A címkére írva Az igazságot adagolni kell, kis foltocskákban, szépen, lassan, hogy beigya a bőr. Magánklinikát kell alapítani, hosszú kúrákra embereket jegyezni fel. Önműködő ajtó, mutatós recepciósok, és amikor utoljára jönnek, az utolsó kezelésre, akkor se árulni el, hogy mi van az üvegcsén a címkére írva. Osztálytalálkozó Az osztály kis-társadalom makett. Harc a befolyásosak és az átlagemberek, a szépek és csúnyák, az értékesek és az értékeltek között. Arrébb raknak, lassan mozdítanak, mintha te akarnád, mintha te lépnél így. Kedvük itt az időjárás, és közigazgatónak hívjuk a komoly embereket. És közben, mi, a töltőanyag, mint édes, kis egerek játsszuk el, hogy élünk. Hogy fontosak az emberek, hogy fontosak az órák. És úgy teszünk, mint mindenki, ki kritizál hatalom nélkül, ha befele fordítjuk arcunk, rettegünk, hogy esetleg megtörténik. Göndör Minden szép női árnyék mögött ott van egy szép nő ígérete. Még akkor is, ha utcán látom, teljesen kiábrándulva magamból. Mint egy kávéházi kaktusz, aki meglepődik a fém, műanyag és üveg sajátos használatán. Eltünedeznek az utcaképek. Egységes mitológiánk két külön istenképpé tágul. Van, aki megfeszül a vágytól. Hebeg, habog, dadog. Van, akit összehúz a vágy. Vannak vágytalannak tűnő emberek és olyanok, akik feltételezni szoktak. Vannak, akik egyedül élnek és nem hisznek feltámadást. Vannak cirmos házak, tele dorombolással és van otthon, amiben nincsenek falak. A meztelen ebéd Lassan készíti anyám, Apám tárgyakat keres, mik jól takarnak. A testvéremmel az asztal alá bújunk, és amikor már nem hívnak, csak akkor jövünk elő. Eközben házakban, mik szomszédosak egymással, ülnek vénasszonyok, írógépeket püfölnek, lejegyzik az imacsoport menetét. Rengeteg tárgy van, csak mi nem vagyunk ott, nem beszélhetünk egymással. Főzelék kerül ki az asztalra, lecsúszik a tányérról, asztallapba ivódik a táplálék. Testvérem saját kötényt varrt magának, azt mondta, ide teszi be a problémáit. Hogyha behelyezi ebbe a sötétbe, nem lesznek már. Egyszer megtaláltam őket. Verekedtünk, de talán ő már nem lát. Hamis hályogokon át képzeljük, hogy beszélgetünk.
Címke: versek
Láng Orsolya versei
Mint már annyiszor Mögötte valaki olyan lágy akcentussal ejtette ki egy sziget fővárosának nevét, hogy közel állt ahhoz, hogy útirányt változtasson. Párára cserélni a beígért szelet, igazi sírást könnyezés helyett. Aztán mégsem: ahogy landoláskor szegecselt lemezeit görbíti a szárny, fékezte magát. Felhők fölött issza a kávét, mégsem tud eltávolodni. Benne a mondatok. A mondottak. De jó volna megérteni, mi fölös és mi érdemi. A papírpoharat akkurátus körültekintéssel szalvétába csavarták, ne égessen. Elbizakodott helyzeturalás egy lebegő vashengerben. Mellette összerándul egy alvó, talán lőttek benne, de az nem hallatszott ki. Van elmélet, amely szerint álombeli zuhanás nem érhet földet, mert az valós halállal járna. Az emberrobotok mozgása szekvenciákra hull, karjaikban szimbólummá válnak az eszközök. Tudatos rendet és egyensúlyt képviselnek a valóság bonyodalmaival szemben, de életmentő jelbeszédükre senki nem figyel. Alkalomadtán úgyis