Címke: Teszt fesztivál

május 26, 2024 | Koós Csenge | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 7.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Hetedik rész.

Színházi élményei során horkoltak valaha az Ön háta mögött? Nekem már igen! A horvát Skop Művészeti Szervezet, Nenad Glavan által rendezett Mindpolis 1.0 című előadása során a nézőtér valóságos óvodai napközis csoporttá változott. Sokan a csendespihenőjüket tartották, mások inkább kimentek játszani a homokozóba, de biztosan mindenki nagyon várta, hogy jöjjön már érte az anyukája. Egy férfi és egy nő beteges és szexuális elfojtásokkal teli cyber térben játszódó viszonyát láttuk. A zene és a látvány jó volt. Csak a zenét nem tudtam élvezni, a másfél órán át tartó erotikus nyögések hangjátékától. Kevesebb is elég lett volna. Tényleg. Az a fajta előadás volt, amikor az ember az első 5-10 percben megért mindent és rájön arra, hogy mi fog történni és hiába vár bármiféle csavart, az nem jön el soha. Egy perc néma csönd a bőrüket a vásárra vivő színészeknek. Ezt az előadást egy pofátlanul édes jegeskávéval leöblítettem és mentem tovább az Arte-Factum Független Színtársulat Magánymonológok c. előadására, melyet Kocsárdi Levente rendezett és Mona Donici szerzett. A színészek személyes történeteiből állt össze ez a rendkívül lírai előadás, felkutatták hány féle magány létezik az alkotócsoportban. 111 percnyi. Az, hogy az Arte Factum Független Színházi Társulat működik, rendkívül fontos – minél több független társulatra van szükség. Persze nincs könnyű dolguk, de hatalmas az elhivatottságuk és a lelkesedésük. És az, hogy nekik a társulat működése, az alkotás és a közösségteremtés szívügyük, látszik a munkájukon. Jó élmény volt ott lenni, érezni a játszók közötti összhangot. Annyi mindent szerettek volna belepréselni ebbe a 111 percbe, hogy néhol kikandikál egy-egy táncmozdulat, vagy színészi alakítás, esetleg valami szimbólum. Érdemes néha fő csapásirányt választani, ami strukturálhatná az előadásokat.
Az utolsó előadás a Hero 4.0 – Business as Usual (Moment Maribor, Glej Színház), brilliáns előadás, két remek szlovén színész végtelenül komoly humorizálásának és bravúros csapatmunkájának eredménye: Uroš Kaurin és Vito Weis rendezték, koreográfálták, és játsszák. Az előadás sorozatuk negyedik része, közel tíz éve játsszák. Amolyan „meglepetésszínházi” produkció ez, melynek célja, hogy a néző soha ne tudja mi fog történni. Profinak titulálják magukat, úgyhogy profiként viselkednek, szórakoztatnak minket, úgy ahogy kell. Miközben rávilágítanak az idő könyörtelen múlására, az értelemkeresés nehézségeire. Nem akarok semmit leleplezni, hiszen akkor többé nem lesz meglepetés- legyen elég annyi, hogy ez az előadás ünnep a nézőknek, és ünnep a színészeknek is. És az, hogy a festőműhelyben, ahol játszották egy denevér repkedett, akár koncepcionális is lehetett volna.
Délután multiszenzoros szabadtéri sétaszínházi élményben részesülhetett minden korosztály, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár (Románia) & Parrabbola (Egyesült Királyság) Szívszórás (Spread the love) produkciója során. Nekem tegnap nem volt időm a szeretetre. Remélem ma majd akad.

Folytatjuk.

Képünkön pillanatkép a maribori Hero 4.0 – Business as usual előadásból

május 26, 2024 | Koós Csenge | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 6.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Hatodik rész.

Elérkeztünk a TESZT utolsó előtti napjaihoz, jómagam is kezdek telítődni a számos előadással, a sok új ingerrel, úgyhogy kifejezetten örültem, hogy ez a nap „lazább” volt. Mindössze két produkciót láthattunk.

