MEGOSZTOM

Szente B. Levente versei

A bizonytalan létűek


mire megismertem önmagam
átrágtam magam a Biblián 

más szent könyveket is kiolvastam
végül a sort a Rámajána és a Mahábharata zárta
és jött még egy biológia tankönyv
ami még iskoláskoromból maradt meg

(azt is kifizettették szüleimmel)

így rájöttem hogy mindig a bizonytalan létűek 
halnak ki előbb – ahogy tanították régen 
mert az élet már csak ilyen

mi tagadás – az ember nem esett messze 
fajának fájától

a többiről jobb nem beszélni

A szeretet különb emlék 


hallanod kéne 
amikor megszólalnak a virágok
fejem fölött amikor felhő énekel 

az emberek egyre többet beszélnek rólam
neked azonban tudnod kell
az nem én vagyok

te dacból falakat építesz
messzi égbenyúló hegyek tetején a sűrű ködben laksz
mint ama régi földre szálló dörgő hangú istenek

én csak az elmúlástól féltelek 
az írások a hagyomány téged nem tanított 
ki elesik annak nyújts kezet

a szeretet különb emlék
egy napon bármivel emlegetni mi volt van és lesz
mit ember teremtett nem lehet

élj és keress és kutass és szeretve légy –
emlékezz – a végén még bármi lehetséges
ha a jóság világa te vagy

magad írod s megéled újra meg újra
a legszebb meséket 
MEGOSZTOM

Vajda Zoltán versei

Születésnapodra
(bocs, Attila...)	

Huszonhét éves lettél Te,
Meglepetés e versike,
„öreg
Szöveg”. 

Ajándék, mellyel meglepem
Érinthetetlen kedvesem,
talán,
no lám!

Volt egy február tizenegy,
s egy oktondi színházba megy, 
szegény 
legény.

Egy sor szélén gyanútlanul
Üldögél, figyel, meglapul,
ámul, 
bámul.

Elhangzik sok-sok szerzemény,
Megszólítja egy tünemény:
Bla-bla,
bla-bla.

Ettől kezdve sorsán pecsét,
Vágyviharba veti fejét
sután,
bután.

Születik szonett, szívbéli.
Aki írja, nem kíméli
saját
magát.

Májusban nagy asztal körül.
Néhány szónak is úgy örül,
nagyon,
nagyon.

Még ha beszélt is zöldeket,
haragudni rá nem lehet,
feles-
leges.

Búcsú, mellkasi fájdalom,
„Tudom mi ez és jó nagyon...”
Tömény 
remény.

Elmúl a nyár és ősz és tél,
belém fészkelni nem késtél,
szevasz
tavasz!

De hát nem rólam szól dalom,
Horrorsüti viadalom,
rémes
krémes.

Kívánok sok szülinapot,
S aki kívánja, azt legott
feled-
heted.
Toprongygőg?

Szabadság. Nyár, tenger, part, három zászlórúd.
Pimasz szélben mindük koszlottan vergődő
aligtrikolórt tart. Folytonossághiány 
több bennük, mint anyag. Ez miez? (morfondír)
Honfiús toprongygőg? Ráadásul köbön?
Vagy omázs hajdanvolt, tán dicső, tengeri
csatákat megsínylő árboclobogóknak?
Vagy egy újragondolt forradalmi jelkép:
nagy lyuk köré cibált kis zászlómaradvány?
Vagy természetanyánk hisztériájának
erőfitogtató truvája: „Ezt nektek!...?”
Megfejtést szabadon választhatok bármit.
Vagy tán hinni, hogy a választás szabadság,
nem-e gőg ez is, a toprongyos fajtából?
S mint „a széles fejsze”, Kierkegaard mosolyog.

p.s.
Talán a gondolat hatalma, de másnap
a zászlócafatok már nem voltak sehol.

Huszonhat évadot húzott le a nagyváradi Szigligeti Színháznál, de ennél is többet jelentett, hozzátartozott a város képéhez a biciklis ember, az ügyelő. Vajda Zoltán, a pályaelhagyó gépészmérnök, a megrögzött Nagyvárad-lakó. Tragikus baleset érte július végén, hegymászás közben, a Retyezátban. Ötvennyolc évet élt.
Szenvedélyes moziba járó ember volt, aki 1994-től 2009-ig a Bihari Napló napilapban rendszeresen közölte kiváló filmkritikáit, filmjegyzeteit. Amit kevesebben tudnak róla, hogy verseket is írt, legutóbb 2019 nyarán publikáéltunk tőle, még a Váradban. Két, eddig közöletlen írásával búcsúzunk tőle, köszönet érte gyermekeinek. Hiányzol, Vézé, nyugodj békében!