eltapossák egymást a menekülési útvonalakon, ő legalábbis biztosan alulmarad. Hacsak a peremre való kisodródással nem lesz szerencséje, mint már annyiszor. Miniatúra egy etikai kódexből Aki a vizeskancsót az asztalra tette, ismeri a száraz torok kaptatóit. Befele terel: a szomjúságérzet, amit a víz helyileg hivatott enyhíteni, nem vonja vissza követeléseit. A másik fotelban ül, és bár hallgat, onnantól fogva ismerős, hogy megmutatkozott szemtől-szemben és leplezetlenül. A maszkviselés idejéből származó időtálló emberi arc. Nem eltakarható. Bármilyen keveset mutat magából, összetétele vegytiszta: egy csepp víz ugyanúgy H2O, mint egy kancsónyi H2O. Megpróbál ráruházott felelősségéhez híven ellenállni, nyílt érzelmektől nem mozgósítva lenni, mintha a nyúl, a vadász jövőbeni érdekeit szem előtt tartva, nem ugrana ki: legalább ne miatta legyen gyilkos. Személytelenségre törekszik, az ingujja alól kivillanó sebtapaszok mégis aggodalommal töltik el azt, akit a közelségtől óv. Érdekes, ami nem érdekes. Ahogyan a sétányról letérő ösvények sem halványulnak el idővel, hanem a maguk létjogosultságát igazolva, elmélyülve mutatják a járókelők igény szerinti mozgásirányait. Kéne egy tó szöveges feladat Meleg van. Nem kéne annyiszor bocsánatot kérni. Nem kéne mindig valamilyennek lenni. Meg kéne mártózni valahol, gondolja, amikor az egyirányú utcán suhan a forgalommal szembe. Épp nem jön semmi. Jobbra néz, a rácsos ablak mögött ott tudja az üres lakást. Vasárnap van. Nem véletlenül jött éppen erre. Egy távoli kerületben lomtalanítanak. Jó ürügy arra, hogy kimozduljon. Nem mintha szüksége lenne bármire. Abban reménykedik, hogy nem talál semmit. Jó ürügy arra, hogy elhaladjon a rácsos ablak előtt. Bár a lakás most üres. És amikor nem üres, akkor sem lakás. Időpontra érkezők adják egymásnak a kilincsét. Mióta ide jár, gyakran jár erre, az előre megbeszélt időpontokon kívül is. Ahogy bekanyarodik a sarkon, és balra néz, látja, amint a férfi és a nő egymás mellett érkeznek a park felől. A nő kékben, a férfi pirosban. Valahova mennek, vagy valahonnan jönnek. A nő beszél. Nem hallja, mit, elsuhan előttük. Nem tudja, hogy észrevették-e. Illetve észrevette-e a nő, hiszen csak ő ismeri. Hátulról megvilágítja őket a nap. Délután, június közepén. Átvilágít a nő haján. A férfi lehajtott fejjel hallgat. Sokszor elképzelte már, milyen lesz, ha találkoznak, most mégis azt mondja maga elé: ezt nem hiszem el. Begyorsít, mert meg akar állni. Nem köszön, mert köszönni akar. Továbbhajt a kereszteződésig, nem néz hátra. Nem tudja, hogy kiértek-e a sarokra, és ha igen, ugyanabba az irányba tartanak-e, amerre ő. És ha mögötte jönnek, látják-e. És ha látják, felismeri-e hátból a nő. És ha felismeri, tesz-e róla említést legközelebb. És ha említést tesz, ő arra mit felel. Csak váltson már a lámpa. A sárgánál rááll a pedálra, és nyeregből kiállva hajtja magát a másik parkig. A kavicsos sétányon majdnem elcsúszik, észreveszi, hogy folyik a könnye. Ki a történet főszereplője? És kik a többiek? Hogyan határozná meg hármójuk viszonyát? (A megfejtések nem visznek közelebb a megoldáshoz.)