A Forte Társulat Horváth Csaba egyik rendezését, az Akár Akárkit játszotta a fesztiválon. Borbély Szilárd drámaírásra tett kísérlete erősen logocentrikus előadást eredményezett. Horváth bevallása szerint, aki először olvassa a szöveget, nem is tudja színpadon elképzelni. A rendező mégis ezt választotta, többek között azért, mert izgalmasnak találta a színházkedvelő Borbély Szilárd közeledését a színházhoz. Ez a közeledés szokatlan módon a középkori moralitás művek felől indult, de a szerző amoralitásról írt történetet. Különböző jelenetekben mutatkoznak meg a kapitalista társadalom tipikus alakjai, Akárki személye pedig a megtestesült halál. Láncreakcióra emlékeztető módon ér véget az emberek élete az előadásban. A testek tárgyként hevernek a színpadon, s az egyik jelenetben el is hangzik, hogy amint a lélek kiszáll valakiből, onnantól nem „Ki ez?”, hanem „Mi ez?”. Mindegy, hogy az ember hogyan él, a végén mind eltárgyiasodunk. Horváth Csaba szavaival élve, a darab „nemes cinizmussal” van átitatva, szélsőséges helyzetekbe kerülnek szélsőséges szereplők és szélsőséges módon diskurálnak a történtekről, meg ugye az élet nagy kérdéseiről. Az előadás olykor fárasztó, nehezen befogadható formája elfogadhatóvá válik, mert tudatában van saját buktatóinak, hibáinak, s azokat fel is vállalja. Hogy az előadásnak van-e tanulsága? Nincs. Nem is kell, hogy legyen.

Ivo Dimchev produkciójára várok egy éve. Tavaly találkoztam először a munkásságával és azóta nagy rajongója vagyok. Nem gondoltam, hogy az ember kamaszkorának jól-borotvált fiúbandái után ennyire rajonghat még valakiért. Tavaly az In hell with Jesus-t láthattuk, idén pedig egy kiállításon és/vagy koncerten vettünk részt. A METCH c. előadás egy árverés, ahol mindenki vásárra viszi a bőrét: Ivo és a nézők is. A tehetség leghivalkodóbb formájával rendelkezik Dimchev. Különösebb energiabefektetés nélkül tud kifejezetten jó dolgokat alkotni. Irigylésre méltó. Hála az égnek, azonban ő sem tökéletes, azért kezdett festeni, hogy legyen valami, amiben hibázni tud (az éneklésben próbált, hogy kortárs legyen, de nem sikerült).  Ahogy a képeit készíti, ahogyan elhelyezi elénk, ahogyan semmi mást nem csinál, csak kendőzetlenül játszik a színpadon, van benne valami végtelenül egyszerű és egyértelmű. Az a fajta egyértelműség, amikor az ember a homlokára csap, hogy „nekem ez eddig miért nem jutott eszembe”.  Az említett egyszerűséggel jelenítette meg nekünk a Gázában történő tragikus eseményeket is. A szakmai beszélgetésen elmondta, hogy annyira bántja a téma, hogy nem tud nem foglalkozni vele. De nem kimondott célja előadást csinálni erről a témáról. Korábbi előadásait és dalait hozta el nekünk, egyénként pedig hagyta, hogy mi nézők szórakoztassuk magunkat. Elérte a célját, amiről a szakmai beszélgetésen mesélt: biztonságos közeget tudott teremteni, amiben mi nézők is felszabadultunk. Az idei konzekvenciám vele kapcsolatban: minden annyi, amennyi Ivo akarja, hogy legyen.  

Képünkön pillanatkép a magyarországi Forte Társulat Akár Akárkit előadásából

május 25, 2024 | Koós Csenge | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 5.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Ötödik rész.

Csütörtökön Telihold volt. Joseph Nadj új előadását most, a TESZT-en láthatta először a közönség. Mágikus volt maga az előadás is, és az időpont választás is, mert csütörtökön telihold volt. A táncosok valamiféle rituális ősi világot idéztek meg, amelyben a fény felé fordulás zsigeri ösztön. Az előadásnak volt humora, elképesztő látványvilága, lehengerlő koreográfiája, de bevallom, számomra zavarba ejtő a produkció, mert míg Joseph Nadj korábbi munkáit (mint például a Mnemosyne és a Paso Doble) érteni vélem és szeretem is, ez a mostani kibillentett a komfortzónámból, de nem úgy, ahogy színházban elvárom. Felmerült bennem az az erkölcsi kérdés, hogy meddig kihasználható egy ember testi adottsága? Mintha felületek lettek volna, képzőművészeti alkotások, úgy használta Joseph Nadj a táncosait. Semmiféle bélyeget nem szeretnék rásütni a rendezőre, mert valószínűleg az produkció teljes felfogásához nekem kell még sokat gyalogolnom a szakmai utamon. 

