igaz-e, csak az, hogy a barátaim és ismerőseim mit osztanak meg. (Lásd megerősítési torzítás, de erre itt és most nincs időnk kitérni.)

Javaslatom a helyzet orvoslására az lenne, hogy tegyük félre a sajtószabadság gondolatát és összpontosítsunk arra, amire most a legnagyobb szükség lenne. Legkésőbb az általános iskolától kezdve, az oktatási rendszer minden erejével és minden szinten próbálja a fejekbe verni a forráskritika fontosságát. Ennek hiányában ugyanis megállíthatatlanul süllyedünk majd bele egy új digitális középkorba, az azzal együtt járó kuruzslással, félműveltséggel, politikai és wellness csodaszerekkel. Vagy, ahogy Benjamin Franklin mondta 1925-ben: „A világ legnagyobb rákfenéje az interneten terjedő ostobaság.”  

(Magyari Sára)

A krízishelyzetek felnagyítják az emberi természet alapprogramjait: a viselkedési sémákat. Még el sem múlt a járvány, már a szomszédban háború dúl – annyira nem meglepően, hiszen, ha visszatekintünk a történelemre és egy kicsit is ismerjük az ember működését, láthatjuk, ezek a helyzetek többé-kevésbé kiszámíthatóan követik egymást, hol a háború van előbb, s utána a járvány, hol pedig fordítva. S a nehéz helyzetek akarva-akaratlanul felvetik a hírközlés, az információáradat hitelességének problémáját is. Amióta van adatunk az emberi tevékenységekről, érzékelhető: a hitelesség mindig is kérdéses volt – háborúk, járványok kapcsán mindenképpen, de úgy amúgy is. A mi magyar kultúrkörünkben 1848-as forradalom irányítja a figyelmet a sajtószabadságra, azaz a hatóságok által nem ellenőrzött, nem korlátozott, nem előírt véleménynyilvánításra. Ma tágabb értelemben a média szabadsága is hozzátartozik a fogalomhoz, vagyis az elektronikus hírközlő eszközök tartalmai is. 

A fenti meghatározásból kiindulva már az is problematikus, vajon milyen szerveződés, csoportosulás tartozik a hatóságok fogalmához. Mert van olyan, hogy igazságügyi hatóság, de van közigazgatási is, sőt társhatóság is. De a szótári és valóságos hatóságok mellett vannak a tulajdonlási viszonyok is, amelyek – lássuk be – igencsak meghatározzák egy-egy sajtótermék működésének mikéntjét, különös tekintettel a szabadság értelmezési lehetőségeire. Nem véletlenül írtam értelmezési lehetőséget, mert bár de iure törvényi szinten az emberi jogok közé tartozik, de facto sokrétűen alkalmazott a megvalósulása. Engem az érdekel: a gyakorlatban, a hétköznapokban hogyan is működik mindez.

Ha abból indulunk ki, hogy a sajtószabadság akkor valósul meg, ha az újságíró, a médiaszakember (bár ezt nem mindig tudom, pontosan mit is takar) saját szakértelmére, tapasztalatára és véleményére alapozva dolgozik, semmilyen külső hatás őt nem befolyásolja – őszintén magunkba szállva is érzékeljük, hogy csekély az esélye a de iure-szintű megvalósulásnak. Már csak azért is, mert jó néhány éve megdőlt az az elképzelés, hogy az ember képes lenne ilyen jellegű kognitív tevékenységre. A tárgyilagosság, az objektivitás irány, de a valóságban kevéssé működő magatartásforma. 

Nem is hiszem, hogy lett volna olyan kor, tér, ahol a sajtószabadság a maga elméleti meghatározásában megvalósult volna – az én valóban szerény tudásom a témában inkább azt mutatja, hogy működött párhuzamosan két-három sajtóorgánum, amely a maga képére és hasonlatosságára alapozva közölte azt, amit tudott, amit képes volt meglátni, érzékelni a világ dolgaiból, és azt, ahogyan képes volt azt véleményezni. Működött párhuzamosan – ez a lényeg. S bár szurkapiszkálták egymást vagy egymás ideológiáit, véleményét stb., de megfértek egymás mellett. Ez az egymás melletti megférés egy elfogadható – ma úgy mondanánk: élhető – állapot lehetett. 

Az internet megjelenésével, úgy látom, csak bonyolódott a helyzet. Értem én, hogy van olyan meghatározás, mely szerint a sajtó fogalmának szűkebb jelentéséhez nem tartozik hozzá az internetes újságírás és végképp nem a közösségi média használója (feltöltője, letöltője egyaránt), de a gyakorlatban azt tapasztaljuk, a nyomtatott sajtót fogyasztók száma egyre kisebb, a tévénézők, rádiót hallgatók aránya is csökkenő tendenciát mutat. A tájékozódásra, a világ dolgaiban való eligazodásra egyre nagyobb mértékben használjuk a netes felületeket – nem kimondottan a szakemberek által készített termékekre fókuszálva. 

Így – akár úgy is tűnhet, hogy még a klasszikus értelemben vett sajtótermékek vélt vagy valós korlátozás miatt (politikai, gazdasági, ideológiai stb.) nem működtetik a sajtószabadságot, addig – különösen a közösségi média általában véve mindenféle szakértelem, tudás, tapasztalat nélkül onthatja magából az információt. Olyan érzést keltve bennem, hogy szabadnak szabad, de minek?! Bár elképzelhető, bennem van a gond, mert az általam ismert szabadságfogalom az egyértelműen alkotó, építő jellegű, és nem romboló hatású. Ha pedig építeni nem tud, akkor legalább arra törekszik, hogy ne ártson.

