Önmaga elől Híg dél lépked a fák között, avarból sző magának barna kabátot, csipkebogyókból apró gombokat varr rá. Készül a hűvösebb napokra, jégbőröző pocsolyákba süllyed, menekül a saras ösvényeken, kutyává változik, kővel dobálják az emberek, csak fut, csak fut, lobog rózsaszín felhőhaja az égen, homloka fehér deret izzad, csak fut, csak fut, megállás nélkül önmaga elől vagy versenyt az idővel. Akklimatizáció A maszkok helye az arcokon megmaradt, mint a fürdőruha nyoma a nyári bőrön, a természet alkalmazkodik az alabástromszínű közönyhöz, és úgy gondolja, semmi szükség illatokra, a kerítésekről lecsurgó lila orgonákra. A tavasz elmarad, a fűben ciripelő tücskök ezt már tudják, szólnak a pipacsoknak és a levendulának is, hogy néhány napon belül tikkasztó nyár következik, a fény perzselni fog, ólomgolyók hullnak az égből.
Címke: versek
Vörös István versei
MIKOR APÁD ELŐSZÖR BIZONYTALANKODNI LÁTOD Ha bizonytalan az apád, bizonytalan lesz minden, ahonnan jöttünk, és hová ő kéne elsegítsen. Nem tudja mit mond, mit csinál, és nem látja, hogy látjuk, keresve semmit nem talál csak kátyút, kátyút, kátyút, rögtön belelép s elhasal. A legnagyobb csalódás, mikor az apa nem apa, már nem érti a módját, hogy kicsit óriás legyen, úgy adjon biztonságot, uralkodjon az életen: mi áldás – és nem átok. Sajnos mindent tudnia kell, nehéz apának lenni, a végén mindig kiderül, hogy csak esendő férfi. EZT A HÁBORÚT MÁR SZAVAKKAL VÍVJÁK Kilövök egy hazugságot, a fél világ ettől tátog! Megy egy álhír-sorozat is, benne minden vessző hamis, potyog a sok rémhírbomba, egyenest a mélytudatba. Berobbantja az önzésed, jönnek a mesebeszédek, eltorzított igazságok, félig tetszik, félig átok. Nem tudod, hogy mire hallgass, amit sugall a hatalmas, az nem olyan bonyodalmas, de szétszaggat, mint a farkas, vagy inkább eltévedt bomba: ne tekints a hatalomra, csak a saját hibád firtasd, így játszik veled az ordas megtévesztés, rőt hazugság, megfogja a füled botját, az orrodnál fogva vezet. Nem látni most, nagy élvezet. Nem látni most, pedig látszik, séta haláltól halálig, sebesülés oda-vissza, vér ömlik a szavainkba. EGY KIJEVI KÜLÖNFÉLE HÍREKET HALLGAT Aranyfény, kupolák, angyalok, ámulat, Kijev ma a világ, vagy amilyen marad, ha ledől, ami áll. Beomló égfalak, rakéta, hőhalál, egyetlen pillanat, amikor Istenhez csapódik egy szilánk, lélek a lélekhez, az űrhöz a világ, Kijev lett az a hely, ahol elkezdődik, a semmi jön közel, egészen a földig, azt mondják, rossz hely ez, vad és félelmetes – nekem az otthonom, a többit nem tudom, nem hiszem magamról, hogy túl gonosz vagyok. Mindenhol harang szól, nem nagyok a nagyok. Aranyfény, kupolák, angyalok, ámulat, Kijev ma a világ, vagy amilyen marad.
