MEGOSZTOM

Ahol sok tulipán nyílik

A szomszédban lakik Árpi, 50-es éveinek a végén járhat, nem tudom pontosan.
Azt tudom, hogy a ház lassan a fejére omlik,
és csak egy féllábú macskája van már.
Talán el is várta, hogy mi, kicsik is Árpinak szólítsuk.
És az is meglehet, hogy azóta fel sem ismer minket,
mert a szesz így marja szét lassan a tudatot;
vagy szimplán a magányba zakkanhatott bele.
Sokszor ráköszönök az utcán, és ő azt mondja, Jó napot vagy Tiszteletem.
Meg a múltkor jó pár töltelék szármát is a kezébe nyomtam,
hogy ő is tudja, a Jézuska megszületett,
és úgy nézett rám, mintha most költöztem volna a szomszédba.
Amit viszont imádok benne, hogy megköszöni. Csillognak a szemei,
nem szégyelli a nyomort, amit egyedül visz tovább.
Mindig a Paff, a bűvös sárkányt dalolta nekünk,
meg kicsúfolta a Trei culori cunosc pe lume-t is, mintha mi tudtuk volna, mi az,
aztán meg úgy nevetett, mint valami elmebeteg,
már akkor sem voltak fogai,
és ezért megijedtünk tőle.
Szegényt ott hagytuk.
Most már tudom, be lehetett rúgva akkor is.
Az apja is rendes ember volt. Ketten laktak a házban,
de már vagy 10 éve annak, hogy meghalt.
Azt se tudom, voltunk-e a temetésen, vagy hogy volt-e egyáltalán temetés,
mert mégis miből lett volna?
Sok gyerekkori csíny kötődik a romhoz meg hozzájuk,
mert mi tőlük loptunk virágot minden tavasszal,
és amíg élt az apa, sokszor figyeltük meg, mikor mennek el otthonról,
és csak úgy bementünk hozzájuk szétnézni
a sok pornó- meg divatmagazin között, amit ők
valószínűleg gyújtósnak használtak,
mi meg párat még haza is vittünk belőlük, hogy később
a szülők találják meg,
és nem árultuk el, honnan vannak.
Mert mi ilyen merészek voltunk.
Meg mert akkor azt hittük, gazdagok vagy gyűjtögetők. Tévedtünk:
azt hittük, viccből járta esernyőnek támaszkodva a falut az öreg,
hogy mi lássuk, és kuncogjunk rajta.
És közben minden cigicsikket felszedett a járdáról,
meg már évek óta lejárt bolti kalácsot tartottak a szekrény tetején.
De még ennek ellenére is ők voltak a kedvenceink.
Másokhoz is osontunk be, de kizavartak, mert A mi házunk nem múzeum.
Sehol sem éreztük ezt a túlvilágit, amit Árpiéknál,
sem pedig azt az adrenalint, hogy egy gyagyás férfi részegen fusson utánunk,
és közben olyan hangokat adjon ki magából, mint a szörnyetegek.
Sajátjaikként szerettek minket, és mi is őket.
Ha másvalaki lennék, irigykednék magunkra,
hiányolnám Árpit és az apját a gyerekkoromból.
És szerintem, ha a mi utcánknak feladata van, az az, hogy
Árpit egyben otthon tudja, ameddig csak lehet. Legalább ennyi.
Hazavigye, ágyba fektesse
és betakarja a közel százéves dunyhával,
amikor az egyik hűvös éjjelen majd megint a gödörbe borul a biciklivel.
És aztán hagyja, hogy másnap ebből az egészből semmire se emlékezzen.

A 2023. évi Kortárs hangon irodalmi páyázaton az Újvárad folyóirat lapdíjában részesült írás.