Igen szkeptikus vagyok. Viselkedéskutatóként nem látom, hogy az emberi természet lehetővé tenné a sajtószabadság olyan megvalósulását, amely a szótári definíciókban le van írva. Ezt is csak iránynak látom. Biztos van néhány olyan ember – ez az a pár százalék, akinek a viselkedése csak erősíti a szabályt –, aki képes lenne rövidtávon de iure is a sajtószabadságot művelni, de hosszútávon valószínűleg nem ússza meg, hogy őt külső tényezők befolyásolják. Ettől függetlenül azt is gondolom, pont az emberi tényező az, amely viszont képessé teszi a szakembereket az egymás mellett párhuzamosan létező, megélő sajtó- és médiatermékek létrehozására és működtetésére, sőt befogadására is! Mert ez a többszempontúság. Amely szintén az emberi természetünk egyik velejárója. És egyre inkább úgy látom, megmaradásunk záloga is.

Albert Dénes újságíró – három nyelven, négy országban, harminc éve.

április 12, 2022 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

A romák világnapjának havában – a cigányokról

Áprilisban van a romák világnapja. Hogy hivatalosan miért roma, azt tudjuk, de azt is, hogy a mindennapi nyelvhasználó és főleg a nyelv megmaradt a cigány szónál. Kedvesen, elfogadóan vagy elmarasztalóan, esetleg szitkozódva. De mi a helyzet a körülöttünk élő cigánysággal? Itt a Partiumban, és ott a Bánságban. Van-e valódi beilleszkedés a sok uniós projekt árnyékában? Melyek a mindennapi gondjaik és gondjaink – nekik és nekünk velük, miattuk? És vajon a nyelv miről árulkodik a témával kapcsolatosan?

(Pásztor Rita)

Az az érzés kerít hatalmába, hogy lassan a roma kérdés is olyan téma, amiről mindenkinek van véleménye és jó ötlete ahhoz, hogy mit miként kellene megoldani. Ennek ellenére nem tapasztaljuk, hogy az érintettek sorsa sokkal jobbra fordulna. Mindennapi problémáik évtizedek óta nem változnak. Nem akarnak ők sokat, csak munkát, egy kis házat, ahol a családjuk nevelkedjen, meg boldogabb jövőt a gyerekeiknek. Soraimmal, a témával kapcsolatban érzékenyíteni szeretném az olvasót, valamint arra buzdítani, hogy tanuljunk meg másképp gondolkodni erről a kérdésről.

A cigánykérdés összetett, politikai, gazdasági, társadalmi és oktatási probléma. A közbeszédben a cigány fogalmat használva inkább életmódra gondolunk, míg a roma kifejezés a nép megnevezését jelenti. Tökéletes paradoxonban él a mai társadalom, azt várja el, hogy a romák alkalmazkodjanak, integrálódjanak, de identitásuk felett nem ők döntenek, hanem a környezetük, már az 1893-as népszámlálás során az volt cigány, akit a többség annak tartott.

Egész életüket, történelmüket áthatják a negatív társadalmi fogalmak. Hátrányt szenvednek származásuk miatt, de az élet minden területén a hiánnyal szembesülnek, rossz szociális körülmények között élnek, felemelkedésük legtöbbször sikertelen, egyenlőtlen életesélyekkel rendelkeznek. 

A minap egy roma női csoporttal beszélgetve arra voltam kíváncsi, hogy szerintük nekik mi a legnagyobb erősségük. Már az első válasz nem az erősségre vonatkozott, de a kapott válasz ettől függetlenül megható volt: „a legnagyobb büszkesége az, hogy öt gyerek édesanyja”. Ez a mondat pedig elindított egy más irányú beszélgetést, amiben sok öröm és érték került elő. Arról beszélhettek, ami a legfontosabb a roma nőnek: a családról. De mi, nem romák, ritkán figyelünk ilyen mondatokra, mert az előítéleteink tompítják a tisztánlátásunkat.

Tanárként az oktatás oldaláról tudok legtöbbet a romák helyzetéről. Tapasztalataim helyszíne az Érmellék Bihar megyei falvainak iskolai és roma közössége. Tudnunk kell erről az észak-bihari kistérségről, hogy a 2011-es népszámlálás adatai szerint, míg az ország lakosságának 3 százaléka vallotta magát a roma etnikumhoz tartozónak, addig itt 10 százalék fölötti ez az arány. Az itt élő cigányok többsége magyar anyanyelvű. Az iskolával összefüggésben, az iskolai kudarcot mérő, lemorzsolódás helyezi a roma tanulókat a fókuszba. Számtalan kutatás fogalmazza meg azt, hogy a roma tanulók társadalmi, gazdasági, kulturális jellemzők miatt megrekednek a mélyszegénységben, amelyben évszázadok óta élnek. Ezek a fiatalok generációk terheivel birkóznak, nem képesek az aktuális oktatási feltételek mellett kiemelkedni, más perspektívát meglátni, mint azt, amit elődeik, több generáción át megéltek. Ha kialakul a változás vágya, nincs kellő önbecsülés, nincs olyan tudás, és nincs olyan anyagi helyzet, amelyben ez valóra váltható. A környezet és család hatás-visszahatás kapcsolata alakítja a terveket, az itt élő fiatalok (és nem csak) külső segítség nélkül nem képesek átlendülni a helyzetükből eredő holtponton.

Mivel a téma apropója a világnap, ezért megragadom az alkalmat, hogy éljek azzal a lehetőséggel, amire a világnapok létrejöttek, mégpedig, hogy megszólaltassak egy gondolat-csengettyűt, ami arra figyelmeztet, amit a mai tudásalapú társadalom hirdet: az adekvát iskola és szakma választása a siker, a boldogulás kulcsa. A jövő generációjának boldogulása függ attól, hogy miként választanak, hogyan válnak felelősségteljes, eredményes felnőttekké a mai fiatalok.  Ha már a múltat nem tudjuk megváltoztatni, próbáljunk a jelenben empatikusabban, odafordulva viszonyulni a roma közösséghez, hogy ők is megélhessék azt a sikert, amit mi, többiek annak gondolunk.

