KATONÁK
John
Egy teherautóra zsúfolva
negyvenkét arc egyszerre remeg.
Tele a vérem félelemmel,
és tele van vérrel a félelem.
Állunk épp Isten tenyerén,
a hajamat borotválják oldalt.
Fejemen mohawkkal fogom bombázni
apám földjét,
felperzselünk mindent a fiúkkal.
Belemarkoltunk a napfénybe,
barnul az arcunk, hullik a hajunk
a lábunk alá és mormoljuk, mint akik
egyetlen szájjal kérik:
puhítsd meg köztünk
a távolságot, Uram,
törd szilánkjaira az időt, a teret,
emelj egészen arcod elé, aztán
hajíts vissza ugyanabba a pontba,
ahonnan elindultunk feléd.
Ahol az ég hajlik az emberek fölé,
éhes a föld gyomra,
minden halottját magába húzza.
Az érben a vér, iránnyal szemben
gázol visszafelé a szívbe.
Torokba szorul a dobogás,
görcsben vergődik az izom.
Fekszik a szív a mellkasban,
nem érez, nem fél,
nem súg, nem remeg.
Apróra törik a fény előttem,
megkettőződik minden vonal.
Kering körbe testünkben a
vérrel az alkohol.
Isten tenyerén iszunk,
bár a keze
minduntalan remeg.
ARC
Ősz vége volt már,
omlós november,
talpak alatt porzott az avar,
hideg bútorok közt ültem,
kezemben jegyre kapott
csokoládéval.
Kihűlt a ház, arra gondoltam,
János lábnyomát simára
verte az eső, lám,
kimos belőlünk mindent
szépen és lassan
az idő, és a gyerek
megmozdult a hasamban.
Mondták mindig
az asszonyok, hogy
félelmetes és szép
egyszerre, mikor
először mozdul meg
a baba a hasban.
Féltem én már
akkor is tőle,
nem tudtam, milyen
arca lesz neki,
melyik partizánra fog
hasonlítani.
Azt hiszem reméltem,
hogy belőlem nem is kerül
ebbe a gyerekbe semmi,
hogy nem keverednek össze
benne az apja
vonásai az én arcommal.
Mintha csak belém tették volna,
egy állomás vagyok,
átmeneti otthon
ennek a gyereknek,
a partizán gyerekének,
és ha erre a
romok alatt rohadó
világra hozom,
magától el fog menni
majd innen.
Emeltem, ugrottam,
áztam forró vizes lavórban,
és közben féltem még
attól az Istentől,
aki rég elengedte
a kezem.
Nem történt semmi.
Keservesen sírva
a világra jött,
és arcában látom
az apja arcát,
már megismerem
melyikük volt az,
melyik hagyta itt nekem
a képét örökre.
Az volt, emlékszem,
aki a fejemet is
ütötte közben,
hogy ne sírjak és
ne imádkozzak
a fasiszta nyelvemen.
Az ő gyereke mászik felém,
lóg a mellemen,
ezeket az ütéseket táplálom
ha enni adok reggel,
a gyereke arcából néz vissza rám,
mindig a szemembe,
mosolyog és nevet,
és nekem meg kéne ölelni
ezt a gyereket,
a szájába kéne adni
ugynannak az arcnak
a mellemet,
és én sírok
elfogy folyton a tejem.
A szerző a művek megírásának idején Térey János irodalmi ösztöndíjban részesült.
Címke: versek
John Landry versei Gyukics Gábor fordításában
Tánc a szférák zenéjére
(Dancing to the Music of the Spheres)
Minden élőlény javára
téve élni
Desz-dúrban forog
föld
nem lakik sem a múltban
sem egy elképzelt jövőben
a folyók, melyeken átkeltünk
újabb átkelendő folyókhoz vezetnek
semmi nem független
minden összefügg
A polisz az én poliszom
Végül is
mindenki
részese a közjónak, mi vagyunk
az energia összegyűjtői
íme a természet csodálatos egybeesése
hálásak vagyunk a lehetőségért
hogy újrakezdve gyógyítunk, nem ártunk.