Mircea Cărtărescu versei
ne kiáltsd sohasem segítség nem tudom mi volt a szándékod velem (nu ştiu ce-ai vrut cu mine) nem tudom mi volt a szándékod velem de lásd nem jött össze neked rossz anyag elfuserált szabás bukás megfellebbezhetetlen gyümölcsfa amely nem termett gyümölcsöt só amely nem sóz többé vagyok mintha nem is léteznék potyára adok árnyékot a földnek lefekszem arccal fölfelé a földedre figyelek hogy lássam miként jelenik meg a csontváz az esőben a hőségben tiszta csontváz leszek a felhőid alatt lehet hogy ezt akartad lehet hogy összejött neked mégis nem szeret (nu mă iubeşte) nem szeret senki miért is tenné? én sem szeretem magam ha nem éltem volna sohasem senki nem vette volna észre ahogyan senki nem veszi majd észre amikor már nem leszek nem vagyok fontos a saját szememben másokéban miért is lennék? de akkor ha fáj miért miért vergődöm és ordítok? körülöttem senki nem érzi hogy eljött a fájdalom a világba akkor vagyok fontos a saját szememben akkor ordítok akkor vergődöm a fájdalom életet ad nekem a saját fájdalmam gyermeke vagyok semmi egyéb ő ad húst rám ő ad csontokat szeress te engem szenvedésem amikor senki nem szeret szülj a világra engem én anyám te megtörve (obidit) megtörve erőtlenül mindenki martaléka megtaposva mindannyiszor ahányszor valaki letapos másokat megkövezve mindannyiszor ahányszor valaki megkövez valaki mást megtörve lankadtan mindenki martaléka szétverve vérrel átitatott ruhában csatakos hajjal ezer évszázad vére rajtam széttörve élet (viaţa) élet halál szomorúság a tenyér vonalai a hang feküdni fogok, nem sok idő múlva (voi zace cândva, nu prea târziu) feküdni fogok, nem sok idő múlva egy fehérre festett vaságyon függöny által felügyelt műszerek magányában még mosolyogni fogok mert a test mosolya a lélek ártatlanul és tisztán fogok feküdni gonosz gondolatok nélkül öntudatlanul egy tárgy mint az ágy mint a műszerek de azért még alig látható mosolyt grimaszolva a húsommal azután a függönyt elhúzzák és egyetlen különös arc mindent be fog tölteni a maga dicsőségével és letörli a mosolyt az arcomról összeégve fogok eltűnni nyomtalanul csak az ágy csak a viaszos vászon csak a függöny csak a műszerek Visky András fordításai
Szente B. Levente versei
Miféle válság „Nem enged be mást, csak a szelet, hogy a tükörre tűzött halottjait kirepítse, és ott fenn temesse el őket, égi gödörben” (Vénus Khoury-Ghata: Nem enged be mást…) válság – miféle válság csak kapzsiság van amiben háború dúl szenvtelen követ s folyat léha papi áldás tükör nincsen ami igazat mutatna miként adjon mentőövet vajon melyik az az óra amelyik jön kong és üt és ver csönget és harangoz ha eljönne az idő aki majd a többi dobozt a mindenféle szerkezetével együtt ébreszteni fogja ki tudja angyal-e vagy ember jön ki aztán ébresztőt fúj az esztelenségnek vége legyen mindennek ami nem emberi megálljt parancsoljon eddig csak a halottakat örökölted temetted s megszenvedted a tieid lassan nem lesz talpalattnyi földed sem a másokéra – az élőkre és holtakra éppen most a tudtodon kívül előfizetsz Ne félj ember leszek majd egy bogár agyában ha a tudomány nevében egyszer gombostűre tűznél ne félj – majd azt álmodom hogy szabadon szálló lepke vagyok miképpen gyermeked is körötted a fényben ugrálva Ezredvégelőtti apokrif variációk egy címre: „A szörny a katedrális falán egy parazita” – Selmeci György furcsa képződmények lettünk az ember nem hasonlít már a lóhoz nem olyan mint egy veréb rózsához majomhoz delfinhez vagy darázshoz köze nincs sőt nem ingere semmi láthatatlan lénynek és a széna illata is valamiféle ősi füstemlék lett tán a büszkeség ezen reflexét csak gyenge akaratú költő ha idézné elviselni hogy mindannyian feltámadunk a mennyben paradicsomban valami új testben a gépekben is ismerős bűntársat keresünk mert az antik viselkedésformák alapján lesütött fejjel önigazolást keresve mindig másra mutogatunk sok ezer éve így hát hova tovább – jóhiszeműen csak kérdezem megégettük a könyveket a krisztusokat öltünk halomra dicső népeket szent nevedben jól tudod mit érdemel az ilyen hogy is mondjam – már nem vagyok olyan biztos ebben az egészben gyermekeim legalább ti ne ne építsetek hamis katedrálisokat az egyetlen ajtó mit kinyithattok az a szívetekben
