A matrjoska farkasok

Matrjoska farkasok laknak bennetek.
Ha kitátjátok a szátokat,
s ha el bírom viselni
a rothadt hús kifelé áradó szagát,
egymásból kinéző éhes ordasok
tátott szájával nézek szembe,
mintha két egymással szembeállított 
tükörben néznék a másikat,
és csak magukat látják,
és önnön arcukon az állandó éhséget,
és az éhségnek enni is adnak,
feleséget, társat, gyermeket.
Hát megteszem én veletek,
amit magatoknak kéne.
Ahogy az állatorvos
gyerekkoromban, feltűrt ingujjban,
vazelin kíséretében, felnyúlt
a Riskának, hogy irányt tévesztett
borját világra húzza,
lenyúlok a százezer torok mélyére,
a rohadványokon át, a szarig, 
a seggetek legaljára,
kirángatom azt a kékre-zöldre vert
gyermeket, és az Úristen elé viszem,
aki anyátokkal épp rólatok beszélget.



O rubor sanguinis 

Hallgatom Hildegard von Bingen 
művét és bármennyire szeretném 
hogy a dübörgő vér hangjáról szóljon 
a google translate nem azt adja
Pedig már elképzeltem
a gyertyafénynél ülő
apácát a majdani szentet
ahogy a középkori éjszaka csendjében
vére zakatolását figyeli
testét szétfeszíti
ami öröktől fogva 
ezerkilencvennyolctól 
ezerszázhetvenkilencig
csak és kizárólag az övé volt
sajátja és uráé az úrjézusé
Szerettem volna ha ott
a csendben akkor egyszer
nem jézusra gondol
ha valaki másért szakad
feszül szét a teste
reped hosszant ketté
Akkor talán számomra
is lenne még remény
és a nővérek a zárda falán 
mint vérrel festett barlangrajzot
másnap azt olvassák nézik egyre
amit szerettem volna
ha a google lefordít
azt a dübörgést
azt a leírhatatlan 
fordíthatatlant


Aztán reggel

Csak még ezt, 
csak kicsit még,
aztán felnövök,
csak még egy felelőtlen
hempergés, aztán reggel 
lemosom a húsomról
a húsod szagát.
Az ütközés, a csapódás,
a becsapódás hangjait
kiűzetem a fülemből.
A paradicsom is elfogyott.
Cicceg, serceg szemrehányón
két tükörtojás. Néznek.
A románok szemnek hívják,
mi tükörnek. 
Akkor most melyik
rosszabb nekem?

És elindulok, megyek 
eleven hússal
bőrt keresni.
Hátha nem fáj majd 
az eső, a harmat,
a köd, egy fuvallat, 
vagy akár egy pillantás.
Elindulok,
megyek megkeresni,
felkutatni újra,
saját hasonlatosságomat.


Makacs fény

Tanulhatna a napfény,
csak figyelnie kéne a felejtést,
hogy mi hogyan tudunk,
milyen jók vagyunk benne.
Láttam egy este,
olyan makacs volt.
Akkor már csak mosolyogtam,
arra gondoltam, ó, szegény fény.

Firenzében lement a Nap, 
forrása rég lenyugodott,
de ő ott maradt a víz tükrén,
a Ponte Vecchio alatt.
Körülötte mind sötét, de ő
nem tudott elengedni minket:
téged és engem.
Maradt volna reggelig,
mint akkor nálad én,
forrás nélkül is, 
semmitől a semmiben a semmiért. 

A Kígyó, a Tyúk, Mari és János

nagyapám nagyanyám
egy nádas mellet laktak
a kígyókkal vesződtek folyton
ők voltak a szomszédaink
nem voltak jó szomszédok
mindig kéretlenül jöttek
vitték is a naposcsibét
máskor csak úgy a semmiből
rossz nyelvük Marira sziszegett
lehet így hívni őket szomszédok
de úgy is ahogy ők hívták
az ördög maga
az alvilág lényei
amit Jézus sarúja eltapos 
igen ez volt nagyapám 
Jézus Sarúja János
máskor csak úgy Varga
miután vassvillával megölte
a kígyót kitette az aszfaltra
az autók elé mert csak akkor
múlik ki mondta
ha a Nap már lement
aztán ordított a tyúkokkal
repült utánuk
szalmakalap szerszám kő
és féltékeny volt
gyűlölte a csütörtököt
Mari akkor ment piacra
sajnáltam a tyúkokat
annál inkább a kígyókat Isten
hasra kényszerített teremtményeit
rájuk gondolok mindig
ha hasra kényszerülök
a kígyókra a tyúkokra
Marira Jánosra
és látom is őket
egy napsütötte tornácon
ülnek együtt igen
ül a Kígyó a Tyúk
Mari és János
egy zöld padon 
és valami mély egyetértésben
egy számomra még
ismeretlen nyelven beszélgetnek
ropogósat kacag Mari 
ahogy itt már
csak én tudok 