Ez mind az a zsanér, amin
mindannyian függünk
a cselekvés hője kiemelkedik
álmaink komposztjából
ezt gyakoroljuk
azt tápláljuk
ez az, amiben értékeink rejlenek
az egyetlen forradalom
a szív forradalma
saját mantráját lükteti: változás változás változás
nem azok vagyunk, akik egy pillanattal ezelőtt voltunk.
töredékek kollázsa vagyunk.
elkötelezve
a nagylelkű föld
a nagylelkű tenger rohanásának
a téveszméket járdára dobva
mítoszok közt járunk
a jelenbe lépve
meghajlunk a szemünkben tükröződő
élet fénye előtt
Coyote's Relocation Blues
(Prérifarkas kitelepítési blues)
autópályák, plazák és lakóparkok
elűzték Prérifarkast természetes
nyitott vadászterületeiről
gőzlapátok ásták ki barlangját
és golfpályák váltották fel a magas füveket.
a fényszórók hevében a Prérifarkast elhagyta tájékozódóképessége
amikor az hazafelé vezető ismerős utat kereste
nem találta megszokott ételeit
senkinek nem volt biztonságban az élőhelye
ezért kukába dobált fast food kaját
macskát és házőrző kutyát evett
miután megtizedelte a háziállatokat
túlságosan kijött a vadászat gyakorlatából
a Prérifarkas elment messze keletre, ahol
éhesen a nélkülözéstől delirálva találkozott a tengerparttal
halat fogott vacsorára.
de oly annyira belelendült
a vadászat mámorába,
oly sok halat gyűjtött össze
hogy a halrakás leomlott és maga alá temette.
amikor kimászott a rothadó halomból
a medve már várta, és
mivel sokkal több halat halmozott fel
mint amennyit meg tudott enni
olyan iszonyú bűzt gerjesztett
hogy a madarak és a többi állat száműzte a partról
9 év elteltével magányosan a Penikese-szigeten
hallgatva dobogó szívére
a Prérifarkas új következtetésekre jutott
bocsánatot kért kapzsisága miatt és
megköszönte a halaknak az ételt
amire a kezdetekben szüksége volt
John Landry Californiában élő költő, szerkesztő, a postbeat generáció aktív képviselője
Gyukics Gábor (1958, Budapest) a Szépírók Társasága és a Magyar Műfordítók Egyesülete tagja, a magyarországi Open Reading (nyitott versfelolvasó) és jazzköltészeti estek meghonosítója. 11 verses és 1 prózakötet szerzője, 19 verses és prózakötet fordítója.
Szenderák Bence versei
tétel
a beszéd erőszak. annak, aki
hallja. aki a szavak elől fut.
a csend termében a nyelv az,
ami minden lépésre zeng. a padló.
fehér tér. benne egy ember,
aki nem ragyog.
ha van is rajta kívül bárki –
kontúrtalanul vész el a ragyogásban.
nevezzük ezt szorongattatásnak.
zsugorfólia, kettős természetű, mint
akármelyik határ. átmenteni
a határtalanságot lehet-e? megtartani
a szűkösségben is, mint ritkán, de
rendszeresen etetett vadat.
vagy inkább mint
magyar növénykertben a bambuszerdő,
dadog bele a hantmadár.
haldokolsz, és ez nekem fáj.
megfosztasz attól, amire készülve
visszavontam magam: a szembesítéstől.
hogy egyszer
figyelned kelljen.
nemértésed zaja elzárja füledtől
haragom kussolását.
haldokolsz.
mindketten menekülünk
a tanúságtól. én elbukom.
rejtőszín
1.
türelem kötötte kéz,
a kézben égő mécses.
az ember maga a remény.
mint leopárd a homokban,
az árva város fogságában
kering, talpát rágja por,
forró kövek,
látása a füstnek evése.
a rejtőszín csak lassú
átmenet két semmi közt,
mert ha látnak, ha nem,
a tekintet mérgező levegő.
a leopárd ezért egyszer
belemélyeszti majd fogát
őt tápláló húsba.
aki táplál – engedélyez és megvon.
aki táplál – szólásra nyílt szájba
szór kavicsot.
íze, mint futás közben
a véré.
lehet még futni?
az itt töltött idő gyilkos tétlenség,
öntözött, de szürkülő cédrusliget.