(Magyari Sára)

Évekig éltem Temesváron az egyik cigánysoron. Legalábbis mi így neveztük. Jól kijöttünk egymással: én próbáltam írni-olvasni tanítani a gyerekeiket – teljesen feleslegesen, ők megvédtek a mindenféle suhancoktól. Nem volt bajunk egymással.

Tanítóként viszont nem tudtam megtanítani a cigány gyerekeket sem írni, sem olvasni. Számolni annál inkább. Igaz, negyedik osztályban a lányok már kimaradoztak – állítólag férjhez adták őket. 

Dolgoztam olyan polgármesterrel, aki zseniális uniós pályázatokat írt és menedzselt. Ezek a projektek a romák integrációját támogatták. Így azokban a negyedekben, ahol cigány családok éltek, fel tudták javítani az utakat, víz- és gázhálózatot, talán még házakat is építettek nekik. Viszont az iskoláztatás csak nem ment olyan jól.

Érdekes, partiumi diákjaim szintén erre panaszkodnak: a magyar osztályokban több helyen nagyon sok a cigány gyerek, és nem tudják őket felzárkóztatni. Sajátos nevelési igényűek, de mi, a módszertanosok nem tudjuk felkészíteni őket arra, hogy ilyen közegben is megállják a helyüket. Nem tudjuk. Talán azért, mert mi magyar anyanyelvű tanulására, tanítására képezzük őket. Talán, mert nem ismerjük egyik nyelvváltozatot sem, amelyet ők beszélnek, így tanítani sem tudjuk azt. Talán, mert magát a kultúrát sem ismerjük – csak kívülről. Így nehéz integrálni. Főleg, hogy jól használható módszertannal a tanügyminisztérium sem segít. Közben meg ott van a mindennapi valóság, és ebben a valóságban egyre kiábrándultabbak a fiatal tanárok, egyre több gyereket íratnak át másik iskolába, másik osztályba, s úgy tűnik, hosszú távon mindenki csak veszít. 

Ebben a helyzetben egyáltalán nem segít a píszínyelv ránk erőltetése sem. Az ilyen jellegű nyelvpolitikai döntések inkább rontanak a helyzeten, mint segítenek – legalábbis a gyakorlat ezt mutatja. És főként a nyelv természetes működését akadályozzák. A cigány szó a magyar nyelvbe valószínűleg szláv átadással került be. A legtöbb európai nyelvben visszaköszön a hangalaki hasonlóság, például: olaszban zingaro, spanyolban cingaro, bizánzi görögben cingarosz, németben Zigeuner stb. Nyelvünkben többjelentésű szóként van jelen, illetve nagy a szócsaládja is. A denotatív (elsődleges) és szótári jelentés mellett, természetesen konnotatív (kitágított), metaforikus, modális stb. jelentés is kapcsolódik hozzá, az értékjelentés pedig beszélő- és beszédhelyzetfüggő. Valójában nem a szó hangalakja (betűképe) lesz elsődlegesen a fontos. A szócsaládban egyaránt találunk semleges, pozitív vagy negatív jelentésű elemeket is. Például a cigánykodás egyértelműen negatív jelentésű, azt jelenti, hangosan, kiabálva veszekednek. De az alkudozik, kunyerál jelentés is kapcsolódik a szóhoz. A cigánylány, cigánypecsenye, cigánymuzsika összetételek viszont inkább pozitív töltetűek. 

A roma szónak nem alakult ki ilyen széleskörű használata. A nyelv valahogyan ellenállt. Nem biztos, hogy népszerű és főleg érthető lennék, ha romálkodásról beszélnék, roma lány vagy romalány, roma muzsika vagy romamuzsika szegényes jelentésben használható, de nem túl gyakori, a romapecsenye pedig egyenesen kannibalizmust jelentene. Mert a nyelv szeret természetesen működni. A píszíséget nem nagyon érti. Most nincs rá helyünk, de az is izgalmas, ahogyan különböző frazeologizmusoknak is a kulcsszava a cigány lexéma, például cigányútra megy.

A cigánysághoz való viszonyulásunk a mai napig kettős (lám, már megint a bináris oppozíciónál vagyunk): vagy pozitív, inkább romantikus cigányképünk van, vagy ennek teljesen az ellentéte, mely leminősítő, gyűlölködő is lehet. A mindennapokban pedig itt élnek mellettünk: szomszédjaink, tanítványaink, néha üzletpartnereink. S hogy mi integráljuk-e őket vagy ők minket – azt az idő fogja eldönteni.

Pásztor Rita (1968, Szalacs) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Humántudományi Tanszékének oktatója, szociológus, kisebbségkutató.

március 17, 2022 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Kell-e még a helyesírás?

Mostanában vannak a helyesírási versenyek országos szakaszai. Nyúzzák a diákokat, hallgatókat a szabályzattal, a helyesírással. Az iskolán kívüli létben pedig egyre inkább azt tapasztalom, teljesen mindegy, ki, mit, hogyan ír. Nemhogy igyekeznének igazodni a szabályzathoz, de még sértőnek is tartják sokan, ha megjegyezzük: azt nem úgy kell írni! Mi lehet ennek az oka? Mi lett a helyesírás presztízsével? Mit mutatnak a magyarországi tapasztalatok és mit a romániaiak? Vajon merre tart ez a tendencia? Ilyen kérdésekkel indulunk a márciusi tandemezésnek.