MEGOSZTOM

Megjelent a nyári Újvárad

Összevont nyári lapszámmal jelentkezik az Újvárad folyóirat. A július-augusztusi jelzésű számban Benedek Szabolcs, Csatlós Lóránt és Covaciu Norbert szépprózái mellett Katona Ágota, Andó Réka, Vasas Tamás, Szénási Miklós és Kukucska Szabolcs közöl verseket, az amerikai Harryette Mullen költeményeit pedig Gyukics Gábor fordításában olvashatják. A bűn és az árnyéka címmel publikál esszét Demény Péter. Fiatal művészeknek a sepsiszentgyörgyi Magmában nyílt kiállítását elemzi a Galéria rovatban Ungvári-Zrínyi Kata. Ingázni – úton lenni témában írt a Tandem sorozatban Annus Gábor és Magyari Sára. Mayer Ágota a mesterséges intelligenciáról ír (Hol leszünk mi, ha túlnő rajtunk az MI?), míg Cseke-Péter Tamás arról, hogy Rendelettel védené az Unió az európai sajtó függetlenségét. Simon Judit a fórumszínház mibenlétéről faggatta Tasnádi-Sáhy Péter rendezőt, az interjú címe: Mindenkinek joga van játszani. A Ketten egy páston közös témája az Átjárások, ezt a fogalmat közelíti meg irodalmi példákkal Boka László és idei szerzőtársa, Reményi Tamás József. A Kritika rovatban Kemenes Henriette mozgásszínházi produkciót (A velünk élő Schmürz), illetve Dobos Erzsébet installációtárlatát (Akinek nem tiszta) méltatja, Bozsódi-Nagy Orsolya egy minisorozatot (Mikor a balhé az élet értelme) ajánl, Fodor György Bíró Gyula verskötetét (Kitölteni a semmit), Ádámkó G. Réka pedig Fehér Imola és Simonfy József közös kötetét, a Kétlelkes négykezeseket (Az én az mindig valami más) recenzálja, míg Farkas Jenő A titok természetrajza címmel E. Bártfai László A hallgatás alakzatai című könyvét méltatja. Az Előhívás rovatban Kőrössi P. József A címzett: Csipe Etelka című írása első világháborús, szerelmes üzeneteket tartalmazó tábori lapok történetét idézi fel.
A 72 oldalas lapszám már kapható az Újváradot forgalmazó lapárusoknál és könyvesboltokban.

MEGOSZTOM

Pszichológusomról

Nagyszerű pszichológus vagy, mondtam neki az ágyban.
Az én ágyamban mondtam neki.
 
Neki nem mondtam: én is az vagyok,
nem csak akkor, amikor rólam van szó!
Hanem úgy általában:
nagyszerű végzettség nélküli
végzett pszichológus vagyok.
A pszichológusom ágyában,
aki vagyok.
 
Az apám is az volt,
az anyám ma is az,
az összes testvérem,
az összes párom,
a lányok és a lányok,
az asszonyok és az asszonyok,
mindenki más is, aki nem volt.
 
A gyermekeim, naná,
mind a négy, mind a tizenkettő,
és a harmincharmadik is,
mind a pszichológusaim.
 
Fájdalmas talán, így van,
puszipajtásaim nem voltak,
ha így van!
MEGOSZTOM

Ma a szavak

ma a szavak többet jelentenek

mikor gyermek voltam
míg a felnőttek basztak
egy fa lombozatán keresztül feltűnt testének aranymetszése
egy villámlás amiről tudtam
tekintetem azzal teremtette valóságossá
hogy képtelen volt ránézni
de volt úgy
hogy egy párduc hasába költöztünk be
összeforrva nemtelen növényi szerelemmel
ahonnan nem volt ébredés

ma újra látlak
és ahogyan előttem állva lefejted magadról
múltamnak ruházatát
bőröd felületén az igazság
újramondja önmagát:
nem meztelen vagy hanem kívül