2.
a türelem maga is kéz,
makulátlan és puha.
erősödő szorításában képtelen viasz,
lángot itató sós hullám.
az ember – a remény maga,
és legjobb, ha
nincs remény.
süvölt a csend a
vaskupola-égen.
kioltják egymást
a tüzek.
különböző hasonlatok
hülyének érzem magam amikor
írok régen nem ilyen érzés
volt régen kiszakadt belőlem
ki akart törni mint a só.
most tépni préselni kell a
belülről kulcsra zárt ajtó
résein át
kihasználni a nyelvtorlasz
illékony hiátusát.
ebben a reménytelen helyzetben
hogy nincs merre forduljak
mert lyukas zsákból nem találok ki
nem
legyen mondjuk halászháló
merítőháló
nem
leginkább rákcsapda hogy
kilátok és kiférnék
kulcsra tárt ajtó
valahogy mégsem – hát így.
Tamás Etelka versei
dagály a háztető szemmagasságba kerül, csak most történhetett ez meg, nincs hiányuk semmiben, boldogok és a lábuk sem hűl le a vízben. nem vesszük észre, hogy abbahagyják a kopogtatást. a középkorú nők és a fiatal férfiak bírják a legjobban. a fák tetején állnak, már túllátnak a sziklán, a víz a kövek között jön fel, mint legyek az odúból. ez csak a dagály minden irányban szemben állunk a folyóval, reng, mintha belülről ringatnák. csak akkor kezdünk úszni, ha mind itt vagyunk. ha akarod hátralendítik a karjukat és felfelé néznek, ha elfáradnak, kipirulnak, mint az öregek. párnaszagúak és megölelnek, ha akarod, másnapra megváltoznak, aggódni kezdenek és beszélgetni akarnak a megérzéseikről, nem ezt mondják, csak megigazítják a hajukat. aztán arra kérnek, ülj le melléjük, és tedd a kezed a tüdejükre, van, aki fényképet kér, van, aki arra, hogy vedd kezedbe a köpenyét és húzd magad után, ahogy a szégyent szokták. függöny a beteg nőket szégyellik a férfiak reggelente mesélnek róluk ilyen a nyári nap utolsó fénye a mézbe oltott dióhéj pírja a folyosó függöny nélkül a kint felejtett télikabát a kert amit hátrafele hagyunk el helyet nyáron is gyertyát égetünk, egyet a ház elejébe, másikat a közepébe. az első fényt ad, hogy éjszaka könnyen ránk találjanak, a másikat a fejünk felé emeljük, mint egy gyermeket, akit nem ismerünk. nem harag van bennünk, csak a rózsák reggeli nyújtózása, így jönnek hozzánk egyre közelebb, aztán helyet cserélünk: minket ellep a víz, ők elutaznak.
Ecsedi Borbála versei
ugróiskola a ruhákat teregetni a gyolcsokat leoldani konyhaablakokból kezek mutatnak ég felé a ruhákat teregetni a gyolcsokat leoldani felnőttek hosszú ujjai földre rajzolt ábrák a ruhákat teregetni a gyolcsokat leoldani kréta serceg a betonon mállik csöppnyi ujjaink között a ruhákat teregetni a gyolcsokat leoldani terv készül a vízözönre szervezeti keringés lüktetés a ruhákat teregetni a gyolcsokat leoldani párban állnak állatok magányban fürdenek teremtők a ruhákat teregetni a gyolcsokat leoldani kőre írunk védjük magunkat keresztvíz szemek néznek a földre a betonba amelyet rájuk öntenek fáradt kezű munkások maszkírozzák az utakat az ember teremt emberszerű maradványai is teremtenek pillangókések szárnyak ki- és becsukódó mozdulatsora a szemek az út a maszkírozás civilizációs mozzanata az izom az izomban az erő a kő is ott hever a lépcsőház most kórterem diagnózist adnak és kapnak a fáradt kikönyöklők körömrágás olcsó tápszer tálak reflexből behúzott függönyök mögötti tekintetek ráncokba ülő por és füst eltömődött pórusok kis lélegzése klórszag a szemek kiperegnek a gabonaföldekre megőrli őket a menetelés imára tartott kezek napfénybe emelt homlokok keresztvíz után a kereszttűzben naponta keresztelkedik aki napszámosnak áll
Képeslapok Európából
George Szirtes és Szlukovényi Katalin 2022 nyarán kezdték írni a Postcards from Europe / Képeslapok Európából című, kétnyelvű versfüzért. A magyar anyanyelvűként született, brit Szirtes angolul ír, az anglisztikára szakosodott Szlukovényi magyarul, és a készülő darabokat szimultán fordítják egymás nyelvére. A közös téma Európa, amelynek két pereméről szólal meg a két hang, tudatában a kettejük kora, neme, élettörténete, nézőpontja közt feszülő távolságnak éppúgy, mint a számos hasonló mozzanatnak. Szintén közös a versforma, a tízsoros tenku – három haiku plusz egy ötszótagos sor –, amelyet Szirtes alakított ki, és Szlukovényi nevezett el. Szirtes legutóbbi kötetét (Inventing Joy, 2022) végig ebben a formában írta, néhány tenkuja Krystyna Lenkowska fordításában lengyelül is megjelent, és a formát több brit költő használni kezdte. A mostani projekt annak bizakodó hitében készül, hogy van értelme a párbeszédnek Európában.
