Címke: tandem

október 22, 2021 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Kinek a pap, kinek a papnő

Vajon kinek, de főleg minek? Októberben van a reformáció emléknapja. Sok mindenben megújította a vallásgyakorlást, az egyházi élet szervezését e mozgalom. Ebben a hónapban arról értekezünk, vajon milyen ma egy református papnő helyzete szórványvidéken. A büntető falvakon való szolgálat mit is jelent a nagyváros árnyékában? Egyáltalán mit tehet egy lelkész ezen a vidéken, főleg, ha nő? Vajon van-e még a palástnak varázsa? És mindez hogyan viszonyul a nyelv és identitás megtartásához, a közösségszervezéshez?

(Magyari Sára)

Ma, amikor egyre több helyről halljuk az egyház-, vallás- és papellenes kirohanásokat, igaz vagy igaznak vélt vádaskodásokat, bevallom nehezen nyúltam a témához, pedig kell és érdemes róla beszélni. Nálunk, romániai magyar reformátusoknál még inkább. A reformáció kultúrtörténeti hagyatékában ott van az anyanyelvűség mellett a protestáns etika is két igen fontos pilléren: az oktatás, tanulás fontosságát hangsúlyozva, és a minőségi munkát, a hivatás gyakorlását előtérbe helyezve. A református papnak és az egész papcsaládnak kiemelt szerep jutott ennek függvényében.

A reformáció antropológiai megközelítésben attól is izgalmas, hogy a nőt kiemeli a kereszténységben általában alávetett szerepéből, a férfival egyforma feladatokkal látja el – az egyházi feladatokon belül. Prédikálhat, felmehet a szószékre, palástot hordhat, parókiát kaphat, gyülekezetet vezethet. S bár statisztikai adatokat nem tudok felsorakoztatni, de közvetlen környezetemben egyre több a papnő. Csodaszépen prédikálnak, és közben sugárzik belőlük a női kellem, a báj. Puhasággal, de mégis határozottan szervezik közösségeik életét. Sőt, azt látom, élet van körülöttük. A templomuk körül is. És ez nagy szó.

Hogy milyen egy papnő helyzete szórványban, azt majd tandemtársam leírja, mert amit én látok kívülről, az az éremnek csak egy sovány oldala. Tény, hogy élettel teli oldalnak látszik – az ahogy lehet magatartásában. A büntető falvakról viszont már saját tapasztalataim is vannak. Itt, a Bánságban régen is szegény volt az eklézsia. Hozzátartozott, hogy nem mindig tudott teljes fizetést felvenni a lelkész. Nem ment túl jól nekik – a bánsági református ember nem az az elkényeztetős fajta. Nem is az a behódolós. Nem egy településről elűzték a papot, ha az valami olyat tett, ami a falunak nem felelt meg, s igen gyakran éltek régebben annak lehetőségével, hogy ők maguk válasszák ki lelki vezetőiket. A központi egyházi vezetés is – főleg a kommunizmus ideje alatt – hallgatólagosan büntető szándékkal helyezte ide a papokat. Kimondva, hivatalosan ez nem volt, de azért suttogták az emberek. Részben talán ezért vagy talán nem, de a 80-as évekre egészen jó kis papcsapat gyűlt össze a Bega és Temes mentén. Tanult papoknak is nevezték őket ellentétben a parasztpapokkal, akik más vidékeken szolgáltak. Érdekes, hogy ez a két jelző nem az iskolázottságra utalt, hanem viselkedést, magatartást, megjelenést tükrözött. Emlékszem, a bodói, igazfalvi, lugosi parókiákon milyen szellemi élet folyt annak idején. Újságírók, színészek, írók, költők, tanárok gyülekezőhelye volt a parókia, főleg nyár idején. Mikor csak úgy beugrottak a többiek egy dinnyére, és felolvasóest lett belőle. Meg is lett a böjtje, hiszen családi-papi barátainkat mind meghurcolták. S aztán kicsit halkabban, de a dolgok mentek tovább.

A pap mellett a papnéknak is kiemelt szerepük volt ezen a vidéken. A falu nagyasszonyának lenni legalább annyi kötelezettséggel járt, mint papnak lenni. De ha az ember tette a dolgát, nem volt ez olyan rossz élet. Mert bár a bánságiak nem kényeztetős fajták, de ha kiérdemlik, akkor nagyon tisztelettudóak a vezetőikkel szemben. Én, papgyerekként leginkább a védelmező magatartásban tapasztaltam ezt meg. A mindenkié voltam. Nem lehetett elkóvályogni, mert megtaláltak. Nem rosszalkodhattam, mert valaki óvó tekintete megdorgált. És csak kicsit sem lehettem éhes, mert minden portán tudták, hogy a kedvencem a zsíros kenyér uborkával.