(Cs. Nagy Lajos)

Az első helyesírási szabályzatunk 32 lapnyi terjedelemben 1832-ben jelent meg „Magyar helyesírás’ és szóragasztás’ főbb szabályai. A Magyar Tudós Társaság különös használatára” címmel.

Az eltelt 190 év alatt természetes, hogy szabályzatunkat többször korszerűsíteni kellett, míg eljutott a 2015-ben megjelent 12. kiadásig. Tudomásul kell venni, hogy helyesírási rendszerünk sohasem lehet kész, sohasem befejezett, ugyanis a nyelv állandóan változik, újabb és újabb tényeket teremt, s ezeket a helyesírásnak is tükröznie kell. Helyesírásunk ugyanakkor általában a befejeződött vagy a már erősen előrehaladott nyelvi változásokat rögzítheti, helyesírási kérdésekben szabályoz, nyelvhasználati kérdésekben azonban csak rögzíti a lezajlott folyamatok eredményét. 

A társadalmi változások, valamint a gyorsuló kommunikáció következtéppen kevesebb figyelmet kap a mindennapokban e kérdés. A múlt század kilencvenes éveitől minden (magyarországi) tanterv csökkentette a magyarórák számát. Az általános iskolát, alapiskolát követő iskolatípusokban pedig a Kárpát-medencében (kevés kivételtől eltekintve) a magyartanárok úgyszólván csak irodalommal foglalkoznak, egyéb tantárgyak óráin pedig a helyesírás nem számít. Napjainkban magyar nyelv és irodalom érettségi dolgozatot helyesírási hibák miatt nem lehet elfogadhatatlannak minősíteni. A felsőoktatásban nem egy helyen még a magyar szakon is derogál a kötelező helyesírási kurzusok tartása. Szinte stigmatizálják azt az oktatót, aki helyesírási kurzusokat is vezet. A szemináriumi dolgozatokban, diplomamunkákban csak „bocsánatos bűnnek” tekintik a helyesírási vétségeket. Láthatjuk, a helyesírás tekintélyének az erősítését a fent elmondottak egyáltalán nem szolgálják. 

Vajon a nyelvhasználat mely területein nagy ma is a helyesírás tekintélye (presztízse), s melyeken csökkent? Magyarországon nagy a presztízse a helyesírásnak a munkaerőpiacon. A munkaadók túlnyomó többsége nem is fogja megnyitni az önéletrajzunkat, ha már az emailünk (ímélünk) törzsszövegében burjánzanak a hibák. Egy komoly cég presztízsét is jelentősen aláássa, ha a dolgozói nem képesek nyelvileg helyesen fogalmazott leveleket küldeni, mivel ez a figyelmetlenség és a szakmai hozzá nem értés jele lehet. 

A cégeknek azért éri meg betartani a helyesírási szabályokat, mert a normától való eltérés társadalmi stigmával jár: az emberek bizalmatlanul tekintenek egy olyan cégre, szolgáltatásra, melynek weboldalán, dokumentumaiban, sőt a cég nevében is hemzsegnek a helyesírási hibák.

A helyesírás bizonyos szintű tudása megvéd az internetes csalóktól, az adathalászoktól. Különböző kozmetikumok, étrendkiegészítő termékek, háztartási eszközök stb. reklámjainak a szövegeiben előforduló elemi helyesírási hibák (betűcserék, idegen betűk, ékezetek hiánya, külön- és egybeírási jelenségek stb.) gyanússá tehetik a hirdetés és a hirdető hitelességét.

A számítógépeken megbízható helyesírás-ellenőrző programot találunk. Sokan nem veszik figyelembe a gép figyelmeztetéseit. Egy kommentelő írja ezzel kapcsolatban: „az a fő gond hogy általában a hibákat még a böngésző aláhúzza, de ez se zavartatja őket. Nézik: ,,jé! ez a sok vörös aláhúzás tök dizájnos! jó is így. akkor elküldöm” 

Alig van, vagy egyáltalán nincs presztízse a helyesírásnak az ifjúsági és az internetes nyelvhasználatban. Ez azzal magyarázható, hogy az elmúlt 2-3 évtizedben jelentős és mélyre ható átalakulás következett be az ifjúság nyelvhasználatában. Ennek oka legfőképpen az internet előretörése, valamint az okostelefónia térhódítása, a személyes kapcsolatok szerepének lassú, de fokozatos háttérbe szorulása. További ok lehet a normakövetőbb beszédmódtól való elkülönülés az önkifejezés szándékával. Az írott beszélt nyelv a magánlevelezésekben, csetelésekben sokszor szándékosan ‒ műveltségbeli hiány következtében is ‒ eltér az akadémiai helyesírástól, ellenkultúraként jelenik meg. Lássunk néhány jelenséget az előbbiek illusztrálására! Gyakori a központozási és a mondatvégi írásjelek elhagyása, a szóhatárok egybecsúszása, az írásjelhalmozás stb. Pl.: „Húúú dejóleszez”, „De jóóóóóóóóóóóóóó hogy együtt fogtok lakni!!!” 

(tovább…)
február 21, 2022 | Magyari Sára | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Anyanyelv – apanyelv. Vagy mi a manó?

Februárban van az anyanyelvek napja. Ebben a hónapban arról tandemezünk, hogy a román nyelv, amely nekünk, kisebbségi magyaroknak, nem anyanyelvünk, de nem is igazán idegen nyelv, mit is jelent számunkra, hogyan tanulhatjuk meg. Egyáltalán megtanulható-e iskolai környezetben? Vannak-e jól kidolgozott módszerei, tantervei? S ha mégsem tanulunk meg az ország nyelvén, vajon annak mi lehet az oka? És mi a következménye?

