Címke: teszt

május 30, 2023 | Simon Judit | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Napló az áramló Tesztről (8)

Ismét Teszt. Május 21-én, vasárnap elkezdődött és 28-ig tartott a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Huszonöt előadást adtak elő a tizenöt országból érkezett művészek. Simon Judit fesztiválnaplójának nyolcadik, befejező része.

Véget ért az idei Teszt. Az utolsó napon két előadást néztem meg. Csodálattal adóztam azoknak, akik képesek voltak beülni még a másik kettőre is. Lemerültek az elemeim, egyszer még a biztosítékom is kiugrott. Sajnálom. 

Az utolsó nap első előadása szerb, kortárs színpadi mű, amit a szerbiai Heartefact társulata mutatott be, a címe A mi fiúnk. Érzékenyítő előadás, noha nem az erre szánt Fluid Views szekcióban szerepelt. Család: apa, anya, fiú (a leánygyerek nem jelenik meg a színen, a férjével és gyermekeivel él máshol). Az apa és a fiú látogatóba jöttek az anyához. Előbbi új asszonnyal próbál boldog lenni, utóbbi messziről, külföldről érkezett. A fiú azt reméli, végre a családja megérti, hogy melegként is „normális” életet él, sőt sikeres. Bemutatná az élettársát. Az előadás csavarja: amit látunk, az a fiú írta dráma. A szülők nem boldogok attól, hogy szerepelnek benne, hogy kiderül, elváltak és miért, hogy az anya önző, az apa, aki nem tud mit kezdeni a helyzetekkel a fiatalabb nőhöz menekül. Néha túl didaktikusan ugyan, de megmutatja, sőt kigúnyolja a homoszexualitással kapcsolatos sztereotípiákat, a rejtett homofóbiát. 

A budapesti Trafó Kortárs Művészetek Háza és a székesfehérvéri Vörösmarty Színház közös produkciója az Éhség, Knut Hamsun azonos című regénye nyomán készült. A náci-barátsága miatt máig vitatott, Nobel-díjas író fiatalon írt, 1890-ben megjelent könyvéből Sándor Júlia dramaturg és Nagy Péter István rendező írta, illetve rendezett színpadi változatot. A Hamsun eredeti nevét viselő főhős, Knut Pedersen éhezik. Fizikailag és szellemileg. Ételre, alkotásra, morálra. Szegénységét, nyomorúságát a büszkesége, vélt felsőbbrendűsége – úgy is mondhatnám – nagyképűsége tetézi. Írásait nem közlik, de nem is öli magát a munkával. Igaz, éhesen nem lehet alkotni. Végül, morál ide vagy oda, elmegy a helyi laphoz bértollnoknak. Az idős Hamsum Hitlert dicsőítő írásával kezdődik ugyan, de az előadás a náci eszmék, az önkény, az übermensch tagadása. Az alkotók nem akarták kikerülni a szerző ideológiai hovatartozását, de kifejezik ellenérzéseiket. Finoman utalnak a magyarországi aktuálpolitikára, de nem ez az előadás fősodra. Aki érti jó, aki nem, úgy is jó. Adjátok vissza a kikötőinket! – hangzik el, és nem csak én gondoltam a hegyekre. Pedersen Kristiania (Oslo akkori neve) utcáit rója, de a vetítésen Budapest jelenik meg, nagyjából ennyi az utalás. Ha valaki megkérdezné, milyen volt az előadás (real time vetítés, szereplők forgatta díszlet, kinagyított jelenetek, monológok) azt válaszolnám, hogy hosszú. Két óra, szünet nélkül.

Az idei TESZT szervezésében nem volt hiba, a hangulatban sem. A fesztivál népe jól érezte magát Temesváron, mint mindig. A hiba a válogatásba csúszott. Elismerem, emberfeletti munka a számtalan beküldött előadást személyesen vagy felvételen megnézni, mérlegelni. Lehet több, különböző ízlésű válogatónak is lenne elég munkája. Láttam csodás előadásokat és csapnivaló produkciókat. Talán a több szem, többet lát alapon utóbbiakat ki lehetett volna szűrni.

Köszönöm a színháznak, a szervezőknek, Encinek, Arankának, a jegyet szedő uraknak, a társulat tagjainak, a direktornak és stábjának a kedvességet, előzékenységet, a türelmet.  

Búcsúzhatnék most is, mint az előző években azzal, hogy jövőre, veletek ugyanitt. De lehet, én már nem leszek ott. Úgyhogy marad a köszönet és a kívánság: megújulást, jobbnál jobb előadásokat Temesváron 2024-ben!

Címlapkép: pillanat a Hamsun-könyv adaptációjából, az Éhségből (Trafó/Vörösmarty Színház)

május 29, 2023 | Simon Judit | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Napló az áramló Tesztről (7)

Ismét Teszt. Május 21-én, vasárnap elkezdődött és 28-ig tart a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Huszonöt előadást adnak elő a tizenöt országból érkezett művészek. Simon Judit fesztiválnaplója. Hetedik rész.

Pünkösdvasárnap, a Teszt utolsó, nyolcadik napja, én itt a hetedikről számolok be. Békés vasárnap amúgy, a város zajaival fűszerezve. Temesvár ebben az évben Európa egyik kulturális fővárosa, mindenhol, mindig történik valami a tereken, utcákon, belső és külső helyszíneken. Szinte minden sarkon egy utcazenész szórakoztatja a sétálókat, a turisták vadul fényképeznek. 

A főbb tereket úgy-ahogy rendbetették, de akadnak még málladozó vakolatú, becsomagolt épületek. A mellékutcák állapota még a belvárosban is siralmas. Pár tíz méterre az Opera tértől, illetve a magyar és német színház épületétől rendesen figyelnem kell, hogy útban a szálloda felé ki ne ficamítsam a bokámat. A kulturális főváros hozadéka, hogy itt az inflációt meghaladóan is szinte minden megdrágult. 

A fesztivál népe viszont kevésbé törődik a várossal. A színházzal vagyunk elfoglalva. Éjszakába nyúlóan, néha hajnalig beszélgetünk, vitatkozunk a színházról, az előadásokról. Jó, kicsit pletykálunk is, de ez belefér.

Szóval a hetedik napon két előadást néztem meg. 

Az olaszországi imPerfect Dancers idén a Rómeó és Júlia – a végső órák című produkcióval érkeztek. A táncszínház jellemzője, hogy a helyi közösség tagjaiból is válogatnak szereplőket, akik részt vesznek az előadásban. Tavaly nagyon haragudtam, mert az egyik öregotthon alzheimer kórban szenvedő betegeit „használták” az előadásukban. Idén két idősebb színésszel és két szép kamasszal dolgoztak együtt. Ez rendben volt, hiszen a szülők bizonyára beleegyeztek, hogy a gyerekek szerepeljenek, és a színészek sem voltak abban a korban, hogy ne tudtak volna dönteni. 

A társulat tagjai profi táncosok, ami meglátszik az előadáson, ami a szerelemről szól. Mi másról is szóljon ezzel a címmel? A szerelem bármikor érkezhet és bármeddig tarthat. Lángolhat kamaszkortól nyugdíjas korig, sőt tovább. A produkció maga közhelyek sorozata, szépen eltáncolva. Bevallom, kicsit untam.

