G. Fanninak A vágány mellett vigyáznak, de nem eléggé. Mindig érkezik valami szerelvény. Most majd élénkpiros kocsik. Az állomás szabad ege alatt ma nincs fűtés, csak fölötte óriás hősugárzó. A hangosbemondóból a Szomorú szamuráj szól, egyre halkabban, mint egy vallomás közben megbánt vallomás. A bemondóhang egy másik hangba szerelmes, valahol máshol épp azt keresi; nincs jelen. Az állomáson pörgő élet. Szenvedélyes nő magyaráz a telefonjának, a rágója mentol-szagát nem érzik a vonal túloldalán. A kezére tekert, megviselt fejpánt jelenti, hogy az éjjeli tánc most ért véget – vagy soha nem fog. A füle alatt rászáradt vér; az átértékelt bizalom maradéka. A lábán piros cipő. A cipőn sár- és pezsgőfoltok; bőbeszédű mesemondók. Nincs senki a vonal túlsó végén. A lilahajú asszonynak a kapanyél is kiáll a szájából, ahogy mondja a kalauznak, fodrásznál voltam, de elbaszták, ami a szívemen, fiam, az a számon. A száján egyébként vörös rúzs. Szeretné, ha örökre ott maradna. A kiöltözés ma is a réghalottnak szól. A kalauz hordozható minitévéjén egy fekete, egy fehér és egy szürke énekesnő toplistás sláger klipjében twerkel, és a végén beleharap a kilincsbe. A kalauz kezében körözöttes szendvics, a fejében zűrzavar: kibékülésből menekült, mert az mindig a veszekedés közvetlen előzménye. Túlgondolt felelősség húzza le a fél szemhéját, mintha mindig kacsintana: három generációnyi szelíden kotnyeles komondort nevelt fel. Most éppen négyen vannak. Rajtuk uralkodik; jó uralkodó. A kutyái ölni tudnának, ő szeretni tudna, ha lenne kit. Az egyik komondor gyomrában az emésztetlen túrórudipapír egyelőre nem okoz gondot. Sínpárokon csillannak meg kitudjahonnani fények. Szoros ölelésekből csak bontakozni lehet. Lesz itt egy titok, lesz hozzá egy mindentudó is, de egyelőre nem tudni, ki csúszik el a peronon eldobott, rothadásnak indult, túlérett avokádón. A városban, valahol a színház fölött, tehát elég közel, eközben két felhő versenytáncol. Alattuk túlérzékeny agresszorok alázzák meg épp a primadonnát. A kukorica is emészthetetlen. Harang is van. Vagy testetlen harangszó a levegőben. A síneken komótosan keresztülbaktató kecske megbotlik, talán mert a harangszónak nincs ritmusérzéke: hadarás, kihagyás, csuklás a mai harangszó. Nem megbízható. A büfé előtt krétával írt fekete tábla állítja, hogy egyébként a rendelés is egy opció. Én leszek a barátod, csak hangosabban kérd, hogy mások is hallják - mondja a fullcapes büfés csakúgy magának az otthonos fülkéjében hiphop-ra bólogatva. A vágány mellett vigyázzon az, akinek két anyja volt - teszi még hozzá, miközben a feje fölött állandóan láthatatlan libegőn szelfiznek mitológiai alakok egy valamivel szebb tájjal. Nem a képzelet szüli, hanem a szükség. A fullcapes büfés a vevőknek időnként értelmetlen szavakkal válaszol – például daklava, kimi –, gyakran leltáraz dinoszauruszokat, a feladatának az agy és a nyelv közötti békéltetést érzi, de visszaadni is pontosan tud. Ma sem a valóságról szólnak a cikkek. Az állomás férfimosdójában még el nem törött tükör (másnapra darabokban), helyenként párásnak látszik a kosztól. Benne határozott fiatal lány arca tartja csúnyának önmagát (gyönyörű). A határozott fiatal lány a csapból folyó vizet nem érzi elég tisztának ahhoz, hogy lekaparja a lehámlott bőrt az orráról, miután kezet mosott vele. Vagány, cserfes fruska vagyok, mondja, és nekidől egy piszoárnak, vagány, cserfes fruska vagyok, és ezt látniuk kell, a piszoár leszakad, vagány, cserfes fruska vagyok, pont ilyet keresnek. A Wesselényi utcára gondol, ahol a felvételi után meg fog inni egy felest. Nem biztos benne, melyik a Wesselényi, de járt már Pesten, és minden utca mindenhol ugyanolyan; felest kapni benne. Tudod mit, színművészeti egyetem? Baszd meg a fűnyíródat – mosolyodik el, és a lábával félretolja a piszoár egy nagyobb, egybenmaradt darabját. Nem tartja sokra a bátorságot. A valaha piros padnak támasztva camping-bicikli rozsdás váza. A pad alatt félpár fülbevaló. A vázat először döglött robotnak, a fülbevalót Topjoy-kupaknak nézi a dokumentumfilmes stáb operatőre, megörül nekik. A fülbevalót a kötött pulóverébe akasztja. Egy régi kétforintos a murván értéktelenkedik. Az