(Tódor Erika Mária)

Egy nyelv közelségét vagy idegenségét nem az oktatási dokumentumokban megjelölt tantárgyi kategória (pl. idegen nyelv) határozza meg, hanem az egyén, a nyelvhasználó és annak viszonya a nyelvekhez. Lényegében az idegenség és a közelség fokozatait az határozza meg, hogy mennyire érezzük magunkat otthon az adott nyelvben, milyen nyelvi funkciók előhívása mentén kapcsolódunk a nyelvhez. Konkrétan, ha a baráti viszonyok, a közvetlen nyelvi környezethez való csatlakozás nyelvéről beszélünk, akkor jóval közelebb áll ez a nyelv az én és a másik közös jelentésélményeinek megéléséhez, viszont amikor az adott nyelv, például a vizsgák, a számonkérés vagy az ügyintézés nyelveként van jelen, akkor más beszédszándékok motiválják nyelvi jelenlétünket, nyelvi megnyilvánulásainkat, így jóval távolabbinak, idegenebbnek élhetjük meg. Kisebbségi létünkből fakadóan a román nyelvhez és kultúrához közünk van, de az, hogy mennyire kerül közel hozzánk, esetleg mennyire engedjük magunkhoz közel, nagymértékben függ nyelvhasználati tapasztalatainktól, a nyelvi szocializációtól, a környezet által megkövetelt nyelvhasználati viszonyrendszertől, és természetesen az egyén tanulási motivációjától.

Az iskolai környezet, a formális oktatás épp annyit tud hozzátenni a román nyelv elsajátítása esetén, mint amennyit az angol, német és más nyelvek esetében hozzátesz. Olyan szervezett tanulási keretet biztosít, ami lehetőséget ad a szókincs fokozatos gazdagítására, a metanyelvi ismeretek tudatosítására, és apró lépésekben elvezet a nyelvi kompetencia gyakoroltatásához. Természetesen a folyamat hatékonysága többtényezős, nagymértékben függ a tanítás minőségétől, a tanárok felkészültségétől, a tartalmi kínálat sajátosságától, az értékelés módjától, a mindennapi tanórai élményektől és még sok hasonló tényezőtől. A mi oktatási rendszerünkben bizony ezen a téren számos keserűség, frusztráció gyűlt fel az idők során, a változtatások – nevezhetjük őket reformoknak akár, bár nem kimondottan azok – lassan „kapnak életmagra” az amúgy is állandó hezitálás közepette működő oktatási rendszerünkben. A koherencia fenntartása nagy kihívás határozott értékrend hiányában. Az elmúlt tíz évben voltak azonban olyan fokozatos változások a román nyelv oktatása terén, amelyek a diák- és beszédközpontúbb tartalmi kínálat irányába nagy lépést jelentettek. Természetesen a szabályozásoktól a gyakorlati alkalmazásig hosszú út vezet, hiszen az alkalmazás hatékonyságát a tankönyvek, a segédeszközök, valamint a tanárok továbbképzésének hiányosságai, és a digitális térváltás is nagymértékben megnehezítette. Ennek következtében, sajnos van olyan oktatási szint – a jelenlegi 9. osztályos generációra gondolok – akiket én „reformgenerációnak” nevezek, mert az ő iskolai pályájukat a reformfolyamatok bizonytalanságai, a megkésett vagy meg nem jelent tankönyvek hiánya jellemezte, nemcsak a román nyelv és irodalom, hanem más tantárgyak esetében is. Az online oktatásban részesülők pedig az osztálytermi megértés lehetőségét is csak részben kapták meg. Összességében azt láthatjuk, hogy a forma nem elég, életet kell adni annak!

(tovább…)
február 2, 2022 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Kommunikáció és kulturáltság

Egyre több a kommunikációs szakember, és mintha egyre kevésbé tudnánk egymással értekezni. Pedig bármit teszünk, vagy nem teszünk, mondunk vagy hallgatunk, bárhogyan ülünk vagy állunk – az kommunikáció is. Ebben a hónapban arról tandemezünk, miért fontos a kommunikációs tudatosság. Működik-e és miként a kommunikációs készségfejlesztés? Mikor és hogyan kell ezt fejleszteni? Meddig kell ezt tanulnunk, gyakorolnunk? És vajon mi köze mindennek a kulturáltsághoz?

(H. Varga Gyula)

Minden közösség léte a kommunikáción mint közvetítőeszközön múlik: van kommunikáció, van közösség; nincs kommunikáció, nincs közösség. 

Kommunikálni mindenki tud – ám nem mindegy, hogyan. Aki ilyeneket mond: „Ami szívemen, a számon”, vagy: „Jól megmondtam neki!”, az nincs tisztában a kommunikáció céljával és eszköztárával. Az emberben három szint különül el. Montágh Imre mondta: az ösztönszint agresszió kifejezője hangképzésben a gégeprés; az érzelmi szint, az érzelem a torokból szól; az értelem a szájüregben artikulálódik. A kommunikáció azonban nem arra való, hogy másokat bántsunk vele, hanem összehangoljuk a dolgainkat, segítsük egymást, és jobbá tegyük a világot. Nagy célok, nemes célok…

Mindenkinek mások a kommunikációs képességei. A képességek eléggé adottak, nem könnyen változnak, inkább árnyalódnak. Nem úgy a jártasságok és a készségek. Ezek változtathatók és változtatandók. Valahol olvastam, hogy a készségek olyan modell szerint fejleszthetők, mint az egyenes lefutású programok. Sokszor, többféleképpen végig kell csinálni, amíg berögzülnek, automatizmussá válnak. Gondoljunk a köszönésekre, megszólításokra, udvariassági szokásokra.