Ivo Dimchev bolgár előadóművész, világpolgár sokadik alkalommal szerepel a Teszt-en. Én nagyon kedvelem a sajátos, polgárpukkasztó, vérprofin megkomponált előadásait. Sok oktávot átfogó hangja, zenei és színpadi tudása imponáló. Meglepetésre, idén egy amatőr énekesnőt is beválogatott a műsorába. Igaz, az idősebb bolgár óvónőnek operába valóan irigylésre méltó hangja, és olyan erős színpadi jelenléte van, hogy hivatásos színészek is pirulhatnának. 

A Festőműhelyben bemutatott előadás címe: A pokolba Jézussal. Mielőtt bárki felháborodna, elmondom, a cím egy a szereplőknek és a közönségnek feltett kérdés egyik válasza. A kérdés úgy hangzott: a mennybe Trumppal vagy a pokolba Jézussal? Az előadó, de a közönség is az utóbbira szavazott. Ki van ez számítva, pontosan, Dimchev ügyesen manipulál. A trágár dalszövegek, a szexualitásra kihegyezett humor mögött, ott rejlik a színházról, a színészek, a színházi alkotók kiszolgáltatottságának a kórképe. A pénz hatalma, a színházon belüli hierarchia, ami gátolja a művészi szabadságot. S a trágárság sem véletlen, hanem a szexuális zaklatásra utal, ami nem muszáj, hogy tettleges legyen. Elég egy szó, egy kérdés, egy gesztus, hogy megalázza a művészt, teszem azt a szerepválogatáson.

Ivo Dimchev igazi, mindig önazonos shakespeare-clown sokoldalú tehetséggel, lenyűgöző színpadi jelenléttel, szociális érzékenységgel. 

Címlapkép: Ivo Dimcsec bolgár művész polgárpukkasztó előadása

május 27, 2023 | Simon Judit | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Napló az áramló Tesztről (6.)

Ismét Teszt. Május 21-én, vasárnap elkezdődött és 28-ig tart a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Huszonöt előadást adnak elő a tizenöt országból érkezett művészek. Simon Judit fesztiválnaplója. Hatodik rész.

A Teszt számomra azért is remek, mert olyan színházak produkcióit hívja meg, amelyekbe nem valószínű, hogy eljutnék valaha. Ez akkor is érdekes, ha egyik-másik előadás finoman fogalmazva is csapnivaló. Lattam, és mivel a fesztiválnak még nincs vége, láthatok még olyan színészeket, előadókat, akik játékukkal erősen hatnak, akiket újra szeretnék megnézni, ha adódik rá alkalmam. Szerepeltek a találkozón minden szempontból kiváló előadások, és az elkövetkező két napban bizonyára lesznek még ilyenek. 

A macedóniai Artopia Skopje társulat SZÍN(ÉSZ)Nők produkciója is olyan, amit szívesen megnéznék újra, már csak azért is, mert az ismertetőből és az előadás utáni beszélgetésben kiderült, hogy folyamatosan változik, megújul. Nyolc színész, három nő és öt férfi vallomása színészetről, színházról. Monológokban, jelenetekben, zenében, táncban, dalban, sok humorral fogalmazzák meg kérdéseiket a mesterségről, kritikáikat a rendszerről, a színházon belüli tekintélyelvűségről. Elmesélik azt, amiről nem illik beszélni a színház kapcsán: a színészek megalázásáról, a bizonytalanságról. Nem panaszkodnak, nem hibáztatnak senkit, csak megmutatják, miért lételeme a művészetnek a szabadság. Elmondják, eléneklik, eljátsszák álmaikat és vágyaikat, kétségeiket. S miközben rakival (török, balkáni ánizsos törkölyös párlat) kínálják a közönséget, felkérik táncolni a nézőket, viccelnek, bolondoznak, olyan színházi pillanatokat teremtenek, hogy eláll a lélegzetem. 

A Qendra Multimedia Pristina társulat Felesküdött Szűz című előadásáról nem fogalmazok véleményt, ugyanis a felénél kimentem a nézőtérről. Képtelen voltam végignézni a koncepciótlan produkciót. Pedig a téma az ismertető szerint, érdekesnek ígérkezett: „A felesküdött szüzek olyan albán nők, akik úgy döntenek, férfiként szeretnének élni. Miután ezt a visszavonhatatlan döntést meghozzák, lemondanak a szexről és a női életről, férfiként kezdenek élni és ezáltal bizonyos, az adott régióban csak a férfiakat megillető privilégiumokhoz juthatnak.” Valahol olvastam erről, de nem tudtam, hogy ma is él ez a hagyomány. 

A Teszt hatodik napján mutatták be a harmadik, a Freeszfe Egyesület és az Artus Kortárs Művészeti Egyesület által támogatott egyéni műsort. Szántusz Noémi Noya A nagy kacsashow – lakodalmas performansz a legsikerültebb. Nem azért, mert a végén a nyájas publikum lakodalmas népséggé avanzsált – zsíroskenyérrel, borral, pálinkával, édességekkel, ropikkal, zenével, tánccal mulatott, nem is azért, mert az előadó erdélyi, hanem mert remek színész, ami meglátszik az előadásmódján, a szellemes interakcióin a publikummal. Tudott figyelni és reagálni a nézők testbeszédére, beszólásaira, ami az előző két előadónak nem sikerült. Szántusz, a gyermekkorát, traumáit, szerelmeit, vágyait, kétségeit őszintén és sok humorral tudja elmesélni. Nem állítom, hogy hibátlan produkció, de sokkal élvezetesebb, kidolgozottabb, pontosabb, mint a Freeszfe színház-performansz szakos hallgató társaié volt.

Címlapkép: Jelenet az Artopia Skopje társulat SZÍN(ÉSZ)Nők című produkciójából

május 26, 2023 | Simon Judit | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Napló az áramló Tesztről (5.)

Ismét Teszt. Május 21-én, vasárnap elkezdődött és a hét végéig tart a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Huszonöt előadást adnak elő a tizenöt országból érkezett művészek. Simon Judit fesztiválnaplója. Ötödik rész.

A Teszt közepe táján elkezdjük számba venni a kiemelkedő előadásokat. Azokat, amelyek leginkább hatották az eszünkre és a lelkünkre. Szinte mindenki egyetért abban, hogy a Miért alszol a padlón? a legek közé tartozik. 

Az előadás az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház (Szerbia), a Gavella Városi Színház (Horvátország), a Szarajevói Nemzeti Színház (Bosznia-Hercegovina) és a MESS (Bosznia-Hercegovina) koprodukciója. Kokan Mladenović rendező, Darko Cvijetić azonos című könyvét alkalmazta színpadra. S mivel a szerző színész, ő játszotta az előadásban a főszerepet, az írót. Cvijetić a saját és családja történetét írta meg, a délszláv háborúban átélt borzalmakat. Ahogy a Nagymama mondja az előadásban: szavakból épített házat, teremtett otthont. Az előadásról szólva szintén ennek a szereplőnek a replikáját parafrazálnám. A mondat így szól: „Ülj le és írj, Darko! A világ nem fog magától felépülni.” Kokan, alkoss előadásokat, mert a világot is képes vagy megváltoztatni – gondoltam. 