operatőr zsebreteszi azt is. A hátizsákja nehezebb, mint két egymás nyakába ültetett extrém kommunikatív callcenteres lelke. És koszosabb, mint bármelyik lelkiismeret. Három napot töltött itt: sellőkről forgat áldokumentumfilmet. A padon rávésett felirat: Semmi. Sem. Lehetetlen. Erről csinálna egy felvételt. Közben egyre hátrál. Nem figyel semmi másra. Ilyenkor nem is ítélkezik. Az otthoni szobájában 2003-as pinup girl-ös naptár lóg, beleírva meg nem történt események, november 31-én például filmes díjat vesz át - az anyukájának már hiába köszöni meg. Bár a naptárban a lányok egy percet sem öregedtek, az operatőrnek ez jut eszébe az idő múlásáról: vörösszáj. Holnaptól a fülbevalókról a Sellő Projekt fog eszébe jutni. A szerelvény előreláthatóan csak pár évet késik, de ezért valaki elnézést kér a hangosbemondóba. (A szerelmes bemondóhang távolmarad. Még ma megtalálja a másik hangot és örök beszélgetésbe olvad vele.) Az állomás parkolójába dömper kanyarodik be. (Egy pocsolyában fekete Chevrolet-nak látná magát, ha merne álmodozni. Nem mer.) Középkorú, tipp-topp nő vezeti. Kidobja a csikket az ablakon; két kéz kell a parkoláshoz, meg egy kis erő, sőt, erőszak. A kocsijában most még technósított rockabilly szól, (a basszus berezegteti életünk két legszebb nyara közül az egyiket), jövőre projektkoordinátor lesz egy multinál. Sebesség nélkül engem túlfejlődik ez a vicces kis világ – állítja rengeteg elveszett, öregedő fiatal valahol nagyon messze, meg egy-kettő a távoli közelben is. Közeledik a demerung – még bőven elég a természetes fény a húszas éveinkhez, de nem kéne megvárni, hogy lemenjen a nap. A rozsdás szemetesben féligevett reggeli. Pho leves. A gazdája tanulás helyett már akkor is inkább tudott, amikor félbehagyta. A gazdája reggel óta külföldön él. Kár. A legszorosabb barátságai is kinyúlnak estig; szanaszétmosott tornaruha csakazértis újra a mosógépben. Mi még az egyszer majd váratlanul megérkező vonaton ülünk. Végigaludjuk az utat, hogy le ne maradjunk a kilátásról az álmainkra. Az álmaink azzal a cunamival jönnek, amit mi látunk majd meg először, csak nem hallják meg, hogy szólunk róla az egyébként nagyon halk kattogásban. Ez nem rendes cunami, mert válogat: meghagyja az értékesebb dolgokat, mondod, és felébredsz, iróniakirálynő - mondom valakinek álmomban, és inkább felébredek. Tökéletes krimit álmodtam - az áldozat volt a gyilkos, és kinyomozta. Az operatőr még mindig hátrál, éppen most csúszik el az avokádón, hanyatt esik. A kamera kirepül a kezéből, a fülbevaló átszúrja a bőrét. A mosdóból éppen kijött, cigire gyújtó határozott fiatal lány elkapja a gépet, és ebbe sorsszerűséget lát, a dömper sikeresen beparkol, a nő, aki vezeti, szintén, a fullcapes büfés megint visszatekeri a refrént, (velociraptor, brontosaurus), a piroscipős nő rányom az újrahívás gombra – minden értelemben foglalt, sírja el magát, a kecske átér a túloldalra, a pho leves gazdája tagadja, hogy magányos, az asszony megsimogatja a kalauz karját. A komondorról semmi hír. Mi egy kicsit késünk, de jövünk.
Címke: vers
A KÖLTŐ ÉS A VÍZ
Baudelaire annyira undorodott a természettől, hogy a vizet is csak mesterséges keretek közt tudta elviselni, ezért a tenger, de még egy aprócska tó sem jöhetett szóba, legfeljebb az uszoda vagy műtó. Mintha mindig csak a mintha. Bár ezen a ponton felmerül bennem a kérdés, hogy mi a helyzet az ivással? Vajon a víz érintkezése az emberi testtel mikor volt annyira mesterséges, hogy végre „enyhet” adhatott a költőnek, nem csupán életet? Elképzelek egy szomjazó Baudelaire-t. Tiszta forrásból sose.
Mindeközben a nélkülözésről
A legteljesebb nyugalom az, melyben mostanra éled az életed.
Tulajdonképpen alig különbözik attól a
jelentéktelenségtől, melyben
életed első felét élted. És talán pont ez, a különbség
hiánya, ami a nyugalmat leginkább kiváltja.
Két mosoly, egy bemutatkozás. És egy halvány gesztus, amely
a kettőt összeköti. Lényegtelen mozzanat.
Nem kerested a lányt, nem volt mivel keresned.
Tudtad volna, hol, de azt nem, hogy miért,
miért éppen te, miért éppen őt, miért éppen keresed.
Hosszú évek teltek el, mire létrejött az egyedüli technológia,
amely választ nyújthatott.
