MEGOSZTOM

Tamás Dénes versei

Driftelés

Végülis tehetsz bármit,
mindig középen maradsz.
Önelégült erjedésben,
saját árnyékodra vetődve.
Kezed a kormányom,
nyomod a gázt,
miközben helyedre présel a gravitáció.
Már nincs mit tudni, 
nincs mit keresni, 
nincs miről dönteni,
csupán a végsőkig jelen maradni,
az utolsó mozdulatba kapaszkodva.
Nem az idő, nem a sebesség,
csupán a stílus számít.
A sodródásban is van tartás,
az önátadás mértéktelensége
kirajzolja egyetlen utad.
Innen íve lesz a bukásnak is.
Közeledik, közeledik, 
a kanyar csúcspontja
már csak rád mutat.
Mintha zokogásból néznél ki egy pillanatra,
átfordulsz.
Mint gyilkos meleg ölelése,
fogad be a világ.
Új nyelvet tanulsz:
szelidség, türelem, jóság.
Ez még nem a halál partvonala,
csak éppen megtudtad, 
milyen elveszítve megtalálni magad.

Fájdalomharangok

egy őszi reggel kellett a teraszon,
a kerti csípős avarszag,
a dér botladozó lábnyoma a fűcsomókon,
és valami távlatos, álmatag érzés,

hogy megkonduljon fájdalomharangom

a legszemélyesebb, legerősebb érzéseim
láttam világgá indulni,
de csak a kert határáig jutottak,
a közönyös dombok
már nem vették át rezdülésüket,
a szürke, részvétlen ég
gyapotfojtásként borult rájuk,
így dolguk végezte nélkül
tértek vissza lábamhoz

kijöttél hozzám,
kezedben párálló kávé,
házunk, mint atombunker
védelmezte kudarcaink,
s míg a bokrok rőt színéről
a tomboló tűzvihart próbáltam leolvasni,
bent meg-nem-született fiunk
várat épített fakockákból

álltál mellettem,
annyira közel,
hogy érezni véltem
vállad felé induló kezem fantomfájdalmát,
mire kigyúlt fejed,
és mintha először látnálak az életben,
vettem észre,
hajad éjzuhatagába az elmúlás
már elkezdte belefonni pártáját

víz alól felszálló buborékok,
már a mélyben elbuknak a szavak,
de arcod gödreiben az atomok koccanása
érinthetetlenséged történetét meséli

a fájdalom szónikus tapasztalat

mi jön, mi távozik ilyenkor,
mi hiányzik, mi telítődik,
milyen elérhetetlen fájdalom rakja ki az égre végül
saját szivárványhídját,
együtt lenni miért örökös veszteség,
miért ez a sok néma kiáltás,

ez a sok félrevert fájdalomharang
MEGOSZTOM

Az autók elrántják a volánt, te látod apámat

Hogy az van, hogy veled beszéltem videócsetben,
mondtam, majd később hívlak, Hanna itt alszik mellettem,
hagyjuk holnapra, akkor még jött anya, az anyák nem sírnak,
sokat dörzsölik a szemüket, mondta, ne menjek Szentgyörgyre,
nem mintha opció lenne, de mert meghalt Keresztes anyukája,
szóval, ha megyek, nem úgy, miattam végképp nem kell szomorkodni,
de akkor, ha nem bánnád, elmennék apámhoz, ha épp bajom van,
akkor valahogy jobb lesz, és akkor egy ajtó nyílt és egy cigány
kutyáját el kellett riasztani, megbaszom a cigányt is, a kutyáját is,
míg valahogy egy kapun át a temetőbe értem, ahol várt apám,
nincs is széle a sírnak, semminek nincs széle,
csak benne van a világban, fiatal és hallgat.
Annyit mégis, ha azokat a telekkönyveket keresném,
már ne tegyem, itt van nála, elvihetem? Nem tudom, fiam,
nem tudom, itt hogy szokás. Akkor én most mit csináljak,
de fél cipője a sárba ragadt, utánamegyek, le,
lennebb nem lehet, asics, apámnak soha ilyen cipője nem volt,
utánamegyek, utána, egy szőlőindán le, akkor hogy legyen,
nem tudom, itt hogy szokás, magenta ruhában egy szőke nő,
halott ő is, mondja, menjek vele, nekem akkor mennem kell,
apámnak is. A kebelei kanyarban sok nyúl jön szembe,
mondja egy mosolygós arcú fiú, hogy ez nem jó, nem jó,
hogy szellemekkel járok, balesetveszélyes, nézzem:
az autók elrántják a volánt, te látod apámat,
nem jó, ha vele vagy, nem szabad szellemekkel járnod.
Apámhoz cigánnyal kell mennem.

