Írisz Vajon hányszor kell a félhomályban nekimenni a szekrény sarkának, megszédülni, konyhakilincsbe dőlni, kenyérszeletelés, krumplihámozás közben ügyetlenül mellé vágni, rosszul lépni és legurulni az emeletről a lépcsőházban, túl szorosra húzni a láncot, sálat, míg a szerelem vég nélkül áradó, mindent betöltő bíborliláit már nem bírja el a test. Vajon hányszor kell szemlesütve kívánni jó napot, fal mellett osonni, mint a rémült vadak, várni és félni, hogy talán nem szólnak semmit, mentegetni, hogy ma épp rossz napja van, míg a szerelem vég nélkül áradó, mindent betöltő bíborliláit már nem bírja el a test. Vajon hányszor kell a cinkos hallgatást, együttérző félrefordulást nem szívre venni, magunknak megfogadni, eldönteni, összecsomagolni, mégis megint ott maradni, míg a szerelem vég nélkül áradó, mindent betöltő bíborliláit már nem bírja el a test. Vajon hányszor kell utólag sajnálkozni, lélektájt kicsit elszorulni, idővel tovább lépni és örülni, hogy mindez nem velünk, míg a szerelem vég nélkül áradó, mindent betöltő bíborliláit már nem nézzük többé tétlenül.
Címke: vers
vallomás
az ilyen részeg ámokfutások alkalmával rúgtam le kukákat verekedtem fotocellás ajtóval audival sövénnyel városi térképekkel fenyőfákkal szemaforral átjáró táblával utcalámpával fallal téptem le magyar zászlót és gyertyatartókat törtem össze egy ortodox templom bejáratánál cikkeztek róla bár még nem tudták – én voltam pár hétig a konfliktus két nemzet között és én sem tudtam – konfliktussá lettem feljelentettek két ámokfutás miatt és letartóztattak egy harmadik közben vallomást írtam és ujjlenyomatot vettek fényképeket készítettek rólam egy tiszt próbált megfélemlíteni és rám kenni mindent amit sikerül majd beszélgettem egy nyugodt fiatalabb rendőrrel aki teljesen el volt képedve hogy istennel szemben ekkorát vétettem részegen húztam ki magam a legtöbb balhéból és részeg voltam amikor eltörték az orrom csaltam már meg nőt és csalt már velem másé ugyanúgy részegen kértem a barátját: üssél ő megütött és együtt ittunk tovább ahogy később mi is mielőtt tárgyakat vágtál hozzám és elkezdted ütni-verni a fejem én pedig széttörtem a tükröt majd a kazánház mögött a bozótosba rejtőzve aludtam volt hogy dúdoltam részegen „régóta kérdezem magam, miért nem élek boldogan miért kell mindig mindenben csak a rosszat keresnem?” majd azt kértem üssetek de nem jött ütés dúdoltam hogy lázálom az élet majd belealudtam boldogan kurvára sajnálom hogy nem mentem el srácok kamikaze legyek a mosogatóban csorog rólam az izzadtság a mosogatógép gőze sem segít ráadásul itt hátul mindig áll a levegő a legyeknek úgy tűnik ideális tápanyag is akad bőven idén légypapírt sem vett senki rámszállnak a lábamra az izzadt tarkómra a hajamra de tűröm nem akarom bántani őket túlcsordul bennem a bűntudat pusztulnak úgy is rendesen de ez nem zavar tetemeik minden reggel szanaszét hevernek úgy tűnik öngyilkos akciókat hajtanak végre vagy nagyon hirtelen éri őket a halál a mosogatógép forró tetejére olvadt a szárnyúak testéből hamar elpárolog a víz és ott mumifikálódnak őket spaklival szoktam lekaparni a többieket lefújom az asztalokról a tányérokról dobozokról polcokról ládákról egy-két levegővétel az egész majd felseprek és minden felületet letörlök alkohol alapú fertőtlenítőszerrel amire rászállnak és rögtön elpusztulnak de ez sem zavar mások a mosogatólében úsznak mielőtt beszívja őket az örvény telhetetlenségük néha felbolygat bennem valamit sértegetem őket személyesre veszem csiklandozásaikat külön-külön szidom az anyjukat egyébként nem tartanak tőlem egészen közelről nézhetem ahogy a lábaikat dörzsölik vagy ahogy egyik-másik szájszervén folyadék apró cseppje lóg rászállnak a lábamra az izzadt tarkómra a hajamra majd aláhullnak egy csapásra nem is tudom hányan a mosogatókagylóba rájuk engedem a vizet figyelem ahogy örvénylenek a lefolyó fölött és elfog a rémület hogy itt állok a kongó üres csövek között újra de a dolgok mélyén is állok a remegő belek között megint valami megváltozott de a legyek olyanok mint azelőtt