Ma, ha végigmegyek a Bega völgyén, szinte mindegyik parókia üres. Nemhogy papcsalád, falu nagyasszonya, de még csak egy cingár papocska sem lakik a gyönyörű parókiákon. Omladoznak a templomok is. A legtöbb településen magyar iskola sincs, vagy ha mégis, alig pár gyermek jár oda – összevont osztályokba. S így lesz ebből ördögi kör: ha a papcsalád nem él a faluközösségben, nem tud rájuk hatni, elvesznek, szétszélednek az emberek. Amúgy ez nem csak a református települések gondja. Ahol a tisztelendő úr csak kéthetente misézik, ott általában már óvodánk sincs. Sem pap, sem tanító. A magára hagyott ember pedig egyre elveszettebb.

Csak az emberi alapműködéseket nem ismerők képzelik azt, hogy az embert magára kell hagyni a nagy szabadságában. Az embernek és az embereknek vezetőkre van szükségük, akik ott élnek velük. Akik bemennek a házukba, leülnek az asztalukhoz, meghallgatják ügyes-bajos dolgaikat. Akinek a véleményére lehetne adni – ez lenne a palást varázsereje. Ahol van palást, ott még van egy kis varázslat. Sok lelkész ismerősöm van, a nagy részük lelkiismeretesen teszi a dolgát, vigyáz a gyülekezetre. Jó hangulat van körülöttük. Biztonságot, erőt árasztanak. Gyakran tapasztalom, olyan természetes rend van az ilyen lelkészek körül. Az emberek teszik a dolgukat, tudják, kihez-mihez tartoznak. Ha pedig a pap nem olyan, akkor felgyorsul körülötte a szétesés: megszűnik a magyar oktatás is, még kevesebben járnak templomba, s identitásában is könnyen ingadozó a gyülekezet.

A palást tartópillére lehetne egy-egy településnek. Mindegy, hogy férfi vagy asszony válláról hull is alá. Ha megvan hozzá a protestáns etika értékrendje és a büntető falvak ahogy lehetje, talán még egy kicsit van értelme ennek az egésznek. De nélkülük egészen biztosan és nagyon gyorsan eltűnünk…

(Kovács Pap Ibolya)

Régi előítéletek és megkövesedett beidegződések hatására véleményt formálunk, nyilatkozunk, hogy milyen egy férfi jó, esetleg követendő életútja és példája. Ugyanígy a nőkről, hogyan viselkedjenek és éljenek, sőt milyen foglalkozás, munkakör felelne meg nekik. És itt következik a megrökönyödés, amikor az általánosan elfogadottól különbözővel találkozunk. Óvó bácsival vagy/és lelkésznővel például.

(tovább…)
szeptember 28, 2021 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Iskola – férfiak nélkül

Szeptember az iskolakezdés hava. Ilyenkor az jár az eszemben, hogy az iskola a jövő társadalmának felkészítője, de egyre több baj van iskolával is, társadalommal is. Egyik oka ennek az lehet, hogy eltűntek a férfiak az oktatásból. És hiányoznak onnan. Most arról tandemezünk, hogy miben más a férfitanár, mint a női? Mi lenne a feladata a férfitanerőnek? Megéli-e ezt a hiányt, s ha igen, hogyan a férfikolléga is? Vajon miért nem vonzó a fiúk számára a tanítói, tanári foglalkozás? És ami még fontos: hogyan lehetne motiválni a férfiakat, hogy válasszák a pedagógusi pályát?

(Magyari Sára)

Egyre többet beszélünk arról, hogy a ma felnövő gyerekek nem látnak férfimintát. A családokban vagy a válások miatt nincs jelen az apa, vagy olyan sokat dolgozik, hogy szinte alig találkoznak vele otthon. Ráadásul az oktatásból is eltűntek a férfiak. Valahogyan nincs presztízse a férfiak számára a pedagógusi pályának. Nagyon kevés óvó bácsit és tanító bácsit találunk, elvétve akad egy-két férfi az általános és középiskolában, de valójában nagyon elnőiesedett a szakma. Pedig a gyereknevelésben a férfiaknak nagy szerepük lenne. Kell a férfiminta, látni kell, hogyan működik egy férfi – ez modellértékű a fiúknak is, a lányoknak is.