George Szirtes Átkelés (A Crossing) Altatót kapott a gyerek, hogy csönd legyen. Közel a határ, egy óra gyalog sötétben. A zárt világ kinyílt: meztelen, sebezhető. A térkép csupa él. Innen könnyű leesni, mint egy vonatról. Képeslap (A Postcard) Az ősz pereme kilóg a felhők mögül: puha alátét, fenyegető árny, mint a tél, ha lesben áll, vad tekintetű, foga között kés. Viszlát, nyár! – firkantja rá egy képeslapra, és megy feladni. Tűzszünet (Ceasefire) Mikor véget ért a végső háború egy mondat közepén, sorra felálltak az elesett katonák, hogy befejezzék mondataikat, s Európa folytatta félbe sem hagyott társalkodását. Koronázás (Coronation) Hát ez is megvolt. A szimbolikus tárgyak, a flancos ruhák visszakerülnek a bűvész ládájába, az istenség is vissza a mennybe: a nap, jégeső, vihar régi, jól bevált fegyvertárába. Peremvidék (Fringelands) A peremvidék lakója huzatban él. Feltekert térkép, kiterül megint. Lábát megveti, többé már nem szabadul. Leomlott házak, drága fejvesztett szobrok énekelnétek értünk is egy dalt? (Szlukovényi Katalin fordításai) * Szlukovényi Katalin Átokföldje Aszály idején kihallani a szélből a költészetet. Vízből kimosni a valóság aranyát. Kiolvasztani a megkövesült életből az értelmet. Új Nemzetközi Valutaalap. Duna A közös forrás és a torkolat között áramló vízben végig városok tükröződnek: Ulm és Bécs, Pozsony, Budapest, Újvidék, Belgrád, Galac. Egy halnak kell-e útlevél? Mit mond, mi az út célja? Giacometti A girhes kutya, csontjain átfúj a szél, feje lecsügged; háborús romok közt bóklászó kisgyerek; a hajléktalan, véznán kukázik; falka híján vonszoljuk a falak tövén magányainkat. Honismeret Petőfi Sándor és Kristjan Jaak Peterson egyaránt gyalog vándorolt, mert a versírás már akkor is csóró szakma volt. Milyen egy ország? Látható-e egyszerre alulnézetből s madártávlatból? Országimázs A rendszerváltás utáni első világ- kiállításon ötvenszer annyit költött Magyarország a pavilonjára, mint ’88-ban. A gazdagon stukkózott homlokzat mögött összeomló ház.
George Szirtes (1948) Budapesten született angol költő és műfordító. Képzőművészetből diplomázott, majd a University of East Anglia oktatójaként tanított kreatív írást. Legutóbbi kötete magyarul: Előhívás – Anyám regénye (Corvina, 2019).
Szlukovényi Katalin (1977) Győrben született, Budapesten él. Az ELTE BTK Anglisztika Tanszékének adjunktusa, költő, műfordító, szerkesztő. Legutóbbi verseskötete: Álomkonyha (Jelenkor, 2020).