AnnaMaria Johannának ír levelet
magaddal hurcolod mondd mivégre szakad a ruha a fa törik kalapodnak azt a gerendát hogy vonszolod reccsen az alja mikor a fogat mellé teszik ne feküdj alá engedd el engedjétek ahogy a feleségeket a fehéreket akiket dobozban kaptatok gím lovakkal nyekkent meg a kocsi hajtotta a kocsis húzta a fogatot húzta Johannát is „karmos pikkelyes tollas csimbókos” lábakat oduból kémleli a hosszú csőrű madárdoktort aki elvette a férjet az udvarembermenet feszíti a csigát nagyra minél nagyobb a bánat annál vörösebbet énekel a fuvolistának aki a siratót játssza a kilométereken át hurcolt halottnak aki siratja Johannát is harang és lehullt az ember sírba fektetett gyermeked életre kel Johanna mint a dobozban elásott madár kívántál akkor kívánj most is egyet viaszmaszk az arcon bástyanő bőrzsákba varrva harapja a levegőt a kőben a kolostor bőrében a készülő MariaMachina kötetből, 2021
A KREATÚRA BOSSZÚJA
Minden nap ugyanazt látod, valahogy önmagad kiszolgáltatottja lettél, s ítéleted ellen nincs apelláta. Hagyod, hogy a fény hálót égessen arcodra, fogai között is növeled a hézagokat. Mikor imáidba merülsz az éjjeli csendben, hallod, hogy odabent a belek között motoszkál valaki, - egy jogcím nélküli bérlő, aki szabadon garázdálkodik tested üregeiben, s teljes lendülettel ide-oda tologat egy szerelvényt, melynek árukészletéről semmit sem tudsz. Próbálod a kreatúrát kicselezni, zárod a menekülési útvonalat, de az ellenmozgás újra visszasodor, hiába húzod össze kicsire magad, ott maradsz a horizont szélén, ott rekedsz a fájdalom udvarában, ahol már magaddal sem akarsz szóba elegyedni, s be kell látnod végre, te vagy minden jónak az elrontója. Szürkeállományodba belefulladt a távolban ragyogó kék, s most már nem tudsz szelektálni, s nem látod azt sem; kőmennyezet lett fölötted az Ég.
Csontos Márta (1951, Győr). Tanár, költő, közíró, irodalomtörténész. A Magyar Írószövetség, a Szegedi Írók Társasága, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Vörösmarty Társaság tagja.
Apám, a költő
A tanárnő szülési szabadságra ment, helyettesíteni idegen érkezett. Nem tudta, milyen az osztály, nem tudta, milyen apámnál egy iskolai feladat. Nem tudta, hogy apám ki akarja hozni mindenből, nem tudta, hogy apám épp lovagregényeket olvas. A tanárnő szülési szabadságra ment, helyette aki jött, nem tudta, hogy nem tudta, ami apám akkor volt, nem tudta, hogy apám akkor még nem tudta, amikor apám túl sokat tett azért, hogy akkor így alakuljon, de ezt se apám, se a tanárnő nem tudta. Apám fogalmazást írt, mert apám akkor lovagregényeket olvasott, a tanárnő tudta szerint házi feladat volt. Apám a fogalmazvánnyal nem akart kitűnni, apám mégis kitűnő fogalmazványt írt. Tűnt, tűnt annyira, hogy ki is emelkedett, olyan magasra, hogy a földszinti osztályteremből felszállt az emeletre, oda, hol a tanári szoba volt. Tűnt, tűnt, a folyosón olyan ügyesen kanyargott, ahogy apám keze a tollal a vastag spirálfüzet felett, persze a vonalakat tartva, de apám mindezt akkor még nem tudta. Az ajtórések alatt is átbújt, egészen az igazgatói irodáig. Ott landolt apám kitűnő írása, ami még csak nem is dolgozat volt, pusztán egy házi feladat, amiért perbe fogták, majdhogynem kicsapták, eljárás indult ellene, mert a tanárnő nem tudta, apám sem tudta, hogy a tanárnő nem tudta, hogy apám így szokta, mert csak a szülési szabadságon lévő tanárnő tudta, hogy apám így is tudja. Végül rosszabb lett, mint az intő, egy marék hitetlenség jutott, amiért a hétköznapi feladatot apám, a sosemvolt költő versben írta meg.