vagy irtózatosan keveset
MEGOSZTOM

Emmauszi vacsora

A milánói Pinacoteca di Brera. Nemcsak
a megelevenedett múlt, hanem ami idáig
vezetett. Vagyis vissza. Meglepőek
a színek. Nagyon erősek. Valószerűtlenül
valószerűek. Van rá magyarázat. Hatalmas
üvegkalitka. Talán időgép. Az éppen
félbehagyott munka. Megy a film odabent,
mint egy végtelen reklám. Sokáig figyelem,
hogy milliméteres pontossággal. Női kézre
emlékszem inkább, de nem biztos. Parányi 
ecset és valamennyi oldószer az időutazáshoz.
Megtisztul minden. Visszanyerik eredeti
állapotukat a képek. A tárgyak. Aki meghal,
azt szokták ilyen gonddal lemosdatni.
Eltávolítják róla mindazt, amit úgy hívunk:
élet. De itt most Andrea Mantegna régóta
halott megváltójába próbálnak életet
lehelni. Vagy Caravaggio Emmauszban
vacsorázó Krisztusáról kaparják le miniatűr
eszközökkel a mennyben rátapadt barna
cukormázat, utána a pokolban rárakódott
kormot. Sötétebb így a sötét, fényesebb 
a fény. De a Bellini testvérek lenyűgöző
alexandriai festményén is fehérebb a fehér.
Szentebb a szent. Mintha csak ennyi lenne
az idő. Mocsok. Kosz. Hamu. Por. Ragacs.
A pirosat, a zöldet, a sárgát, a kéket eltakaró
fekete. Hát ezért a gyász színe. Ha leveted,
minden életre kel? Isten is csak restaurátor.
A mindig megbarnuló levelekről évről évre
letisztítja a halált. Valójában ilyen a tavasz.
Nem több, nem kevesebb. Letakarított tél. 
Időtlen idők óta. Ennél többre nem képes 
ő sem. Nem akarom tudni, hogy milyen volt
Krisztus Emmausznál. Hogy milyennek
festette Caravaggio. A bűnös a bűntelent.
Mert hát Isten fia ártatlan. Vagy mégsem?
Azt sem akarom látni, hogy te milyen voltál
valamikor régen. Csak azt, hogy most
milyen vagy. Nem az a halál, ami lesz. Csak
az a halál, ami volt. Akkor ölik meg végleg
a halottat is, amikor lemosdatják. Járkálok
még a lassan elsötétülő képek között. Ilyen
emlékeim vannak, és nem kell őket restaurálni.
Mai szerelemmel is csupán mai testedet,
mai mondataidat vagy mai hallgatásodat
szerethetem. Minden más hamisítvány.
MEGOSZTOM

A víz körforgása

Az esőről megint
egy haikut szerettem volna
de nem megy nem tudok
mert valami ott mélyen
mindegyre kavarog buzog
próbálgattam egyszavakban is
hogy grafiteső mert sercen
a dobhártyán mint a papíron
és rettentő szürke
vagy rajzszeg-eső
mert aláfekszem
az ingem kibontom
és ráhull a mellkasomra
szúr is de hűt is
és lám minden magyarázatra szorul
ezért sem lehet haiku
az eső maga már haiku
és annyira az
hogy megírni sem lehet
te magad is eső vagy 
és annyira az vagy hogy
várom már hogy felszáradj
csak félek végérvényesen része 
lettél már a körforgásnak
mert ugye most hónapokig
hatalmas szárazság volt
de ma éjszaka felhőszakadás 
a föld köpni nyelni nem tudott
ki bírja ezt a végletekben 
gondolkodó természetet
most minden rendben
de meddig persze 
most süt a nap
de a pára
elindultak fölfelé a rajzszegek
mi van ha egy szép nap
talán még most augusztusban
lapátolni kell majd a jeget
akkora lesz az udvaron
teszek majd a teába 
de aki úgy eszik és iszik 
hogy az égi jeget nem becsüli
az rajzszeget eszik és iszik önmagának
gondolom ha majd kínok közt is
de kiszarom
persze az lefele van
a rajzszeg meg pára
akar lenni ismét
és hát hol ha nem a mellkason át
kíván fölfelé törni
a legnehezebb úton
ebből tanulhatnék is
de nem fogok
timtimtimtimtimtim
dreamers they never learn
they neeeveer learn
most belülről szúr
és nem hűt 
de legalább éget 
nem sokat 
keveset
átütik a rajzszegek 
a membránt
a senyvedt rizspapírt
ahogy nagyanyám
kis kamraablakán
cikiparittyával lőttem át
sír a gyermek
hová lettek a rajzszegek
hóvá lesznek a rajzszegek
nyugtatom
MEGOSZTOM