A jelentéktelenségből való kitörés képessége önmagában
tulajdonképpen elsajátíthatatlan. Te legalábbis erre jutottál,
és ez, természetesen, vagy az állítást, vagy az ellenkezőjét,
de valamelyiket egyértelműen bizonyítja.
Az sem volt egyértelmű egy ideig, hogy katalizátor mivoltán
kívül volna-e bármi értelme az életedben ennek a lánynak.
Rá kellett jönnöd valamire.
Rá kellett jönnöd, mire kell rájönnöd.
Elgyalogolni a legközelebbi nagyvárosba,
ital és élelem nélkül,
és indok nélkül, és különösebb meggyőződés és
társ nélkül, kedv nélkül, vágy nélkül,
és semmit sem tudni meg mégsem
mindeközben a
nélkülözésről.
Majdnem megfagyni a Csomolungmán,
beletörődni az eshetőségbe,
magadhoz térni a
mentőhelikopterben.
Kiállni egy füstös kocsma sötét színpadára
egy egzotikus hangszerrel, amelyen éppen hogy
ki tudod fejezni a negyedét annak, amire még talán,
(de valószínűleg nem)
képes
lennél.
Eggyé válni az összes ismert kontinenssel
egy japán sikátorban, majd azzal
ébredni, hogy bár az éjjel valójában mindent átéltél,
ami abban a pillanatban emberileg átélhető volt,
mindez pusztán arra világított rá, hogy
milyen létre vágysz is igazából:
egy ismeretlen
kontinensére.
És amikor már úgy érezted, nem maradt olyan pontja a
világnak, aminek benned keresnivalója volna, hosszú idő utána újra
lélegzetet vettél. Ismerős volt a közeg, amely kitöltötte a tüdődet
ebben a pillanatban. Újra tudtál, vagyis,
bizonyos értelemben életedben először
a jelentéktelenségre gondolni.
Mikor rájöttél, hogy most képes leszel erre, egy pár napig
erőszakkal visszatartottad magad tőle.
Lemondtál néhány találkozót,
tetőtől talpig kitakarítottad a lakást,
ábécésorrendbe rendezted az összes
könyvedet,
lemezedet,
zoknidat,
fűszeredet,
videódat,
evőeszközödet,
tévedésedet.
Majd mikor már minden a helyén volt, azok a dolgok is, vagyis leginkább azok,
melyeknek egyáltalán nem is volt helye,
se benned, se másban sehol sem
meztelenre vetkőztél és résnyire kinyitottál minden
ablakot a házban.
Ekkor vetted magadhoz a második lélegzetet.
Egy pillanatra mintha melletted lett volna a lány.
Hogy hívták...
már megint nem tudod...
hisz legalább húsz éve nem láttad...
úgy érezted, mintha Jelentőségnek hívták volna.
De az lehetetlen, senkit nem neveznek így.
Miért neveznének bárkit Jelentőségnek?
Nem, te most nem a lányra akartál gondolni.
Nem szólhat erről ez az emlék, hisz akkor mire volt jó ez az egész,
ha a végén nem a saját jelentéktelenséged lett megkérdőjelezve,
csak az ő jelentősége lett megerősítve.
Nem, nem erre akartál rájönni, és nem így.
Újra felöltöztél, becsuktál minden ablakot.
Bent rekedt a második lélegzet.
Charles Baudelaire: Az albatrosz
közötti vergődés Az első három strófa epikus je a rabul ejtett, a magasságból a mé esetlen sutaságát. (Az albatrosz hat rövid törzsű tengeri madár; mozd tud repülni, “vitorlázni”.) A költemény két végletet állít szem a magasságot és a mélységet. Az elle jelű értékek kapcsolódnak mindké egyértelműen a kéklő tisztaságot, szabadságot, a szép kalandokat, tartalmú értékeket hordozza. Ez a rának az igazi, éltető eleme, saját goló, kalandokra szálló utas, “a herceg”. A metaforák sokasága érzés kifejezője. – “Lenn csa rakozó matrózok vannak: ez 162 (helyszínelés három lépésben) 1. észrevétlen tökélye ragadott meg – benned gondoltam megörökíteni: mutattam, visszaléptél, én meg utánad, hogy fényképezés közben lefotózzalak aztán arról értesítettél, hogy nem tudsz megjelölni rajta, nem vagyok megjelölhető a megörökített tárgycsoporton, amit benned gondoltam megörökíteni 2. másnap visszamentem, a parkolósávban még mindig ott volt a szöveggyűjteményből kitépett portré, alatta egy másik fecnin a név, születési és elhalálozási évszám, életrajzi töredék, valamint egy kerék alatt pépessé robbant alma. dokumentáltam, majd felvettem a portrét és betettem a noteszom lapjai közé. délutánra megszáradt, de némi barnás elszíneződés és az aszfaltszemcsék nyoma maradt a papíron. aznap esti beszélgetésünket nem fogom idézni, kiegészítő magyarázatok nélkül pár év múlva már én sem érteném, mások figyelmével meg kár volna visszaélni (pedig épp a filológia és az irodalom közti sarkalatos különbségről volt szó: amíg az egyik a tényszerűség és a pontos hivatkozás fejében tudna ölni, a másik attól üdvözül, ha a teremtett világon belül kárhozhat) de a végén kiderült, hogy szépnek találtad volna, ha az általad megosztott fotó alá odaillesztem azt a rólad készült képet, amin fényképezel. erre mondtam, hogy egyrészt nem akarok kifele élni, másrészt az együttlét nem megosztható mire te: az írás egyrészt