Horváth Florencia (2002, Celldömölk) verseket, slam poetry-szövegeket és prózát ír. Publicisztikai munkájáért Aranytoll-kitüntetésben részesült. Írásait számos folyóirat közölte.
Mikor
Mikor beléptem anyámhoz a sürgősségi osztályra, arra kért, menjek ki a fóliasátorba, hozzak be tizenöt darab paprikát, mert megígérte valakinek, persze már nem tudja, kinek, de ez úgyis lényegtelen, nem akarhatom, hogy hülyét csináljon magából. Mondtam neki, kórházban vagyunk, de nem hallotta meg, talán azért akart pont tizenötöt, mert az a bizonyos forradalom juthatott eszébe, meg mernék esküdni rá, erről is a kedvenc költője, Petőfi Sándor tehet. Tizenöt percre engedtek be hozzá, a tizenötöt minden látogatónak kihangsúlyozták, az orvos szerint válságos az állapota, tüdőembólia, nagy a vérrög, idős, gyenge a beteg, végül arra kértem, tartson ki, nekem most mennem kell, vége a látogatási időnek. Nem gond, lihegte, neki úgyis dolga van otthon, fel kell kelnie az ágyból, ki kell takarítania, négy év után végre meglátogatja a testvére a lányával, most talán elhiszik, hogy beteg, pont időben jött ez a tüdőembólia, legalább nem kell magyarázkodnia, mert azok bizony nagyon kritikusak, és mindenről tudni akarnak.
Fellinger Károly (1963, Pozsony) felvidéki magyar költő, helytörténész. Tagja a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának (SZMÍT) és a Magyar Írószövetségnek. Simó Tibor-díjas.
Fényfoszlányok
Mindig mond valamit. Elhaló esti félhomályban ködlámpást gyújtanak gondolatai; majd hosszú fényre vált s megvakít. Hiába villogok. Nem veszi észre magát, csak dörmög tovább. Valami régi nőről. Hideg éjszakákról. Véresre tépett körömágyról. Papírfecnire írt szobaszámról. Hánynom kell. Elkap a rosszullét. Valahogy ez nem én vagyok. De nem is rólam beszél. Csak a múlt villog néha, ahogy estére kapcsol a táj s a csillagok útjelzőin valami furcsa emlékkép jelzi, hogy az élet nem volt ilyen egyszerű. Kiszámítható. De miért ül még mindig az a nő a képen az öledben? S mondd, miért ő jut minden áldott este eszedbe amikor lekapcsolom a villanyt? - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Elhúzza a függönyt. Beáramló fényben mossa tisztára arcát. A megült ráncok az égre néznek, mint akik hálát adnak a múltért. Mindnek külön meséje van. Az ajka mellettit hosszasan figyelem. Valahogy nem áll össze a kép. Mosolyog, de mégsem. Arról nem én tehetek. Csak érte. Csak miatta állok még mindig az ablak mögött és újságpapírral sikálom tisztára az üveget. Semmi sem ront a reggeli fürdőn, a napfény polkát jár a párkányon. Csak az az idétlen ránc ott. Idegesít. Valahogy rosszul varrta fel az idő. Annak a nőnek az iniciáléjára görbül, bár lehet, hogy csak beképzelem. Ahányszor nevetsz, veled sír. Ezért nem tudsz igazán boldog lenni. Miatta nem nézünk több vígjátékot. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Felkapcsolja az éjjeli lámpát. Az izzó sercegve jelzi, kiég. Zavaróan vibrál, majd halvány fényt áraszt. Pont mint ő. Vegetál. Pislákol. Fellapoz egy könyvet. Határozott mozdulattal nyitja ki a tizedik oldalon. Mintha megoldást keresne a tömött sorok között. Szeme REM fázis szerűen cikázik. Néz valamit. Netán valakit. A lámpa hideg fénye furcsán világítja meg az arcát. Nem látom tisztán. Valamit nem talál. Egy régi dohos könyvben szellőzteti a múlt redőit. És ahogy megnyálazod az ujjad hogy fordíts, kezed megáll a levegőben. Észreveszed, hogy nézlek és minden mozdulatodban őt látom. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Hunyorog, a déli napsütés, mint apró dárdák hada tör ki a fellegek közül. Becsukja a szemét és szomjasan issza fel a meleg napsugarakat. Szemhéja kifeszített dob. Peregnek rajta a múlt forró nyomai. Nyári emlékek, naptejtől foltos éjjelek. Tengerparti bárok koktéljai. Szabad ég alatti napfelkelték. És szerelmes naplementék. Most is megcsap az a sós szag. Lenyalod a szád szélét; talán a sarkokban megült egy falatka múlt. Egy morzsányi emlék. Lassan kinyitod szemed és szembe nézel a Nappal. Benne is őt látod. Arca beleivódott a retinádba. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - A szeme alatti krátereket megvilágítja a Hold. Mereven bambul az éjszakába, mint aki titkon csillaglesre indul. Távcsővel kémleli az évek alatt felgyűlt ki nem mondott kívánságait. Messzire lát, mégsem érez semmit. Csak néz. Néma hallgatás. Feszült figyelem; de egy hullócsillagnak sem esik meg a kőszíve rajta. Ez az este fájó reményekről szól. Ez az a kínos valóság, amit nappal tagad. Elmúltak felette is az évek s a holdfényben táncoló ősz hajszálak között cinkosan megsimul a múlt. Némán beletúrsz a hajadba és nagyot sóhajtasz. Egy régi kép villan fel a fehér bliccben. Tudom, valaki mindig hiányozni fog. Te sem erre az életre iratkoztál fel.
A vaksötét és a vakvilágos váltakozása (prózatórium)
Bartók Bélának és Nagy Jánosnak Ma a kopasz őr van. A vakarós. Körtét akarok enni. Majonézes kukoricasalátát. Sört vedelni, sárgarépát rágcsálni. Fetasajtot és olajbogyót majszolni. Céklát zabálni kétpofára. Sárgabarackot meg paradicsomot. És tejfölös bablevest krumpligombóccal. Szivárványlakomázni. Ma a vörös őr van. A mutogatós. Kacajom könnyes, hahotám harsány. Kattan a zár, csattan a zár, nyílik az ajtó. Behúzom a zsúrkocsit a terem közepébe. Egy vödör víz, egy vödör hús. Leveszem a zsúrkocsiról a vödröket. Ráteszem a tegnapi üreseket, és kitolom az ajtón. Asztalhoz ülök, és csendben nyelek. Ma a fekete őr van. A vicsorgós. Éjszaka arra ébredek, hogy dögszagom van. Ha járkálok egy kicsit, körös-körül érzem a dögszagot. A fogaim egyre lazábbak, a bőröm nyirkos, színem zöld. A létszámellenőrzésre egyre lassabban tudok felmenni. Egyre nehezebben veszem a levegőt. Egyre éhesebb vagyok. Csak ne fújjon a szél, ne! Úgy fúj le engem, észre se veszi senki se, a szél se, csak lefúj. Ki kell innen jutni, nem lehet ezt tovább bírni. Értelme sincs. Ki innen, ki, ki, ki! Értelmet akarok, tiszta észt, tiszta kritikát! Ma a szőke őr van. A köpködős. Tudom, hogy a fogyasztói társadalom miatt van az egész. A fogyasztói társadalom miatt. Vegyek, egyek, egyek, vegyek, stílus legyek, divat legyek. Terelgetnek jobbra-balra, az azért jó, ez ezért jó. Terelgetnek, mint a birkát, csak ne lássam a lényeget. Elég, ha bégetek boldogan. Ha két fogyasztás között elbizonytalanodom, jönnek a műanyag eszmék. A fröccsöntött ideológiák. Egyik nap ilyen