Tózsa Mikolt rendezésével indult a csütörtöki színházi-hullámvasút. A z It’s a match – or will be –  maybe c. előadását hozták el a TESZT közönségének. A több, performansz jelenetből álló előadás sétaszínházi formában járja körbe a korunk nagy találmányát, a társkereső oldalak, pontosabban a Tinder kérdését és a Csiky Gergely Állami Magyar Színházat is. A színésznők feltárják magukat és legintimebb részeiket is a nézőknek, ezzel is bemutatva, hogyan értéktelenedik el az intimitás az emberek között, az elkapitalizálódott ismerkedési forma miatt. A legmegindítóbb jelenet, melyben egy lány (Noya Szántusz Noémi) és egy fiú (Máté Dezső Georgita) fehérbe öltözve, az ártatlanság szobraként próbálnak lassan és bizalommal közelíteni egymás felé, ebben a kaotikus és szexcentrikus világban. De ez a feladat nehezebb, mint gondolták: buborékfólián kell lépkedniük és amint egy kipukkad, újból kell kezdeniük a közeledést. A végtelenségig tudtam volna nézni ezt a jelenetet, mint egy focimeccsen, úgy szurkoltam nekik. Nem világmegváltó kérdések merülnek fel az előadásban, inkább egy izgalmas, kreatív és esztétikus megoldásokkal, némi interakcióval felvázolt korrajz.

Az utolsó előadás a negyedéves SZFE-s színészosztály zenés vizsgája volt. Bezerédi Zoltán állította színpadra velük a Vedd le a kalapod a honvéd előtt c. előadást, mely a negyvenes években a magyar honvédség propaganda előadása volt, s melyet egyébként már a 90-es években is megrendezett az akkori SZFE-en. Mint az elmúlt napokban sokszor, most sem értettem a kurátori, szervezői gondolatmenetet: hogyan lehet egy operettes vizsgaelőadást két progresszív, performansz-jellegű előadás utánra időzíteni? Nem tett jót az előadásnak a nézők máshoz szokott figyelme. De nem tett jót az előadásnak az sem, hogy a diákok láthatóan kínkeserves módon üres technikai fogásokat alkalmaztak a feladataik megoldásához, mert nem volt más választásuk. A rendezői koncepció minden cinizmust, vagy „keserédesizmust” vagy „pintérbélaizmust” gyökerestül tépett ki az előadásból, s ha nem lennék a z-generációs szakmai közönség tagja, nem érteném a valódi üzenetét. Akkor annyit érzékelnék belőle, hogy szexista, hungarista és nacionalista maszlagot nézek, amihez nagyon nincs gusztusom. A szerencséje ennek az előadásnak, hogy a színészhallgatók, ahogy ez a szakmai beszélgetésen kiderült, önreflektívek, intelligensek és megfelelő kritikai érzékkel vannak megáldva. Remélem lesz bennük annyi kurázsi, hogy hagyják maguknak úgy játszani ezt az előadást, ahogy ők érzik és akarják. Amikor kicsillant a saját humoruk egy-egy jelenetben, azok voltak az értékelhető (néha élvezhető) pillanatok.

Tózsa Mikolt előadásával párhuzamosan ment az Unfold Motion Temesvár, The story of lost stories előadása (melyet Lavinia Urcan koreografált együttműködve az előadókkal), így arra sajnos nem tudtam elmenni, ahogy nagy sajnálatomra Stefano Tè, a Teatro dei Venti művészeti vezetőjének utcaszínházi szemináriumára sem. A szakmai beszélgetés után a napot, egy kellemes solo-Trio-duo koncerttel zártuk.

folytatjuk

Képünkön pillanatkép a franciaországi Atelier +3 Telihold előadásból

május 24, 2024 | Koós Csenge | Kritika | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 4.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Negyedik rész.