Nagy Evelyn versei
Mennem kell, vigyázz a szobanövényekre Mennem kell, vigyázz a szobanövényekre. Van egy képem rólad, ahogy ülsz a sötétben. Egy cetlit tartasz, amire zölddel fel van írva, hogy Ez is egy halványnarancssárga, üres térélmény. Csak éppen annyit, valamit a virágokról, hogy téged is néznek alvás közben a tejfogú angyalok, hogy alkoholban mezítláb, csendes köveken. Régi viharok ébrednek most bennem, távol még az ébredés: homokon át, izzadt éjjelbe. Minden is néha kicsit ilyen kell legyen. Univerzum A bennem élő gyógynövénykert is én vagyok. Milyen lehet csak neked jelenteni valamit? Olyan vagy, látom, mint fekete, langyos vizeken a fekete, langyos látóhatár. Szülővárosom gyűrött ruhák a pocsolyában, rohadnak az épületek, kevés húsra túl sok vér jutott és a busz is mindig késik. Hűvös helyeken Talán soha nem is válaszolok, és majd valamikor, egy borba mártott estén megkérded, hogy akkor, szombaton, miért nem írtam vissza, én meg nevetni fogok, olyan igazi tévébe illőt és odasúgom, hogy hiányzol. A kemencénkből elmenekült a nap, már egy ideje a mosolyom sem melegíti fel a szobát, mint akkor régen, egy versedben tette. Te vagy a hipokraták királya. Már tavaly ősz óta látogatni sem jársz át, könyörögve kérni, hogy engedjelek be. Ha most jönnél, én könyörögnék, hogy gyere be, s vesd le magadról emberköntösöd. Vérkeringő Mert ebben a kontextusban teljesen mást jelent a létezés, hogy a mellkasod emelkedése meg a nevetés a temetésen. Érdemeltél volna még egy pillanatnyi csendet, ma már merek pontot tenni a nevem után. Táncospárok halk öngyilkosságára alszunk el, s koccintunk az asztalnál. A felismerés a nehéz, az elfogadás: hogy minden csókunk halva született. A kezemet fogod és innentől kezdve nem is vagy más, csak a pont a nevem mellett. Sírgyalázás A szemem fénye legalább instabil, a jelenlegi állapotomat megszoktam és meg is untam egyszerre, ilyen üres lebegés, lebegő. Mondhatnám, hogy valami tompa önkifejezés, de nem tudom kinek a gondolatai. Én sem olvasnám el, hosszú és helyenként agresszív, csak nekem szokott tetszeni. Nekem szokott tetszeni. Hogy elhagyott petróleumsárga vagonok oldalára karcolom a neved. A saját hányásomban mászok, és talán igazad volt: tényleg akvárium alakú a szívem. Ami felvágja az eget Kékre horzsolt álmokat vonszol magával a víz. A filmet, amit nézünk: a címét régebb a kezemre írtad. Halványvörös véraláfutásokról meséltél, aztán a nyakamba súgtad a kedvenc szavad. Kiakasztom magamat száradni, a bennem növekedő lényt, amiről csak én tudok, mert érzem, bennem van, nem csak kilenc hónapig, életem végéig, hogy a halálos ágyamon majd cseresznyepálinkát inhalál. Beletöröm a hideg tavaszok torkát, úgy mártom ki az aranybarna avart. Bennem zuhanások vannak elrejtve és a háború sebesültje is én vagyok. Zsákutca Látod, lassan mi is allotróp módosulatai leszünk a tegnapnak. Az anyák mindig kitakaríttatják a szobákat, ha jönnek vendégek, de igazából hozzánk sohasem jönnek. A halál nem művészi, a halál az üres kéz, az alagsori szobába pillantani, innen fentről, ahonnan nem látszanak tisztán a terek. Nem félistenek. Ide akartam. Lényemből lényedbe. Emlékszem, írtál valamit a hormonokról a nevem mellé, meg az esős napokon, hogy nálunk mindig esik az eső. Már megint létezel. Mert ott van az az ember, aki minden nap térdre kényszeríti a holdat, akinek a neve zsákutcával kezdődik.
Nagy Evelyn-Adrienn (2008, Marosvásárhely) a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban tanul, egészen kicsi korától vonzotta a költészet. Hamar megtanult írni, olvasni és azóta nincs megállás.