Amikor gratuláltam neki, a rendező azt mondta, hogy azt tekinti a nagy produkciónak, hogy szerb, horváth, bosnyák színészek játszottak együtt, a volt Jugoszláviát szétszaggató polgárháborúról mesélő előadásban. A Miért alszol a padlón?  egy család történetén keresztül mutatja meg a háború értelmetlenségét, és kiáltja a világba, hogy legyen vége. Meg kell írni, hogy semmi értelme a gyűlöletnek, az ellenségeskedésnek. Az irodalom, a színház szólhat a holtak nevében, megismertetheti az emberi szenvedést és teheti fel a kérdést: miért?

Drámai, ahogy ugyanazok a katonák, különböző hadseregekben találják magukat, ahogy egy pár bakancs egy életbe kerülhet, ahogy szárba szökken, de nem teljesülhet be a fiatalok szerelme. 

S az író megírja, a színészek eljátsszák, hogy lehet másképpen is. Lehet megbékélni. Van kippur – bűnbocsánat.

Az Amerikában nevelkedett délszláv származású unoka, már stand up comedy-ban poénkodik a háborún, a volt Jugoszlávia szétesésén. Talán ez is megoldás lehet? 

A szomszédban véres háború dúl, az emberek menekülnek vagy meghalnak. Otthonaik szétdúlva. Nekik is szavakból kellene házat, otthont építeniük – ez is eszembe jut a megrázó előadás után. 

Az Arte-Factum független temesvári társulat előadása a Dr. Faustus színházi koncert. Rendezte, zenéjét szerezte és előadja Kocsárdi Levente. A román nyelvű monodrámát Thomas Mann azonos című regénye nyomán Simona Donici írta, a zenei részekben Leonard Bernstein munkáit használta az alkotó.

A számomra Goethe Faustját idéző díszletek között Adrian Leverkühn zeneszerző életének utolsó időszakát jeleníti meg az alkotói válságtól, a skizofrénián át az őrületig. 

A Dr. Faustus színházi koncert egy evolúciós zenei projekt, amely az Arte-Factum Színházi/Zenei Introspekciós Laboratóriumban jött létre. Az előadás az EXT@TESZT program része, mely Temesvár független színházait mutatja be .

Vártam Teatr a Part Katowice táncszínházi előadását, mert a lengyelek értik, és magas szinten művelik a nonverbális színházat. A Még négy című előadás viszont számomra csalódás volt. Az ismertetőből arra következtetek, hogy az előadást Albrecht Dürer egyik leghíresebb metszete, a „Négy meztelen nő” (vagy „Négy boszorkány”) ihlette. „Négy meztelen nő ül egy szűk, üres szobában. Mindegyikük eltérő pozícióban helyezkedik el, a tekintetük valami láthatatlanra irányul. A testük nehéz. A szépségideálok változnak, de úgy tűnik, Dürernek esze ágában sem volt tökéletes szépségeket ábrázolni ezen a metszeten.” És még azt is írják, hogy: a négy a 4 szél, 4 elem és 4 évszak analógia alapján a Földhöz és ennek következtében az emberekhez rendelt szám. A misztikus értelmezésben Ádám névhez az emberhez köthető, mert 4 betűből áll. (V.F. Hoppe: A számok középkori szimbolikája)”. 

A Még négy produkciót pedig úgy határozzák meg, hogy „színpadi kompozíciók sorozata négy előadóra, a testükre, az őket körülvevő térre, hangra és fényre. A Még négy” Marcin Herich “4” címet viselő kvadriptichonjának második része.”

A színpadon négy meztelen nő, az első az jelenetben tütüszoknyában. Amikor táncolni kezdtek, azt hittem, hogy ez paródia, aztán kiderült, mégsem. A többi még vicces sem volt. Levették a tütüt, a testek nem tökéletesek, ez nem baj, sőt. De az előadásuk sem. Nem voltak sem elég kifejezőek, sem elég erősek ahhoz, hogy feszültséget teremtsenek a színpadon, és ezzel magukkal ragadjanak. Néztem tehát a remekül megkomponált fényjátékokat, hallgattam az erős, izgalmas zenét. És vártam a végét.  
Címlapképen jelenet a Kokan Mladenović rendezte, Miért alszol a padlón? Című előadásból

május 26, 2023 | Simon Judit | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Napló az áramló Tesztről (4.)

Ismét Teszt. Május 21-én, vasárnap elkezdődött és 28-ig tart a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Huszonöt előadást adnak elő a tizenöt országból érkezett művészek. Simon Judit fesztiválnaplója. Negyedik rész.

Az idei Teszt egyik szekciója, a Fluid Views, melynek társkurátora a temesvári Identity. Education. Ebben a keretben eddig két előadást mutattak be, én egyiket sem láttam. Történik olyan – legalábbis velem –, hogy különböző okokból, egyet s mást kihagyok. 

Panos Malactos Sadboi című előadása, a szlovén színésznő balesete után volt műsoron. Mint azt a második TESZT-naplóban is megírtam, nagyon megrázott, ami történt, nem volt sem erőm, sem kedvem egy következő táncelőadásra.

A harmadik napon bemutatott Lordless című produkció koreográfusa ugyanaz  a William Sanchez H., akinek munkáját volt szerencsém látni a fesztivál második napján, és amiről Naplóm második részében írtam. Ezúttal azért nem másztam a három emeletet, ami a Festőműhely stúdióterembe vezet, mert nem bíztam abban, hogy ezúttal az érzékenyítésen túl, koncepciója is lesz a táncelőadásnak. Lehet tévedtem, de akkor így jártam. 

Fontosnak tartom az „érzékeny” témák megjelenítését a színpadon, de nem mindegy, milyen művészi színvonalon történik. Meglátásom szerint, a fogyatékosokkal, az LGBTQ-val kapcsolatos elfogadásnak, problémafelvetésnek többet árt, mint használ egy gyenge minőségű előadás. Maradtam tehát az alap érzékenységemmel, empátiámmal a társadalomban helyüket keresőkkel szemben. 

Megnéztem viszont a magyarkanizsai (Szerbia) Regionális kreatív műhely Éjidő című előadását, melyet Mezei Kinga állított színpadra. Az ismertető szerint „Az előadás Pilinszky János költészetéből táplálkozva, a ma emberének lelki és szellemi hontalanságáról, a teremtett világ gyönyörűségének és pusztulásának harcáról, az emberi méltatlanságról, a mai kor riasztó kilátástalanságáról kíván szólni esszenciálisan, a költészet nyelvén.” Szerintem az esszenciális azért túl nagy szó, maradjunk abban, hogy szép előadás, amelyben elhangzanak a költő versei. Szintén az ismertetőből derül ki, hogy „Az előadás nem történetet mesél el, sokkal inkább azon érzéseket dolgozza fel, melyeket a ma embere akarva-akaratlanul a lelkében hordoz”. Az Éjidő „különböző művészeti ágak egységéből épül fel, mely Pilinszky lírájából merítkezik”.