kifele, másrészt megosztás. hallgattam, mert azt éreztem, bármit mondanék, hinnél nekem. hogy amit nem zár be a kép, az az írás. amit az írás magába zár, az ki lesz nyitva. amit az írás kinyit, az valóságként zárt. a zárt valóság az a kép. 3. nehezen találtam meg a fecnit, mert az éjszakai esőt a szél szárította fel. amikor negyedszer vizsgáltam végig a parkoló kocsik kerekeit, észrevettem, hogy az egyik abroncs alá szorult. kipiszkáltam, majd fél arasszal előbbre téve lefényképeztem a névvel, a születési és elhalálozási évszámmal, az életrajzi töredékkel. és elküldtem neked. a megosztással látható lett a kettőnk felismerése közti két nap különbség, a filológusok örülnek majd ennek a kis figyelmességnek, az irodalomnak pedig semmi köze ehhez – végülis ami kettőnk számára körvonalazható, az is csak egy sejtés. hiszen azért vannak a jelek, hogy a dolgok helyett állják a sarat. A borítókép Láng Orsolya illusztrációja.
Vecsei H. Miklós és barátai: Párbeszéd, sötétben – koncertszínház Csoóri Sándor életműve alapján
Vecsei H. Miklós és csapata Arany János, József Attila és Pilinszky János életműve után most Csoóri Sándor munkássága előtt tisztelegve hozott létre egy koncert-színházi előadást, amely a mai eltávolodás és uniformizálódás ellen keres szenvedélyes és egymásra figyeléssel teli válaszokat.
Az előadást játsszák:
Vecsei H. Miklós
Kiss Flóra (Subtones)
Mihalik Ábel (Hiperkarma, Kispál és a borz)
Ratkóczi Huba (SeeN)
Frimmel Jakab (Abel Label)
Rendező: Vecsei H. Miklós
Látvány: Kiégő Izzók
Az előadás hossza kb. 75 perc szünet nélkül.
Helyszín: Nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota – Kanonok sor 2 szám, déli szárny, alagsori rendezvényterem – Dacia sugárút felöli bejárat.
A helyfoglalás érkezési sorrendben történik. Az ülőhelyek száma korlátozott. Jegyárusítás kezdete: 2021.08.30
A jegyek megvásárolhatóak minden hétköznap 9.00-17.00 óra között a ROVE székhelyén (M. Eminescu u. 25A, alagsor), illetve 17.00-01.00 óra között a Gekkó Pub-ban.
Jegyár: 30 RON.
Az előadás az NKA támogatásával jött létre.
További támogatók:
Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye
FIX Makerspace
\ 1.5
akkor kezdődött mikor már hangos volt a feltámadás s a mákok elkezdtek nőni mint az ambulanciák drámája. hisz minden este összecsomagolás mert ismét könyörtelenül pontos volt az idő mely elveszett, és senki sem akarta megkeresni hisz a szabadságnak nincsen ára pedig sokan vacsorát sem kaptak a megfeszítés előtt. kezdetben a hang volt, a szirénák ereje, mely megmérgezte az évszakot kezdetben katonák voltak az utcán és rozsdament kalasnyikovok mikor elveszett az idő a szabadságnak nem volt ára március volt. a síkságot belepte az idegenség, mint begyulladt nyelőcsőben a bacilusok, hol legargarizált ingóságok laknak és online temetések. ahol mindig hangos a feltámadás fütyörészve jön a halál bendzsó hang és mögötte csönd, s mikor csontjai mozdultak a világ összetört mert nincs király alattvalók nélkül, hisz az őzek elözönlötték a tengerpartot vérszomjasan halra vadászva, úgy ahogy igazán csak Európában képesek az emberek. mert minden este összecsomagolás mert most a szabadság a szirénák ereje pedig tudtad, hogy hangos lesz mert a civilizáció csak a rabszolgák számától függ. így bendzsó hang, a vasárnap mint szilárd cél az orkán előtt mikor csontjai mozdultak mert a szavak lehetőségekről és nem a valóságról szólnak
Ikipalin
Mintha a törődés képletét próbálná belemagyarázni a hibernálás utáni gyűrődésekbe, hogy leltárt vezethessen az utolsó dolgokról, amik még biztosra vehetők. A légiutas-kísérők hibátlan mozdulatai a fapados járatokon, mintha először látná, ahogy rezzenéstelen arccal az öv és az oxigénmaszk helyes használatát mímelik. A legutolsó fácánok dürgése a közeli temető felől, vagy a lakótelepi gyep öntözőrendszerének otthonos sistergése. Este tizenegy és fél tizenkettő közt, ha csend van, hallani az úttisztító autó forgókeféit az útpadka szélein. Ezekbe kéne most belekapaszkodni valahogy. A sötét kegyetlenül semmisíti meg a civilizációkat, de hajnalra minden a helyére kerül, mert az ember a romokat magában hurcolja tovább. Végtelenül gyengének kellene lennem, csak hogy te nálam erősebb lehess. Meghalok, tudom, én is, bár ez nyakam magasából nézve most még nem elképzelhető. Én nem egy gépírónő, én nem egy bába, én nem egy zongorista, én nem egy gyereklány keze. Éhen haltak kiszáradt testem bennszülöttjei, tenyerem kīpuka, körülöttem semmi, tenyerem zöld folt, hogy soha el ne vesszen, tíz hosszú ujjam megtart, mert élőket nem gyászolok, halottaimat elengedtem.