Genetikailag másként kódolt egy férfi, mint egy nő. Vannak bizonyos alapprogramok, amelyek a nemünktől függenek. A kognitív képességeink például nem ilyenek: azaz nem lehet kijelenteni, hogy valaki azért intelligens, mert férfi vagy nő. Viszont a percepció már nemfüggő, például mást vesz észre elsőre egy férfi a térben, mint egy nő. Ebből mókás helyzetek szoktak adódni a párkapcsolatokban, de ez hadd legyen egy másik tandemezés témája. A kommunikációs képességekben is kimutathatóak a nemi különbségek: a nők részletesebben, színesebben mesélnek el történeteket, gyakran visznek bele érzelmi alapú leírásokat, a férfiak lényegretörőbben beszélnek, inkább eseményeket, tényeket sorakoztatnak fel. Megfigyelték tanórákon, hogy ugyanazt a fogalmat, jelenséget másképp magyarázzák a nők, mint a férfiak. Más a számonkérési technika is: sokszor a nők a részleteket is alaposabban ellenőrzik, míg a férfiak lazábban kezelik mindezt, inkább a globális rálátást díjazzák.

Úgy tűnik, a férfitanárok könnyebben fegyelmeznek, gyakran nem is kell fegyelmezniük, mert férfi mivoltukból fakadóan nagyobb mértékben sugallnak tekintélyt, árasztanak nyugalmat. Külön érdemes arról beszélni, hogy a szülők a mai napig könnyebben engedik el csemetéiket olyan kirándulásra, táborba, ahova férfitanár is megy felügyelőnek. Valószínűleg a fizikai erejüknek és a gyakorlatiasságuknak köszönhetően – mármint, ha ez megvan bennük, bár az is gyakori, hogy e tulajdonságokat csak beléjük látják.

Fontos lenne, ha egyre több férfi lenne pedagógus. Azok a látszólag apró különbségek, amelyek nemileg kódoltak, valójában sokat nyomnának a latban az identitás- és személyiségfejlődésben. Például másként motivál egy férfi, mint egy nő. Az előbbi keményebb, inkább teljesítményre lehetne ösztökélő, az utóbbi inkább elfogadóbb, elsősorban az együttműködésre lenne nevelő. Ma viszont gyakran az tapasztalható, hogy a nők férfias tartalmakat próbálnak működtetni nőies formában. Ebből aztán nem nagyon lesz semmi. Mert mikor ott van a 150 cm-es 45 kg-os tanárnő, és elüvölti magát a 12. osztályban, hogy csend legyen, a fiúk közül hangosabban – csendesebben valaki csak megjegyzi, hogy X már megint hisztizik, és nem lesz csend.

A férfitanárnak az lenne az egyik feladata, hogy olyan legyen, mint egy erős pillér: álljon rendületlenül, tartással. Ez egyszerre védelmező és korlátozó jelleg is. A férfiban futó védelmező program alapból ott van: ha elég erős, bátor jellemű, akkor a fizikai és lelki erejét védelmezésre használja, ha gyáva és gyenge jellemű, akkor rombolásra. Ezt nem csak kutatások bizonyítják, hanem a körülöttünk lévő valóság is. A korlátozás szintén védelmező funkciójú, ami inkább arról szól, hogy eddig és ne tovább, azért, mert ez szolgálja a kölyök érdekeit.

Környezetünkben nem vonzó a férfiak számára a pedagógusi pálya, egyrészt ennek anyagi okai vannak – alulfizetettek az oktatók. Másrészt nőies szakmának tartják, gyakorlatilag a férfi nemi identitását kérdőjelezik meg gyakran, amikor ilyen pályát választ – főként az óvodai és kisiskolai kollégákra gondolok. Így viszont ez egy ördögi kör lesz, mert minél nőiesebbnek vélik ezt a hivatást, annál kevesebb férfi áll bele egy ilyen foglalkozásba.

(tovább…)
augusztus 26, 2021 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

A nyelv(használat) gazdasági erejéről

A különböző nyelveknek, de a nyelvváltozatoknak, a nyelvi viselkedésnek is van gazdasági ereje. Hogy ez miként is működik, arról tandemezünk így augusztusban. Azt is boncolgatjuk, hogy a romániai magyar nyelv hogyan is áll ezen a téren, illetve hogyan kapcsolódik mindehhez a nyelvpresztízs kérdése.

A gazdaság és a nyelv közötti kapcsolat sokkal természetesebb, szerteágazóbb és mélyebb, mint az első látásra tűnik. A nyelv gazdasági szférában is alapvető eszköze a befolyásolásnak, alakítója a gazdasági kultúrának, az üzleti filozófiáknak, valamint a fogyasztói szokásoknak. Az üzleti életben használt márkák, az ún. „brandek” is alapvetően nyelvi születésűek, amelyek pénzben, profitban is mérhetők. És a nyelv roppant dinamikus kifejezője az identitásnak csakúgy, mint a hatalomnak vagy az ellenállásnak.