Varga Balázs versei
A matrjoska farkasok Matrjoska farkasok laknak bennetek. Ha kitátjátok a szátokat, s ha el bírom viselni a rothadt hús kifelé áradó szagát, egymásból kinéző éhes ordasok tátott szájával nézek szembe, mintha két egymással szembeállított tükörben néznék a másikat, és csak magukat látják, és önnön arcukon az állandó éhséget, és az éhségnek enni is adnak, feleséget, társat, gyermeket. Hát megteszem én veletek, amit magatoknak kéne. Ahogy az állatorvos gyerekkoromban, feltűrt ingujjban, vazelin kíséretében, felnyúlt a Riskának, hogy irányt tévesztett borját világra húzza, lenyúlok a százezer torok mélyére, a rohadványokon át, a szarig, a seggetek legaljára, kirángatom azt a kékre-zöldre vert gyermeket, és az Úristen elé viszem, aki anyátokkal épp rólatok beszélget. O rubor sanguinis Hallgatom Hildegard von Bingen művét és bármennyire szeretném hogy a dübörgő vér hangjáról szóljon a google translate nem azt adja Pedig már elképzeltem a gyertyafénynél ülő apácát a majdani szentet ahogy a középkori éjszaka csendjében vére zakatolását figyeli testét szétfeszíti ami öröktől fogva ezerkilencvennyolctól ezerszázhetvenkilencig csak és kizárólag az övé volt sajátja és uráé az úrjézusé Szerettem volna ha ott a csendben akkor egyszer nem jézusra gondol ha valaki másért szakad feszül szét a teste reped hosszant ketté Akkor talán számomra is lenne még remény és a nővérek a zárda falán mint vérrel festett barlangrajzot másnap azt olvassák nézik egyre amit szerettem volna ha a google lefordít azt a dübörgést azt a leírhatatlan fordíthatatlant Aztán reggel Csak még ezt, csak kicsit még, aztán felnövök, csak még egy felelőtlen hempergés, aztán reggel lemosom a húsomról a húsod szagát. Az ütközés, a csapódás, a becsapódás hangjait kiűzetem a fülemből. A paradicsom is elfogyott. Cicceg, serceg szemrehányón két tükörtojás. Néznek. A románok szemnek hívják, mi tükörnek. Akkor most melyik rosszabb nekem? És elindulok, megyek eleven hússal bőrt keresni. Hátha nem fáj majd az eső, a harmat, a köd, egy fuvallat, vagy akár egy pillantás. Elindulok, megyek megkeresni, felkutatni újra, saját hasonlatosságomat. Makacs fény Tanulhatna a napfény, csak figyelnie kéne a felejtést, hogy mi hogyan tudunk, milyen jók vagyunk benne. Láttam egy este, olyan makacs volt. Akkor már csak mosolyogtam, arra gondoltam, ó, szegény fény. Firenzében lement a Nap, forrása rég lenyugodott, de ő ott maradt a víz tükrén, a Ponte Vecchio alatt. Körülötte mind sötét, de ő nem tudott elengedni minket: téged és engem. Maradt volna reggelig, mint akkor nálad én, forrás nélkül is, semmitől a semmiben a semmiért.