Bartha László Zsolt (1986, Szatmár) színművész. „A közönség, amely eddig többé-kevésbé nyugodt maradt, idegeskedni kezdett, és kiáltozásokkal, éljenzéssel fejezte ki csodálatát Partre iránt, valahányszor egy szót szólt, meglehetősen megnehezítette a szöveg megértését.” Boris Vian

MEGOSZTOM

A meddő dala (szonettkoszorú)

(Mahalia Jackson-nek, többek között)

1.
Búgó békák bandája bús-bambán bámul bennem,
Ott, hol sisakos sellők súgnának sötét sásnál.
Aszályvert lelkem többnek hittem tó-fodrozásnál, 
Túl síkos vértestek sercegésén, sűrű nedven.

Csak brekegést hallani, maszatos moszat ellen
Nem véd mocsár mélye; tikkadt, fulladásos halál
Les már rám; a por is fojtogató lehet - zilál
Minden lélegzetet. Partra vetve tátog lelkem.

Élettelen-élő sejtem mind szárazság bűze,
Reményt változásra nem ad, nem érdekli, űz-e –
Vígan lubickolnék, de nincs víz, hol megmaradjak.

Unom szépségem, unom rútságom, mind hiába,
Az is csak gömbölyű emlők haszontalansága.
Aszott aszú agátsugara arcom, agg ablak.

2. 
Aszott aszú agátsugara arcom, agg ablak.
Mintha betörték volna, szilánkokban sugara,
De aztán egyszer csak fényben úszik szembogara,
Ha mellettem egy csecsemőt ölből ölbe adnak.

Zsenge zöld árnyalatát veszi a poros parlag,
Apró szemű eső illatát messzi szél hozza,
Kitárt ablak nap szikráját visszasugározza,
Két szemem bogarát nem sötétítik bús varjak.

De halkul gügyögés, távozik anya és gyermek,
Vele a zümmögés, maradnak csend-csupasz termek.
Kiürült lelkemben szikkadt keservek sorvadnak.

Tó és kert füstbe tűnik, marad a semmi váza,
Forrón fojtogat magány, ez száraz könnyek háza.
Bárki benéz: belül büröklevelen borzadnak.

3.
Bárki benéz: belül büröklevelen borzadnak,
Megannyi nehéz gondolat levegőért kapdos.
Vázában mérges ág, azon ül a vágy és csapdos.
Lelkem ajtót zár, bár rajta kevesen kongatnak.

Mókuskereket eszkabál, azon le-fel futnak:
Remény és kétségbeesés, két mostoha lakos.
Majd vitamint szedni, orvoshoz menni: sok okos
Dolog megfordul a körben, azon le-fel futnak.

Fáradtan térdepel végül és izzón könyörög:
Hiszi, hogy az Ég halálra életet csöpörög,
Ha akarja, gyümölcsöt olt termőtlen testében.

Sarokban szortyog a lélek kihűlt hűtőteste:
szerelem. Homályon hízott, úgy huhog az este;
Ásító árnyak ártó ágak átellenében.

4. 
Ásító árnyak ártó ágak átellenében
Sötét csipkét vernek a szemem köré, de mégsem
Veszti arcom a világ mosolyát, ajakrésen
Kitör az illő nevetés, vállam lekefélem.