Teljesen szubjektív véleményem: túl sok látványt zsúfolt a rendező az előadásba, s szándéka ellenére – lásd az ismertetőt – túl lágyra, líraira sikeredett, elég gyakori önismétlésekkel. Ismétlem: szép az előadás, a humort is értékeltem benne, a maszkokat kimondottan szerettem. Ami „megmenti” az a kemény, diszharmonikus zene, a három kiváló muzsikus koncentrált játéka. 

Ide tartozik még, hogy az előadást 2019-ben mutatták be, a felújítás előtt egyik színész balesetett szenvedett és ketten ugrottak be a helyére. Még egy információ, amely talán indokolja az előadás túlzsúfoltságát: az Éjidő Mezei Kinga doktori munkája, amelynek az összművészeti színház volt témája. Úgy tudom, megszerezte vele a tudományos fokozatott, úgyhogy megvan a happy end.

A Freeszfe Egyesület és az Artus Kortárs Művészeti Egyesület támogatásával készült Tózsa Mikolt Isten, haza, konyha – avagy ma már keresztbe álltam a Bajcsyncímű előadása. (A harmadik napon bemutatott Present Imrefect is freeszfes előadás, lásd a Napló harmadik részét). Magyarországi akutálpolitikai előadás, a családról, a nő elvárt szerepéről, ügyes ötletekkel, nők szerepére vonatkozó szellemesen alkalmazott szónoklatokkal, idézetekkel – többek között az alaptörvényből –, tehetséges játékkal, de ezúttal is a kevesebb több lett volna. Hosszúra sikeredett a kezdeti interaktív játék a közönséggel, és néhány üresjárat is becsúszott. Mindent összevetve érdekesebb volt előbbinél, koherensebb is, de azért van még mit tanulni a színházművészetről. 

A címlapképen Tózsa Mikolt az Isten, haza, konyha című előadásban

(Fotó: TESZT Facebook oldala)

május 24, 2023 | Simon Judit | Kultúra
MEGOSZTOM

Napló az áramló Tesztről (3)

Ismét Teszt. Május 21-én, vasárnap elkezdődött és 28-ig tart a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Huszonöt előadást adnak elő a tizenöt országból érkezett művészek. Simon Judit fesztiválnaplója. Harmadik rész.

Állítólag reng körülöttünk a föld, én nem érzem. Nem is akarom. Jobban kedvelem, ha egy előadás ráz meg, mint a sárgolyó. Azt mondják Váradon is megremegett ez-az a házakban. Nem tudom, mi van az otthonomban, majd meglátom, amikor 29-én hazaérek. Addig színház és jó beszélgetések minden mennyiségben.

A Teszt harmadik napján csodát láttam, a címe: Tchaïka. Belga és chilei közös produkció, ugyanis a dél-amerikai színésznő, az európai országban él, de hazájában készült az előadás. Évek óta játssza, világszerte nagy sikerrel. Gondolom, mindenhol, mindenkit úgy varázsol el, mint minket, akik Temesváron láttuk.

Ketten játsszák, a fiatal színésznő és a hihetetlenül kifejező báb. Ők ketten szinte egy test és persze lélek. Első pillanatban azt hittem, egy idős és fiatal színésznő lép a színre, aztán láttam, hogy aki mindig elől áll, az báb. Ő Chayka, az öregedő színésznő, aki Csehov Sirályával búcsúzik a színpadtól, az élettől. Arkagyinát kellene eljátssza. A fiatal nő, színésznő azért van vele, hogy segítse, emlékeztesse arra, amit játszania, tennie kell. Chayka Nina szövegét mondja. Nem akar öreg lenni, nem akar elköszönni mindentől. Ő Nina és Arkagyina, ő sirály (Chayka oroszul sirályt jelent). A fiatal nőben önmagát fedezi fel, amikor még a 22 éves lányt alakította. Mondják – tegyük hozzá, remekül – Csehov szövegét, közben finom humorral beszél két hangon az előadó színházról, életről, öregségről, a reflektorfény erejéről. Érzékeny, hiteles, felkavaró, szellemes az előadás minden pillanata.

Arisztophanész nyomán írta Kokan Mladenović, rendező a Temesvári Csiky Gergely Színház Madarak előadását. A görög vígjátékból a címe és a néhány mondat maradt, a többi Mladenovic és a társulat improvizációinak az eredménye. Az előadás, mint a rendező minden produkciója, társadalmi problémákat feszeget. Dinamikusan, hangosan, nagyszerű, szuggesztív mozgással, képekkel, zenével építetti fel a több mint kétezer éve híres Felhőkakukkvárt, és teszi fel a kérdést: ha megvalósulna valaha az egyenlőségen alapuló, igazságos világ, mennyi ideig működhetne, kik és miért mondanának le róla könnyű szívvel. A rendező előszeretettel ostorozza a politikát, a kaptalista rendszert, a pénzvilágot, a gazdagokat, a manipulálható társadalmat, szóval a világot, úgy ahogy van. Ugyanakkor az előadás, hatalmas poénokkal beszél a színház, a színészek hatalmáról. Humorral közelít a témákhoz, de a szeretet, a megértés a színháznak szól, de csak akkor, ha az embert szolgálja és nem a többi előbb felsoroltakat.

Mladenovic világában Felhőkakukkvár lakói ellenállnak a pénznek, a politikának, a vagyonnak, csak a komédiának, a komédiázásnak adják meg magukat. Az egyik, a madarak közé keveredő ember ekkor elhagyja az ég és föld közé ékelt várost, és újra elindul keresni a szabadságot.

A zene, az ének, a mozgás, a humor jellemző az előadásra, a fergeteges dinamikus játék. Ötletek kavalkádja áll össze koherens, jól felépített előadásba.

A Present imperfect Zsófi Rebeka Kozma előadása. A Freeszfe Egyesület és az Artus Kortárs Művészeti Egyesület támogatta – mondjuk – performansz tíz leckében interaktívan „oktatja” a hivatalos bikfanyelvet, a kommunikációt a közösségi médiában, és sok minden mást is, egy felejthető előadásban.

május 24, 2023 | Szűcs László | Kultúra
MEGOSZTOM

Napló az áramló Tesztről (2)

Ismét Teszt. Május 21-én, vasárnap elkezdődött és 28-ig tart a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Huszonöt előadást adnak elő a tizenöt országból érkezett művészek. Simon Judit fesztiválnaplója. Második rész.

Kezdhetném a keddi nap rendhagyó eseményével, de nem teszem, tartom magam az előadások sorrendjéhez, sőt.

Az első Teszt-naplóban nem említettem a gongütés előtt tartott, a színház szomszédságában megnyílt kiállítást. Bagossy Levente magyarországi díszlettervező színpadképeinek makettjeit csodálhattuk. Szó szerint. A hihetetlen pontossággal, művészi igénnyel kidolgozott, apró díszletek megidézik az előadásokat, képet alkotnak a produkciók hangulatáról, azon túl, hogy valódi művészi alkotások.