A Teatro Dei Venti olasz társulata nem csak a Pentesileát hozta magával, hanem nagy adag napsütést is. Délután hatkor a cikk szerzője hivatalosan is megkezdte a nyarat és leégett a temesvári Szabadság téren. Megérte? Meg. 

A Pentesilea Heinrich Von Kleist művének szabad átdolgozásával készült, gólyalábakon játszott utcai előadás. Achilles görög hős és Pentesilea amazon királynő be nem teljesülhető szerelmének küzdelmét mutatja be. A Kovács Bálint által vezetett szakmai beszélgetésen Stefano Tè rendező a kérdésemre elmondta, hogy az előadásban Pentesilea egy erős, kegyetlen nő látszatát kelti, de amint egymásba szeretnek Achillesszel, a nő láthatóan áldozatkésszé és a férfi alárendeltjévé válik, Achilles pedig bántja őt. Bár a görög hős szerelmi gyötrődése is megmutatkozik, mégsem érzem, hogy egyensúlyba kerülne a mérleg. Az előadás a női és férfi szenvedély különbözőségéről szól? Tè elmondása alapján nem. Szerinte két különböző élethelyzet ütközik: Pentesilea megteheti, hogy szeressen, Achillesznek ezzel szemben objektívnak kell maradnia: érzi, felismeri a szerelmet, de nem érti és feladata is van. Ezért próbálja ellökni a nőt, bármi áron. 

A következő produkciót, a nonverbális staubkinder-t Toula Limnaios koreografálta és az ő koncepciója alapján készült. Az előadás nyitóképe (mint később megtudtam) egy angyalt ábrázol sok gyermek között, akik, mint lámpára éjjel a bogarak, tapadnak rá és végül megfosztják szárnyaitól. Az a népmese járt a fejemben, amikor a Jóisten elküldte egyik angyalát a pokolba, hogy szabadítson meg onnan minél több lelket. Az angyal akkor tud visszajutni a mennybe, ha sok lélek kapaszkodott a bokáján, de minél kevesebben voltak, az angyal annál nehezebben repült. A lelkek azonban mindenképpen mennybe akartak jutni, így, hogy biztosan legyen helyül, lerugdosták egymást, míg végül az angyal is ott ragadt a pokolban. Hasonló volt az alkotó célja, amikor megrendezte az előadást, hogy szabadon asszociálhasson a néző. A táncosok hihetetlen összhangban és könnyedséggel mozogtak a színpadon. Porral behintve, szinte légiesnek tűntek. De hiába a szemet gyönyörködtető esztétikai élmény, végig azon gondolkoztam, hogyan tudnak ebben a porban táncolni, hogy nem fulladnak meg? 

A nap végén egy jól megérdemelt műsoros szaunázásban részesültem. A festőműhely zárt terében néztem az Istentelen ifjúságot, Borut Šeparović rendezésében, a Zágrábi Ifjúsági Színház előadásában. Ödön von Horváth regényének kortárs értelmezése, amelyet Franco Bifo Berardi művei ihlettek, napjaink dehumanizációjával, nihilizmussal, szociáldarwinizmussal, fehér szupremitással és szélsőséges digitalizációval fertőzött Európájára reflektál. Az előadás valódi fiatal gyilkosok naplófeljegyzései alapján készült, a szöveg szószerint az ő szavaikból állt össze. Nem szeretnék spoilerezni, hogy ki kicsoda, így inkább kitérnék arra a nagyon fontos dologra az előadással kapcsolatban, ami a szakmai beszélgetésen hangzott el: mindegyik szereplő küzd ugyan mentális zavarokkal, de mi van akkor, ha szörnyű tetteiknek nem ezek a zavarok az okai, hanem az őket a mindennapokban megfertőző ideológiák?

Folytatjuk

Képünkön pillanatkép az olasz nyelvű Pentesilea előadásból

május 23, 2024 | Koós Csenge | Kritika | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 3.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Harmadik rész.

Három nap, három éjjel telt el eddig az idei TESZT-ből. Nyárias meleg van, hisztis nyári esőzéssel. Ez az időszak, amely során a legtöbb ember a megérkezés és a megfáradás határán egyensúlyoz. Nehéz arany középutat találni, amikor ennyi inger ér minket – és itt nem a szélsőséges időjárást értem, hanem az előadásokat. Változatosak, az állandóan összefüggéseket kereső agyamnak feladják a leckét. 