Mert gondolni kell másra, szeretni elvetélten,
Adni-venni, adót fizetni, túl rettegésen -
Fiókolni babaplédet, (mintha lépnék késen),
Leróni hát állampolgári kötelességem.

Matat a tudat valami fontos és szép után,
Imaszínű szentséget szagol fülem szósután,
Nem bírja elhagyni a beszédet szikes lelkem.

Mikor csendben kéne lennem, dörög minden bután,
Tisztítja ige, simítja zsoltár fehér ruhám,
Túl e taplós televényen, túl e tömött testen.

5.
Túl e taplós televényen, túl e tömött testen
Mi lennék, mint szárnyaszegetten szárnyaló szellem?
Szeget vert férjem, falon sok keretben emlékem:
Hering. Szemem sarkából, zuhanórepülésben

Látom mind. Tetszik az életem, bár nem volt Éden.
Klausztrofóbiások, hát szabadon engedem…
Múltam konzervje elárasztja a szobát, nyelem
A szagát: család, barát, iskola, munka, Isten…

E kegyetlen hitem a valóság atomporát
Átszövi: hogy van, mi átdöfi idő tomporát.
Ha kihullik kezemből toll, kulcs, szempillaspirál,

Elnémítom meseszövő-gépem s a zongorát:
Van Kerettörténet, bár még nem látom fároszát.
Szurkos szenvedés szutykos szitálása száll.

6.
Szurkos szenvedés szutykos szitálása száll.
Kován pattant szikra már habzsoló lánggá fajul,
Riadt vadként a jóhiszem szomjú vízhez lapul,
Tomboló nyelvek hője apaszthatja, nem hátrál.

„Miben leled erőd, vagy tán összezavarodtál?”
Vézna, girhes állat a bizalom: ha szabadul,
Végighajt engem kínon, veszedelmen, konokul
Vágtat át az életen, s a célig tán meg sem áll.

Pedig úgy hallgat a Rejtőző Isten, kiben én
Feltétel nélkül hittem, messzire tűnt Rideg Fény.
Ő csak hibernál, míg én futótűzben vesztegzár
 
Alatt, s ki visz ki innen, hacsak nem ez a nyergén…
Őzike hátán visz engem hitem kín peremén:
Ügető, űzött ünő, (ülne úgy, mint üvegtál).

7.
Ügető, űzött ünő, (ülne úgy, mint üvegtál),
Riadt szemű vad vagyok, önmagam elől futok.
Semmi sem rettent úgy, mint tükörképem: az undok.
Bár szerelmem szerint szép vagyok, taszít e szempár.

Mi tagadás: bennem az Isten képe csirizestál.
Néha felsejlik éke, ha hálától mordulok -
A törések mentén azért szivárog a szurok.
Mi tagadás: önzésem sötétje degenerál.

Ehhez jobban ragaszkodok, mint javulásomhoz,
Kis kacsók képébe kapaszkodok, bár jót nem hoz, 
Képéhez közelebb nem vonz, bevallom csendesen.

Bár ne így lenne, hogy: rosszat szűr belőlem a rossz!
Rá szükségem ne lenne: apad belőlem a kosz…
Lelkem lám: liheg, s lopva libeg méhlakó-lesen.

8.
Lelkem lám: liheg, s lopva libeg méhlakó-lesen.
Kihalt mocsár sekélye ez… Innen hova uszít,
Ha nem magamba be? Homályom felszíne taszít,
Mélyre fúr uszonyom, hol lakik Ő – fölkeresem.

Csörtet csikóhal-csend. Itt lakik Ő? Fölkeressem? 
Mélyebbre hát, holt hínár alá! Erjedt vér borít,
Bíbor borában megtörik lidércfény, besűrít.
Lepárlik az űr, forr a kozmosz leve selymesen.

Ki hitte volna, hogy végtelenebb a Végtelen
Idebenn, hol csillagtalan a Világegyetem?
Sötét mézbe merít mellemben nádcukor-sűrű.