MEGOSZTOM

Életrajzi kísérletek (versciklus-részlet)

A szörnyeteg

Meg akartam mutatni a lányomnak,
milyenek voltak a léggömbök
az én gyerekkoromban, 
milyen volt az, amire annyira vágytam,
ami után vigasztalanul zokogtam, 
miután letekeredett észrevétlen
a csuklómról a cérnaszál,
amivel a lufiárus megkötötte,
meg akartam mutatni neki,
és az egyik nagyáruházban 
végül tényleg találtam 
pont ugyanolyan nyúl formájút, 
nagy hurkás fülekkel, 
vittem haza, aztán félrevonulva 
megpróbáltam felfújni neki, 
de nem sikerült,
alighanem héliumra lett volna szükség,
a tüdőm nem volt elég,
elkezdett ugyan megtelni
akár egy vizestömlő,
de nehéz volt, lefelé húzta a kezem,
és a fülek egyáltalán nem duzzadtak meg,
úgy nézett ki végül, mint egy patkány,
és még patkánynak is visszataszító,
csupasz kék féreg,
undorító arckifejezéssel,
szétálló, pengeéles fogakkal,
mint ami épp cafatokra akar 
tépni egy másik lényt,
hogy fölzabálja a zsigereit,
kiigya a vérét, lenyelje, 
megeméssze mindenestől,
ezt mégsem mutathatom meg,
gondoltam, leeresztettem gyorsan,
és elrejtettem egy fiókba,
a szörnyeteg azóta is ott lapul,
összeaszott kék pofával a sötétben,
a megfelelő pillanatot várja,
hiszen ismeri az időt,
tudja, hogy egyszer eljön,
és ahogy ő, ugyanúgy tudom én is.

Rétegek

A házak előtti kitaposott ösvényt
először pallókkal fedték be, 
majd a pallók helyére
összetoldott betonlapokat fektettek, 
amikor ezek már nagyon töredezetté 
és hiányossá váltak,
az egészet leöntötték aszfalttal,
ez volt az a réteg, 
ahol én bekapcsolódtam,
de nem végeztek különösebben jó munkát,
a forró anyag rögtön átvette
a betonlapok hibáit,
és éppoly hepehupás lett, 
mint aminek a kijavítására szánták,
egyik-másik betonkocka szürke sarka
át is ütötte a fekete anyagot,
máshol a gödör, gödör maradt,
hamarosan a gaz is feszegetni 
kezdte a repedéseket,
semmi nem lett jobb, 
semmi nem lett rosszabb sem,
de nem is erről szólt ez a változás.

Középkor

Egy online boltból rendeltem
egy új, kék tornacipőt magamnak,
mert meguntam az előző
kék tornacipőmet,
és amíg a visszajelzést vártam,
arról olvastam egy cikket,
hogy előző nap hány fiú
égett el elevenen 
néhány száz kilométerre tőlünk,
a középkorban élünk,
de hát nem is létezett középkor,
az idő széttagolhatatlan,
és babona csupán, hogy telik,
mi telünk, lángolnak a fiúk,
lángol a feszes bőrük,
olvad a szép, szögletes húsuk,
délceg arccsontjuk kibukkan a fényre,
és hiába üvöltenek,
a torkuk is lángol,
pernye a hangjuk,
megjött a visszajelzés,
lesz egy új, kék tornacipőm,
nem tudok tovább olvasni,
véget ér, véget ér ez is,
és úgy folytatódik.
MEGOSZTOM

Keszthelyi György versei

Négysoros


A földi élet kiegyenlítetlen
értékpapír az égi tőzsdén,
a szeretet prímszám,
csak eggyel és önmagával osztható.


Weboldalak

- a kiút hőmérséklete -


Árnyékos
és napos weboldalak,
pár virtuális
bakancsba sajtolt
temérdek irány, 
hasonlatosságotok
labirintusában, 
a zsalugáterek mögött 
keresi tiszta
színpalettáját
a virág.

A kertész nem alhat, 
virraszt a memóriában. 
Kijelzőre szegecselt nap,
processzorba táplált
hiperaktív ragaszkodásod
beleéget a földbe.