A fesztivál második napján a németországi Szene 2wei Herz emoji című előadása lehetett volna különleges, de nem volt az. William Sanchez H. koreográfus fontosnak tartotta az integrálást, de nem talált ki hozzá egy érdekes, izgalmas, koherens koncepciót. Megmagyarázom: A táncelőadásban szerepel egy autista fiú és egy kerekesszékes lány. Amit én nagyszerűnek gondolok, mert mindketten tehetségesek, bár nem profi táncosok. Amit sajnálok, és amiért fanyalgok, hogy a szeretetről, szerelemről alkotott produkció közhelyes, és a koreográfia is kissé ügyetlen, fantáziátlan. Néha úgy éreztem, hogy amikor nem tudnak mit kezdeni a két nem profival, egyszerűen „kikoreografálják” őket a színpadról. Pedig milyen izgalmas lett volna a produkció, ha építenek rájuk.

A rendhagyó és drámai esemény a második nap második előadásán történt. A szív a szlovéniai Via Negativa társulat egyszemélyes előadása, azaz Kristina Aleksova egyéni műsora. Inkább performansznak gondolom, mint színháznak, de ez nem fontos. A produkció – az ismertető szerint – 72 órát is tartott, de belefért 4 órába is, a temesvári színház stúdiójában „mindössze” két órát kellett volna töltenünk a szívről szóló előadással, a színésznővel, aki szinte egész végig meztelenül van a színpadon. Aleksova kedvesen kommunikál a nézőkkel, szép arca és teste van, elegánsan, kecsesen mozog, akkor is, amikor csak tesz-vesz a színpadon, készíti elő a következő jelentet. Az ismertető szerint „A szív az izom, mely mindannyiunkat mozgat, még a szívteleneket is. A mindennapi élet mocskával terhelt szivattyú. Metafora. Forró akár a tűz és hideg akár a jég. Szimbólum, mely mindent kibír. Még egy kalitkába zárt életet is. A szerv, mi életet ment. Kutyaeledel.”

Két szép, feszes színházi pillanaton kívül, az, amennyit láttunk belőle, úgy lehetne felejthető, ahogy van. A színésznő folyton előkészít. Hosszasan. Össze- és szétszerel, elvesz, eltesz tárgyakat, sok külső segítséggel, beindítja a rezsót, felteszi főni a egyik szívet. A másikat jó sok percig varrogatja. Összeszereli a kompresszort a hordókkal, előbbi a meztelen hasán lóg. Ekkor kezdtem el aggódni, nehogy valami baja törtéjen. Majd szerencsére magára vette a védőszemüveget és védőruhát (vékony, fehér kezeslábas), előhozta a két, kereskedelemben kapható, nem túl jóminőségű termoszt, és fagyasztani kezdte az egyik szívet. Valamilyen robbanékony anyaggal. Lehet nem nitrogénnel, mert azzal csak nem sétálhatott át a határon, és tudomásom szerint ellentmondana a romániai tűzvédelmi szabályoknak. Tény, ami robbanhat, fel is robban. Hatalmas zajjal robbant az egyik termosz a színésznő kezében, közvetlenül az arca előtt. Aleksova ar arcához kapta a kezét, és kirohant a színpadról. Többen utána mentünk, hogy tudunk-e segíteni, és érdeklődni, hogy mekkora a baj. Információkat nem kaptunk, de a színháziak kihívták a mentőket, érkeztek a tűzoltók és a rendőrség. Állítólag robbanást jelentettek a színházból, amivel azért még mifelénk sem viccelnek. Később megtudtuk, nem történt nagyobb baj, felszakadt a bőr a homlokán, a szeme fölött, de nagyon megijedt. A mentők kórházba szállították, de késő estig még nem engedték ki. Remélem, mindannyian reméljük, hogy megúszta egy kisebb sebbel és az ijedtséggel. Történhetett volna nagyobb baj is, tekintve a rengeteg improvizált elektromos technikai felszelelést, illetve a robbanást.

A nézőket a Via Negativa stábjának egyik tagja értesítette, hogy az előadás nem folytatódik.

Engem nagyon megrázott az eset. Nem szeretem, ha életveszélynek tesznek ki színészt. Lehet mondani, hogy Aleksova alkotta az előadást, tudta, tudja, mit tesz, de azért nem teljesen így van. Ha engem kérdeznek, lebeszélem a fesztivál kuratóriumát arról, hogy meghívják Temesvárra. Az előadás minősége sem éri meg a rizikót. Különben is, van baj elég, nem kell még tetézni.

Hogy teljes legyen a tegnapi nap, Arad megyében aznap ete 4,9 erősségű földrengés volt. Temesváron is érezték. A színházig nem jutott el.

Címlapképen: Kristina Aleksova A szív egyik korábbi előadásában

május 22, 2023 | Simon Judit | Kultúra
MEGOSZTOM

Napló az áramló Tesztről (1)

Ismét Teszt. Május 21-én, vasárnap elkezdődött és 28-ig tart a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Huszonöt előadást adnak elő a tizenöt országból érkezett művészek. Simon Judit fesztiválnaplója. Első rész.

Balázs Attila színművész, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színhát igazgatója és Dominik Fritz, az idén Európa (egyik) kulturális fővárosának is számító bánsági nagyváros polgármestere ütötte meg a gongot, ami jelezte: elkezdődött a 14. Teszt.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó kiemelt rendezvénye a kulturális főváros projektnek, ami, úgy vélem, természetes, hiszen a nemzetközi színházi találkozó a kultúrák találkozását, az európai szellemiséget, a megismerést, az elfogadást, a társadalmi változásokat, a színház folyamatos megújulását, ugyanakkor állandóságát mutatta és mutatja meg az előadásaival, programjaival. 

Idén 15 országból 25 előadást mutatnak be, amiből kettő a házigazda temesvári magyar társulat produkciója. A fesztivál idei hívószava a FLUID. „A szervezők szándéka szerint ez egyszerre fejezi ki a színház folytonos változásban és átalakulásban levését, állandóságát, erejét, valamint az emberi természet azon képességét, hogy a legnehezebb időkben és körülmények között is megtalálja az előremutató irányokat. Ennek, valamint a Teszt szellemiségének értelmében az idei programba olyan, egymástól formailag különböző, de hasonlóan érzékeny tematikájú előadások kerültek be, melyek híven tükrözik kortárs mindennapjaink szüntelen áramlását, képlékenységét és változását. Így lett a tizennegyedik találkozó egy újfajta érzékenység Teszt-je” – írják a beharangozóban.