Kerényi Tamás versei
nem történt semmi ezen a napon nem történt semmi, kenyerem beleesett a sajtfondübe, egysoros görkorcsolyán keringtem az utcán, még egy utolsó bevásárlás, kávélikőrt ittam anyósommal, miközben a kívánságokat, miket előzőleg apró cetlikre írtunk fel, olvasta fel egymásnak a család. drónt reptettem a lakásban, este a többiek elmentek karácsonyi fényeket nézni, és ottmaradtunk Katával az üres lakásban, és a hirtelen befagyott idővel, nem is tudtunk mit kezdeni, aztán feltekertük a fűtést. azt hiszem azok a legjobb napok, mikor nem történik semmi, amit nem is lehet megírni, amiket elfelejtjünk majd, mert semmi különös se volt bennük, csak megtörténtek. elillanó füstöt, bódító merengést, puha takarót hagynak maguk után, mint egy álom, ébredés után. udvarias félrenézés tudom, hogy most nagyon furcsán viselkedem, de nem tudok mit tenni, ezúttal fontosabb ami belül van, mint ami kint, sokszor vigyáznom kell, olyan legyek, mint a többiek. kint állok az áruház mellett, gurulós kosárral ide-oda tologatva, mint a babakocsit szokták. ez speciel a gyerekek kiskorából maradt meg, ahogy az is, ahogy gyakran álló helyzetben, ringatom magam. integetek, nevetek is, bele az emberek arcába, felemelem hüvelykujjam, mutatva, minden rendben, ez az udvarias felrenézés, tanultam az egyetemen, úgy tesznek, mintha nem vennének észre, a sorban állva, fizetés közben. hogy szegény, mondjuk, ahogy kinéz, az is. kapucnis pulóver, szakáll, biztos beteg, talán nem közveszélyes. idősebb forma, elbánt vele az élet, talán bányász volt, vagy gyári munkás, gondolják részvéttel. de ez itt Anglia, senki se szól be. és senki se tudja, lányaim épp karácsonyi ajándékot vesznek nekem, erre fel ez a szokatlan helyzet, először vannak egyedül az üzletben, őket figyelem.
Demény Péter versei
Évszakok A tél után tavasz jön, eltöprenghetünk, mi a szerelem, mit jelentett nekem, hogy végül így döntöttem, miért nem volt jó az évszakoknak az a rendje, amit együtt alakítottunk ki. A tavasz után nyár következik, bebarnul az árulás, elgyászolom a lelkiismeretem, és boldog leszek vele, akiért átírtam a naptáromat. A nyárt ősz követi, kiforr a szerelem mustja, szép ez az indián nyár, mondom, és úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy nem indián a legkevésbé sem. És eljön megint a tél, remélem, körbeér a vágyam, megmaradok amellett, akit szeretek, és nem gondolok többé rád, pedig úgy érzem, megmaradsz mégis, azt hiszem, most sírok egy kicsit.
Idők Volt egy idő, hogy mindig hullt a hó, sütött a nap, szánkóztunk boldogan nevetve, és szikrázott a szán talpa a fényben. És lett egy idő, amikor mással szánkózom, és boldogan nevetünk, és hull a hó, de a nap még csak foltokban süt. És lesz egy idő, hogy ugyanaz lesz, remélem, mint veled volt, mert az embernek nem elég az árulás, az eredményét is akarja, nem alkuszik.
Ragadozó Felzabáltam a szíveteket, eddigi asszonyaim, most bennem lüktet, dobog és fáj. Egy tisztességes, telivér ragadozó nem így jár el, én azonban még ebben sem tudtam rendes lenni. Felzabáltam a szíveteket, és azzal a szándékkal jöttem el, hogy többé nem teszek ilyet, törekszem arra, hogy ne legyen így. Mindenki tamáskodik, félrenéz, hitetlenkedve mosolyog – a sátán röhög, én verset írok. Isten és a sátán között egy asztalon vagy deszkán fekszik egy szív, hol az egyik ökle zúdul le rá, hol a másiké. Közben röhögnek, szotyoláznak, majd nagy lendületet vesznek, és megint ütnek. Én szurkolok, kényszeredetten nevetek, új zacskó magokért rohanok a közeli benzinkúthoz, és amikor megunták, visszaveszem a szívem.