eszme, másik nap olyan eszme. Csak ne legyen nyugodt pillanatom. Eh, már megint kezdem, már megint nem bírom abbahagyni! Pedig hát nem teljesen mindegy, mi van azzal a fogyasztói társadalommal?! Én itt vagyok lenn, a fogyasztói társadalom meg ott van fenn. És hát mi is ez a fogyasztói társadalom? Amikor még nem itt voltam, én is fogyasztó voltam? És most, hogy itt vagyok, mennyire vagyok fogyasztó? Istenem, megint miről beszélek! Mi ez az ostoba okoskodás? Ha vége mindennek, felmegyek a legmagasabb ház tetejére. Ott jó hangosan elmondom, mit gondolok a fogyasztói társadalomról. És az igazságról! Ha kell, naponta többször is. Addig viszont csendben maradok. Kussolok. Abbahagynom a vernyogást, a rögeszmés kitöréseket. Mert nincs rendszer, semmilyen rendszer nincs az őrült beszédemben. Igaza volt apámnak. Ma a kopasz őr van. A vakarós. Konkrétan zöldségeket beszélek. Folyamatosan zöldségeket. Ez az! A zöldségek, igazam van, a zöldségek! Zöldségeket kell kérnem, zöldségeket kell követelnem! A vitaminok és az ásványi anyagok miatt. És gyümölcsöket. Azonnal követelem a gyümölcsöket! Aha, követelem. Hát nyilvánvalóan adtak volna már, ha akartak volna. Ha érdekelné őket, hogy legyen bennem vitamin meg ásványi anyag. Hogy legalább minimálisan jó legyen nekem. Csakhogy ilyen cél nincs. Akkor kiszavazás sincs? Vagy az elején volt, de már nincs? Nem számít az aláírás? Hiszen aláírtam, hogy a nézők kezében a sorsom. Aki végig marad, az nyer, az szabad lesz, teljesen szabad, mint a madár. Ó, szabad élet, szabad madár, jaj, de szép, ki szabadon jár! Ó, járnék én is, ha járhatnék! Elég! Igen, elég! Ma a vörös őr van. A mutogatós. De én énekelni akarok! Dalolni vidáman, felszabadultan! Csillogó szemmel tekinteni a fák közé. Madárfészekről madárfészekre ugrálva, mókus farkára, vadmacska bajszára csapva. Ha átlátok az erdőn, a mezőt pásztázom és az ugráló nyulak fülét nézem. A szelet hallgatom, sőt a szélzúgás ritmusához igazítom a nótámat. Amíg a felhők hangonként le nem tompítanak, le nem halkítanak. Onnantól suttogás, a legcsodálatosabb suttogás vagyok. Minden fülbe belebújok, minden agyba, minden szívbe duruzsolok, úgy bizony! Az élet vagyok! Én vagyok az élet! Vagy inkább az, aki tagad. Joggal, mert minden és mindenki itt és most folyamatosan pusztulásra érdemes. Én is, ahogy vagyok, és az, aki vagyok. Sőt az, hogy az egész van és ahogy van. Ma a fekete őr van. A vicsorgós. Nem, ez csúnya túlzás. Ha nem akarok énekelni, csendben maradok. Ha nem akarok a szabadba menni, maradok a városban. Figyelem a várost szótlanul. Megengedem neki, hogy a maga nyelvén beszéljen. Hogy elmondja, amit tudnom kell, amit értenem kell. Hogy nem kell állítanom, kérdeznem se, tagadnom viszont szigorúan tilos. A tagadás nem vezet sehova. A tagadás nem élet. Élet? Ha az élet alá születek, abból nem lehet élet. Bizony, kevés az egy életem, hogy eljussak az életig. Vagy ha mégis, hogyan tudnám élni, ha sose tudtam, mi az? Csak azt sejtettem, hogy el kellene érnem. Hogy legyen legalább esélyem egyetlen másodpercig élni. Hogy milyen lehet élni, milyen lehetett volna az életem. Ha nem az élet alá születek. Nem csak én születtem az élet alá, természetesen. Sokan