Hagyományosan, a Csiky Gergely Színház bemutatójával indult a seregszemle. Marco Augusto Chenevier, Darragh McLoughlin és Alessia Pinto írta és rendezte A nagy hagyma című előadást, melynek mi, nézők is szereplői vagyunk. Ugyanis mi vagyunk a Bizottság, amely eldönti, mi legyen a sorsuk azoknak, akik a Nagy hagyma közösségéhez akarnak tartozni. Ehhez a „munkához” a bejáratnál kapunk egy fehér és egy fekete lapot, amivel majd szavazni kell. A Hatalom hangja dönti el, ki érdemes és ki nem érdemes arra, hogy A nagy hagyma világában éljen. „A nagy hagymában nincs helye hazugoknak, tisztességtelen polgároknak, képesség nélküli polgároknak vagy olyanoknak, akiknek nincsenek rendben a személyi iratai” – hangzik el többszőr is az előadásban, de azért ez nem pont így működik. A Hatalom hangja hol így dönt, hol másképpen. Az előadásban érzékelhető, hogy a Hatalom élet és halál ura A nagy hagymában. De a hatalom megdönthető, a Hatalom hangját, a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedő takarítónő leplezi le, mintegy véletlenül. Amikor megláttam a paraván mögötti hang tulajdonosát, nekem Óz, a nagy varázsló jutott eszembe. Amúgy az előadás a hazug, diktatórikus hatalmak skicce, azt is megmutatva, hogy mi, nézők sem vagyunk túl megértők, és bizony jó adag rosszaszág is lakik bennünk. Szívesen megírnám, hogy miért, de nem akarok spoilerezni. A meglepetés az maradjon meglepetés.

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház ezúttal is Urbán András-előadással érkezett Temesvárra. Az Amikor Isten hasba rúg című produkció alapja Lovas Ildikó regénye és Csáth Géza nagy irodalmi port kavart naplója. Góli Kornélia dramaturg és Urbán András rendező a két szövegből kiindulva a költő életében fontos szerepet játszó nők szemszögéből közelíti Csáth tragikus életét, a rendezőre jellemző formanyelven. Kell hozzá pár jelenet, ameddig kiderül, kiről is van szó, s bár én nagyon szeretem Urbán színházát, ez az előadás számomra is hagyott kívánnivalót. Számos jelentet éreztem túrpörgetettnek, néha öncélúnak, mi több, olyan is volt, ami megtörte az előadás ívét. Azonban az utolsó monológ, amikor a középkorú színésznő egyedül áll a színpadon, körülötte senki és semmi hangzavar, látványosság, és Csáth lányaként vall a szüleiről, önmagáról, arról, ahogyan megkérdezése nélkül, az általa nevelőapjaként tisztelt Dezső bácsi közzétette apja naplóját, akiről ő nem is tudja, hogy nagy költő, na az a monológ igazi színházi pillanat volt. Ezért a pár percért vagyok hajlandó elnézni a többi felett. Ja, és aki nem tudná, Dezső bácsi nem más, mint Kosztolányi Dézső. Bizony.

Az Athén&Epidaurosz Fesztivál és az OSMOSIS közös produkciója, Euripides Laskaridis görög színész, rendező egyéni műsora, mondanám egyszemélyes színháza a Relic. Fogalmazhatok úgy is, hogy színészi bravúrja negyven percben.

Az előadások után Kovács Bálint vezeti a beszélgetéseket az alkotókkal. Ez alkalommal Laskaridis, aki 2015 óta játssza ezt a nonverbális előadást, és hatalmas sikerrel turnézza vele körbe a világot, azt mondta, a Relic arról szól, amit a nézők gondolnak az előadás kapcsán. Én erről a groteszk, humorral és drámaisággal tele előadásról és a lényről, akinek a látszat ellenére nincs neme, a következőket gondolom: talán Hérakleitosz mondta, hogy minden változik, csak az ember marad ugyanaz. Az idézet sem pontos, de ez a lényege. (Kedves olvasó javítson ki nyugodtan, szépen megköszönöm). Az előadásban ez a hatalmas testben rejlő érző lény maga a változatlan ember. Ott a színpadon az ógörög szobor, ami elé odakerül a laptop. Közben érzelmek és történések kavalkádja, nagy poénok. Egy halandzsa-szövegből kiderül, hogy nem is szó, hanem hangsúly és testbeszéd. És megmutatja az agresszivitást, művészetet, a különböző érzelmeket, a játékosságot. Szóval, nagyjából mindent. Leszögeztem, csak úgy magamnak, hogy Euripides Laskaridis korunk egy nagy clownja. Vagy színésze, művésze, humanistája – lehet választani.

(Folytatjuk)

június 2, 2022 | Simon Judit | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Hogyan kell nézni Tomi Janežič színházat?

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, a TESZT szervezői minden fesztiválon szolgálnak valami rendkívülivel, szokatlannal, nagyszerűvel. Idén egy katarktikus élményt nyújtó tizenegy órás előadással. A Ljubljanai Ifjúsági Színház produkcióját Tomi Janežič állította színpadra. Simon Judit végignézte a no title yet (még nincs címe) előadást. Ezzel zárul idei temesvári fesztiválnaplónk.

Valamelyik évben, a TESZT-en szerepelt Tomi Janežič Sirály rendezése. Nem ismertem a munkásságát, pedig illet volna. Annyit láttam az ismertetőben, hogy az előadás időtartama hét óra, (nyolc lett belőle) és szerb nyelven játsszák. Vakartam a fejem rendesen, Balázs Attila temesvári direktor beszélt rá, hogy menjek be, mert tetszeni fog. Gondoltam, egy előadás éppen annyi ideig tart, ameddig nézem, de Balázsnak lett igaza: semmi pénzért nem hagytam volna ott a rendkívüli élményt. 

Szintén Temesváron láttam az Ivan Iljics halála feldolgozást, de ez rövid volt, mindössze négy óra, egy szünettel, improvizációk nélkül.

„Tomi Janežič (szül. 1972) számos díjat magáénak tudó szlovén színházi rendező, egyetemi tanár, pszichodráma pszichoterapeuta. Különösebben érdekli a színészi technika, a pszichodráma és a színházi szférában használt csoportelemzés. Egyik alapítója és művészeti vezetője a Színművészet Kutatások Stúdiójának, amely tevékenységét főként a szlovéniai Krušče Művészeti Kutatási, Alkotói, Rezidens és Oktatási Munkaközpontban végzi. Ezért illet volna korábban ismerni” – írta róla az ismertető.

Az általam látott előadásiban a jelenről fogalmaz meg gondolatokat, illetve elsősorban kérdéseket. Klasszikusok műveit használja alapul, hogy a ma problémáit mutassa meg, hogy önvizsgálatra és szembenézésre késztessen magunkkal, embertársainkkal, társadalommal, közösséggel. Sajátos, izgalmas formanyelvet használ, ő maga nem csak rendező, az előadás része. Segíti, ösztönzi a játékot, rögtönzéseket kezdeményez. Úgy tűnik, mindent helyben találnak ki az alkotók, de nem. Minden átgondolt, koherens, egy előadáson belül nem változtat a kódokon, mi, nézők, az első tíz percben megkapjuk a kulcsot az előadáshoz, a szimbólumokhoz. 