Katona Ágota versei
Műholdak 1. A napon, amikor rájöttem, nagybetűs gonosz nincs, de én vagyok a holdja, inkvizítorok akartak üvegbe zárni. Az eretnekségtől sosem féltem. A pohár alján kékkövek, mérget iszom. Folyékonyan beszélik az ítéletet. A személyközi hidegfrontok hatása alatt hogyan kell kihordani az ellenkezést? Mint a démoninak hitt Lilith, nyelek és nyelek. 2. A vers az egyetlen emberi megnyilatkozás, melyet eddig nem tört kerékbe a logika, mégis forog. Bolygórendszerek mozgását idézi. Ösztönöket nem szolgálok. Hálóval borítom az ingerszegény földet, lepedővel takarom el a Hold felületét. Erőt nyerek, sérült reaktorból sugárzik, belőlem. Köztéri rózsák, mint egy Nem árulom el, kik a nagybetűs kedvenc költőim. Az egyik gótikus vízköpő, a másik göthös szökőkút, bezárkózott egy romba valaha. A szerveim között, a közzé tett szenvedélyek köztéri rózsáiban, mint egy friss ravatalon, ott vannak a kedveltjeim. Beépültek a húsba. A zenehallgatás intimitását sem tárom fel, Polyhymnia helyett poliritmika, és sátáni, kellemes hangközök. Ha elárulnám az élvezetek helyét, olyan lenne, mintha egy nyilvánosház ablakát tárogatnám, néven nevezve a hosszú orrú férjeket. Micsoda véletlen, hogy az egyik az enyém. Feleslegesen, túlvilágian nyílik a kurvák birodalma előtt a rózsa, mindet szeretem, nevezzék bár úgy, Candy, Queen Victoria vagy Crimson Joy. A lázrózsa átüt a bőrön, élvezem, mások számára tövises, nincs neve, nevenincs, N. N. – ilyen tehát az élvezetem. Hold vagy délibáb El kellene ajándékoznom mindent, ami fennkölt, versszépségű vert csipke. Nem való hozzám, úgyis szemfedőt varrok belőle. De mit tegyek a sötét fantáziámmal? Ha elképzelt költőket ölelek, akik még meg sem születtek, lekésem őket, mint aki túlszereti a kilúgozott földet. Ha elképzelt emberekkel értek csak szót, érdekeik után nem szaladókkal, elvész a jelenbeli nyelv, az egynyári virágok többsége, csipkézett levéllel, szálló virágporral, a légzéssel mint tettel, el. Egy égitest hatásai A Hold egy versben vagy pénzérme vagy őrült nő, eredetileg franciául. Angolul inkább szűz, aki hideg fénnyel áztatja el a szerencsésebb fekvésű szobákat. Az agyi erekben hajók indulnak egyre sötétebb úti célok felé. Fontos eleme az átváltozásnak a szemből kivert álom, és te tetted ez, Hold. Az üdvözlégy Márián kívül más érv nem jut eszembe, abból sem a teljes szöveg, csak a középkori visszhang, amit ősanyáim ismertek, ők, akik a nyugtalanságot fel tudták oldani egy jól időzített szertartásban. Vagy egyszerűen és szűziesen a legmélyebb vérbe menekültek. Városi patak, nincs híd Montaigne esszéitől nem száradhat ki az egyetlen cserép levendulám, más oka lehet, nem az olvasás miatt elfelejtett esti özönvíz, sem a páratlanul hagyott orchideák, a léggyökerekkel kiszolgáltatottak. Cserepes az ajkam az olvasás miatt. Elfelejtek inni. A város területén feltörő patak medrét betonozzák, vizet terelnek, erős az áramlat. Kié lehet a kéz, ami megfog? A sorok elterelnek. Szédülök. Elképzelem, ahogy odaszaladok a legközelebbi patakhoz, és végre leiszom magam. Nem fejezem be az olvasást, sivatagelme zsírpapíron, megsemmisíti feltételeit. Elterelődik, akár a vízfolyások, képzelt vízbe meríti a levenduláját, forrásra talál és lapoz, mintha nem tudná, hogy fantázia nélkül érintethetetlen a látvány.