Vak világ halszálkái közt túrok a semmiben,
Furkálok, dúlok-fúlok a termékeny én-űrben.
Nem nádas a nő, de negédes nebula-nedű!

9.
Nem nádas a nő, de negédes nebula-nedű,
Ezen felül Homo sapiens, így alvajáró,
Kapkodó, matatón kutató, mást sem csináló…
Benne fordul a világ közepe: kozmosz-szemű.

Nő vagyok, persze, de úgy vélem, mégsem féleszű.
Láttam a Kilimandzsárót, s a Kilimandzsáró
Is látott engem. Visszanézett rám, fala málló,
S ott várt rajta Isten: vulkánon átsütő Derű.

Hová mennék Lelke, hová futnék arca elől?
A sok keresés is lehet futás, lelket megöl.
Holtak hazájában megágyazom – szenes egű.

Egyszer csak recseg-ropog a sötét padlás elöl,
Én szomjas hatökör, (iszom fényét – megáll fejtől,)
Édentől északra éhes éteri életű!

10.
Édentől északra éhes éteri életű
Minden izgő lény, habzsolja vény bennük az időt.
Telhetetlen törvény szítja őket mind, nyúlcipőt
Húznak, és futnak, míg engedi az Örökéltű.

Bár undorít ez ordas világ foga-éle, hű,
Be taszít! – de ember-voltom magamhoz húzom, sőt,
Ahogy magához öleli kis sikló az új bőrt,
Rásimítom a megváltást, bár lehet: keserű.

„Minek neked gyermek? Nem elég e hiú álom?”
Mert kitörni készül a szeretet, úgy találom:
Hinnem kell, hogy életbe szökik a meleg vetés.

A köhögő csend nem elég, ennél több kell: Shalom,
Megnyugodni kéne, való ír a vérre… Látom:
Káosz kelevényére kalmár kenőcse kevés.

11.
Káosz kelevényére kalmár kenőcse kevés.
Elfolyik az Isten vére, s minden kelő nappal
Újra kezdi: borfénye csuprom tölti malaszttal,
Így köszönt be epés lelkemben az otthon levés.

Megérkeztem vagy az otthon jött el – ilyen ellés
Is kell néha: kinyögni a békét üggyel-bajjal.
Forró kávépáraként illan szomorú-szaggal
A termeszléptű idő mián felgyűlt feszengés.

Kiszáradt kaktuszok kíméljenek! – ős mesefa 
Fészkeli főgyökerét gyomrom alá: Idea
Szökik szárba, kivirágzik, terem – örök fényű.

Még ha gyümölcsét hullatná, csilláma illanna,
Akkor sem riadnék, mélyre fúrnék: nem lehet a
Muharba maró mancs maradandó merevségű.

12.
Muharba maró mancs maradandó merevségű
Pedig – ilyen egérszemű bátorságom, szemig
Ver az aggodalom. „Ne félj, kicsinyhitű! Esik!”
Szétrepedt árkaimba hull az áldás. Hegedű

Hátán dobol a százhangú zápor. Egypetéjű
Ikrek sem érnek annyit, mint jelenléte. Egyik
Szemem még könnytelenül sír, de ha megkérdezik:
Most is állítom, hogy az Isten nagy tehetségű.

Lázárszárú hitem felszökik sebtében, ha hív.
Sötétben, rekettyében, jégben: ilyen az új szív.
Cserépedénybe rejtve, felejtve: négylevelű.

Ki lennék? Már nem is ő: valódi nő, nem fiktív.
Nővő, erős tő, elméje ág-bogas, kreatív:
Álmodik ábránd-ágyikóról, ács-képzeletű.

13.
Álmodik ábránd-ágyikóról, ács-képzeletű
A meddő-nyomor. Rá se… - én vagyok én, ezt Tőle
Örököltem, aki a Vagyok. Jelenben rőzse
Lángja melenget: ma-létem hője újsütetű. 

Hópihe a perc, úgy szemerkél, most minden könnyű;
Langyos tejben kukoricapehely minden szőke
Tévedés: le tudom nyelni. Termést érlel tőke:
 Nagyszemű szőlő a könny, pergő cseppkő-törvényű.


 epedést.