születünk az élet alá. Azért is vagyok itt, a veremben. Nem önként jelentkeztem. Hiszen nem volt választásom. Ma a szőke őr van. A köpködős. Soha nem számoltam meg őket. Sőt senki nem számolta meg, hányan vagyunk. Talán egyszer végre valakinek meg kellene számolnia. Hát persze! Talán épp nekem kellene! Talán épp én lehetnék az, aki hátralévő életét ennek a célnak rendeli alá. Igen, a számolásnak! Végre egy igazi cél! Az életem igazi értelme. Amitől reggel könnyű ébredni, szemhéj-felhúzni. Világra jönni. Ismét elölről kezdeni. Nem vagyok többé fölösleges. Van végre önbizalmam. Öntudatom. Figyelek másra, úgy, mint a legelején. Mintha koncentrációm szilánkosra zúzódása csak egy otromba tréfa lett volna. Ami egy szórakozott vándor táskájából hullott rám véletlenül. Ez akár el is képzelhető. A szavakat se én találom, a szavak találnak engem. Számomra ez a bölcsesség. Ezzel számolok: időm és terem a vaksötét és a vakvilágos váltakozása a veremben. Nem, mégsem. Én ezt nem fogadom el. Én ki akarok menni innen. Már nem akarom megnyerni ezt az ostoba kiszavazást. Nem érdekelnek a nézők, nem érdekel a szerződés. Csak friss levegőt akarok szívni a szabad ég alatt. Ki kell jutnom innen. Ha legközelebb nyílik az ajtó, kilépek rajta. Összeszorítom a fogam, és felmegyek. És ha felértem, fent leszek. Soha többé nem írok alá semmilyen szerződést, amiben lemondok magamról. Örökre elfelejtek mindent. Vagy soha nem felejtek el semmit. Ma nem látom az őrt.
SÖTÉTEDÉS UTÁN A KERTBEN
Még sötétedéskor is moccan kezed alatt a szőlőtőkék körül magasodó homokbuckák Vénusz-dombja, homlokodon a fejlámpa kés-éles sugara hasít az égre, mintha te töltenéd fel a csillagokat is, hogy tükörképük a pocsolyákból felröppenhessen a helyére. Kicsit megpihensz, megbillen alattad a sámli, mert lehajolva már neked sem megy. Érzed, elöl vagy utolsó az egyenlők között, nincs helycsere. Fekete árnyék siklik a fákon, tested átrajzolja a béke körvonala, ujjaid, akár a gyökerek a mélyben, nem engednek a lazításban, mintha összefognának ellened a küzdelemben, mert ők még tudják, mi a törvény Ég és Föld között. Csak benned zavarodott meg a szokásos bioritmus, fáj lelkedben a karanténba zárt személyes mikrovilág. Ajkadon egy ott felejtett fohász keresi útját, felkéredzkedne Isten udvarába, bizonytalanul tévelyeg aurád körül, s reméli, nem sodorja magával az ördögszagú éjszaka.
Ragyog
ég tenger föld a végén csak építek egy házat ide homokból építem vágyból építem találékonyságból építem kínból építem reggel merem a vizet délben merem a vizet este is merem a vizet ég tenger föld apátlan ez a föld anyátlan ez a föld nyelvtelen ez a föld nedves homokból épül a ház tapad míg tapad a homok aztán pereg és aláhull mállik és omlik de én tovább építem a házat ég tenger föld tovább merem a vizet reggel délben és este is öntözöm a homokot taposom a homokot vastagítom a falat ég tenger föld de amit felrakok délre leomlik estére amit felrakok estére leomlik reggelre összetapad és szétválik felmagasodik és alároskad így nem is házat hanem romokat építek ég tenger föld romok hevernek mindenütt a ház nem áll tovább nem épül csak az ég ragyog a tenger ragyog a föld is ragyog