Kinde Annamáriának Hómancsa van és rózsakvarc szeme, körbe-körbe jár magas ketrecbe zárva, a félelmet kergeti, a kertről álmodik, ahol valaha boldog volt, kölykeit nevelte, vadakat lesett, a csillag meszelte éggel takarózott. Hónaljig ér a hó, álmodik a hiúz, hazát keres és szeretőt, ki megszelídíti, érti már a kövek, fák, patakok hangját, a tengert is ismeri, a hegyek vakító fehérjét, démonokat és fantomot, csillagot meszelő angyalokat. Egyedül csak az embert nem sikerült megfejteni. Beleköltözik a hiúz szívébe a kert, rózsákkal, június tizenegyedike van, némakék az ég, hiúzmagány oson Buda felől, beleremegnek a Duna hídjai.
Címke: vers
TAPOSÓMALOM
Gyerekkorából van, amire magától emlékszik az ember, s van, amiről csak hiszi, hogy emlékszik rá, mert másoktól, szüleitől, nagyszüleitől, talán a szomszédtól hallotta, szedte össze, hiszen a vak tyúk is talál szemet, de a két eset legtöbbször valamilyen egésszé áll össze, passzol egymásba, mint két kis legó, amit a Jézuska hozott karácsonyra, s akkor még nem is beszéltünk a gyermeki képzeletről, ami ritka vadvirágot, máskor meg tankot, harckocsit rak össze az átlát- szó emlékfoszlányokból, más-más színű, egymásba fogódzó legókockákból. Az anyám mesélte, vagy mégsem ő, ha- nem apai nagyanyám, aki korán demens lett szegény, összehordott hetet- havat, látomások, vad képzelgések gyötörték, akivel egy házban laktunk, de külön konyhánk volt, ő vette észre először, hogy én, a kilenc hónapos unokája, milyen tökéletesen elbeszélgetek magammal, a székkel, az edényekkel és a poharakkal, kimondom a nevüket, kivéve a stampedlit, de ez még ma sem sikerül. Nagyanyám attól zökkent ki igazán, vissza a mások kis világába, hogy a játékaimmal nem beszélgetek, s előtte egy árva kukkot sem mondok, még olyat sem, hogy anyu, apu, jó, rossz. Amikor rájöttek a titkomra, meg- dicsértek, anyu szerint be nem állt a szám, élveztem a kitüntetett, hálás figyelmet, vagy másfél évig, akkor jött világra a kisöcsém, aki viszont már egy évesen, de később is, szinte állandóan szaladt, nem fért a saját bőrébe, de megállni esés nélkül nem tudott, ma is ez a gyengéje, a mókuskerékből nem könnyű kiszállni. Azt hiszem, a gyerekkorom boldog volt, a Kis-Dunával állt szemben apámék nádfedeles háza, felrémlik, három éves lehettem, s a kert végében már ott volt az új kockaházunk, a falak külső vakolására emlékszem leg- inkább, amint apám egy szál gerendán állva dolgozott a magasban, akkor néztem fel rá először a szó szoros értelmében, újabb meghatározó élményem vele kapcsolatban az volt, hogy gyakran vitt kerékpáron a falun keresztül, és néha szándékosan be- dugtam lábamat a küllők közé, az anyám meg lehordta apát a feke- te földig, gyanúsítva őt, hogy ivott. Az első disznóölésről három és fél évesen vannak képeim, kereszt- apám, aki nagyanyámmal lakott, azt kérdezte tőlem a megmosott sertés mellett, nem szeretnék-e aranygyűrűt magamnak; mielőtt rábólintottam volna, elkapta a kezem, és a gyűrűsujjam a kivérzett állat seggébe dugta. Apám is nevetett rajtam, ez olyan szertartásféle volt, gyerekként az ott levő férfiemberek mindegyike átesett ezen a beavatáson, meg olyanon is, hogy sövénymagért vagy mustármagért küldte a böllér a ház úrnőjéhez, kell a májas hurkába, esetleg a disznósajtba, amit mi burslinak hívtunk és az állat kimo- sott vízhólyagjába töltöttük bele. Az apám