Kukucska Szabolcs versei
03:46
a túlélés eszköze
pusztán a lélegzéssel
kisebb címletekben újratanulsz szeretni
a napéjegyenlőség váltakozó szakaszai
ahogy a szőlőskert önmagába roskad
arcrándulásaidhoz írt névtelen nekrológ
az aszcendens víz jegyű szerepszemélyisége
ő hozza majd el az őszt
öntörvényű mellkasába zárva
megvigasztalhatatlan gesztusokban
hortenzia letépett szirmai
itt ül a lelkünk
teljesen leigázva
4:35
a beton puha és olvadt
madarak kimerevített szárnyai közt
izzó nap agyagsárga sugara ébred
azt mondja maradj
éjszaka majd úgyis
levetkőzöl mindent
szélcsendben keresem
érkezésed nyomait
a levegő nem esik jól
kellene más ami életben tart
4:56
ártatlan
mint egy ezüst hamutál
nyitás előtt
az aluljáróban visszhangzó
szélbe takarózott testek
elsárgult bőr az ujjak végén
ez már lehet
hogy tényleg túl sok
gyalog hazaérni
körülbelül huszonhat perc
vörös padokról lepattogott festék
karcsú vasoszlopokon üvölt az éjszaka
01:44
a bőrre fény rakódik
lenyugvó nap töretlen gyötrelme
ahogy az évszakokat gyászolom
nem bánt, de azért nyomot hagy
ébenfekete égbolton
madárraj tart dél felé
magammal hoztam
érintésed jéghártyás lenyomatát
a tévedések viszonylagos hasonlósága
az a szempár
kisajátíthatatlan
aznap rettentem meg először
Harryette Mullen versei
Levedlett bőr – Shedding Skin Lehántani a régi, heges bőrt (régi durva cucc, nem kell már lecsupaszítom magam kicsúszom belőle elhagyom) Megválok az elhalt pikkelyektől a földre pöccintem az elszáradt bőrt Levedlem a keménységet sebezhető anyaggá hámlasztom a rétegeket Egy új látásmódért szétpislogom a régi szemhéjakat. A sziklához dörgölődzőm újra gyengéd leszek [ha katasztrofális az arcbőröd] - [if your complexion is a mess] ha katasztrofális az arcbőröd a mi elixírünk csodás bőrt igéz fellebbezésed megbabonáz, imád hechizando con crema dermoblanqueadora amit mi árulunk, az a megvilágosodás. ami nem kevesebb, mint maga a szépség mióta látni a sötétben azt, ami a koszba rejtve ragyog csokiszínű fekete vidd a négercsókot vissza Afrikába belemártottak egy tartályba a kelekótya csokoládégyárba’ színt kaptunk a feketeségben a melanin örök nüanszot ad bár a ritmus nem válasz a rákra a palacsinta sápadt a vaj megrohad [elég az érzelgősségből] - [up from slobbery] elég az érzelgősségből menő túlzásokból fekete talpak verik a ritmust a sikátorban jenki sertésszelet a késednek, a villádon adagnyi szabadságod PhilmaYork-ban ha megszakadsz sincs hercehurca, a városi tér ingadozik felértékelődik az infrastruktúra érj fel üres lapátodig se mocsár se stabil örömlány a csődör szól nincs több kanca magánhangzók elmosódott lomhalmaza dadogd, soha többé háborút Gyukics Gábor fordításai
Gyukics Gábor író, költő, műfordító (1958. Budapest). A Szépírók Társasága és a Magyar Műfordítók Egyesülete tagja, a magyarországi Open Reading (nyitott versfelolvasó) és jazzköltészeti estek meghonosítója. Tizenegy verses és egy prózakötet szerzője, tizenkilenc vers- és prózakötet fordítója.
Harryette Mullen (sz. 1953) amerikai költő, irodalomtörténész, a Los Angeles-i University of California tanára, kilenc verseskötet és nyolc esszékötet szerzője.