A no title yet is a jelenkor vizsgálata. A Don Juan témakörét dolgozza fel jelenidőben. Az ismertető szerint „Don Juan egyike azon irodalmi alakoknak, akikhez a legtöbb adaptáció kapcsolható. Tomi Janežič és csapata egy egész színházi évadot vele töltött, őt vették kutatásuk és kísérleti munkáik alapjául. Ezzel párhuzamosan Simona Semenič egy új szövegen dolgozott, melynek a no title yet címet adta. Semenič a szlovén Janez névvel illette Don Juan-t, és az általa „elcsábítandók” szemszögéből, valamint cselekedeteinek következményein keresztül közelítette meg a híres alakot – mindez egyetlen pillanatban, egyetlen szívdobbanásban összpontosul. Egy pillanat kell, hogy az ágyból kicsúszott test földet érjen. A szöveg könnyedén fonódott össze a próbák során keletkezett anyaggal, Janežič pedig finoman gazdag, rétegelt egésszé varázsolta, amely újabb látószöget ad hozzá Don Juan és a donjuanizmus számtalan változataihoz, és amely különösen az örömeinkről, reményeinkről, félelmeinkről és szorongásainkról beszél. Itt és most.” A rendező, szintén az ismertetőben, kifejtette: „Amikor a színház történik, nem csak egyvalakiért történik, hanem mindenkiért, aki abban a pillanatban ott van. Hirtelen mind ugyanahhoz az eseményhez, problémához kapcsolódunk, egy állításhoz, vagy valamihez, ami a háttérben a földre omlott. A tény, hogy mindannyian bizonyos hozzáállással viszonyulunk ugyanahhoz a történéshez, összekapcsol minket. Ezért, ha egy szövetség benyomása létrejön, az már jó.” 

Ezt hívják beavató színháznak. A nézők szíve együtt dobban az alkotókéval, együtt vibrálnak az idegrendszerek. Az előadás során a rendező és a színészek a közönség soraiból lépnek elő, szólalnak meg. A szünetekben egymásra mosolygunk, előadás után összeölelkezünk nézők és színészek.

Tomi Janežič az előadással nem kevesebbet céloz meg, mint megtapasztaltatni velünk a színház csodáját, és sikerül neki. Amikor a végén kivilágosodik a tér, szól a szimfonikus zene, abban a csillogó fényben egymásba kapaszkodnak a tekintetek. Lehetett egy pillanat, vagy egy óra, nem tudom. Kibővült, megszűnt az idő. Én úgy éreztem, megtisztulok, és hogy ez a fényesség megvéd minden rossztól. Egy színésszel néztük egymást és a tapsorkánt követően teljes természetességgel összeölelkeztünk. 

Az előadásban humor és drámaiság váltotta egymást, felszabadult nevetés közben olyan gyomrosokat zsebeltem, hogy nyekkeni sem tudtam, hogy aztán a humor feloldja a feszültséget. 

A don juani téma okán nők és férfiak „vallanak” kapcsolatokról, barátságról, szerelemről, szerelem nélküli szexualitásról, agresszivitásról, családon belüli és kívüli erőszakról. Döbbenetes volt az erőszak-jelenet, ami gyilkossággal végződik, a nőt, a díszletként használt autóroncs mellett „fojtja meg” a férfi, és erről mindenkinek a kolozsvári lány, a szörnyű gyilkosság jutott eszébe. Igen, ilyen a valódi, elő színház: mellbevág és megnevetett, rákényszerít, hogy gondolkodj, emlékeket hív elő. 

Tomi Janežič színésznek sem utolsó, s a társulat tagjai kivétel nélkül frenetikusan, koncentráltan, tűpontosan játszották végig a tizenegy órát. Ők a szünetben sem lazíthattak.

Szóval katarktikus élmény volt, bármikor újra és újra végignézném.

Barátaim, akiknek elmondtam, hogy tizenegy órás előadást láttam, először azt hitték, rosszul halják, majd következett a kérdés: hogy lehet ezt végignézni, fizikailag és szellemileg kibírni. Elmondom.

Először is nagyon jó, nagyon izgalmas, tartalmas kell legyen az előadás. Olyannyira, hogy alig várjam, folytatódjon. Nem kell kényelemről álmodozni, hanem felkészülni, hogy fapadokon, hokedlin és egyéb ülőalkalmatosságon kell végignézni egy-egy részt. Az előadást több helyszínen adják elő, sétáltunk egyik helyről a másikra, az átmenet öt perc szünetet jelentett. Volt három 15 perces szünet és egy háromnegyedórás ebédszünet is, körülbelül az előadás közepén. Egyik színész elmondta nekem, hogy otthon, Ljubljanában ők kínálják étellel a közönséget, de a temesvári magyar színházban nem volt lehetőség főzni. Úgyhogy mindenki evett ahol, és amit tudott. Én a színház büféjében egy szendvicset, majd a színház bejáratánál ittam kávét és cigiztem. Még sétáltunk is. Két jelenet között megkerültük a színház épületét, hogy a büfét és az előcsarnokba vezető lépcsőket játszóhellyé varázsolják. 

A színháztermet is átalakították, körbeültük a játszókat. Ide többször tértünk vissza. Az előadás végén a közönség szó szerint nem engedte elmenni a rendezőt, a színészeket és a szerzőt. 

Az előadás kezdetén Tomi Janežič elmondja, aki akar és tud nyugodtam szundíthat, elmenni is lehet, és némi pihenés után visszajönni, mert be lehet kapcsolódni az előadásba, hiszen ez jelenekből áll és időnkét emlékeztetik a nézőket, mi történt azelőtt. 

Minden helyiségben monitorokon vetítették magyar, román és angol nyelven a szöveget, és angolul rögtönöztek. Imponáló volt, hogy az egész társulat flottul és helyesen ismeri Shakespeare nyelvét.

Hát így lehet örömmel végignézni egy tizenegyórás előadást.

Aki teheti, akinek alkalma van, nézzen Tomi Janežič színházat. 

május 31, 2022 | Simon Judit | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT fesztiválnapló 2022/7.

A Temesvári Csiky Gergely Színház két év kényszerszünet után megrendezte a 13. Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozót, közismert nevén a TESZT-et. Tíz országból érkeztek előadások, jeles alkotók, világot körbejárt produkciók mutatkoztak be május 22. és 29. között a Bega-parti városban. Az idei TESZT a színház-közönség / előadó-néző viszonyok újrafogalmazására, újraközelítésére fókuszált. Minden követ megmozgatva ukrainai színház is fellépett, az utolsó napon pedig tizenegy + két órás volt a program. Simon Judit fesztiválnaplójának majdem befejező része. (A Tomi Janezic rendezte no title yet (még nincs címe) 11 órás előadásról a teljesen befejező részben számol be a szerző).

Elmaradtam a TESZT-naplóval, de nyomos okom rá. Vasárnap, május 29-én délelőtt 11 órára mentem színházba, megnéztem egy 11 órán át (!) tartó előadást, és utána ráadásként még egy kétórásat is. Aztán volt záróbuli, szóval jól elfáradtam. Hétfőn, finoman szólva sem voltam teljesen fitt. A komán Zsolt hozott haza Váradra, és alig értem be a lakásba, máris elaludtam. 

Engedelmükkel most pótolom a kimaradt két nap beszámolóját.

A Csiky Gergely Színház meghívta az ukrajnai Dnipro városban működő Vitymo Színházat, de a háború miatt nem jöhettek. Erről szóltak a hírek egészen péntekig, azaz május 27-ig. Ekkor kiderült, hogy mégis jönnek. A szervezők minden követ megmozgattak, hogy elhozzák A mi osztályunk című előadásukat. Örömmel és kíváncsisággal másztam fel a Festőműhelybe a TESZT utolsó előtti napján, szombaton. 