Ácsok
Szegek nélkül, csak fából. Rönkházad is így ácsoltad az erdő mélyén, távol minden civilizációtól, kőhajításnyira az óceán partjától. Aztán egy baljós hajnalon rád találtak üldözőid. Ácsolnak most ők is, tákolmányukkal arccal az öböl felé, ahol a caravellák horgonyoznak. Nem bajlódnak az illesztésekkel. Nem simítanak gyaluval. Kopácsolás visszhangja. Örvénylő faforgácsok a főn forróságában. Ácskapocs és szekerce. Ahogy majd bokádba, tenyeredbe is.
búcsú vádadtól
most látom idén még nem írtam verset dadogós zaklatós nyerset indítom is a zakkanós versenyt covid canyarba dőlt (emlék) dallam lebbenyt (Személyes fejleszthető kompetenciák: önismeret, fantázia, mérlegelés, állásfoglalás)
RAJT str. Mihai Eminescu = Szaniszló Ferenc utca (az Ady Endre utca volt a depó) búzaavar párnán feszülő molinón hadrend szavak Frissen, fiúk, repüljünk hát az úton! (Rónai Mihály András fordítása) zsenge testemet olyan vitamin stressznek vetettem alá ha már meglát köszönés nélkül megy át az út másik oldalára és onnan figyel amint egy zacskó popcornnal a kezemben biciklizem hazafelé de ez a hazafelé mindig vagy legalábbis választhattam úgy hogy egy szakaszon egybeesik a versenypályával és nem fogom a kormányt mert kell fogni a zacskót a másik kezemmel meg dobom fel a kakasokat s nyitom a szám s kapom el és tekerek tovább és az egyik kanálisnál ekkor még mindenütt azt írták rajta nagyvárad áll 4 rendőr körbe egy autót gondolom javítják vannak elegen nem szállok le hogy segítsek nekik ám látom hogy fel valamiznek mellém jobb meg bal oldalt is felfejlődnek és már dobom nekik is a kakasokat ugrálnak s ügyesen kapkodják el utcabalett a szálló 2xfehérséget (kukorica+só) na jó akkor a fehér por még nem azt jelentette aztán azt játsszuk h a rendőrök egyesével váltanak engem a biciklin már tiszta megéneklünk, románia! és dobálják ők is nekem is meg a közönségnek is és épp a rajtvonalon vagyunk, amikor egy utolsó kört alkotva mintha hórát lejtve a hóra emlékeztető pattogatott kukorica elfogy elfogy a sok fehérség eldördül a pisztoly és elindul a 49 cm3esek amatőr versenye; (első) KANYAR (jobbra) str. Mihai Eminescu = Szaniszló utca/ str. Gheorghe Lazăr = Balassi Bálint utca búzaavar párnán feszülő molinón hadrend szavak Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk! (Áprily Lajos fordítása) igazából itt jövök be valahol a Balassi Bálint és a Lukács György utcák keresztezésénél nem tudom hogyan jutok be a kerítéseken túlra ideiglenesen felállított kerítés ez függőlegesen párhuzamos deszkák nem újak ezeket haránt újabb deszkák fogják össze majd a deszkákat egymáshoz láncok nem újak én vagyok csak új pénzem biztos nincs és egyedül vagyok elveszek mint gyermek a sokaságban történés horizontom következő állomásán érek partot a híd ahol állsz part lelki molinókon lelki szavak mindenki szalad felém vagy a tömeg apad felfedem magam szemem szám bőröm színe a föld felszíne akkor még gyerek vagyok mindenki engem véd rám vigyáz (második) (tű)KANYAR (balra) a Ion Creangă parkocska csücske búzaavar párnán feszülő molinón hadrend szavak Útra fel, cimborák, sürget a vágta! (Dudás Kálmán fordítása) akkor még többnyire környezetbarát búzaavar párnák s nem ilyenolyan esetleg a Viitorul műanyaggyárból összesepert s majd évekig ittott tárolt a Leonce és Lenába elképzelt szcenográfia hóesései meg fűszálai homokszemcséi hanem az igazi és valamiért mintha mindig már eleve erre a célra az utcasarokra tervezett villanyoszlopok ahol a szerencsétlenül járt motorokból kiugráltak a lóerők micsoda remek szóképbiznisz még a kecskének nevezett Carpaţiakban is lovak ültek és hiphop mind felfalták a szénát úgyhogy ilyenkor belengették a sárga zászlót a néző szurkolók is előkapták hordozható kaptáraikból eztazukat s megbeszélték ezüketazukat én meg e zsongásban elmerültem mitől is féltem volna akkor még gyerek vagyok mindenki engem véd rám vigyáz (harmadik) KANYAR (balra) str. Menumorut = Széles u./str. Roman Ciorogariu = Úri és Nagy Fürdő utcák búzaavar párnán feszülő molinón hadrend szavak Keljünk hát mielőbb, ó, társak, útra! (Szemlér