Oláh András versei
[tolvaj szív]
Dienes Eszter emlékének
tolvaj szív gúnykacaj
– üres a tarisznyád –
kocsmagőz utcazaj
tört szét egy kalitkát
részeg az árokpart
ugatnak a kutyák
cigány az alkonyat
dobj le minden ruhát
szavait nem érted
– Isten kakukktojás –
szívedben eltévedt
egy cinkos suttogás
izzik a holdkaréj
átírja álmodat
ne sírj a holnapért
az is csak másolat
angyali kárhozat
üldözi gyilkosát
– mit ér az áldozat
ha nincs aki megbocsát
hanyatlástörténet
érdemes-e újraragasztani ami eltörött
időt pazarolni a darabok összeillesztésére
hisz hiánypontok mindig maradnak
és a sebeket véglegesen eltakarni úgysem lehet
folyosóink már kiüresedtek – amúgy is
csak átmenő-forgalom zajlik –
a valódi történésekből kirekesztve élünk
de erősen működik még a befogadás-ösztön
lepusztultan ásítoznak a falak
s az ajtók is komoly sérülést jeleznek
mégis próbálkozunk újra
pedig jó lenne inkább átaludni ezt az egészet
de csak a befejezetlen idő sajgó
türelmetlensége kapaszkodik belénk
ha legalább pár órára visszaköltözhetnénk
sorompók mögé zárt emlékeinkbe
amikor még loboncos-kócosan önbizalommal
telve ölelkeztünk a koncerten tomboló lányok
gyűrűjében nem sejtve mennyire veszélyes
a szerelmet holmi receptes könyvből kilopni
az ízeket vegyíteni összeérlelni
megvárni a másnapot s végül hangtalanul
kiosonni a tépett orgonabokor mellett
nyikorgás nélkül bezárni a kaput
és szavahihetővé tenni a bocsánatért esdő
másnapos félelmet… bizony nem veszélytelen…
erről a gémkapcsokkal összetűzött
osztályfőnöki jelentések tudnának árulkodni
de rajtunk kívül senki sem emlékszik rájuk
miért vagy hát ilyen hallgatag
sok hűhó semmiért – dünnyögöd fásultan
és már hiába dörömbölök az időtlenség kapuján
úgyszólván idegenek maradtunk
pedig lehettünk volna valami más is
sohasem késő
izgatottan vonagló sztetoszkóppal
dacol a szapora pulzus az elfehéredő arc
– érthetetlen: tegnap még a méregtelenítés
utolsó fázisát ünnepelted s már-már
összebútorozott benned a bizakodás
most mégis hátrálni kell visszavonulni
elcsukló szorongásba vértelen
szomjúságba kikezdhetetlen tagadásba
*
görnyedt hátunkat egyenesíteni próbáljuk
hogy daliás időket álmodhassunk magunk köré
tömény eufóriát… akklimatizálódunk
hogy aztán fellármázzalak újra
s a befelé burjánzó megalkuvások közül
kiszabadulva hirdessek új esélyt
igényt az egymásba kapaszkodásra
mert sohasem késő a kiárusított élet
számlatömbjéből kitépni egy lapot amelyre
felírtalak s amelyen még én is ott vagyok
Le Julianna Phuonglinh versei
907 Á.-nak Kasztrált szavakat mantrálsz: omladozó vékony falak, vérszagú vasredőny, édesanyád méhe. Idegen nyelvek, érthetetlen imák mögé bújsz, mindig, mikor újra és újra visszaengedlek magamba. Fojtogató, szűk folyosók ismeretlen tekintetével alszol el. Fényszennyezett utcák mérgező levegője járja át a tested minden egyes szegletét. Nem hiszel Istenben, mégis a kereshetetlent keresed értelmezhetetlen testek, tárgyiasított érintések között. Keresed magad sebek, terhek alatt, melyek hegekké mélyülnek. Budafok Itt hagytad az éjszakai buszok zúgását, a kerítésen átpletykáló szomszédokat, azokat a szűk utcákat, ahol először mondtad, hogy félsz hazamenni. Kint felejtetted a nagyváros szélén lévő lakótelepek tengerét, a 47-es villamos megállóit, amiket már senki se lát. A Duna mellett zakatoló vonatokat, amik édesanyád hangjára emlékeztetnek, azokat a görbe utakat, amik sosem visznek haza. Most csak a cigarettacsikkek maradtak utánad, az otthonfelejtett ígéreteid, azok az utolsó szavak a peronon. Ránk ömlött a tegnapról megmaradt bor, betakart a sínek alatt az utolsó vonat. Kedd A konyhakövön fekszem, a párbeszédeink összes létező variációja fut végig bennem. Kétszer, háromszor, majd újra, elölről az egész. Elolvadt a vaj, szétfolyik a márványon. A sarokban találkozó fugacsíkokat bámulom, várom, hogy újra párhuzamosak legyenek. Talán kedden volt az, amikor megálltunk Veszprémben, látni akartad a viaduktot. Elmondtam, hogy szerintem nincs benne semmi különleges, és te addig nem szóltál hozzám, amíg a parthoz nem értünk. Akkor mondtad csak el, hogy a zuhanás előtt ott láttad utoljára. Vizet forralok, hagyom, hogy kifusson, így sem alszik el a tűz. Az autópályán beszéltünk utoljára, azt mondtad félsz attól, hogy te is olyanná válsz, mint ő, hogy majd egy kedden elmész Veszprémbe, megállsz a híd közepén, még egyszer rám nézel, de ezúttal nem viszel el a partig. Nem emlékszem az utolsó mondatomra, és belőled is csak a szétfolyt vaj maradt.