Szénási Miklós versei
MISZTÉRIUMJÁTÉK imádkozz a menyéthez ha éjszaka beoson hozzád és torkon ragad ne fájjon annyira a rókát kérd hogy bocsássa meg amiért néha elfelejted hol a helyed ó tenger nézz ki az ablakon mi várunk rád hogy eljöjj és itt kavarogj a parkolóban ahol nyaranta farmerben és pólóban rúgtad a labdát és irigyelted azt aki járt a balatonnál most széles lombú fák hajladoznak már nem ülnek öreg szivarok a padon kártya sakk itt nem játszik senki csak jönnek és mennek de főleg mennek aki teheti elpályázik innen pedig nem lenne rossz hely már a hatodikról is elég messzire látni és aki a tizediken lakik biztos lehet benne hogy erkélyére nem dobnak csikket fentről a róka mászik csak fel a házfalon a menyét kopog be az ablakon TALÁLT FOTÓK ott vagy a képeken ott vagyok én is a régi szobákban micsoda zene szólt micsoda élet micsoda idők emlékszel még hányan laktak a házban hányan aludtak reggeliztek hányan nevettek néha valami semmiségen hányan tervezték hogy most már végleg elmennek innen de maradtak mert hova is mentek volna aztán mint egy annyiszor félredobott regényben végül mindenki elköltözött üres albérlet a szív fiatal és örökre alulöltözött
Czilli Aranka versei
Teljesség És a hatodik napon szétnézett, és keseríz járta át, látva az ürességet. Lehajolt és maroknyi porból templomot gyúrt, hófehér katedrálist. Tenyerébe dombok simultak, kerekedtek idomok, völgyek homorú lankáiba ült a titok: a vágy bevonta falait, mint láthatatlan máz. Gyönyörű templomot gyúrt, tökéletest, s hogy beleköltözhessen, bele lelket lehelt. A teremtett világ teljes lett. Esendő a tökély: ember, aki meztelen. Braille-idill Mint aki megvakult a megmagyarázhatatlan fényben, ujjbegyeimmel olvaslak - boldogság bőrkötésű verseskönyve. Megtanulta bőröm a bőröd költészetét - anyajegyeidből olvassa ki: az élet csodaszép, mióta öledbe hajthatom megvakult fejem. Ujjaimmal könyörgöm: soha ne engedj el! A gyöngyhalász álma Alászállni a sötét mélységekbe áramlatokon és hínárok rengetegén átvergődni és a felkavart tengerfenéken azt a kagylót – az egyetlent - megtalálni felhozni és elrejteni a világ szeme elől - benne az igazgyöngyöt – az egyetlent - megőrizni jól szeretni ez a vágyam – az egyetlen.
Gagyi Judit Eszter versei
Nincsen címe még 4 éves sem voltam, amikor cikóriát szedtem és lerajzoltam az egész családot az aszfaltra. mint valami ufókat. mert olyanok voltunk. aztán töltögettem az üres vizet egyik fazékból a másikba, nem főztem semmit, de utána loptam is. rózsaszín volt a kezem a marcipántól meg az építőkockától, mikor úgy megraktak, mint a lovat. bátyámmal sokszor egymás helyett vittük el a balhét: osztoztunk még a fakanálon is. meg a csípős fekete fenén. aztán felnőtt fejjel hallottam nagyim, azt mesélte, sosem akartam elaludni, mert amikor már kívülről tudtam az egész meséskönyvet, neki kellett kitalálni őket. öntsd ki a keserűséget, és engedd be az embereket. még csak az első rend ruhát vettük ki a szekrényből, hogy valakit felöltöztessünk, mikor huszonöt évesen még az ő ölében sírtam. Urban snowboard Nem megy olyan könnyen, ha nem tervezte az ember. Csak kergeti az álmokat kócos hajjal, foggal és letört körömmel, rágyújt egy ceruzacsonkra beesett szemmel, kinyomtatja az időjárásjelentést vonatjegy helyett, aztán csak arra tud gondolni, hogy idekint minden olyan egyszerűnek tűnt, de a mazsolaarcú nénik a mínuszban épp a kimosott nejlonszatyrot teregetik, és lám, az emberek ma kabátot adtak az elefántjaikra. Te a buszon egy szerencsenyullal is beérnéd, ahogy ismeretlen könyökök közt dülöngélsz jobbra-balra, mire magadtól is rájössz, hogy ha ezt is ilyen komolyan veszed, sok mindenre meg fogsz ám haragudni egy nap alatt. Reggeli fitnesz Megyünk a Pece-parton és a vészjósló madarak azt károgják, hogy saját magunkon fogunk átesni, ha túlsietjük a lépésünket. Egyesek a túlparton már fitneszből isszák a reggelit -- persze, tőlünk távol áll a sport, mi féltjük magunkat mindentől, mint aki allergiás. Kár lenne értünk. Inkább álmunkban sétálunk még 27 emeletet hazáig, mert ha netán megbotlunk, így mégiscsak a levegőben fogunk hasraesni. Mint a károgó madarak a reggeli égen. Bömbolő csecsemők rózsaszín traumák közt. Persze, tudom, bármit megtennél, hogy elhallgattasd: de semmi esetre se rázd. Szoktam én is vakarózni 30 emelet gyomorideg, némi zakatolással és kézremegéssel; olyan a rossz hír, mint a koffein; még tettem egy kockacukrot a kávéjába -- meg az együttérzésemre. Olyan ez, mint amikor vakarózó kutyát látsz, de nem muszáj mások bolháját a saját bőrödön hordani.