Nagyon tág a fesztivál mottója: „más nézőpont”. Van ennél konkrétabb, közös gondolat, vagy forma, amely alapján egyáltalán össze lehet őket hasonlítani? Ezen a ponton egyelőre azt gondolom: nincs. De azt a feladatot tűztem ki magamnak, elsősorban a saját szórakoztatásomra, hogy találjak egyet.

Különösen izgalmas volt a harmadik nap, mert két, minden értelemben különböző előadást láttam. Az első, a Láthatatlan vidékek, Livsmedlet a finnországi Suomen Kulttuurirahasto / Művészeti Alapítvány, TAIKE támogatásával készült. Sandrina Lindgren és Ismael Falke rendezték, koreografálták, s a koncepciót is ők találták ki. Az előadást 2015 óta rendszeresen játsszák. A darabot az akkori migrációs válság inspirálta. Bizonytalan vagyok ezzel a szóval kapcsolatban: inspirálta. Olyan, mintha azt állítanám vele, hogy a két művész a maga malmára hajtotta a vizet, más emberek tragédiájának felhasználásával. Egyáltalán nem ez történt. Olyan empátiával, intelligenciával és érzékenységgel közelítik meg a témát, hogy inkább emléket állítanak a menekülésre kényszerült emberek életének, mind az elhunytaknak, mind annak az életnek, melyet hátra kellett hagyniuk. Bemutatják az útjukat, a megpróbáltatásaikat. Tényszerűen, egyszerűen, akár a televízióban látjuk. Az emberek kicsik és arcnélküliek. 

A Kovács Bálint, író, kritikus által vezetett szakmai beszélgetésen az alkotók konstruktívan és lényegretörően beszéltek az előadásról és annak keletkezéséről. Bábbal és tánccal kezdtek neki a próbafolyamatnak. Keresték, mi lehet a legkisebb bábfigura, amivel még játszani lehet és milyen a testnek azon legstatikusabb állapota, amely még táncnak nevezhető. Apró műanyagfigurákkal játszottak végül, kisebbekkel, mint az ólomkatonák. A színpad terepasztal volt, amiben testük alkotta meg a különböző tájakat. A lélegző has tengerként hullámzott, a hát a sivatag dűnéit jelenítette meg. Ízléses volt és letisztult. A művészek a kis figurákat szolgálták, nem játszottak helyettük, inkább értük. Rendkívül megindító pillanat volt, amikor a meghajlás során a tengeri katasztrófa során elhunyt kis csónakba tömörült figurákkal is meghajoltak.

Ennek szöges ellentéte: az Újvidéki Színház Történt egyszer Újvidéken című előadás. Az Urbán András rendezte produkció felrobbantotta a színházat. Grandiózus humor, zene, látványvilág fogadott, jó adag önirónia társadalomkritikával vegyítve, néhol cinikusan, néhol megindítóan. A színészek energiaszintje az első pillanattól az utolsóig az égig ért. Az az érzésem támadt, hogy hiába a megvetettnek nevezett operett vagy musical forma, rettenetes élvezik, amit csinálnak. Élvezik, hogy kommunikálhatnak a nézőkkel, ventilálhatnak a színházi vagy akár magánéleti problémáikról. Az ő kisugárzásuk miatt én is élveztem. Magávalragadó volt és személyes, de egyáltalán nem személyeskedő.

Az Újvidéki Színház 50. születésnapi gáláján vettünk részt, meghallgathattuk a valaha játszott előadásaik legnépszerűbb dalait, szakmai vitákat követhettünk végig. A könnyed szórakoztatás köntösébe bújtatott előadás felszabadítónak ígérkezett a sok súlyos téma között, ám sem Urbán, sem a társulat nem bánik kesztyűs kézzel a nézőkkel. Hozzánk, sőt ránk szóltak: színházba kell járni. A színészek miatt és magunk miatt. És amiatt, hogy megőrizzük a kultúránkat. Az előadás az újvidéki közönségnek szól, de mindenhol tudnak kapcsolódni hozzá a nézők. 