Ferenc fordítása) másnap persze már magunk is mindannyian versenygépeket építettünk a műhelyeinkben nagyjából ez az az idő lehetett amikor egy melinda nevű nőnek a leendő férje szintén egy műhelyben nevezzük itt ezt garázsnak maszekolt iskola után na meg is látszik az eredménye ez is amin most írok annak az eredménye többek között mi meg ott építettük a versenygépeinket másnap ami persze akkor mást jelentett nem ezt a permanens másnaposságot amit azóta irodalmi körök meg színházcsinálás leple alatt meg házibulikban tökéletesítettünk hanem eltelhetett egy hét is vagy hónap kinek milyen kapcsolatai voltak meg szülei és gyártottuk a rollereket meg a gördeszkákat amikor még nem is tudtuk hogy van olyan fából volt rajta minden pont úgy nézett ki mint egy roller vagy mint egy gördeszka éppen csak a kereke volt csapágyból meg volt persze olyan is hogy akinek volt egy „igazi” rollere például elől megtartotta a küllős kereket s csak hátulra eszkábálta rá a csapágyat magyarán fából vaskarika ahogy apám mondta volt aki mindig szívesen segített vagy legyártotta nekünk csak hagyjuk már békén hogy ő meg dolgozhasson azaz maszekolhasson az ő műhelyében az ő pincéjében garázsunk nem volt ahogy ez meg is látszik lehet tehát hogy így történt hogy a háttérben összefogtak az apák volt aki nevet is adott e remekműveknek mint pancsi a pannóniát becézve s szerzett ki mit tudott az én apám fát az biztos mert ő asztalos volt és nálunk mindig tele volt a pince príma fával amit csak a pincében simogatott meg tettvett ahogy anyám mondta neki amikor valamiért bántani akarta ezeket eltüzelni persze nem volt szabad mert neki elképzelései voltak ötletei bútorokra amiket majd legyárt maszekban s akkor eladja ennyiértmegannyiért mintha én most itt sorokat hagynék ki mert azokat majd legyártom s valami jó folyóiratban ennyiértmegannyiért jól eladnám de szerencsére a mi utcánk a Lămâiţei amit citromkának becéztünk pedig ez az Árvaház utca volt rögtön az egykori Schlauch-kertet – amit aztán és mostanság is Petőfi parknak hívnak bár József Attila is ott feszít a közepén – kötötte össze a Lukács György utcával lejtett pont annyit hogy kis ügyességgel ki tudtuk használni a helyzeti energia átalakulását mozgásivá és e gyorsulásnak köszönhetően akár egész az utca végéig gurulhattunk leendő fizikatanárom Pikó Ágota örömére és az utcában lakók nagy bánatára mert hiszen az a zaj amivel ez a gurulás járt csak az alig 25 évvel korábbi amerikai bombázók hangjához volt hasonlítható amikor az ide alig egy kilométerre északra lévő állomást bombázták és a nyár végére iskolakezdésre mire kitanultuk a járgányaink csínjátbínját hát a bőrünk is begyógyult így már teljesen érthető szemem szám bőröm színe a föld felszíne; (negyedik) KANYAR (jobbra) Úri és Nagy Fürdő utcák / str. Ady Endre = Szent János u. (Közben Breiner Béla utca is volt) búzaavar párnán feszülő molinón hadrend szavak Hajrá, hosszú az út, emésszük, társak! (Nagy László fordítása) most persze így könnyű ennyi év távlatából ugyanis így szól románul amit akkor annak idején hiába is értettem volna hisz még azt sem tudtam volna hogy ez egy fordítás hisz az eredetit sem ismertem sőt még azt sem tudtam hogy ennek az eredetije nyelvileg közelebb van ehhez a fordításhoz mint a magyarok de akkor persze még azt sem tudom hogy magyar vagyok akkor még gyerek vagyok mindenki engem véd rám vigyáz csak akkor azt nem értem mai fejjel hogyan engednek el erre a motorversenyre egyedül hazudtam volna hogy a templomba megyek mikor a motoroktól úgy zúg a környék mint ahogy az amerikai bombázásokkor zúghatott nem tudták volna hogy hova megyek vagy azt hitték éppen nagymamámnál vagyok a város másik végén a kommendáns réten mint ahogy voltam is ott sokat vagy jött velem az apám és végig fogta a kezem (az apukám) de legyen hát könnyű ennyi év távlatából s maradjak magamra e sorral „Să mistuim, prieteni, cît mai degrabă calea!” mit még ma is értek csak egy szó van amit nem s ez minő rácsodálkozás a „mistuim” amit rögtön meg is keresek s kapok is egy tucatnyi találatot