egy napon elvitt magával biciklin az unokanővéréhez, s amíg kimérte a felépítendő ház alapjait, kikarózva minden fontos pontot, én elálmosodtam, és beleestem a meszesgödörbe, de szerencsére azonnal kirántottak belőle, no ettől meg nagyanyám jött dühbe, legalább egy hétig kihagyta apát imádság végi fohászából, hogy nyerjen a sportkán és a kaparós sorsjegyen, s ne legyen gyomorfekélyes. Ezerkilencszázhatvannyolcat írtak, négy és fél éves voltam, összeült a család, azon tanakodva, apám be- vonuljon-e Tőketerebesre, fel- venni a tűzharcot a szövetséges baráti államok csapataival. Hogy mire jutottak, nem emlékszem, de a döbbenet mély nyomot hagyott bennem, mint én a bejárati járda félig megkötött betonján, amin úgy masí- roztam végig, akár egy igazi hős. A Kis-Duna Macskás nevű szigetén állítólag maga Tündér Ilona is sütkérezett, ruháit azonban ellopta a partról egy újhelyi, vas- kalapos vén csavargó, aki sose tűrte be a hosszú vászoningét a bő gatyájába, ezt anyám mesélte, amikor a Macskásnál cukorrépát egyelt, majd villámlani kezdett, orkán erejű szél kerekedett, tövestől kicsavarva az óriás jegenyét, másnap visszamentem megmérni a lá- bacskáimmal, hány lépésre van az ég. Nagyanyám anyunak annyit mondott, hogy ez a garabonciás legény műve, nem kapott eleséget, elemózsiát, ilyenkor forogni kezd a boszorkány fia, jégeső, szélvész jelzi nyomát. A Kis-Duna az ütőeremmé vált, kétszer a szerencsének köszönhettem, pontosabban talán inkább a saját öcsémnek, hogy mégsem fulladtam belé, máskor átgyalogolt rajta az apám, én meg a nyakában ültem, egyszer vagy egy hordónyi döglött halat cipeltem haza, boldog örömmel, nem sejtve, hogy a falu határában huszonhárom kilométeren át kacskaringózó Kis-Dunának rendszeresen szennyezik a vizét. Felnőttként, a part mellett járva bozótban, fák között, rettegve figyeltem, a három eltűnt kisgyerek közül valamelyiket nem vetette- e partközelbe a víz áramlása.
Sall László versei
suttogás láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit fohászkodva az elnyomó megengedező suttogás diadalmas nyugalmában láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit felbuzdulván lefolyt időket ócsárlni műhelyekbeli őrzőknek tekintve magukat láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit hogy kiszabhassák a munkát mesterséget s utasítást adhassanak azoknak kik most kezdenek tanulni kivévén a tudásból az őrzőt a kőbálványt mozdulatlanul s némán állanak egymásnak hátat fordítva láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit hagyni egészen magára maradni tanakodás és kérdezősködés nekik csak üres zaj volt és semmi baj nem történt nem egy lélekzetre való láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit szabad titkot tartani mely lelketlen meggyaláz felmentő kezet láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit babonás lelki erő s férfiúi bátorság vagy kétes vezérek közt is magasb lelkekre esküdni láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit önakarat vétkében könnyelmű szemrehányásba esni el megbocsátva a közbenjárót a bizalmas szót egy pillantást láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit gyermekik árnya megcsalottan küzd mozdulhatlanul dermedt izmaik minden tagja idegzetem láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeiket láttam azt kit szeretett megölé(tovább…)
Márton Ágnes versei