A napi programhoz tartozott a német F.A.C.E. Visual Performing Arts, Szabó Kristóf Ismene táncol című előadása, de egyetemi teendőim miatt erről le kellett mondanom. Illetve láthattuk az olasz Teatro dei Venti Pentesilea c. szabadtéri előadását a Szabadság téren, ám mivel átfedésben volt a finn művészek játszotta Láthatatlan vidékekkel, ezt a negyedik napon fogom megnézni. Izgatottan várom.

Folytatjuk.

május 20, 2024 | Koós Csenge | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 1.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Első rész.

Akinek van némi tapasztalata „fesztiválozás” terén, nem lesz nagy meglepetés, amikor ezt mondom: bármely fesztivál kötelező programpontja a lemaradás valamiről. A TESZT első napján ezt a programpontot pipáltam ki, kissé elszontyolodva ugyan, de nem teljesen elkeseredve. Nem volt lehetőségem részt venni a megnyitón és az utána következő előadáson, a szlovén Via Negativa Száz köszöntőjén, de szerencsére elcsíptem a hazai pályán játszó társulat előadását.

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem csapatával érkeztünk meg Temesvárra, s rögvest rohantunk tovább, hogy hova, azt akkor még nem tudtuk. Tomi Janežič szlovén rendező külső helyszínen, a Műszaki Egyetem régi Hidrotechnikai karának elhagyatott épületében rendezte meg a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának a 2023-ban legjobb előadás és legjobb díszlet kategóriában UNITER díjra jelölt 1978-at. Az előadás a Destin(y)ation sorozat 12 részének egyike, amiket 2025-ben a Nova Gorica/Gorizia Európa kulturális fővárosa program keretein belül fognak bemutatni. Előre szeretném leszögezni, az előadás felülmúlta a várakozásomat, pedig nagy elvárásokkal érkeztem: tetszett a rendezés, Branko Hojnik díszlete és a színészi játék is.

A szokatlan helyszín ridegséget sugároz magából, ahogy belép az ember a térbe, nyomasztó érzés telepedig rá. Megyünk fel a lépcsőn a terembe és azt mondja az egyik barátnőm: „Itt hús-vér emberek jártak.” Megborzongok. Aztán meglátom Ceaușescut és elejtem a színházjegyemet. Van emlékezete a helyeknek? Vagy az emberek hagynak maguk után érzéseket mindenhol, ahol életükben járnak? Lehet élni olyan helyen, ahol megannyi szörnyűség történt? Ezek a kérdések keringenek a fejemben, de mikor elkezdődik az előadás, már nem gondolkodom. Visz magával és én hagyom. Hagyom, hogy a színészek kapcsolódjanak velem és már-már családias hangulatban és vidáman hallgassuk együtt ezt a tekervényes történetet, amely családi anekdotákból áll össze. Meg némi edukációból, tekintve, hogy a katedrán állva kapunk átfogó tájékoztatást többek között arról, mi is az a Gyökerek sorozat. Hagyom, hogy a szereplők megszerettessék magukat velem. Aztán hagyom azt is, hogy elvegyék a kialakult biztonságérzetemet és a földbe döngöljenek a tragikus események felelevenítésével. Janežič „húzd meg-ereszd meg” játékot játszik a nézőivel: bevon, megsimogat, kilök, bevon, megpofoz, kilök, megnevettet, újra bevon. Emellett időutazásra hív minket a ’70-es évek Romániájába. A második Janežič előadás volt ez, amit láttam. Nagyra értékelem azt, hogy rendezéseiben a színészek valódi természetességgel beszélnek, és itt most nem az „élőbeszédre” gondolok, hiszen az technikai dolog, hanem arra, hogy minden megszólalás önazonos, hiteles és játékos – az az érzésem, hogy a színészek imádják ezt csinálni. Ha ez nincs is így, kellemes ez az illúzió és közösségteremtő erővel bír az, hogy mennyire természetesen vannak jelen a nézőkkel együtt a térben (még úgy is, hogy valódi parókakölteményeket viselnek).

Az előadás történetét kihívás ekkora terjedelemben felgöngyölíteni, szerteágazó és nem is a fő cselekményszál a lényeg, hanem az az élet és mélység, amely, mint a folyók mellékágai, övezi azt. Pont, mint egy ember élet- és családtörténete. Legyen elég annyi, hogy sok minden történt 1978. január 26-án, csütörtökön.

Folytatjuk.