amiből kiderül: Din magh. emészteni azaz a magyar emészteni szóból most persze könnyű ennyi év távlatából rögtön az emészteni szót is kikeresni emészt [1405 k.] Származékszó, alapszava azonban bizonytalan. Az emik ’szopik’ (vö. emlő) vagy az eszik ige e- tövéből keletkezett -szt gyakorító-műveltető képzővel. A szó belseji m mozzanatos képző lehet. Az evés és az emésztés jelentéstani összekapcsolódása megfigyelhető más nyelvekben is, vö. német verzehren, cseh tráviti, lengyel trawic: ’eszik; emészt’. A román mistui ’emészt’ a magyar szó átvétele. ETIMOLÓGIAI SZÓTÁR Magyar szavak és toldalékok eredete Főszerkesztő Zaicz Gábor TINTA KÖNYVKIADÓ 2006 most persze ennyi év távlatából könnyű azt is megállapítani hogy a magyarra fordítók között is sokan használják az elmúlásra a táj mögöttünk hagyására vagy az előre haladásra ugyanezt a hasonlatbokrot amint itt következik faljuk sietve (Garay Gábor) fogyjon az út (Áprily Lajos) nyeljük utunkat (Hegedűs Géza) faljuk hát az utat (Somlyó György) falja a szán (Takáts Gyula) fölfaljuk a távolt (Veress Miklós) de most persze ennyi év távlatából igy könnyű ugyanis azt is megtudni ki ez a fordító Constantin Olariu (1927–1988) román költő, elbeszélő, műfordító aki Zabolán (Zăbala) (Kézdivásárhelytől 14 km-re délre), Aron Olariu, tisztviselő és Kádár Irén gyermekeként született jobb időkben mármint ha nekem lett volna jobb időm ez is egy kész regény lehetett volna de akkor még regénnyel nem foglalkozom és hát mint látható utcanév sem őrzi nevét ó utókor mily kár egyetemi évei után nagynevű bukaresti folyóiratok és kiadók szerkesztője munkatársa de önálló munkái megjelenése előtt a romániai magyar kortársakat és a klasszikus magyar irodalom nagyjait fordítja meg a magyarországi kortársakat is a Magyar Írószövetség 1969-ben Pro Litteris Hungaricus díjjal jutalmazta munkásságát. (ötödik) KANYAR (balra) str. Ady Endre = Szent János / Szigligeti utca búzaavar párnán feszülő molinón hadrend szavak Să mistuim, prieteni, cît mai degrabă calea! (Constantin Olariu fordítása) hogy nálam-e a roller vagy a gördeszka mint ma a gyerekeknél akiket mi felnőttek védünk térd meg kar vagy könyök meg fejvédőkkel a lista lehet ennél jóval hosszabb zsenge testemet olyan stressz alá vetem ezzel a benzingőzzel meg a bőgő motorok zajával hogy az adrenalin csak úgy pezseg bennem mint a c- meg egyéb multivitaminok egy borospohárban ha már meglát köszönés nélkül megy át az út másik oldalára és onnan figyel amint egy rollerrel vagy a gördeszkával a kezemben én is ott állok a rajtvonalon vagy már néhány métert ledolgozva éppen egy néző előtt vagy nézők sokasága előtt haladok el és a tömeg zengi és nem fogom be a fülem hadd halljam „Frissen, fiúk, repüljünk hát az úton!” (Rónai Mihály András fordítása) és én valóban már nem szabadulok visz magával a pálya lejtése elrejt a tömeg repít a hívás (urunk) még fogom egy kézzel a kormányt (roller lehetett az!) a másikkal a bilit fogom vagy ölelem magamhoz a csipkés zománcozott éjjeli edényt s hogy viszem-e el el innen vagy viszem valahova ahol várnak rá/nk honnan is tudjam ez maga a vírus vagy maga a vakcina a tömeg nem tágít a pálya mindkét oldalán rigmusokban üvöltik túl a motorok (roller volt az!) zaját vírust! vakcinát! vírust! vakcinát! én már látom a célt az egyenest és fejemben helyt kap a hang és összeáll VAKCÍRUST! VAKCÍRUST! és én csak arra gondolok nehogy szerencsétlenül járjak nehogy itt lengessék be a sárga zászlót nehogy a szóképbiznisznek engedve a célvonalon áthaladva nehogy a célszalag tépje ki kezemből a bilit nehogy összes éjjeli csipkés élményem zománcozott máza fröcskölné szét vágyam én meg az út másik oldalán e zsongásban elmerülten mitől is féltem volna akkor még gyerek vagyok mindenki engem véd rám vigyáz (hatodik) KANYAR (jobbra) Szigligeti utca/ str. Nicolae Iorga = Szentpéteri u. búzaavar párnán feszülő molinón hadrend szavak Társaim, itt az idő, hogy útra keljünk. (Pákolitz István fordítása) már felnőtt vagyok vagy felnőtt gyerek akire vigyáztak ismerős nők és ismerős rokonaik tartsd még ott a kezed és