A nyelv gazdasági erejéről mindenekelőtt a gazdasági kultúra nyelvi megformálásai jutnak eszembe (beleértve a közmondásokat, szólásokat, illetve ezek újraértelmezéseit is) arról: mi a munka, hogyan kell dolgozni, miként kell a javakkal gazdálkodni, mi végre is az emberi igyekezet. Péntek János tanár úr fogalmazta meg, hogy a nyelv éppúgy szabályozza az emberi viselkedést, mint bármilyen más társadalmi intézmény. Ebben a vonatkozásban egy interjús kutatás eredményeire utalnék, amelyet Nyugaton dolgozó vagy onnan hazatért vendégmunkásokkal készítettünk, s amelyben egyebek mellett arra kérdeztünk rá, hogy melyek azok a családból, iskolából stb. hozott tanítások, amelyek eligazításként szolgáltak helytállni, előre jutni, sikereket elérni, akár itthon, akár külföldön. Az egyik interjúalany a székely nagyapja okítását említette, miszerint a legfontosabb „tanuld meg, fiam…”, hogy segíts magadon s az Isten is megsegít. S amikor ő visszakérdezett, hogy ugyan miért kellene ezt megtanulnia, hiszen ezt tudja, sőt, mindenki tudja, akkor jött a lényeg: mindenki tudja, de sokan elfelejtik a sorrendet! Tehát előbb tedd oda a magadét, amihez az Úr is hozzáteheti majd a magáét. Kétségtelen, hogy ezek formálják az életszemléletet, a gazdasági viselkedést, akár a vállalkozási stratégiákat is. És itt még kiemelem – mert ezzel személyesen is tudok azonosulni – a szép szó használatát a munkakultúrával összefüggésben (szépen dolgoztunk, szépen végigvittük, dolgozni csak pontosan szépen…), ami azért tetszik nekem, mert a jól elvégzett munkához hozzáadja még ennek az örömét is – nyelvileg.

De ha a székelyeknél tartunk, be lehet hozni ide a nyelvváltozatokat, például a gazdasági nyelvi tájképpel kapcsolatos vizsgálatok tükrében. Azt látjuk ugyanis, hogy a rendszerváltozás óta a gazdasági nyelvi környezetet két folyamat formálja: az egyik a gazdasági, üzleti nyelv nyugatiasodása, ami a nyugat-európai nyelvek (főként az angol) erőteljes befolyását jelzi a helyi nyelvek gazdasági regisztereire. A másik irány pedig a különféle lokális, illetve regionális sajátosságokkal piacosított termékek és szolgáltatások bővülése, amelyeknek marketingjében, üzleti kommunikációjában fontos szerephez jut a helyi, a hazai, a hagyományos mint hívószavak. Ez utóbbi modell egyfajta ellen-brandnak is értékelhető, például a kereskedelemben: azt üzeni ugyanis a vásárlóknak, hogy más, jobb minőségű termékeket forgalmaz, mint a nagy, globális hálózatban működő bevásárlóközpontok. Beszédes példa erre az Aprozar, régi szocialista zöldségkereskedés újrapiacosítása, vagy a Góbé termékmárka, amelyek címkéin esetenként népi vagy régies neveket is találunk (például hecserli, puliszkaliszt stb.).

Két- vagy többnyelvű környezetben a gazdaság és nyelv kapcsolata alapvetően azt a kérdést érinti, hogy a nyelvi szempontból nyitott kommunikációs stratégiáknak van-e az üzleti jövedelemben is kifejezhető haszna, a többnyelvű cégtáblák, nyilvános feliratok vonzanak-e több vásárlót, fizető vendéget, ügyfelet. A kérdésre a válasz helyzetektől függ, nem mindig egyértelmű, azonban a kulturálisan érzékeny marketing, amely a többnyelvűségre is épít, a nyitottság mellett bizalmat, professzionalizmust sugall, amit Erdélyben egyenesen divatba lehetne hozni. Miért ne lehetne a kreatív, két- vagy többnyelvű feliratozás és kiszolgálás menőbb, mint az egynyelvű? A gazdasági élet szereplői – a nyelvi opcióik révén – sokat tehetnek a kisebbségi nyelvek presztízséért. A feliratok ugyanis jelentős mértékben alakítják az adott közösségek nyelvhasználati normalitásképét, hatással vannak a szókölcsönzésre, a nyelvcserére, erősítik vagy gyengítik az adott nyelv használati értékét, s ezáltal a nyelvet használó közösséget.