Tőzsér Árpád versei
Akiba rabbi nyaral Mit kezdjek ezekkel a tényekkel: még mindig száz évvel ezelőtt divatozó klottgatyákat hor- dok; minden ellenségemet rég túléltem; nincs kedvem Yamoussoukroba utazni csak azért, mert nyár van. – A gleccserek olvadásának és csúszásának dominóhatása már a nagy váro- sokban is érezhető, így a rádió, miközben egy szál klottban tökfőzeléket kavarok a konyhá- ban, s azon töprengek, a közelítő gleccserek számára elég nagy város-e Pozsony. 500 éve ez a legszárazabb nyár, talán Nándorfehérvár sem esik el, ha 1521-ben több eső esik. Én a tököt, de engem ki főz klottgatyám fekete fa- zekában? Felhívom feleségemet (a Kis-Kár- pátokban nyaral, 800 méterrel közelebb a Naphoz, mondja), megkérdezem tőle, melyik üvegből öntsek olajat a tökfőzelékre: a Hip- pósból vagy az Olivásból? A választ elhallga- tom. Az átellenes blokk ötödik emeletén rá- húznak egy ablakredőnyt a Napra, más abla- kok kirakatából bikinis próbababák bámulnak rám. Alattam, két emelet mélyben, mint víz alatti fák koronája, lombgubanc kókad. A fa maga az ylang-ylang valamely alfajára hajaz (szó szerint, mert ágai mint a hajfonatok), s így gatyában, tökfőzés közben érezhetem ma- gamat akár az Indiai óceán partján is. Ehhez képest a Kis-Kárpátok szerény iskolakirándu- lás! Egyébként is: Akiba rabbi szerint az idős ember menjen bárhová, úgy érzi, már járt ott. A szakadár Reggel arra ébredt, hogy a bal karja tőből hiányzik. Hangyázik*, akartad mondani, mondta neki a felesége. S ő, még félálomban, máris látta, karja egy sörényes hangyász ormányaként nyüzsgő hangyabolyban kotorász. S karjának fantomfájdalma is valami hasonlóra emlékeztette, jóval később jutott eszébe, mire: űrhajóban a WC kagylóból kirepült ürülékbumeráng keringhet olyan illetéktelenül az épp ebédelő űrhajósok fölött, mint a le- szakadt kéz ebben a versben. Vissza- nézve az ágyra még látta karját – a zsibbadt szakadár búcsút intett neki. ___________________ *hangyázik -- a szlovák mravenčí tükörfordítása, amely ige tkp. a hangyaboly nyüzsgésére utal, de átvitt értelemben zsibong, zsibbad jelentése is lehet Kötőjelen üldögél Elmentem – zengett be távozásának visszhangja a dolgozószoba szurdo- kába. Előbb elment, mint a hang- ja. Nyomait is húzta maga után. Mi- kor célba ért, már ott várta saját ma- gát. Nem sokáig bírták együtt. Ami- kor vissza akart jönni, nem találta az utat, s retúrját nem vette be az i- dőlukasztó gép. Most az oda-vissza kötőjelén üldögél. Leveleket irkál, küldözget két rég kimúlt kutyájának.
Endrey-Nagy Ágoston versei
ami fehér eljöttek a hóludak dús tollukban csillagok melegével amikor a föld megfagy kivirágzik az ég mondták kardfogú nagymamáink monolit leszek anyám a napfordulókon bekennek vérrel érezzen emberízt az űr és küldje le a hóludakat kegyelmesen vegyél a tiszafából és ne érezz fájdalmat * elém hozták a lányt akit halálnak szólított a fenyves végtelenül unottan nézett rám elvonultam az erdőbe egy hétre gyomorsav buzgott fel a torkomba mint a fák nedvei tavasszal nem szóltak hozzám hiába vártam a hóludak eltűntek a fagyott tetemek kiolvadtak ideje visszatérnem anyám a szemhéjamat vastagon bevonta a szikkadt gyanta úgy elmesélném miket láttam de nem találnék haza végül is jó itt a bomlásszagot idehozza a tavaszi szél sötét van mint a ludak szívében a mellébeszélés éghajlata rénszarvasok ösvényei homlokomon zuzmón taposva közeledik az éjszaka felmérném a lehetséges menekülőutakat de törpefenyők kúsznak a liget sétányaira a murvát mozdulatlan egerekkel szórja tele a szembenézés kevés szóval tudod kifejezni a hulladékot annál többel a kéket mindez csupán illúzió nem lankadhat éberségem az alapszókincs hiányaitól gleccserszürkének mondod a telefonom csak hallgatsz ha a gejzírturizmusról kérdezek jól kezeled a kérdéses helyzeteket az utadba kerülő dögöket az avarba rugdalod a körforgás szempontjából hasznos a körforgás és a kegyelet összeegyeztethető megállsz letörlöd tornacipőd aurora borealis a fantázianeve mondod exkluzív colorway