engem védtek vigyáztak rám férfiak a kocsmában ne igyál a poharamba ha kérsz szólj hozatok neked egyet vagy diák már tudom van tudás és tudom van pénz is a világon vakációban dolgozom parkban utcát seprek cirkuszt építek most meg itt keresem a pénzt egyből bele a markomba bontom a kerítést a függőlegesen párhuzamos deszkák nem újak ezeket haránt újabb deszkák fogják össze majd a deszkákat egymáshoz láncok nem újak én vagyok csak új de a pénz az kortalan van kesztyűm szálka ne menjen a bőröm alá ne legyek szálka senkinek a szemében felnézek Társaim, itt az idő, hogy útra keljünk. ezt a molinót hazaviszem jó lesz elsötétítőnek ha megint jönnek az amerikai bombázók vagy napernyőnek vagy csirkeudvar-leválasztónak „Társaim, itt az idő, hogy útra keljünk.” olvasom most egy deszkán amint dobom fel a teherautóra fordította Pákolitz István aki ekkor 26 éves és a váradi gettóban szökést menekülést szervez 1945-ben és ez a jel társaim itt az idő de nem kelnek útra nem úgy mint máskor és máshol csokonainál hogy: Menjünk. Elmennek. még egy újra csak szintén rövid időre de nagyon sokaknak örökre lezárt újabb nagyváradi bekerítés ez a pálya alig 700 méterrel hosszabb mint ahonnan most szedem össze a kerítést a deszkákba beírt társaimat hogy keljünk útra az alig háromszor akkora területen 23,21 ha nagyvárad 30 ezer zsidójának fejenként alig 7,7 m2 jut de a társaim a társak nem kelnek útra majd elviszik őket egymáshoz lapítva mint e deszkákat a füstbe ami marad utánuk a lánc már felnőtt vagyok én kell vigyázzak Pákolitz István (Paks, 1919. szeptember 18. – Pécs, 1996. május 14.), József Attila-díjas (1963) magyar író, költő, pedagógus, Janus Pannonius Művészeti Díj (1982) (hetedik) KANYAR (balra) Szentpéteri u./str. Eminescu = Szaniszló Ferenc utca búzaavar párnán feszülő molinón hadrend szavak Vágjunk hát neki, társaim, siessünk! (Bede Anna fordítása) induljunk mielőbb fiúk akkor még gyerek vagyok csak ne gyorsan csak ne szaporán mindenki engem véd rám vigyáz társak hosszú az út mint apám fogja a kezem csak ne serényen csak ne szaporán csak ne siessünk még 1790 méter a következő élet (Csorba Győző, Fodor András, Kerényi Grácia, Végh György, Majtényi Erik, Muraközy Gyula fordításai) CÉLEGYENES str. Eminescu = Szaniszló Ferenc utca búzaavar párnán feszülő molinón hadrend szavak Társak föl, mielőbb vágjunk az útnak. (Benjámin László fordítása) vár a következő élet
E/2.
Az egyes szám második személytől ingerült leszel. Nahát, egy tükör. Ciccegés, legfeljebb szemforgatás, semmi nagy, teátrális gesztus. Nem ülsz fel a provokációnak. Az egyes szám második személy kiengedi visszatartott lélegzetét. Szegény, olyan lelkesen tolakodó. Az egyes szám második személy nem úgy tart tükröt, mint egy álom, megáll félúton a kezed, nem úgy, mint egy önkéntelen mosoly, egy város bevillanó képe, ahol éltél, nem úgy tart tükröt, mint egy illat, hanem mint egy elsőéves pszichológushallgató. Elsőéves pszichológushallgatót látsz a tükörben, azt hazudja, te vagy az, téged mutat a tükör, téged szembesít magaddal, vá-vá-vá-változtasd meg élted, de hát hányszor és hányféleképp hallottad már ezt a mondatot! Ezt a mondatot suttogja minden, változtasd meg, változtasd meg, visszasúgod, félig viccből, változtass meg, változtass meg, mikor hazafelé botorkálsz, vagy fekvőtámaszokat nyomsz a frissen porszívózott szőnyegen. Az egyes szám második személy meg beállít, szó szerint, egy tükörrel! Elsőéves pszichológushallgatót látsz a tükörben, nem magadat, és milyen nagyvonalú lennél, mennyire eltekintenél te ettől, ha nem most kezdted volna el, történetesen, a pszichológia szakot! Milyen könnyű lenne elviselni az egyes szám második személyt, ha az igazságot mutatná, mutatná bár legsötétebb álmod, régi boldogságod, és gondolj most nyugodtan egészen konkrét dolgokra! De az egyes szám második személy tükre hazugságot állít. Elsőéves pszichológushallgatót hazudik oda, ahol van már egy elsőéves pszichológushallgató, könnyű lenne elviselni mégis, ha nem lenne mindez fordítva is igaz, és most ne gondolj egyes szám második személyt!