A nyelvhasználatnak egyébként vannak olyan társadalmi funkciói, amelyek túlmutatnak a cégek szigorú üzleti szempontjain, és az adott közösségek önpozicionálásához kötődnek. Ez az identitásnak a terekkel kapcsolatos megközelítése: nem arra keresi a választ, hogy „Ki vagyok?”, hanem inkább arra, „Hol vagyok?”, teszem azt én XY, A ország B településén? Ez a hatalomviszonyok adott metszéspontját is kijelöli, amiben a nyelvhasználat kulcsszerepet játszik. Azt is mondhatnám, hogy ennek az önpozicionálásnak a nyelvhasználat az emocionális rendezőelve. Ha nem így lenne, aligha lenne értelmezhető, miért vannak ilyen szenvedélyes viták, indulatok feliratok miatt, vagy miért döntünk kedvezően egy termék, bolt vagy szolgáltatás mellett egy ékezet, esetleg írásjel miatt.

Nyár közepén jövünk-megyünk a világban, s ilyenkor meg is kell szólalni valamilyen nyelven, nyelvváltozatban. Nagyon érdekelne, hogy amikor bemegyünk itthon egy vendéglőbe, ki milyen nyelven szólal meg? És egy üzletben vagy a piacon? Évek óta, ha új helyre megyek, először magyarul szólalok meg – lesz, ami lesz alapon, még itthon, Temesváron is. És elég gyakran lesz is valami – kis magyar nyelv. Töredezve. Makogva. Próbálkozva. Olyan még nem történt velem, hogy rám szóltak volna, ne beszéljek magyarul egy-egy vendéglőben vagy üzletben, de ismerek olyan történetet, ahol ennek az ellenkezőjét mesélték. Most viszont maradjunk annál, hogy mi milyen nyelven szólalunk meg. Mert egy nyelv ereje a beszélőkben van. Mi, a magyar anyanyelvűek használjuk-e a nyelvünket? A gazdasági szférában ér-e valamit, ha magyarul is tudunk? Én azt tapasztalom, hogy igen sokat ér. Volt időszak, amikor évente 20-25 személy járt hozzánk magyar mint idegen nyelv tanfolyamra, s ezeknek nagyjából az egyharmada azért tanult magyarul, mert a munkahelyén szüksége volt erre a nyelvre. Ezen felbuzdulva avval piszkáltam a magyar üzlet- és cégtulajdonos ismerőseimet, ne csak románul hirdessék a munkahelyeket, hanem magyarul is, mert a nagy cégek csak angolul vagy csak franciául, németül hirdettek, az ország nyelvén nem. Magyaráztam nekik, mekkorát dobna ez a magyar presztízsén. Annyira nem voltak rá vevők, attól tartok, inkább félelemből, mintsem restségből.

Aztán mára egyre több vendéglátó-ipari egységben van már magyar menü is, esetleg a reklámok, cégérek is magyar nyelvűek – ezt mérjük fel, mikor nyelvi tájképkutatást végzünk. Azt szoktuk mondani, ha egy nyelvközösség anyanyelvén is vannak gazdasági feliratok, az azt jelenti, hogy a közösségnek van vásárlóereje is. Itt jegyzem meg, érdemes kimenni a Rulikowszki temetőbe Váradon (ahol 20% feletti a magyarság számaránya), és megszemlélni, hogy bezzeg a reklámok nincsenek magyarul, pedig a sírkészítők, sírgondozók jó része magyar nemzetiségű, de nem áldoznak a magyar nyelvű megmutatkozásra. Van ennek anyagi vonzata is: hiszen a kétnyelvű reklám, tábla kicsivel többe kerül, de a jó kereskedő tudja, a vevő nyelvén érdemes szólni (írni). Az országos szabályozások nem szólnak bele, hogy a magáncégek milyen nyelven kommunikálnak szóban vagy írásban, csak a könyvelés legyen meg az ország nyelvén.