A jártasságok fejlesztése e szemlélet alapján az elágazó lefutású program szerint képzelhető el: végezzük a gyakorlatot, és időnként döntési helyzetek elé kerülünk. Meg kell állni, számbavenni a lehetőségeket és dönteni. Helyzetelemzéssel nekünk kell kiválasztanunk a szituációnak – a kommunikációs céloknak, a szereplő érdekeinek – megfelelő eszközök és módszerek tárából az optimálisat. 

A modern pedagógiában fölértékelődött a kommunikációs készségfejlesztés. Előbb a piac mozdult rá, cégek szakosodtak speciális képzésekre, tréningekre. Később megjelent rá az igény az iskolai oktatás keretei között is. Erősítették ezt a reformpedagógiai törekvések, főleg az Európai Unió oktatási stratégiája: a kompetenciaalapú oktatás kidolgozása és bevezetése.

A magyar(országi) alaptantervben ez kissé felemás módon alakult. A bátor kezdést erős visszafogás követte. Úgy látom, a legutóbbi alaptanterv ismét több lehetőséget biztosít a kommunikációs készségfejlesztés számára. A magyar nyelv című tárgyba építése (anyanyelvi kommunikáció) annyiban felemás, hogy a magyartanárok szívesen fogadták, viszont nincs hozzá módszertani felkészültségük. Ráadásul tovább terheli az így is túlméretezett tananyagot. 

(tovább…)
január 12, 2022 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Besúgók, jelentők és árulók

Nagy történelmi események kapcsán gyakran kerül elő a besúgók, a jelentők és az árulók témája. A gyávaságból vagy megfélemlítésből, esetleg a meggyőződésből fakadó besúgásról egyre többet beszélünk. De vajon hogy van ez, amikor csak passzióból megy a jelentgetés? Hogyan beszélünk, miként viszonyulunk a besúgókhoz? Mit kezdünk manapság evvel a jelenséggel, mikor a Facebook világában egy jelentés miatt időszakosan vagy örökre kizárnak valakit? És mit tehetünk azokkal, akik szaladnak a főnökhöz beárulni mindent és mindenkit? Vajon van-e különbség a történelmi eseményekhez köthető besúgás és a mindennapjaink pitiáner ügyeivel is a nagy fehérhez szaladgáló magatartás között?

(Jámbor Ilona)

Árulkodó Júdás, kapsz egy piros tojást – csúfolódtak gyermekkoromban tornyai pajtásaim. Nem emlékszem, hogy rám mondták-e néha, tény, hogy egyik legnagyobb iskolai botrány a nevemhez fűződik. Talán hatodikos lehettem, amikor nagy- és kisvarjasi bennlakó fiú osztálytársaim elmesélték, hogy egy árva, szétálló fülű, langaléta diák rovására rendkívül jól szórakoznak, ráuszítva egy törpetermetűt, aki vizes törülközővel és forró piszkavassal zavarássza áldozatát a hálóban, a többiek hahotázása közepette. Mondtam nekik, hogy ez kegyetlenség, és jelenteni fogom az igazgatónak. Beleegyeztek, de az összehívott diákság előtt már megkukultak. Rájuk mutogatva szóra bírtam őket. Vallomásuk alapján a tetteseknek levonták a magaviseleti jegyét, ráadásul megszégyenítésképpen kopaszra is nyírták őket. Természetesen a bosszúhadjáratuk következményeit sokáig viselnem kellett. 

Életem során többször jártam hasonló cipőben, egyesek szerint árulkodó Júdás lehettem, de én mindig a gyengébb vagy a méltatlanul vádoltak oldalára helyezkedtem, és nyíltan kiálltam értük. Talán ezért csöppentem a hírhedt 56-os Szoboszlay-perbe. 1964-ben, hétéves koromban, Ferencz Béla Ervin atya a börtönből egyenesen az Arad megyei Tornyára került, merthogy az életfogytiglanra ítélt ferences szerzetest sehol sem akarták befogadni. Az ő árnyékában nevelkedtem még egyetemi éveim alatt is Kolozsváron, és fogalmam sem volt arról, hogy a börtönviselt embereket informátorok hada követi, és jelentgeti a szerveknek viselt dolgaikat. Engem soha senki nem kérdezett róla, nem próbált beszervezni, köszönhetően egészséges parasztszármazásomnak, jó jegyeimnek, nagyszájú őszinteségemnek és talán annak is, hogy párttag voltam, mert állítólag azokat nem szervezték be informátornak, besúgónak. Amikor 89-ben megdőlt a régi rendszer, bátorkodtam megkérdezni Ervin atyától, hogy miért volt börtönben. – Derítsd ki! – válaszolta, mivel annak idején a néhai Előrénél, illetve akkor már a Romániai Magyar Szónál dolgoztam riporterként. Rögtön nekiveselkedtem a feladatnak, és idejében sikerült elbeszélgetnem a még élő elítéltekkel vagy hozzátartozóikkal. Nem volt könnyű, hisz sokan még akkor is féltek beszélni. Az 56 után 57-en a temesvári perben c. dokumentumgyűjteményem az első oral history a Szoboszlay-perről, ami azóta is többet hivatkozott forrásmunka lett.

Nem tudom, kik voltak informátorok, besúgók azok közül, akikkel beszéltem. Sokan kérdezték, nem féltem-e, hogy valami rossz történik velem. Érdekes módon nem féltem, de pár megmagyarázatlan, gyanús találkozásra azért emlékszem. És különösen szíven ütött két, általam nagyra értékelt ember vallomása, egy köztiszteletben álló személyiségről, akit aljas besúgónak neveztek. Azóta is gyanakvással követem az illetőt, mert úgy néz ki, hogy az új világrendben is szorgalmasan teszi a dolgát… 

Nincs jogunk ítélkezni senki fölött, hisz sokukat valószínűleg zsarolással kényszerítettek akkor is, és talán most is. Ervin atya áttanulmányozta mintegy 800 oldalas CNSAS anyagát, és azt mondta, hogy egyetlen tornyai sem volt a besúgók között. Erre fölöttébb büszke vagyok. Pataki Zoltán 25 év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra elítélt aradinak az unokaöccse kikérte nagybátyja anyagát, és abból kiderült, hogy több mint harminc embertől gyűjtötték róla az információkat halála napjáig. A főbesúgó egy, a szomszéd tömbházban lakó magyar személy volt.