Tadeusz Slobodzianek drámáját magyar nyelven Nagyváradon, Kolozsváron, illetve Magyarországon is bemutatták. Tíz osztálytárs sorsát követi a darab és az előadás, a második a 30-as évektől a 60-as évekig. Annak idején így foglaltam össze, miről is szól a lengyel szerző műve: „Ezek a gyerekek, valamikor ott éltek abban a kisvárosban, együtt játszottak, együtt jártak iskolába, szerelem bimbózott közöttük, hogy aztán üldözőkké és üldözötteké váljanak, hóhérokká és áldozatokká, kínhalált haljanak, vagy elmenjenek messzire, hogy visszavágyjanak.

A mi osztályunk tagjai sorsát halálukig követi a darab, amelyben, noha vannak párbeszédek, műfaja narratív monológ, a szereplők mesélnek múltról és jelenről. (…) Az osztálytársak – három lány és hét fiú – a történelem, az illúziók, az elvárások generálta kegyetlenségek rabjai.

Egyéni sorsokon keresztül jelenik meg egy olyan időszak, melyet jó lenne, de nem lehet és nem szabad kitörölni az egyéni és kollektív emlékezetből.

Egy korszak, amikor a patriotizmus gyűlöletet, halált, a felszabadulás rabságot hoz magával. Először a vallási megkülönböztetés osztja meg az osztályt, a lengyelek hazafiként rekesztik ki társaikat.” (Erdélyi Riport, 2015. 04. 18.). Az előadást az ukrajnai háború, az orosz hadsereg kegyetlenkedései teszik aktuálissá. Ukránok és oroszok éltek együtt abban az országban, jártak együtt iskolába, működtettek két nyelven játszó színházat. A Vitymo Színház is mindkét nyelven állít színpadra előadásokat. A mi osztályunkat oroszul játszák. Az előadást a Krím felsziget megszállása előtt, de a dombászi orosz szakadár „köztársaság” kikiáltása után mutatták be. (Részlet az előadásról nyitóképünkön.)

Az előadás nem eget rengető, tisztességes munka, de ezekben az időkben sokkal fontosabb volt, hogy ott lehettek Temesváron. Megható volt látni, hogy az egyik színésznő kislánya egy kisméterű ukrán zászlóba burkolta magát. A közönség állva tapsolta őket, a színészek elérzékenyültek. 

Nem kis feladat volt elhozni a férfiakat is. Egyik kollégájuk nem jöhetett, a hadseregben szolgál tiszti rangban. 

Később az a hír járta, hogy társulat, valamint a vezetőjük, illetve a tolmács egy héttel meghosszabbítottak a romániai tartózkodási engedélyüket. Vajon visszamennek? S ha igen, milyen sors vár rájuk?

Az utolsó előtti napon Temesváron váratlanul ősz lett. Zuhogott az eső, hideg volt, olyan igazi kellemetlen idő. A fesztivál népe fázott, a hét elején még kevesüknek jutott eszébe meleg holmit is pakolni. Nekem szerencsém volt a mindenre jó, nagy, meleg sálammal, és azzal, hogy vittem egy ballonkabátot valamint csukott cipőt. Melegem nem volt, de nem fagytam meg. 

Ráadásul két szabadtéri, pontosabban utcaszínházi előadás várt ránk. A franciaországi Les 3 Plumes társulat Egyetlen lélegzet című produkcióját a temesvári színészekkel tartott workshop előzte meg, az előadás a franciákkal folytatott közös munkának az eredménye. 

Az ismertető szerint a nonverbális „műsor a meghallgatásról és az összefogásról szól; egy sokrétű egység, ahol autonómiáink találkoznak az együtt levés iránti vágyunkkal.” Az előadók esőben indultak a színház elől az Opera térre, ahol még áztak egy sort. Megnéztem a műsor egy részét, de önző módon nem kísértem el a térre, már csak azért sem, mert kiderült, lukas az ernyőm. Amit láttam, mindaz nekem tornagyakorlatoknak tűnt, biztos az eső miatt nem éreztem át a mélységeket. 

Következett az olaszországi Teatro dei Venti Modena Moby Dick című előadása szintén szabadtéren, a Nemzeti Színház épülete előtt, az Opera téren. A székeket is kihozták a nézőknek, de az eső ráerősített. Egy óra késéssel kezdődött a színészek, táncosok, zenészek, akrobaták alkotta társulat nagyon látványos, de kevésbé tartalmas produkciója. A Melville regénye alapján készült produkció sokkal inkább szólt a „hajó” majd a „bálna” akrobatamutatványokat kívánó felépítéséről, mint a regény filozófiájáról. Tényleg életveszélyes momentumok, remek zene és látvány volt minden mennyiségben a téren.

Az utolsó napon, délelőtt 11 órára mentem színházban, akkor kezdődött a Ljubljanai Ifjúsági Színház Tomi Janezic rendezte no title yet előadása. Tíz óra időtartamú előadást vártunk, 11 óra lett belőle, de én még sokkal tovább is néztem volna a pompás beavató színházat. Az előadásról egy külön naplóbejegyzésben beszámolok, most csak annyit, hogy a Don Juan-témát járja körül.

Fáradtan, de feltöltődve, az élő színház örömével másztam fel a Festőműhelybe, ahol a budapesti Szkéné Színház mutatta be a III. Richárd betiltva előadását, Szikszai Rémusz rendezésében, Mucsi Zoltánnal a főszerepben. Matei Vișniec drámája Vsevolod Meyerhold orosz rendező, színházújító életének egy momentumát ragadja meg, amikor Shakespeare drámáját akarja színpadra állítani. (Meyerholdot 1940-ben kivégezték a Szovjetunióban.) Parabola, amely a művész szabadságáról, az igazmondásról, hatalom és művészet viszonyáról szól a diktatórikus rendszerekben. Mit kezdhet egy alkotó a „velünk vagy, vagy nem is vagy” helyzettel? 

Lehet az előzőleg tizenegy órán át látott dinamikus, sokszínű produkció miatt tűnt nekem ritmustalannak, szürkének a játék. Szikszai a főszereplőre építette az előadást, némi, számomra értelmetlen mozgásszínházi, illetve táncjelentekkel. A jeletek között sötét, hogy eltologathassák az ajtókból álló díszletet, illetve behozzanak egy-egy elemet. A színészi játék nem kifogásolható, a lendület a rendezéből hiányzott. Meg a humor is, meg a drámaiság. 

Vasárnap éjfél után Balázsa Attila megköszönte a TESZT létrejöttében szerepet vállalóknak a kemény, folyamatos munkát, majd bezárta az idei találkozót.

Jó volt ez a fesztivál, néhány kiemelkedő előadással, gördülékeny, kifogástalan szervezéssel, rengeteg kedves emberrel. Én külön köszönöm Orbán Encinek az odafigyelést! 

A TESZTnaplóban egy héten át Petru Cojocaru fotóit használtam.

Viszlát jövőre.