Az előadásról korábban Hegyi Réka írt az Újváradban, kritikáját itt olvashatják.

május 24, 2023 | Simon Judit | Kultúra
MEGOSZTOM

Napló az áramló Tesztről (3)

Ismét Teszt. Május 21-én, vasárnap elkezdődött és 28-ig tart a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Huszonöt előadást adnak elő a tizenöt országból érkezett művészek. Simon Judit fesztiválnaplója. Harmadik rész.

Állítólag reng körülöttünk a föld, én nem érzem. Nem is akarom. Jobban kedvelem, ha egy előadás ráz meg, mint a sárgolyó. Azt mondják Váradon is megremegett ez-az a házakban. Nem tudom, mi van az otthonomban, majd meglátom, amikor 29-én hazaérek. Addig színház és jó beszélgetések minden mennyiségben.

A Teszt harmadik napján csodát láttam, a címe: Tchaïka. Belga és chilei közös produkció, ugyanis a dél-amerikai színésznő, az európai országban él, de hazájában készült az előadás. Évek óta játssza, világszerte nagy sikerrel. Gondolom, mindenhol, mindenkit úgy varázsol el, mint minket, akik Temesváron láttuk.

Ketten játsszák, a fiatal színésznő és a hihetetlenül kifejező báb. Ők ketten szinte egy test és persze lélek. Első pillanatban azt hittem, egy idős és fiatal színésznő lép a színre, aztán láttam, hogy aki mindig elől áll, az báb. Ő Chayka, az öregedő színésznő, aki Csehov Sirályával búcsúzik a színpadtól, az élettől. Arkagyinát kellene eljátssza. A fiatal nő, színésznő azért van vele, hogy segítse, emlékeztesse arra, amit játszania, tennie kell. Chayka Nina szövegét mondja. Nem akar öreg lenni, nem akar elköszönni mindentől. Ő Nina és Arkagyina, ő sirály (Chayka oroszul sirályt jelent). A fiatal nőben önmagát fedezi fel, amikor még a 22 éves lányt alakította. Mondják – tegyük hozzá, remekül – Csehov szövegét, közben finom humorral beszél két hangon az előadó színházról, életről, öregségről, a reflektorfény erejéről. Érzékeny, hiteles, felkavaró, szellemes az előadás minden pillanata.

Arisztophanész nyomán írta Kokan Mladenović, rendező a Temesvári Csiky Gergely Színház Madarak előadását. A görög vígjátékból a címe és a néhány mondat maradt, a többi Mladenovic és a társulat improvizációinak az eredménye. Az előadás, mint a rendező minden produkciója, társadalmi problémákat feszeget. Dinamikusan, hangosan, nagyszerű, szuggesztív mozgással, képekkel, zenével építetti fel a több mint kétezer éve híres Felhőkakukkvárt, és teszi fel a kérdést: ha megvalósulna valaha az egyenlőségen alapuló, igazságos világ, mennyi ideig működhetne, kik és miért mondanának le róla könnyű szívvel. A rendező előszeretettel ostorozza a politikát, a kaptalista rendszert, a pénzvilágot, a gazdagokat, a manipulálható társadalmat, szóval a világot, úgy ahogy van. Ugyanakkor az előadás, hatalmas poénokkal beszél a színház, a színészek hatalmáról. Humorral közelít a témákhoz, de a szeretet, a megértés a színháznak szól, de csak akkor, ha az embert szolgálja és nem a többi előbb felsoroltakat.

Mladenovic világában Felhőkakukkvár lakói ellenállnak a pénznek, a politikának, a vagyonnak, csak a komédiának, a komédiázásnak adják meg magukat. Az egyik, a madarak közé keveredő ember ekkor elhagyja az ég és föld közé ékelt várost, és újra elindul keresni a szabadságot.

A zene, az ének, a mozgás, a humor jellemző az előadásra, a fergeteges dinamikus játék. Ötletek kavalkádja áll össze koherens, jól felépített előadásba.

A Present imperfect Zsófi Rebeka Kozma előadása. A Freeszfe Egyesület és az Artus Kortárs Művészeti Egyesület támogatta – mondjuk – performansz tíz leckében interaktívan „oktatja” a hivatalos bikfanyelvet, a kommunikációt a közösségi médiában, és sok minden mást is, egy felejthető előadásban.