Csuklásgyakorlatok
Parti Nagy Lajos 70 - dumpfolatok - a hétfőt felöltöd mint egy már megint nem jól vasalt rosszul gombolt sárgult inget s nem találod hogy takard a sót lábnyomodba hinted szándékod pokolra tart nem erre indultál mindegy dúdold kicsit még a dalt kávéd keserűn felhörpinted lelked kockasajt * megúszva hogy lehet ha költőóriás kölcsön kéri tépett papírglóriám s mielőtt fönnakadnál az allegórián a vízbe dob te csöppnyi hidrofóbiás hát itt vagyok papírkám illetem távol maradj – büdös az ihletem kardvirág nincs – de gaz mi itt terem versbe ezt nem írnám – max csak twitteren * a verstákolmányom vadul kidőlt elviharlott nyúzott fellegek vámot szedtek – az elfolyt időt elforgatási parancsuk ellenem hát futottam nyomomban a foglár üvölti ne húzd sorodban dilettek lapravetni úgyse fogok már szófogadalmaim mind odalettek lemarta lábujjkáik csikorgó hideg már a köhintésük is hős hadi tett minek a firka minek mind ha dilett rongy csupán e vers – sehogy sem ady lett * már egy hete csak a vaságyra gondolok riadva lesem hogy még kedvel-e sürgölődnek véremben a hormonok vajh’ a doktor úr még rendel-e ajakszéli reményittas nyál csorog tenyeréhez szorítja a homlokom hidegrázás ha csitulna az tetszene lázmérni érkezett egy kihűlt kéz istenem ez az év leghosszabb reggele üres szemmel kutatva fürkész mint Mengele * ropink ma nincs a szájba ellazultan dőlni el a szélsodor szerint magára szertetükröződve bukkan kabátja kopottas és europink igazmondókáját meglebegteti nyálat lögybölve az affirmálgatásban üldözése ritkulóban – immár kétheti nem egy a vérünk hát hogy lehetne társam vígan hazulgat összevissza szépem cibálgat de oly kegyesen megbocsát ám célkereszt csillan rideg szemében s lepuffantja szíved medvbocsát s lám csak hazaájulás kerülget éppe’ guttacsap ha rossz a véleményed ahányszor tiltják annyiszor fűre lépve ajkadon kibuggyanó véredények igazmondókája nézd hogy libereg pedig mi minden kimondva rosszabb őszrekuszált nyurgán rángó idegek indáznak benned hát rég nem tataroztad az ősz lehajszolt pufajkás konok srác ha áramvonalba állsz biz’ nagyot ráz ország helyett csak túrkálós demokrác az ég helyén egy kék plakát ragyog rád
Cseh Katalin versei
Útravaló
Nem hozok egyebet,
csak magamat,
hosszú álmot,
mi megszakadt,
tétova hitet, remegést,
kapaszkodást, elengedést.
Hozom könnyű szív nehezékét,
viszem a magány vaktérképét.
Veszteségek
„Minden, amit birtoklunk, az csak
a minket ért felmérhetetlen veszteségek
fényében szemlélhető.” Borbély Szilárd
Talán a gyermekkorban berendezett világ
tökéletes volt itt-ott mégis átütött rajta
a szorongás a fásultság a titok
nem kaptam engedélyt önmagamra
bár hivatalos papírok igazolják létezésem
van születési anyakönyvi kivonatom
ez a legfontosabb bizonyíték földi és földön
futásomra büszkeséggel birtoklom
a veszteségeimről is vannak papírjaim
apám és anyám halotti anyakönyvi kivonata
rajtuk harsányan ezüstöző pecsét
a szemnek tetszetős látványos iratok
néha előveszem és gyönyörködöm
bennük mint valami műalkotásban
a hiányok feneketlen kútja
leengedem a vedret aztán felhúzom
naponta többször megismétlem
esténként az égre fölnézek
kutat ásnak ott is földi veszteségek