Nem tudom, hogyan viselkednék azzal a baráttal, ismerőssel, aki esetleg rólam is jelentgetett. Nem tudom, lenne-e jogom megvonni a barátságomat tőle, hisz nem jártam az ő cipőjében. Szerintem ki-ki maga döntse el, hallgat-e a lelkiismeretére, és mennyire taksálja a saját becsületét!

(Magyari Sára)

Talán emlékszünk még gyermekkorunkból, hogy szüleink vagy az óvó nénink ránk szólt: Ne árulkodj! Mert az csúnya dolog, mert bemártod a másikat, mert nem is biztos, hogy jól tudod, amit tudsz, és folytathatnánk a sort. És egészen biztosan mindenki ismeri Júdás történetét is, aki 30 ezüstpénzért adta el Jézust, majd meghalt.

Az árulkodik szavunk szótári jelentése, hogy valakinek szándékait, terveit, helytelen cselekedeteit, hibáit rosszakaratúan, ártó szándékkal, előnyök szerzése végett mással közli valaki. Azaz áruba bocsát, üzletel a megszerzett információval, valamilyen előnyt remél általa. Ezért a tiltás a gyermeknevelésben, melynek alapjelentése: ne árts másnak, ne add el, ne add ki a másikat!

(tovább…)
december 7, 2021 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Tanyavilág – múlt és jelen határán

A Bánságban, de a Partiumban is érdekes életmódról árulkodott a tanyai emberek világa. A tanya valami más területi és szubkulturális berendezkedéssel működött, mint azok a települések, ahol közelebb laktak, éltek egymáshoz az emberek. Ebben a hónapban arról tandemezünk, hogyan alakultak át a tanyák, a tanyaközpontok az elmúlt évtizedek során? Miért ritkultak meg vagy tűntek el teljesen ezek az életterek? Van-e lehetőség ma a tanyasi gazdálkodásban? És egyáltalán: mit árul el a nyelvhasználat a tanyával kapcsolatosan?

(Szilágyi Ferenc)

A többség számára a tanya egy romantikus kép, egy alföld közepén álló ház, csárda, gémeskút és házkörül álló néhány diófa. Ha a részletekre koncentrálunk, képzeletünkben felsejlenek lovak, libák, ördögszekér, naplemente és sár. A képben ötvöződnek a nagyon kézzelfogható, evilági részletek, az ódon hangulatú átfogó ábrándképpel. A magány, a fájdalmas szépség, az otthon érzése jut eszembe ezt a képet előidézve. Valami „nagyon magyar” életérzés hatja át ezt a képet. Úgy áll egyedül, az elemekkel dacolva az alföldi tanya, ahogy évszázados fájdalmunkkal mi magyarok állunk magányosan. Az igazi tanyában van valami megkérdőjelezhetetlenül magyar. A Kárpát-medence méhében fekvő Alföldön, a legnyugatibb pusztán, rögtön otthon érezhették magukat a keletről idevetődött eleink. Ez a legutolsó darabja a nagy nyílt mezők vidékének, ahol a távolban a zöld gyep összeér az ég kékjével. Nyugatabbra, ahol a hegyek összezárnak, már az erdők birodalma következik. A zord hegyek, erdők a nyugatiakat kis helyekre zárták össze. Városokat és falakat építettek: Európa régi, nagy városait. Mi tanyákat és faluközösséget alapítottunk a széles horizontú alföldeken. Igazi tanyát ne is keressünk a dombok között, a hegyvidéki szétszórt gazdaságokból álló települések sem ilyenek. Az igazi tanya az alföldön áll. Nem domborzati, vízrajzi okai vannak a különállásnak. A tanya magányossága szabad elhatározásban gyökerezik. 

A tanyáknak is van életciklusuk. Nagy családokkal születnek és velük halnak el. Néhány generáción át léteznek, majd eltűnnek, időnként pedig hamvaikból élednek újjá. Voltak történelmi korszakok, mikor kirajzott az alföldi óriásfalvak népe és tízezrével alapítottak tanyákat. Voltak nehéz idők, amikor a tanyákat felszámolták. A modern kori hatalom nem szereti a tanyát. Nem illik bele a modern közigazgatás sablonkeretébe. Nem lehet statisztikailag megemészteni ezt a múltbéli „csökevényt”. A hatalom legtöbbször lemond a tanyáról, az önkényuralom pedig eltörli a föld színéről. Időként a tanyán élőket áttelepítik, sor- és bokortanyákat, tanyaközpontokat hoznak létre, hogy alapszintű közszolgáltatásokat nyújthassanak, és eközben ellenőrzést gyakoroljanak. Falvak jöttek létre, kockaházak épültek, hogy a még nagyobb önkény ezeket is megpróbálja eltörölni. A földeket tagosították, szövetkezetek és állami gazdaságok alakultak. A tanyasiakból „munkaerő” és „ingázó” lett. Majd munkanélküli és panellakó. És nem ritkán kivándorló, diaszpóra, világpolgár, városlakó, falazó és javító – Európa régi nagy városaiban.

Mindeközben, csendes elmaradottságban itthon új tanyák épültek. Nem mindig ott, ahol korábban. A feketeföldön ma már ritkán lelünk tanyára Partiumban vagy a Bánságban. De nézzünk csak körül a „sovány” homokon, mondjuk a Nyírség peremvidékén! 