Replay

Szoktam csak úgy az utcán sétálva 
– magamban, vagy méginkább akkor, ha öregek szemébe nézek – 
mosolyogni.
Nem tudom, miért.

A mosoly csak jön, és mint ösztön,
rántja a szám szélesebbre.
Talán azt hiszik, egy hibbant vagyok a 6-osból,
pedig nem, hanem az ottani fák,
az égig érő fák közeledtét érzem meg hazafele,
amik, mint időgépek, röpítenek vissza
gyerekkorom másfél órányi filmjébe.

Hirtelen játszani szeretnék,
meg hogy velem játsszon valaki,
vagy igazából mindegy is,
csak eregessek még sárkányt, akadjon bele a fába vagy össze a Vikiével, 
ami mindig nagyobb volt, mert ő a nagyobb.
Főzzek sárból és homokot használjak fűszernek.
Mint amilyen fűszer a gyerekkorhoz a csínytevés, az élmény.

Nélküle nincs íz a négy fal között.
Minden ebédnél pipiskedni szeretnék és széken állva kérni 
harmadjára is a repetát, úgy, hogy tudom, nem haragszanak érte.
Mert a család nem egy ilyen vézna lányt akart, mégis ezt kapta.
Egy vézna, felnőttéválástól rettegőt. Kérhettem repetát ezerszer is hiába.
Ugyanígy hiányzik, ahogyan a cukrot kiborítom,
az egészet, főzés közben mamával,
ő nem haragszik, felnevet, szól tatának,
de én sírok, süssem meg a halat,
kiborítottam a cukrot! 
Ahogyan vádlin harap a pocok,
és apu leteremt, hogy mit keresek ott,
és én megint sírok, épp látni akarok én is egy pockot, na, azt keresek itt!

Talán azért mosolygok bele az öreg szemekbe,
mert ott van bennük mama és tata.
Ezek az öregek is neveltek gyereket,
láttak sok bitang unokát, akikért sokszor hadonászni meg rohanni kellett,
mégis elégedett szemekbe nézek,
ilyen volt mamának és tatának is.
Középkorúak és tinédzserek nem érintenek igazából,
ők most sorbanállók.
Mondom, csak az öregek, ott, a fák mellett,
ballagva velem szembe.
De a piacra vánszorgókat nem szeretem,
Önzőek, a villamoson tolakodnak.
A beesett szeműek pedig még rosszabbak.

Ők friss sebeket bántanak.
Ilyenkor legszívesebben elfordítom a fejem
vagy csúnyán nézek, 
hadd higgyék, hogy hibbant vagyok, most nem érdekel.
Látni lehet rajtuk, hogy
a vérnyomásmérő már el sem indul,
a másik pedig már haza sem jöhet a kórházból, csak a sok papír érkezik utána, 
amit hamarabbra ígértek,
na meg azt mondják, vigyázunk rá, 
és addig vigyáznak rá szépen,
míg végül megölik, Isten tudja, hogy.
És én ezt megtudom egy hajnali órában.
Amikor majd okkal sirat meg 
a román egészségügy.

Így sajnálom, de nem kérek bocsánatot,


beesett szemű öregek, mert nem mosolygok.
Talán majd egyszer,
ha begyógyulnak a sebek.
Én megértést várok inkább, az unokák nevében.