Azért is fontos a kisebbségi nyelvek használata a gazdasági szférában, mert a kommunikáción túl fontos szimbolikus funkciót is betölt: egyrészt jelzi a beszélőközösség jelenlétét az adott földrajzi térben, másrészt megerősíti a kisebbségit – érdemes beszélni, írni-olvasni az ő nyelvén is, mert az a nyelv is jó valamire. Nemcsak arra jó, hogy otthon, a négy fal között a nagymamával magyarul társalogjunk, és nemcsak vasárnaponként a templomban prédikálnak azon a nyelven, esetleg nemcsak arra jó, hogy könyvet olvassunk azon a nyelven, hanem pénzt is lehet szerezni vagy költeni annak a nyelvnek a használatával. És ez nagy dolog – az átlagbeszélő számára. Halkan írom ide, összehúzott vállakkal – a bulizás nyelve is fontos lenne!

Valahogyan így van a nyelvváltozatokkal is. Kimondottan az udvarias, választékos változatra gondolok. Kutatások bizonyítják, több borravaló jár annak a pincérnek, aki udvariasan beszél és viselkedik. Az üzleti kommunikációban külön alfejezet, a meggyőzés technikáihoz tartozik a nyelvi etikett, ami szintén jócskán hozhat a konyhára.

A nyelveknek és a nyelvváltozatoknak is van gazdasági erejük. Ma a pénzcsinálás nyelve az angol. Ha angolul tudunk, akkor könnyebben találunk munkát, elboldogulunk a világ elég sok pontján. E mellett leginkább egy-egy ország hivatalos nyelvének van még nagyobb gazdasági ereje, területén belül a legtöbb gazdasági tevékenység ezen a nyelven folyik, ugyanakkor a kisebbségek nyelve szintén hozhat a konyhára, ha okosan használjuk. Nem egy olyan európai országot ismerek, ahol a piacokon nyelv- és nemzeti közösségek szerint csoportosulnak az eladók, és divat attól az árustól venni, aki olyan nyelven beszél, mint én. Megfigyeltem, Temesváron is a magyar nénike előtt főleg a magyarul beszélők tömörülnek. Gondolom, más is vásárol nála, mert mi azért elég kevesen vagyunk, de ha magyar szót akarok hallani, kibaktatok a piacra, beállok Rózsika néni asztala elé, és nem kell sokáig fülelnem.

Nagyobb távlatokban viszont akkor életképes egy közösség, ha az anyanyelvén nemcsak tanulni és imádkozni lehet, hanem dolgozni is, illetve pénzt költeni. A magyar a világ legszebb és legnehezebb nyelve hozzáállás ma már nem visz előre – valamilyen gyakorlatias, hasznossági mutatókon alapuló stratégia kell a nyelvmegtartáshoz, az identitásőrzéshez. Mikor ilyeneket mondok főleg a honatyák előtt – igen morcosan néznek rám. Én kibírom. A magyar közösségeink nem biztos…

augusztus 1, 2021 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Mindenki nyelvészkedik…

Nagyon megijeszt, amikor a nyelvről való gondolkodás, a véleményalkotás átcsap piszkálódásba, kioktatásba, kardozásba. A közösségi háló jó terep ahhoz is, hogy a nem szakemberek megmondják a tutit. Vajon miért van egyre több önkéntes nyelvművelő? Mi állhat annak hátterében, hogy mindenáron és bármiáron kardoskodunk a nyelv működésével kapcsolatos elképzeléseink mellett? Hol lehetne a határ a segítő kijavítás és a rosszindulatú piszkálódás között? Erről tandemezünk így júliusban.

(Minya Károly)

Az anyanyelvvel foglalkozókat három csoportba sorolhatjuk azzal a megszorítással, hogy még ezek között is vannak átmenetek. Az egyik tábor az ösztönös, laikus nyelvművelőké, akik az anyanyelv iránt érzett elfogult szeretetük miatt túlzott szigorúsággal ítélkeznek, és gyakran többet ártanak, mint használnak. Bizonyos fokig meg lehet érteni a magyarságféltésből is fakadó aggodalmaikat. Ők lehetnek gyakran kioktatók, piszkálódók a közösségi felületeken, amolyan nyelvművelő kommenthuszárok. A másik tábor tagjai a leíró tevékenység és módszer hívei, akik a nyelvbe való bárminemű beavatkozást elutasítanak. Szerintük a nyelvművelés feladata csupán az élő nyelvszokás leírása és kutatása szociolingvisztikai alapon. A beavatkozás semmiképpen nem. A kettő között foglalnak helyet a hagyományos nyelvművelést vallók, az előíró módszer hívei, akik szerint van lehetőség árnyalt, óvatos és szükségszerű beavatkozásra. Például megpróbálni az idegen szavak helyett magyar megfelelőt találni és elterjeszteni, vagy felhívni a figyelmet bizonyos, kommunikációs zavart okozó nyelvhasználati jelenségekre, és válaszolni kérdésekre, kielégíteni a nyelvvel kapcsolatos érdeklődést. Mindezt türelmes meggyőzéssel, jó szándékból fakadó segítésképpen teszik. Nem felháborodottan, és nem fenyegetőzve.