Nincs táj Fintorogsz. Mint mikor pörköltmaradékot dobsz ki, és megcsap a szag, ízletes volt pedig a hús – szeretők főznek ilyet vacsorára. Kell az erő, de nincs. A testen szíj nyoma: nem korbácsé, melltartó pántjáé. Szűk bugyi, szandálcsat nyoma. Beszorított, kajla várakozás, elmúlik, amint levegőt kap, bár abból sincs sok, deszkázva az ablak, nincs táj. Régen a Zsivány-barlangnál akadtunk el, a térkép is jelzi, ne menj, ha a vízállás magas. Nehéz az átjárás, mi van, ha bent rekedsz. Ott még szuszogni volt mit, hegymenetben is, ki-be, nem kellett kifogás. Eladósodtunk sokfelé azóta, mások pezsdítő lakomájához hizlalnak minket is. Csapdát rakunk mi is: a rágcsálóknak, legyen kuncogni kin. Irigyeljük a fakírt, akinek kard vágja a nyelvét, nem érez, szögágyán fekszik üresen. Ami összeköt 1 Felrobbant a gázpalack. Halbőrrel kezelték a karom, a vádlim. Más családfát kutat, én a megmentőm nyomában járok. A Nílus-deltában, ahol a tilápia őshonos. Héberül anyahalnak hívják. Olvasok a rokonairól. Tetszik a szivárványos sügér. Dióízű a húsa. Citromos-kapros filét sütök, alig van benne szálka. Chardonnay-t kortyolok. Bár megcsodálhatta volna ez a hal az új, diadalmas bőrömet. 2 Kenegesd a nyálkahártyám. Percedbe siklok. Pucér a part. Ugorj utánam. Kell a folyó- vizes hűtés. Vékonyodik a hámréteg. Nyálka nélkül berepedezne húsvét, karácsony. Ütés nekem a simítás is, de amíg érzek, élek. Apagyilkos sámánfiú Csizmád torokra visz, lerúgom. Nem ragozom igéidet. Ami éghető, az már barnul, szürkül az ég is. Máshogy fésülöm, máshogy ejtem, máshogy szólítom, mást nyelek. Unokára ne számíts. Bár elfelejtenélek, hogy még ne érjek véget. Ha keresnek, azt mondom, Szocsiban vadászol.
Inkubátorház
halott aligátorok nyálkás bőrébe bújva minden kinyilatkoztatás hazugság s a hazugság városaiban égig nyújtóznak a pontházak a nyakaszegett reggel sápatag mámorában minden kimondott szó a kimondatlanra hajaz és minden szavam hazugság hol a természet termetes istennője megszabadít minket a kákabélű képmutatás szólamaitól álmos leánykák szemük dörzsölik harmatfehér ruhában ez a költészet reggele és lesz-e éjfél vagy csak illúzió a viharos idő vörös madarai átröpülnek a józanság tava fölött és bepisilt múzsák üzeneteit viszik szét hetedhétország íme a becsapott polgárok íme a falánk költők harmóniacirkusza mikor félbeszakad az adás az elefántcsonttévétoronyba zárt költő kinyit egy doboz kólát belekortyol és a véres kapun engedj be anyu ha majd visszatérek a hengerek és gömbök harmóniájába magammal kell vinnem egy titkot hogy bennem bontakozhasson ki és akkor rám omlik a szürke égbolt viaszosan csüng le fülemről a bánat egy légüres bakancs pottyan le a mennyből egy kutya vonyít a mélyből piros pöttyökkel van kirakva a tabló mindjárt lejár a rím megint reggel és metró és metró éles följajdulás a szaporodás bálnatüdejében hánykolódó csónakot látok benne a bánat szalmakalapos embere és horizontot látok ami a vég pinájáig hatol életünk egy pont a tátongó messzeség színén elszaródik végül minden ambíció de hol vagyunk mi és hányszor trombitál új életet a halál az optimizmus felkelő nap és bennem kicsi rigókként kavarognak vívódó múltak mankós suttogásai mint rímek az édenből hogy végül mi is rímmé zsugorodjunk ebben a percnyi cellában piros fülű muzsikus csüng a bal fülemen az elmúlás almáját eszem rímmé