újrahasznosított gumitalp neonzöld fenntarthatóság szavaidból kifújja a hangszínt az állandó szél felhúzom a kabátom cipzárját minden látszat ellenére távol a tundrától is fel kell készülni a több hónapnyi sötétségre vannak hegyek felavattak a rénpásztorok és mint egy tajgai népdalban békének kellett volna költöznie belém ehelyett tágra nyíltak szemeim befogadtam a tiltottat az embertelen nem volt többé táj csak az alakok különváló zsibongásai vannak hegyek amik eónok óta tudnak a lábuktól fakadó két ágról a láthatóról és a látottról hósapkáik alól ellátnak addig az időben ahol ezek metszik egymást eleinte alkalmanként később cikázó összevisszaságban mint hallucináló hermelinek nyomrajza a hóban végül egybefolynak egyszer bent tartott lélegzet ez a vidék földbe gyökerezett lábam nem járhatom be egyetlen pontból figyelem suta érzékeimmel a hegyek ormótlan fenségével nyugtatom magam pedig azért sóhajtják le hozzánk a telet mert nem békélnek meg mozgásképtelenségükkel vannak hegyek beláthatatlanul messze tőlünk
Láng Orsolya versei
Damiel és Cassiel Itt maradtam két kalapos férfival, akikre ráhagytál. Akiket rámhagytál? Önkéntelen gondoskodás a menekülő részéről. Alá volt már aknázva itt minden. Az egyik azóta elkezdett verseket írni. A másik már nem akar meghalni. Néha megsimogatom a fejüket, mert szomorkodnak. Voltaképpen jól elvagyunk. Közben kitört a háború, és ez már nem csak egy idióma. Rakéták és menekülő civilek. A felelős férfiak rebbenetlen szemmel szavatolnak a békéért, miközben csorog a szemükből a könny. Dehát ezt óvóhelyedről te is láthatod. Remélem, erősödsz. A jel Rövid időn belül már másodszor szólítják ugyanúgy másképp. Mintha összetévesztenék valakivel. Pedig sem az a narkós, aki egy maga után vonszolt foteltől várt gyors anyagi segítséget, sem a szálloda portása nem tudhatta a magában ismételt nevet. És mégis. „Nem, nem én vagyok.” „Nem, nem én vagyok.” A harmadiknál vajon megszólal a kakas? Legyőzheti valami, amiben hisz? Pénzt ad drogra, ottfelejti a pulton a szobakulcsot. Felismeri, hogy egy név hordozza, amelynek betűiből kirakható a szó: szeret. Elfogadja, hogy ez átírja addigi körvonalait. A hangyáknak Emberek, nem hangyák vagyunk. Életünket nem bolygatja meg egy nyitva hagyott mézesbödön. Nem a mértékletesség és nem a mohóság hiánya, nem a józanság szava az, ami megóv. Ebben nem különbözünk az aprók rajától: mohóvá tesz a jóbakóstolás. Csakhogy nincs egyszerre annyi jó köröttünk, hogy partot vesztve belevesszünk végül. Az ízetlenség szigetei itt-ott rendelkezésünkre állnak megpihenni, kifújhatjuk magunk, és új erőre kaphatunk e színtelen szirteken. Ha belefeledkezéseinknek volna sűrűsége, szűrhetné szemcséink undorodva másnap egy nagy élősdi, ki tiszta mézre vágyik. Megfejtések Beúszni a három toronyig azt jelenti: eltávolodni a parttól annyira, hogy visszatekintve előtűnjön a domb fölött a csillag, a kakas és a kereszt. Gyönyörködünk az arányokban, kis örvényeket képezve testünk körül a jelek együttállásában gyönyörködünk, mintha vízszinttel együtt emelkedő bólyák volnánk, és egyszerre egy háromszögelést végző teodolit, és ha nem háton úszunk visszafelé, mert gerincünk bírja még az ívet, láthatjuk elmerülni is a falu egét tartó cölöpöket. Maradni még egy napot azt jelenti: értelmet adni a formátlannak. Lapát hátával döngölni falat, északi és déli bástyák sarkait, metszeni kaput, ablakréseket. A mozdulat beépül, kötőanyagba néhány bogár. A kéz alá dolgozó kéz önfeledt. Hátunk mögött a tó hadsereg, félreérthető délibáb, csillámlik, mindenképp valami nálunk erősebb. Elárasztjuk a vizesárkot, pillanatig higgye: védelmünkre lesz. Erődöt építeni azt jelenti: maradni még. A távolról hideg közelről meleg. Virágok Fel-felkapják izgatott fejük. Különben ki se látszanak. Ahogy a csüggedés rajtuk üt, kipergetik magvaik. Dehát a mag: folytatás! Csillog – hiába tapasztja le – csillog. A másik pedig egyre ügyesebb: már nem sodródik ki, még lendületből visszakapaszkodik. De szépek, nézd. Nézd: hogy kínlódnak!