Némi túlzással mondhatjuk, hogy kilenc és félmillió nyelvészkedő országa vagyunk. Hiszen a gyerekneveléshez, a focihoz és a nyelvműveléshez mindenki ért. Ezt úgy értem, hogy mindenki szívesen ad tanácsot, hogy hova is kellett volna passzolni a labdát, miként kellett volna nevelni a gyereket, hogy ne legyen olyan hisztis, és hogyan kellett volna helyesen mondani, mert ez és ez így hibás. Ugye ismerősek ezek a pillanatok?

Elképzelhető, hogy nincs több önkéntes nyelvművelő, laikus nyelvész, mint korábban, csupán arról van szó, hogy létezik a közösségi háló, amelyen a kitett posztokat, megnyilvánulásokat nagyon sokan olvashatják, és ahhoz hozzászólhatnak. Ismert, hogy az internetezők, ha már kifogytak az ellenérvekből, akkor a vitapartner helyesírásába kötnek bele…

Azt kell mindenkinek elfogadnia, hogy létezik grammatikai hiba (pl. te elmegyek az iskolába) és helyesírási hiba (a folyó minden körülmények között ly-nal írandó). Ezek olyanok, mint a KRESZ-szabályok. A Stop tábla előtt mindenképpen meg kell állni. Ugyanakkor a nyelvhelyességi szabályok helyett inkább a tanácsok, javaslatok szóval élhetünk. Például az összerúgták a port szólás az összerúgják a patkót és rúgják a port szólások keveredésével jött létre, azonban mindenki fogja tudni, azt jelenti, hogy összevesztek.

(tovább…)
július 4, 2021 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Menni vagy maradni? A hársfák nem viccelnek

Június a ballagások ideje. Ilyenkor talán sok fiatalban és örökifjúban is felmerül a kérdés: hol folytassa tovább az életét? Menjen külföldre szerencsét próbálni? Hiszen még mindig külföldromantikában élünk. Van, akinek bejön: legalábbis a csodaautós és telehűtős képek ezt tükrözik. Ha nem megyünk, akkor miért maradjunk? Itthon úgy tűnik, sok minden rosszul megy, nem lehet érvényesülni – halljuk egyre többször, milyen rossz, korrupt a rendszer. Az összes. Akkor mégis miért maradjunk? Vagy miért jöjjünk haza?

(Pikó Stefánia)

Hajnalok hajnalán ébredtem, én, aki egyébként nyolckor is nehezen ébred. Korábban keltem, mint az apukám, akit mindig csodáltam az erejéért. Biciklivel mentem, még sötét volt a csendes utcákon. Egy adott pillanatban arra eszméltem, hogy az út közepén karikázok, egy autó pedig teljesen átment az út másik oldalára, hogy kikerüljön. Milyen rendesek itt az emberek, nem dudált le, nem kiabált, gondoltam. Mirelit-ételeket készítettünk elő egy kis üzemben, szünetig nem ülhettem le, nem ihattam, nem láttam ki, és nem láttam, hány óra, persze telefon sem lehetett nálam. Csúnya overallban voltunk, hideg volt, fájt a hátam, néha rátámaszkodtam az asztalra, de a folyton vizes fém túl hideg volt. Láttam fiatal lányokat, akik helyiek voltak, nem értettem, hogy miért dolgoznak épp itt, arra gondoltam, mennyire reménytelen lehet az életük. Saskia, a nagy, csúnya főnökasszony, átgurult a helyiségen, és rám kiabált, hogy gyorsabban. Szünetben nem is ettem, csak a többieket figyeltem, és csodáltam, hogy nem undorodnak ettől a helytől. Az egésztől. Visszamentem még néhányszor, kezdtem belejönni a munkába, még meg is dicsértek, de egyszer mégis úgy ültem fel a biciklire, hogy tudtam, soha többé nem fogom látni ezeket az embereket. Kedvesek voltak, a fizetés is nagyon jó volt, de nem bírtam. Szégyelltem a barátaim előtt, akik már rég túlestek ezen a tipikus első horrormelón. Dolgoztam aztán máshol is: zöldséget, gyümölcsöt pucoltam, gyümölcssalátát készítettem egy lánnyal, aki Kolozsváron végzett építészmérnöki alapképzésen, és eltervezte, hogy ha megtanulja a nyelvet, majd itt fog elhelyezkedni.