Rengő reményt rombol, rá Rend ringat rím-nevetést.

14.
Rengő reményt rombol, rá Rend ringat rím-nevetést.
Az eszem így tombol,

minden rendben.

még akkor is, ha
Búgó békák bandája bús-bambán bámul bennem.

Mesterszonett: 

Búgó békák bandája bús-bambán bámul bennem.
Aszott aszú agátsugara arcom, agg ablak.
Bárki benéz: belül büröklevelen borzadnak,
Ásító árnyak ártó ágak átellenében.

Túl e taplós televényen, túl e tömött testen
Szurkos szenvedés szutykos szitálása száll.
Ügető, űzött ünő, (ülne úgy, mint üvegtál),
Lelkem lám: liheg, s lopva libeg méhlakó-lesen.

Nem nádas a nő, de negédes nebula-nedű,
Édentől északra éhes éteri életű.
Káosz kelevényére kalmár kenőcse kevés.

Muharba maró mancs maradandó merevségű,
Álmodik ábránd-ágyikóról, ács-képzeletű,
Rengő reményt rombol, rá Rend ringat rím-nevetést.
MEGOSZTOM

tájban rezdülő eleven

1.
szavakat cipelek – 
közelebb hozhatnának 
közel az igazsághoz
közel a szeretethez 
közelebb hozhatnának
ha téged nem is hozzám 
legalább önmagamtól
ne legyek olyan távol  

távolabbra vethetnek 
téged is persze tőlem 
engem is önmagamtól
távol az igazságtól 
távol a szeretettől
forró mágneses pörgés 
hosszas örök vajúdás

megszülhetném azt ami
 igaz - így szerethető

2. 
rádtalálok és nem mondalak ki
jó így most nem jó így már
titkomként megőrizlek
kincsemként elveszítlek 

3.
nyár van aranyló szénaboglyákba csavarodom
tikkadt tehenekkel legelészek a lomha mezőkön
tücskökkel bújok meg lapik alatt lepkéket kergetek
a júliussal az ég vagyok meg a föld vagyok egészen egybeérek
nem nézi senki hol a határ kék meg zöld árnyalataim között
nem bánják mikor úszom az égen és mikor járok a vizen
ott dübörgök a fekete felhőkben ott zuhogok
az eső erejében ott csillogok a hőségben a tóban
tüzes pipacsban villámló bozótban poros úton
kóborló kutya vagyok nem tudom milyen nyelven szólsz
de ennem adsz megnyalom a kezed elkullogok
 beesteledik szentjánosbogár vagyok nyár van

4.
csak ezt a tájban rezdülő eleven
életet érdemes elmondanom neked
hogy talán mégsem olyan lehetetlenül törékeny
és múlandó minden ami most végtelen 
MEGOSZTOM

Jay Cole és MJ bárki lehet

Jay Cole idegen földön ébred
még szemében nyugszik az álom
indián asszonyok füst ízű bőréről
de már poharát szorongatja

Jay Cole minden reggel énekel
nem szokott borotválkozni és annak is
már vagy húsz éve hogy munkába indult
papucsot húz és leslattyog támasztani a söntést

napközben nem sok minden történhetik az emberrel
Jay Cole nyugodt tudja hogy négyig dolgozni kell
emelgeti is poharát sűrűn megállíthatatlanul
MJ-t fűzi egész nap úgymond „udvarol neki”

Jay Cole ezt nem tudja nem ért a szakzsánerhez
csak meg akarná baszni a kis szőkét de az ellenáll
így megy ez már napok óta hogy itt kezdett a csaj
és törzsvendégünk első finoman vizezett sörét lecsapolta