A „külterületi lakott helyek” rendkívül sokfélék: puszta, tanya, hegy, mál, huta, fürdő, üdülő, bánya, erdő, lanka, major, szeg, tag, tábor, telep stb. És ezek között sincs két egyforma. Funkcióikban archaikusak és modernek egyaránt megtalálhatók. Egykori csárdák és modern panziók, régi, máig lakott gazdaságok és hétvégi nyaralók egyaránt előfordulnak a mai térképeken. Kétségtelen, hogy számuk erősen lecsökkent az elmúlt évszázadban, de a legszigorúbb hatalomnak sem sikerült teljesen felszámolni ezt az ősi településtípust. Igaz, százával találunk elhagyott tanyákat szerte a határvidéken, de még ma is épülnek újak: családoknak otthont és munkát adó apró, szabad, boldog szórványtelepülések. 

(Magyari Sára)

Nagyszüleim tanyáján ma kilenc tízemeletes tömbház áll – Aradon, a Maros partján. Valamikor a hetvenes években vette el tőlük az állam, nem is kaptak érte mást, mint egy kétszobás blokklakást, amit később megvásárolhattak. A tanya a családi emlékezésben él valami olyan helyként, ami a nyugalom, a boldogság, a családi egység helyszíne volt, miközben hihetetlenül sokat kellett dolgozni, hogy élni lehessen ott. 

Talán a családi történetek miatt kezdtem el foglalkozni a tanyavilággal. Az alföld, a sík tér alkalmas ezeknek a kisebb-nagyobb gazdasági egységeknek a működtetésére, s bár nálunk inkább lebontották ezeket, Magyarországon mégis, mintha reneszánszukat élnék. A tanyasi gazdálkodás valahogyan sokkal vonzóbb arrafelé. És ma, az autók, gépek világában, talán már nem is olyan nehéz az az élet, mint mikor kilométereket kellett gyalogolni, hogy egyik szállásról a másikra érjen az ember. A tanyasi ember. Aki szívós, büszke, nyakas, önálló, de szabad ember volt, aki nagyon jól ismerte a természet működését: nem harcolt ennek ereje ellen, hanem valahogy bölcsen használta azt. 

Eredetileg a tanya őse talán mezei kertként vagy réti szállásként nevezett állatteleltető hely volt, ahol szénakaszálással, földműveléssel foglalkoztak a gazdák, akik amúgy a városban vagy a közeli faluban éltek. Leginkább a gazda fia és a szolgalegények laktak kinn a tanyán, együtt az állatokkal. Később nyári szállásként kezdte használni az egész család. Talán ezért is mondja szállásnak a magyar nyelv a tanyát, a pusztai gazdaságot valószínűleg azért, mert a kóbor életet folytató emberek (vadász, halász, pásztor) ideiglenes letelepedési helye, főként alvó tere lehetett.

Nálunk a kommunizmus elvette, eltüntette ezeket a gazdasági épületeket, tereket. Beolvasztotta a nagy közösbe – talán ekkor indul meg a tanyasi emberek között az az öngyilkossági hullám, amely a mai napig sok rémtörténet alapja az alföldön. Szinte nem volt olyan tanya, ahol a múlt század közepén ne történt volna akasztásos öngyilkosság – tipikus módja az önkezű férfihalálnak. Talán ehhez más tényezők is hozzájárultak, de tény, hogy sok tanyasi család élete felborult, mikor kollektivizálták vagyonkájukat. 

A tanya, az ott élő ember, a puszták népe sokszor többletjelentéssel kerül elő. Leggyakrabban szimbólumként működik: a magyarság egyik jelképe, és a szabadságé, amelyet folyamatosan a magyar ember elveszít. Majd megszerez. Majd ismét elveszít. De a tanya az egyszerű, természeti ember jelképe is – elárulja a dalszöveg: „Legszebb a tanya, nincs ott francis, úri nyavalya”. És a tanya nagyon erős férfijelkép is, nemcsak azért, mert a kinti lét, a kóborlás kapcsolódik hozzá, hanem a nagyon nehéz fizikai munka is, ami nem asszony karjának való.

Nálunk nem szeretik a tanyákat, talán, mert kultúraidegen, mert valamire utal, valamire emlékeztet. Nem is találtam olyan támogatási programokat, mint szomszédéknál, ahol országgyűlési határozat is létezik a tanyák és tanyás térségek megőrzéséről és fejlesztéséről. És persze az alföldi tanyát 2013-ban hungarikummá minősítették. Így a kulturális turizmus is hasznosíthatja a tanyasi életet – egy kis néprajzi tudás és vállalkozói szellem csodákra képes. De főleg pénzcsinálásra. Személyesen is jártam a határ másik oldalán olyan családi vállalkozásokban, ahol a tanya mindennapjait – munkával, szaggal együtt – sok pénzért kínálják a turistáknak. 

Örülök, amikor revitalizációs törekvéseket látok: a múltból átemelhetőek és aktualizálhatóak életformák, tevékenységek. Ilyen a tanyák világa.

Talán mert november van és minden szürkés. Talán mert a hideg elől a melegre húzódunk, vagy ki tudja, miért, de eszembe jut a családi történet vége: el kellett hagyni a tanyát. Már megvolt az új blokklakás. Kicsi. Városi. Nagyszüleim már be is költöztek. Nagyapámat értesítették, hogy mikor fogják ledózerolni a tanyát. Előtte való délután még kimentek utoljára a szállásra: tata lekaszálta a füvet, mama lemosta az ablakokat és összesepert. Mert az ember rendet hagy maga után…

Szerzőtárs: Szilágyi Ferenc (Kraszna 1978) geográfus, Partium-kutató, egyetemi docens a Partiumi Keresztény Egyetemen.