A munkáltatókat egyáltalán nem érdekelte az, hogy én ki vagyok, hogy én a nagyváradi PKE-n végeztem magyar-angol szakon. A nagyváradi PKE nekik nem jelentett semmit. Soha életemben senki nem bánt velem úgy, mint ők. Nem voltak agresszívek, inkább az esett rosszul, hogy levegőnek néztek. Mintha csak két, soha nem elég gyors kéz és láb lennék.

Egy barátnőm mesélte, hogy az egyik első horrormelója az volt, hogy a penészt kellett levagdossa a gyömbérdarabokról egy pincében bolgárok, lengyelek, románok között. Most már jobb helyen dolgozik, sok más szempontból is jobbra fordultak a dolgai, egészségesebben él, nemsokára külön albérletbe költözik. Arra kértem, hogy ha lehet, ne utálja azért Nagyváradot, ahonnan elment, mert itt is lehet boldogan élni, mire azt mondta: „itt, az első hónapokban legalábbis, nincs boldogság, csak pénz”.

Találkoztam olyan családokkal, akik hosszú évek óta dolgoztak kint, itthon pedig épült közben a ház, de a gyerekük, aki külföldön született, már tízéves is elmúlt. Kétlem, hogyha eljön az idő, hazajönne a szüleivel, akiknek közben csak úgy teltek fiatal éveik munkával és otthon való üldögéléssel. Majd idős korukra hazaköltöznek a szép nagy házba, gyerek nélkül, és nézhetik a falakat. Meg egymást. Kiestek az itthoni ritmusból, a külföldibe pedig bele sem másztak, mert nem érdekelte őket az a világ, ahogyan az a világ sem sokat törődött velük.

(tovább…)
május 18, 2021 | Magyari Sára | Társadalom
MEGOSZTOM

A hatalom városi jelei

A hatalom mindig rányomja bélyegét a településekre is, főként a városokra. Mert a hatalmi magatartáshoz hozzátartozik a térfoglalás is: főként a látható térben, de a hallhatóban is ott szokott lenni, hol harsányabban, hol megbújva az éppen hatalmon lévők ereje, ideológiája, esztétikája stb. Most arról tandemezünk, hogy miként veszi birtokába a városok tereit a hatalom. Egyáltalán hogyan jelennek meg a városok? És mire jók – a lakhatáson túl – ezek a települések a hatalmi játszmák tükrében?

(Tóth Szergej)

E rovatba szóló felkérés nélkül egészen biztosan nem jutott volna eszembe az a több mint 45 évvel ezelőtti geográfus létem, amikor is a településföldrajzi vizsgatétel kidolgozásakor több agynyikorgató napot töltöttem el a siker legkisebb reménye nélkül azzal, hogy valamiféle puskának is használható és jól megjegyezhető településtipológiát készítsek el. Akkor nagyvonalúan csak a fővárosokra koncentráltam, és minden egyéb településről egyszerűen elfeledkeztem. Annyit talán már akkor megsejtettem, hogy a városok az emberi tevékenység komplex civilizációs tevékenységének csúcstermékei, de azok tipológiája akkoriban végtelenített és bizonytalan definíciók diszkurzusának tűnt. Arra is emlékszem, hogy elég nagy volt bennem a zavarodottság is, mert hát hogyan lehet az, hogy Nagy Károlynak egyáltalán nem volt szüksége a fővárosra, és hogy volt idő – és ez XIV. Lajos, a Napkirály ideje – amikor Párizs (a későbbi fények városa) a kicsiny Versailles külvárosaként tengette életét, IV. Iván pedig (tudják, akit a fekete píár egyszerűen csak „Rettegettnek” hív) a poros Alekszandrovból irányította évtizedeken keresztül óriásira duzzadt birodalmát.

Hát igen, könnyebb dolgom lett volna, ha akkoriban olvashattam volna Leon Battista Albertit mondjuk arról, hogy milyennek is kellene lennie a városoknak ahhoz, hogy megfeleljenek az épp aktuális uralkodónak (az uralkodónak és nem a lakóinak), akivel oly szoros kapcsolatba kerülhettek. Talán már akkor megértettem volna, hogy III. Iván nem csupán a Kreml tatárok ellen védő falait építtette fel és át, hanem ezzel a megerősödött központi állam létét is látványosan reprezentálta. Nagy Péter Szentpétervár alapításával egy új identitású társadalomnak teremtette meg a teret, Nagy Katalin városa viszont, napjainkban is virágzó parkjaival, gazdag könyvtáraival, színházaival, az általa elképzelt felvilágosodást szolgálta.

(tovább…)