Jay Cole nem érti az ellenállást mert hiszen ő szép férfi
legalábbis sűrűn cseréli az ingjeit és nem hugyozza le nadrágja szárát
MJ a kis kurva csak teszi az agyát illegeti csípőjét
egy kis fekete göndör suhanc jár be hozzá folyton Jay Cole sűrűn látja őket

egyre rosszabb ez a nap Jay Cole végezni akar lehúzza a sörét
MJ ferdén figyeli a szeme sarkából mindig tudja hol van
megszokta ő már a részeg férfiakat az apja is mindig verte
vagy nem verte erre már nem emlékszik pontosan

de ismerte őket sőt kicsit vonzódott is hozzájuk 
hallott már valami ilyen komplexusról is de elfelejtette a nevét
most flegmán söpri le Jay Cole kezét hosszú combjáról
kétezerötszázhúsz a tíz sör nyögi neki kéjesen 

Jay Cole minden reggel énekel valamiért most is rákezd
hátha kidobják mielőtt fizetnie kell MJ befordul a pult mögé
a férfi keze kicsit izzadni kezd lehúzza az utolsó kevertjét
kintről nem látni be itt vannak az Akácfa utca legszélén

délután fél öt van és nagyon süt a nap viharnak nyoma sincs
Jay Cole megnyalja keserű szája szélét feláll neki odalép MJ mögé
két határozott mozdulat a lánynak nincs ideje ellenkezni
lábaival fogja le a két kapáló lábat Jay Cole szája teljesen kiszárad

MJ egy poharat ér csak el azt töri szét a férfi fején ráfröccsen 
egy csomó vér öklendezni kezd érzi hogy megrándul a bokája
tenyérrel nyúl bele a férfi nyitott szájába az szitkozódik elengedi lassan
feltápászkodik körülnéz a nyitott kocsmaajtóban egy galamb szedegeti a csikkeket

Jay Cole remegve indul haza szörnyű dolog történt mi történhetett
nem emlékszik pontosan véres az egész feje a tiszta ingje
otthon bedől az ágyba úgy ahogy van nem fizetett ez jut az eszébe
majd holnap visszamegy nehogy MJ-nek hiánya legyen holnap visszamegy
MEGOSZTOM

László Noémi versei

Agyrém

Hányan, de hányan laknak itt,
fohászkodnak, szorongnak, háborognak,
nem fogják föl, hányan laknának itt,
ahonnan valakit sikoltva visz a mentő,

hányan, de hányan törtek itt követ,
csontot, nyelvet és kenyeret, 
jártak föl-le állványzaton 
heveder nélkül,

kard, pajzs és sisak nélkül, 
szánalmas rabruhában, 
álltak épülő tornyok, 
omló házak között,

hányan, de hányan öltek itt,
átjárta őket kurta vas, süvítő 
nyílhegy, vád, kétségbeesés,

vetettek véget önnön életüknek,
eltűntek, elvesztek, eltévelyedtek,
árnyékuk sem került meg,

hányan beszéltek 
fölöslegesen,
nyűtték a szétnyűtt 
szavakat tovább, 

mert minden borzasztó 
csavart kibír a nyelv, 
gyökeret ereszt, szárba 
szökken, virágba borul,

hányan, de hányan válogattak itt,
nem volt elég a szent, a jó, a szép,
mit ér a villanásnyi, rendítő igaz,
amikor az iszonyat színre lép,

hányan, de hányan öklendeztek itt,
moccanni, szólni, különbözni féltek,
végül meséjük bárhogy alakult,
lehulltak, amikor beértek.


Narrenturm

Író költővel utazik.
Apró termetű nagyság, ő vezet.
A volt birodalom fővárosában

kacsasültet fogyaszt, s elképzeli,
kik, mik, miről beszélnek 
szomszéd asztalnál ülők,

majd derék házigazda 
tűzhelye fölött
pörköltfőzésről lesz szó.

Másnap kell megtekinteni 
a preparátumok rettentő
gyűjteményét. 

Zömök hengertorony,
a belső gyűrű ablakaiból
belső udvarra látni.

Ide zárták a volt birodalom
idején azokat, akik 
mást mondtak, hittek, éltek.