zsugorodik isten és a hiány prostituáltnak áll hosszú cigit szív kell hozzá hetven esztendő és a henger végén a boldogság bugyijában újra a bánat szalmakalapos emberkéje bámul maga elé kellene egy megérkezés akármilyen hamis kezdjük mondjuk a péksráccal és most higgyük azt hogy ez tényleg egy megérkezés úgyis el fog múlni amint ez a pár röpke perc bugyit vált itt a péksrác van neki pékillatú reggele újságosbódé a háta mögött élethű díszlet ami a jelenlétről szól hájas asszonyok kúrogatásáról akik újabb borjakat ellenek a múlandóságnak de én már bele se tudom magam élni mert visszaverődik a napfény messze vagyok én már a tájtól a falnak támasztott létra vajon eldől-e és tényleg végtelen-e a fal slejm reggel pékillatrealitás a kurva életbe a kurva életbe rozália1 hát mért nem bírsz meghalni végre
1Ld. Bada Tibor: Szabó Rozáliát agyonbaszta a villám
A lány, akivel még nem
Volt már dolgom nővel, kettővel, uszkve százzal! Azonban sosem volt még viszonyom a Woody Harrelson-arcú lánnyal. Nem tudom, hogyan fogok megküzdeni a hiánnyal, de rajta vagyok, hogy mielőbb együtt legyek a Woody Harrelson-arcú lánnyal. Ha kérded, fáj-e, azt mondom, inkább csak bánt, hogy ez idáig egyszer sem láthattam közelről a Woody Harrelson-arcú lányt. Tehát nem arról van szó, hogy szenvedek a kíntól, vagy – horribile dictu – pokoli tüze gyötör a csalódásnak, de azért jó volna tudni, milyen szájszaga van reggel a Woody Harrelson-arcú lánynak. Néha álmodom is. Ilyenkor az van, hogy a vászonról lelép, és megindul feléd. Ekkor kezem remeg, gyomrom görcsbe szorul; rettenetesen szarul vagyok – lehet, ez a féltékenység, másutt sokszor leírt jele. Woody Harrelson-arcú lány, inkább felém gyere! És máris álmodom tovább, hogy ő az, tényleg ő az, sőt: csakugyan! Ajkán smink, fején bugyi van, és kergetőzünk a nappaliban, amely sajátom, a Woody Harrelson-arcú lánnyal, ki rivall: van egy barátom! Frusztrált vagyok, ezt egy haverom állította váltig, igaz, ő soha, nem jutna el – a saját depresszióját vetítette ki rám! – a Woody Harrelson-arcú lányig. Mondjuk, az is lehet, hogy tényleg félek, például attól, hogy kiderül, az igazi neve: János a lánynak, kinek arca Woody Harrelson-iánus. Persze ez is mindegy, hiszen az érzelem a fontos, egyedül csak a szerelem számít, ezért, úgy hiszem, tudnék bizonyos áldozatokat hozni a Woody Harrelson-arcú lányért. Meglehet, néhányuk makacs, kibírhatatlan, konok, de megnyugtat a tudat, hogy mindig lesznek Woody Harrelsonok. Úgyhogy ezt illetően nyugodt vagyok. Mármint azt illetően, hogy lehettem ez idáig akárhány lánnyal, egyszer úgyis együtt alszom majd a Woody Harrelson-arcú lánnyal.
Egy
Ki emlékszik a partra? És ki a tengerre? Csak ez a maradék hiány táplál éhezővé. A fel nem oldódott testek amnéziák rendje. A beszéd őspillanata mindig az élőké. Virradat s alkony közt feszül a hideg katarzis. Valamikor ébredni vágytak, most a légzés – profán. Minden felnyársalt hallgatás zsákmondatba taszít, a veszetten futó nézés – semmi boltozatán. Nem volt itt még élet, és soha nem lesz már halál. Körforog morfózis, csak éppen a meta nélkül. Alul lyukas a transz, szédülve elszállhat akár, s helyére a légvár őrületbunkerből épül. Örök rabokká altatja a megadás őket. Észrevétlenül átfolynak valótlan korokon. Mégis, közülük valaki bármikor kitörhet, hogy magának megmutassa: Istennel így rokon.