Varga Balázs versei
A Kígyó, a Tyúk, Mari és János nagyapám nagyanyám egy nádas mellet laktak a kígyókkal vesződtek folyton ők voltak a szomszédaink nem voltak jó szomszédok mindig kéretlenül jöttek vitték is a naposcsibét máskor csak úgy a semmiből rossz nyelvük Marira sziszegett lehet így hívni őket szomszédok de úgy is ahogy ők hívták az ördög maga az alvilág lényei amit Jézus sarúja eltapos igen ez volt nagyapám Jézus Sarúja János máskor csak úgy Varga miután vassvillával megölte a kígyót kitette az aszfaltra az autók elé mert csak akkor múlik ki mondta ha a Nap már lement aztán ordított a tyúkokkal repült utánuk szalmakalap szerszám kő és féltékeny volt gyűlölte a csütörtököt Mari akkor ment piacra sajnáltam a tyúkokat annál inkább a kígyókat Isten hasra kényszerített teremtményeit rájuk gondolok mindig ha hasra kényszerülök a kígyókra a tyúkokra Marira Jánosra és látom is őket egy napsütötte tornácon ülnek együtt igen ül a Kígyó a Tyúk Mari és János egy zöld padon és valami mély egyetértésben egy számomra még ismeretlen nyelven beszélgetnek ropogósat kacag Mari ahogy itt már csak én tudok Hárman egy autóban nincs miért aggódnod megéreztem a hűség felelősségét vigyél majd halászni magaddal ilyeneket hazudott a kicsi szád mert végülis hazudtál és hazudott benned ő aki benned lakik kénye kedvére oda teszi a bútorait ahová akarja asztalát az ágyadra fotelét az asztalodra székeidet ki is dobja már ülnöd sincs hova fáj is a hátad rendesen látod mindig leveszem rólad a terhet hogy ezt velem nem te hanem ő csinálja ennyire jó lennék kétlem nem akarok az lenni jó lenne lábra állni és páros lábbal kirúgni a homályt az ablakon s ha visszajön az ajtón lámpát gyújtani neki de nem jóságból hanem hogy egyáltalán ne legyen tűnjön el szívódjon fel menjen haza az anyjához a sötétséghez és diskuráljon vele a ködről vagy amiről akar és hagyjon engem békén az éjjel azt álmodtam hogy te a homály és ő a köd jól megvoltatok és nekem fájt nekem nevem sem volt azt kerestem egyedül egy sofőr nélküli autó hátsó ülésén miközben gurultunk az ölelkező homályban és ködben arról beszéltetek hogy mikor vajon mikor születik már meg a gyermeketek a bizonytalanság úristen gondoltam én leszek majd az a megszülető de aztán lenéztem és láttam hogy lóg a nyakamban egy dögcédula lefordítva nem fordítottam meg nem akartam látni a kettős- pontok utáni űrt a semmit de mégis valahogy nyugodt voltam mert volt testem veletek ellentétben és arra gondoltam hogy egy testben keringő semmiből egyszer csak lehet bármi