Tulajdonképpen 
jó helyen vagyok. Nem 
szakmabeli, belépőt fizettem,

hogy kétfejű kiskecskét, 
daganatos testrészek 
szép gipszöntvényeit,

gyomrok tartalmát 
vizsgáljam, üvegben
lebegő magzatot nézzek.

Ilyesmit otthon állattani
múzeumban láttam.
Végül itt sem hánytam. 

Később baloldali
vezetőm megmutat 
néhány körönddel pettyezett, 

pompás sugárutat, 
s iszonyodik 
a palotáktól.

Villanó szemű afrikai lány
leheletfinom gyöngysort 
kínál a bolhapiacon.

A gyűjteményt sosem 
felejtem el. A kedves 
ékszer gyorsan elszakad.
MEGOSZTOM

Beszédtöredékek a halálról

Játék

Mint a gyermek, mikor ijesztgetőst játszik.
Izgatja, hogy megijed valakitől, akit szeret,
és aki szereti.
Négykézlábra helyezkedem, morgok.
Gyanakodva néz, izgalom és ijedelem között.
„De apa kedves.”
Borzongató valósága és ismerős biztonság.
Csiki, csuki.

Gyanakvás vagyok már én is, ha szerelem nincs bennem.
Ott áll a túlparton.
Ijeszt és kacsint,
békejobbot nyújt, majd hirtelen visszahúzza.
Katalinka, szállj el.
Talál egy érmét a fülem mögött,
mosolyogva mutatja fel,
hogy a nyelvemre helyezze.

Gyere, próbálj meg.
Kapj el, ha tudsz.
Érzem, hogy szeretsz,
nem fogsz elhagyni.
Csak még most az egyszer hagyj nyerni.


Lélek

Miután elszáll belőlünk halhatatlan testünk,
lelkünk merevvé válik,
és idővel megindul a romlás lassú folyamata.
Bizonyos részei a halál után tovább terjednek.
Ezek lesznek az úgynevezett lélekkinövések,
amelyek veszélyeire rég felhívták a társadalom figyelmét.
Ragadósak a szálak,
nem engedik továbblépni a szabaddá váló testet.
A lélek idővel rohadásnak indul. Felpuhul,
váladzik,
zseléssé, majd cseppfolyóssá válik.
Elsőrangú táptalaja más képződményeknek.
Kósza gondolatok telepednek meg benne parazitaként,
és az erős, gazdag lélekmasszából eszmék szökkennek szárba.
Kegyes lélektetemek gyilkos ideák melegágyai lehetnek,
s talán Mark David Chapmanben fogant meg így a Szolidaritás.
Lelkünk különféle biokémiai folyamatok során végül
teljesen elbomlik, 
molekulái hasznos építőelemeivé válnak a továbbélő világnak.
Tudat és nagyravágyás nélkül.
MEGOSZTOM

szemrehányás

nem lehet könnyű dolgod, Uram,
ha azon merengsz, mennyivel boldogabb lennék,
ha csak egy pillanatig is láthatnám a jövőm változó képkockáit.
furdal a lelkiismereted, amikor jobb híján
azt nézed, ahogy késő este fáradtan kiszállok az autóból,
bezárom a kaput, és enni adok a kutyának és a macskáknak,
majd alig várom, hogy mindenki lefeküdjön,
elcsendesedjen a ház, aztán szépen belealszom
valami semmitmondó filmbe,
majd másnap ugyanúgy.

nem lehet könnyű, hiszen te azt is tudod, 
hogy mi történt volna akkor,
ha elsőre sikerül az egyetemi felvételim,
és hogy a szobatársam hatására
olyan magas szintre pörgetem irodalmi karrierem,
hogy a versesköteteim először angol nyelven jelennek meg,
és csak azután magyarul,
ami a jelenlegi életemhez mérten több mint
ötvenszázalékos minőségi javulást jelentene 
mindenféle skálán, nagy árat fizetnél érte, tudom, 
plusz egy-egy szög szeretett fiad lábfejébe, tenyerébe

de te tudod, hogy nagylelkű vagyok, 
határozottan elutasítanám ezt a lehetőséget.
láthatod, hogy a feleségemet is 
igyekszem megkímélni a napi csalódásoktól,
hadd szentelhesse teljes figyelmét, 
gondoskodását a gyerekekre
ugye, uram, te nem hasonlítanád a feleségem 
ahhoz a másik nőhöz, 
akivel az egyetemi évek után ismerkedtem meg,
fájna nekem, ha kiderülne,
hogy a vele folytatott beszélgetéseket 
sokkal többre értékelnéd
mint azokat, amikhez most szokva vagy.