Hárman egy autóban

nincs miért aggódnod
megéreztem a hűség felelősségét
vigyél majd halászni magaddal
ilyeneket hazudott a kicsi szád
mert végülis hazudtál és
hazudott benned ő
aki benned lakik
kénye kedvére oda teszi a bútorait
ahová akarja asztalát az ágyadra
fotelét az asztalodra
székeidet ki is dobja
már ülnöd sincs hova
fáj is a hátad rendesen
látod mindig leveszem
rólad a terhet hogy ezt 
velem nem te hanem ő csinálja
ennyire jó lennék kétlem
nem akarok az lenni 
jó lenne lábra állni 
és páros lábbal kirúgni
a homályt az ablakon
s ha visszajön az ajtón 
lámpát gyújtani neki
de nem jóságból hanem hogy
egyáltalán ne legyen tűnjön el
szívódjon fel menjen haza
az anyjához a sötétséghez
és diskuráljon vele a ködről
vagy amiről akar és hagyjon
engem békén az éjjel azt álmodtam
hogy te a homály és ő a köd
jól megvoltatok és nekem fájt
nekem nevem sem volt
azt kerestem egyedül egy sofőr
nélküli autó hátsó ülésén
miközben gurultunk az ölelkező
homályban és ködben
arról beszéltetek hogy mikor
vajon mikor születik már meg 
a gyermeketek a bizonytalanság 
úristen gondoltam 
én leszek majd az a megszülető
de aztán lenéztem és láttam
hogy lóg a nyakamban egy
dögcédula lefordítva
nem fordítottam meg
nem akartam látni a kettős- 
pontok utáni űrt a semmit
de mégis valahogy nyugodt 
voltam mert volt testem
veletek ellentétben
és arra gondoltam hogy
egy testben keringő semmiből
egyszer csak lehet bármi 

Mászás

Van egy mély gödör bennem. 
Ott lesz mindig.
A szerelem mindig odahull. 
Én mindig utána. 
Az ugrásra kéne emlékezni,
a lépésre, 
a bátorságra
amivel a láb a sötétséget választja.
A kéz, ha kérdeznéd: gyáva,
kapaszkodik
egy üres szoknyába
ami én vagyok. 
Az ugrásra kéne emlékezni,
arra a lépésre,
a bátorságra.
De mindig csak a mászás 
a nedves cseppkövön,
egy kézzel, 
mert hozom fel
a folyton lehullót, 
zuhanót, 
visszaesőt. 
Hozom fel, 
megmutatni neki 
amit én sem láttam soha
de nagyanyámtól tudom,
hogy van.
Sokszor álmodta ő is, 
hogy mászik kifelé 
a vörös cseppkövön. 
A nehéz karsztvíz
számtalanszor visszamosta.
De egyszer kijutott, 
és látta, 
hogy a legsüketebb csendben
a zöld tenger és a türkíz ég
megbékülve végül
végleg
összeér.



A kövek nem beszélnek 

Árva szegen lóg a kabátom. 
Se szoba, se fal. 
Csak szeg, csak kabát.
Benne lógok én is,
az ágyon is fekszem.
Ahogy elnézem,
még együtt 
lélegzünk mi ketten,
én és a fekete
nehéz
kabátom
sötét
kabátom
vizes
kabátom zsebében kövek
lyukas
zsebemben kövek. 
Mégis ott maradnak,
ott a zsebben,
a lyuk dacára
örökre.
Elidőznek, együtt
vannak páran,
egymáshoz érnek. 
A zseb lyukán
egyre csak néznek,
odalent valami fény
mintha lenne. 
De nem beszélnek,
némák.
Többé már nem beszélnek.
Jó volna halk szavuk
hallani,
innen az ágyból,
szelíd koppjuk ha szólna
egy régi, súlyos
kabátról,
nehéz
kabátról
vizes
kabátról.
De nem szólnak,
némák.  
Ők többé már nem
beszélnek.
Inkább hallgatnak 
a maradásról, 
végleg.
Odalent valami fény
mintha lenne.


Nyírfák

Nyírfák erdeje ősszel
megannyi elhagyott bordacsont,
valaki itt-ott leszúrt egyet, 
értelmetlen jelnek,
csak, hogy a bordák rendszerét szerteszórja,
hogy a törzsbe karistolja:
Itt járt a csend, a kínos,
a szél, ami fúj az időn túlról,
a születésünk előtti,
süvítő, siketítő hallgatás. 
Nyírfák erdeje ősszel, 
a szívünket védte valamikor
töréstől szakadástól. 
ott lebeg a tájban a szív hiánya,
nem mossa le magáról soha, 
talán ha tavasz, ha nyár jön,
ha zápor zúdul,
talán szabadul a nem létező
dobogástól, vagy akkor sem,
mert éjjel mégis visszajön,
belép a tájba
a nyírfák örökölt hallgatása.
Csend lép rá a csend nyakára.
Így álmodom minden éjjel, örökségem,
a hallgatást.
Egyik bordám mondaná,
hogy rossz ez így,
hogy nincs cél
hogy nincs már mivégre lenni, 
hogy nincs már
mit körbevenni.
De nem szól már ő sem, 
hallgat 
jól eltanult hallgatással, 
emlékével a szív zajának,
hallgat mint a nyírfák erdeje ősszel,
várja míg fehérje elvegyül
a hófehérrel, 
míg értelme annyi lesz a létezésnek,
mint téli tájban
a nyírfák erdejének.

Varga Balázs (1988, Sepsiszentgyörgy). A forradalomkor leesett az ágyneműtartóról, betört a feje, a szülei figyelmét egy pillanatra elvonta a kinti forrongás. Az mondja, a forradalom sebesültje. Jelenleg színész Marosvásárhelyen.