Maradok saját öregségemig a másfél órás filmnél,
annyiszor újrajátszva,
ahányszor az égig érő fák mellett ballagó, hozzám hasonló öregek
szemei dédelgetik az enyémet.
És én is az övéket,
ha felismerem fájdalmaikat, félelmeiket.
Az együttérzés kölcsönös, a mosoly még tart.
Bitang unokáinkra gondolok majd.

MEGOSZTOM

Elmélkedések a Mongol Birodalom népszerű kánjáról, nyilván, versírás helyett

A vers leadási határideje pogány
hordaként lohol felém,
felperzseli a termékeny ötletek
mezejét, kardélre hányja
értelmes gondolataim,
az üres papír fenyegetően áll
előttem, mint egy monolit.

Riadtan a tollamba rejtőzik,
ott várja, hogy elvonuljon
a leadások szorongató hada.
Meggyőzőm magam – 
hatékonyan, mint mindig –,
hogy legjobb lesz fun facteket
olvasni inspirációnak.

Megtudom, hogy az ember
tusolás közben sokkal kreatívabb,
ami tetszene, de nem a kedvencem,
amikor elázik a papír, amire írok.
Olvasok a négyszögletű 
vombat-székletről, arról,
hogy Steinbeck kutyája
hogyan ette meg – kiváló
kritikai érzékenységgel –
az Egerek és emberek első
kéziratát, arról, hogy a Föld
aranytartalékával be tudnánk
vonni az egész bolygót.
Ezt sem szívesen támogatom,
mivel az arany szerintem
nem passzolna a cseresznyevirággal,
és kár lenne így lehangolni
a március végét. Ráadásul
a szurikáták hétköznapjait
is biztosan megkeserítené.

És olvasok arról, hogy
statisztikailag jó esély van rá,
hogy Dzsingisz kánnal rokonságban
álljak. Hogy talán, ha közvetve is,
de magamban hordom
legendás génjeit.

Ezzel aztán vigasztalhatom magam
esősebb délutánokon, amikor
nem hajlandó előmászni a vers
a tollamból. Kicsit ki is húzom magam,
bár az ő magasságáról nincsenek adataim.
Azért mégis, ő megszerezte mind, amit lehetett.

Ekkor megsuhint a felismerés,
a válság szájszaga csapja meg orrom:
mi van, ha Temüdzsin nem szívesen jött
volna el velem kávézni vagy levendulás
öblítőt vásárolni a szupermarketbe?

Mi van, ha nincs közöttünk kémia?
Ha nem értene egyet, hogy
a budipapírtekercset melyik
irányba kell tenni, vagy, neadjisten,
cukorral eszi a bundáskenyeret?
A leírások javarésze szuperemberként
emlegeti, aki duzzad a dicsőségtől,
mint hörcsög gyomrában a pizzatészta.

Dzsingisz kán. A példakép.
A Mongol Birodalom felvirágoztatója.
Ez a Birodalom, amire fenyegető
csodálattal vágyunk azzal a 0,05%
tatár vérrel kishitű ereinkben.

Elég rég volt, hogy azt mondjuk rá: történelem.
Elég rég, hogy lehessen vicces.
A fél Eurázsiát leuraló kisebbségi komplexus.
Lóháton masírozó mézédes maszkulinitás.

Elég rég volt, hogy méltassuk erényeit.
Adjunk hálát a Selyemútért, 
a fejlett postai szolgálatért.
Azért, hogy – analfabéta létére –
adómentességet biztosított
az orvosoknak és a tanároknak.
Most nincs írástudatlanság,
vannak adók.

Dzsingisz. Kitűnő stratéga,
vallásszabadságot propagáló hadúr.
Etnikai és nyelvi prularitást
szorgalmazó fővámos.
Mármint azoknak, akiket
nem irtott ki.