arra már gondolni sem tudok, hogyan éreznéd magad,
tudva, hogy egy másik férfi, aki szintén sorba állt érte,
de valamilyen oknál fogva, talán gyávább volt, 
vagy lovagiasabb, de beelőztem,
hogy az a férfi sokkal több örömet szerezne neki, mint
amennyit én valaha is adni tudok, még a legjobb napjaimon is,
amikor igazán próbálkozom.

fogadjunk, hogy álmatlan éjszakáid vannak,
nyugtalanul forgolódsz a különféle
lehetséges életeim miatt, hogy mi lehetett volna, ha.
és lám, csak ez van, és ezen már nem változtathatsz,
mert megtörtént, úgy marad még azután is,
ha megszűnök létezni, mert előfordulhat, hogy 
a terveiddel ellentétben, megfázok,
mert vékonyabban öltözve megyek ki tüzelőért
a hajnali hidegbe,
és ezzel csak úgy eltékozlok tizenöt évet,
amit te lépésről lépésre 
gondosan megterveztél,
hogy kárpótolj a korábbiakért

tudom, ezért ültettél papírhoz,
nem akartál kényszeríteni semmire,
csak megmutattad, hogy te sem vagy sokkal bölcsebb,
és jobb se semmivel,
mint az az egyetemi barátom, 
aki a szobatársam is lehetett volna,
akivel már évek óta nem beszéltem, 
akinek most levelet írok az életről,
nyilván erről, amelyikről beszélhetek, 
amelyiknek te is tanúja vagy,
amelyről úgy tudom, 
hogy egyedül én választottam.

Dimény H. Árpád (1977, Kézdivásárhely) költő, műfordító, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Fák Daphnénak (versek, 2022).

MEGOSZTOM

Az égtájak fölöslegessé válnak

Gyomrodban esőáztatta falombok
villámváró kedvét érzed.

Beszélnél kicsit a testről,
de minden szavad átmeneti tájjá változik.
Közeledik az óceán szennyezett hangja.

Kérgek, pikkelyek, odú,
bizalmatlan látomás. Medvebocsok osonnak
és szertehordják végtagjaidat.

Az égtájak fölöslegessé válnak,
ilyen egy jó történelmi mozdulat.

Hull a hó egy megfáradt gyárkémény mellett.
Lelassul az emlékezet. Egy távoli faluban
a húsomat őrzik.

Késik a busz,
megmoccan egy beteg felhő,
aztán a sárga fény –
kikerüli a gyomrot.
MEGOSZTOM

Halhatatlanság

Életünk egy verőfényes délutánra esett.
Míg egyformán sújtott mindent a nyár,
mi templomot építettünk a sáncba,
hogy véges tér nyelje el a nyújtózkodást.
Horizont volt az ajtaja,
benne sötét sarkokba húzódott a bizalom,
s a végtelen zöld posztó alatt pihent.
A falalakban tűz nőtt, s minden hajnalon
új zsarnok járkált a kormos cserepek között. 
Nem tudtuk, hogy fejünk felett az idő lakodalmat ült,
hogy ivóvizünk vaskádakban poshadt,
szemünk vakablak, s még ma is temetetlen
emlékek erős szaga hajlítgatja bennünk a fákat.
Mi csak öröklétbe akartunk bújni, 
helyette a ledőlt kéményhez kuporodva
tapsoltuk meg egymást, és néztük, 
ahogy a hamis meleg rákéredzkedik a világra.