Ritka események
Rejtélyes ügyek Ahányszor el akarok aludni, bekopogtat hozzám valami rejtélyes üggyel a műhelyírnok. Titokzatos jelek érkeztek a világegyetem túlsó végéből, lehet, hogy megdől az eddigi tudásunk, új anyagot fedeztek fel, csak még nem ismerik a tulajdonságait, vér szivárgott egy lakásban a parketták közül, de hiába szedték fel a parkettát, nem találtak emberi maradványokat. Most képzeljem el, csóválja ilyenkor a fejét még egy ideig az írnok, aztán fogja az újságját, és elmegy. Hát igen, úgy tűnik, rengeteg furcsa dolog van a világon. Óriási engedmény Szakadt, koszos női ruhadarabokat aggattak egy létrára, aztán a létrát egy kisebb körmenet után kivitték a házakon túlra, és az út közepére hajították. Ekkor a boltos kihirdette, hogy három napig óriási engedményt ad minden árucikknek az árából, kivéve a szurkot és a sót, mert azok után neki különadót kell fizetnie, abból veszi meg a kormány a katonák bakancsát, vagy azt akarjuk-e, hogy a fiaink mezítláb álljanak őrt a magas hegyekben vagy a hideg vízű folyók partján, és beteg tüdővel térjenek haza, ha letelt az idejük?(tovább…)
Mit tehettem volna
Mit tehetek Vártam hogy múljon az idő És az idő múlt Akár a gyertya lángja A templomot háromszor megkerülve Mint aki több helyen létezik Szinte egy időben Élek meg több állapotot Érzem a tehetetlenséget Hogy nekem kell mindent megtennem Mintha az én feladatom lenne Hogy felemeljem a kezem Hogy készen mutassam meg őket Nagyon sokszor megtörténik velem Hogy az elválasztást elhibázom És elnyúlnak a szavak Mint kéz a kenyereskosár után Érthető hogy az asztalnál egyedül ülök A barátok Fogták a hivatalos elővigyázatosságaikat És kilopóztak Megfiatalodni Egyedül vagyok és a lányommal beszélek Egy országból ami csak számunkra idegen Amikor itthon voltál Azt álmodtad hogy jó lesz minden Napsütés és melegség És nem mész többé el De nem így történt És elmentél Mert a könnyeken kívül semmi sem Kötött már ide Mert a te országod mindig ezt az utat mutatta Hogy hátra se nézz Majd gyakran fogunk látogatni Időjárástól és járványtól függetlenül És nagyon jó lesz De nem a mi országunkban Amit a vezetők még jobban elcsúfítanak Mint a kopasz vasorrú bábát Beletörődő vagyok De kicsit ideges Mert a dolgok nem úgy mennek Ahogy hiszem hogy jó lenne Sokan hazudnak Sokan dicsekszenek Sokan csak felvágnak Tisztelem azokat az embereket Akik elismerik hogy félnek a haláltól Az összes megélt állapotom közül Egyik sem kegyelmi Ez nem lenne probléma Mert marad hely a még jobbnak Azt mondom magamnak Sok ember tudja hogy ahol vagy ott megtalál Ők azok a barátok akik megkérdeznek És a megfelelő választ szeretnék hallani Amit szívesen várnak Csak a hozzád intézett kérdéseimre Nem találok kielégítő választ Mert ezen a nyáron egy éjszakát sem töltöttem A szabad ég alatt És ezt a gyakorlatot a kortárs havon Kell véghezvinnem Ha hullni fog még életünk során Egyáltalán Nem mindig ugyanaz más évekből más könyvekből Kemenes Henriette fordítása
A lény
A lény mellettem akár szép is lehetne. A WC tiszta, a zuhanytálcában téglahalom, A földön fekete zsákok Ruhák felirattal. Mikor szeretek, Fejetlen próbababa vagyok. A lény mellettem Már vagy a nyolcadik sört issza, És még mindig túl józan A csókhoz. Összeszedi a dobozokat, Mert ez azért mégse kocsma. A lény rozéval kínál, Most először nem hányok tőle. Ő fogta a fejem, mikor berúgtam. Ne félj babám, mondja, Pedig ő is fél, ahogy mindenki. Kecskesajtot eszünk málnával, Egy megfordított kuka tetején. Milyen jól élünk, mondja a lény. Mert ma van, megesszük a holnapit, És meghívjuk rá a fiút, Aki egy autóban lakik. A lény már alszik, Én sosem tudtam mással. Horkolása ütemére bólogat, Karjában a maci. Gyere anyucihoz, motyogja. Nem igaz, hogy a felnőttek Nem néznek mesét.
Gulisio Tímea (1989) író, költő, újságíró. Legutóbbi kötete Emésztőrendszer-váltás (Katapult Kortárs Alkotói Oldal, 2021). Budapesten él.