Dzsingisz. Azt hiszem, tényleg
nem lettünk volna barátok,
bár ez az én saram is.
Azért, - ha megengeded – 
volna néhány kérdésem hozzád.

Dzsingisz. Mondd csak, a többszázadik
nő után is ugyanolyan lendület hajtott?
Érdek űzött vagy élvezet? Érzékiségről
nem is merlek faggatni.
De mondd, nem égették ki a bimbóid
perzselő nemi betegségek? Hitted,
hogy a sok használattól vörös és viszketeg?

Dzsingisz. Hogyan tudtál aludni éjjel?
Hányszor riadtál föl verejtéktócsában,
görcsölő izmokkal, feszült állal?
Szemed finom mandulájában
hányan csókolták meg
a tükröződő teleholdat?

Dzsingisz. Könyörtelenséged kígyója
még mindig képes újabb bőröket
vedleni magáról itt, a XXI. század
címen futó, túlírt telenovellában.
Birodalmi génjeid még mindig
elevenen lüktetnek
a tehetetlenség gyermekeiben. 

Vajon hány évszázad távolság
tanítja meg, hogy amit felperzselsz,
az még nem a tiéd. Hogy amit
utódlasz, már nem te vagy.
Pedig hányszor meg kellett
volna tagadnunk téged!

Viperafogad képes átharapni
az időn. És mindig talál magának
bőséggel gyámoltalan prédát.
Mindegyre akad egy-egy izgága
utódod, aki tovább örökli tőled
a birodalmi kényszer izommerevségét,
nyelvén a habzó arroganciát,
szívében a cinizmus szárazjegét.

Dzsingisz. Mondd, elégedett vagy
hagyatékoddal? Éjszakáid összeszorított
állkapcsába zárva erről álmodoztál?
És megérte?

Megérte mindezért feladni a pihenést,
a megszokásba áztatott hétköznapok
nyugalmát, a bizalom illékony melegét?

Megérte szorgalmasan táplálni 
nap mint nap a paranoia bélférgeit?
Sokszorosan túlfeszíteni 
a teljesítménykényszer íját?

Vaktában kilőtt nyilaid közül
sok még csak most hullik 
vissza ránk. És ilyen szaporulat
mellett könnyen akad telitalálat.

Dzsingisz. Mostanában havonta
portyáz végig egy új apokalipszis
a világon. Ezek után, ennyi mérföld,
ennyi évszázad és ennyi emberi
embertelenség után már
nem is vagy olyan ijesztő.

Dzsingisz. Gyere, heverj ide.
Pihenj meg. Meséld el, milyen
volt a napod. Tessék,
egy csupor kumisz. 
Kortyolgasd szépen el.
Utána nyugovóra térhetsz.
Ha akarod, felolvasom neked
egy versem. Hosszú lesz,
nyugodtan belealhatsz.
De előbb mesélj. Hogy vagy? 
Csak lassan, nyugodtan. Ne kapkodj. 
Ne siess. Ráérek, van idő. 
Nem hajt a tatár. 
MEGOSZTOM

keleteurópai nő lehunyja szemét

praktikusságba öltözök ma reggel,
sűrű szövése kivédi az esőt, legfelül a lódenkabát,
alatta anyám kötött pulóvere, amit a korai megsemmisülés 
elől mentettem át a határ másik oldalára,
megérett már az elhasználódásra, amitől én mai 
napig rettegek, ezért lehunyom a szemem, 
kiszáradt torkom mellett csordogál a duna,
mosdatom nem létező emlékeimet.

ha lehunyom a szemem, egy terhes nőt 
látok magam előtt, épp a kilencvenes évek 
közepén vagyunk, nekidől egy fehér daciának, 
combközépig érő fehér ruhája visszaveri 
a napsugarakat, a kötött pulóver a hátára terítve,
nem fér már bele, mosolyog a sziromhullásnak,
nagyot nyel, most döntötte el, végleg itt marad.

ha lehunyom a szemem, a mélyben ébredek, 
hang se jön ki számon, némán sír bennem a zuhanás,
nincs mibe kapaszkodni, mitől ennyire ijesztő
az elköteleződés – szegezem a kérdést halántékodnak,
azt álmodtam terhes vagyok, reggel riadtan nyúltam
hasamhoz, de csak horpadást találtam, belefúrtam 
magam lélegzetvételedbe indulásig, mert tudom, 
nincs sokáig maradásom.
MEGOSZTOM

Ügyetlen üzenet ükjeimnek

Amiről nem lehet […], arról […] kell.
Ludwig Wittgenstein (Márkus György fordítása)


Ím, én szólok hozzátok, a ti rég halott ükapátok, drága utódaim!
Én még láttam költőket meghalni a költészetért. Bizony, hősi idők voltak azok.
És láttam belehalni költőket a költészetbe. Bizony, szomorú idők voltak.
És éhen halni a költészet miatt. Bizony, fájdalmas idők.
Most tény van és rend és jog és határ. A költészet eltűnt.
Épp, mint az Isten, ki megteremtvén a világot, embert, e félig sárkányfogat, félig veteményt, elborzadott a zordon mű felett, és bánatából űr lett.
Szerencsére a költők biztonságban vannak. Élhetnek puhán és tunyán költészet nélkül, kényelmesen és boldogan, míg meg nem halnak.
Közben szépen írnak, hogy betöltsenek minket és csodával határoljanak.
Soha könnyebben nem lehetett írni, mint ma költészet nélkül, azt mondják.
Soha az ég tisztább nem volt, mint ma költészet nélkül, azt mondják.
A költészet nem gát, nem akadály, azt mondják, nem árny, nem méreg, azt mondják, nem teher már.
Éljen a szabadság, az önkifejezés zavartalan szabadsága, éljen, azt kiáltják.
A világ könnyű és finom költészet nélkül, azt éneklik, azt táncolják.
Persze bambán beszélnek, kábán kiáltanak, érzéketlenül énekelnek, tehetetlenül táncolnak.
Hiszen csúnyul, büdösödik a világ: csupa csorduló csillogás, csupa hamis hangzavar, csupa pépes pompa, csupa híg hatalom, csupa birtokolható boldogság, csupa tompa tökéletesség.
Mi, többiek pedig eszünk, iszunk, hányunk és belefekszünk az életünkbe, ami nincs, költészet nélkül nem lehet.
Költészet nélkül a kőműves nem épít, csak egymásra rakja a téglákat, az ápoló nem ápol, csak ellátja a beteget, a tanár nem tanít, csak leadja az anyagot és én is csak ügyetlenkedem.
Bár végül is the medium is the message.
Úgyhogy mint a mesebeli legkisebb gyermek, aki átkel hetedhét országon és az Óperenciás-tengeren, hogy megtalálja az életét, ti is keressétek a költészetet.
Csak nézzetek az égre, merüljetek vízbe, gyújtsatok tüzet, feküdjetek a földre, bámuljátok a cseresznyefa virágzását, az érett almák hullását, figyeljétek a madarak röptét, a lovak vágtáját, hallgassátok a szarvasok bőgését, a libák gágogását, és forduljatok a másik emberhez, vegyétek észre szemében a tükörképeteket, és keressétek a költészetet.
Akkor is, ha ti már gépre vagy gépbe kötve, a pusztuló emberi szöveteket szintetikusra cserélve megvalósítjátok az emberiség régi vágyát, az örök életet, bizony mondom, akkor is, örökké tartó félember-félgép létetek során is keressétek, elszántan keressétek, ahol csak kereshetitek, és kövessétek, kitartón kövessétek, amikor csak követhetitek, és szeressétek, hűségesen szeressétek, ahogy csak szerethetitek, a költészetet.