Ádám voltam

Ádám voltam a diófa alatt,
keserű első ember,
te pedig megállóm, stációm, 
a nyaranta a kamaszodó Ádám
ott virrasztott a gyümölcsösben,
Keresztúron, az ördögök
és a lidércek birtokán. 
Megelőztelek, nagyanyám,
reám tapadt az éhes föld,
fal, zabál, rója ráncaim, 
belőled közben kert nőtt a dombig,
az oldódó test biohulladéka
fákat és bokrokat fiadzott,
zsenge, kis relikviákat. 
Úgy sorakoznak, zöld fegyelemben, 
mint akik tudják, a szellemidézők
nem ismerik a tüzelőt, 
hát belőlük is fejfát,
öreg Ádámnak Öregistenhez
vezető útjelző táblát eszkabálnak.
MEGOSZTOM

Tőzsér Árpád versei

Az ételkihordó

Az ételkihordó körbejárja revírjét,
sorra tölti az eléje került vályúkat,
madáretetőket. Nem szereti a tél
tejlevessel leöntött csúszós  útjait,
s a kemencenyarakat sem szereti.
Ha megkérdik tőle, mi a kedvenc
étele, azt feleli, hogy a zabpehely-
felfújt, az terheli meg legkevésbé 
a hátizsákját, plusz nem csorog és
nem maszatol. Kuncsaftjai viszont
feltehetően más véleményen van-
nak, mert mikor mobilon jelzi ne-
kik: itt az abrak, s az őzlányok, ri-
góasszonyok, elöregedett rókabá-
csik az alagsori vackokról, s a sok-
emeletes fákon ringó fészkekből 
eléjárulnak, borjúpörkölt-takarmá-
nyuk messzire illatozik. Belek szi-
matolnak, agyak korognak, agyarak
töprengnek, s az ételkihordó eloldja
biciklijét egy szőke bikkfa törzsétől.



alumíniumhonvágy

a térben az az alumíniummal fedett gazdasági épületsor
létezik legkevésbé, ahová sokáig bármikor megtérhettél.
akkoriban főleg a kétféle, a mágneses és az elektromos

mezők flórájának hiánya zavart. de az alumíniumtól minden
kitelik, mondtad, csak a kölcsönös vonzás nem. ott, azok között
a valószínűtlen színfalak mögött fogtad meg neki először.

hagyta, nem érez semmit, mondta. akkor a két érintő közül
az egyik alumíniumból van, mondtad, és hogy te csak a
szedéstükörben látod a nőket, s mindig egy másiknak törlesztesz.

meg hogy a saját gravitációra a törpecsillagoknak is joguk van.
lefolyt róla, mint a vízcseppé dalmahodott pára az ablaküvegen,
vagy a fattyúsor a tele oldalról: egy fémfejőszéken szeretkeztetek.
MEGOSZTOM

Szabó Dárió versei



Téli fény motoszkál a dérlepte tóparton.
Az úr odafentről addig beszél, hogy a táj felhólyagzik tőle.
Fékezhetetlenül szeli ketté a hideg domboldalt
egy sárgaköves templom látványa. Vannak szavak,
amik sóvá válnak a vízben, mielőtt hallhatnám őket.


Alvadt reggel

A bőröm minden ébredés után egy újabb tájleírás.
Szájüregemben vihar dúl, aztán sűrűn és aranybarnán
csöpög benne a reggel, mint a méz. 
Vihar dúl, ez már társadalom; csöpög, ez már kultúra.
Életlenek a fogaim. Csak fekszem és a sivatagra gondolok. Leírhatatlan.


Viharfotó

Ugyan az utánzás nem támaszt fel semmit, de legalább kellően állatias gesztus. 
A természet akkor hamisít, amikor nézem, ahogy egy hegy darabkái a tó vizébe kívánkoznak. Puha talajon állok és viharfotót tartok a jobb kezemben;
balra fehér ágak, szürke part,
tekintetem olvadt viasz.
MEGOSZTOM

Gagyi Judit Eszter versei

Élek! Élek!

apám eltapsolta a lovak versenyvágtáját
ahogy ledob két kavicsot s egy követ a szíved
addig azt hittem, az embernél mégiscsak
ügyesebb minden, aminek négy lábat adott
a fennvaló – de a terepen megcsúszott velem

hát erre tanított meg, és minden más pótolható
de ami fontos, az olyan, mint a lóláb
– ne akarj az lenni, mert rádjárnak

csak fend meg a kést, mielőtt elindulsz
ezúttal két lábon, baktathatsz
egyszer úgy is lóvá tesznek
hát erre tanított meg
Nyitott szemmel

                                                        az ember minden
                                                        évvel boldogabb
                                                        mire végül megboldogul

                                                        Ne menj oda, lelked ne küldd oda,
                                                        ne vedd magadra szenvedéseik,
                                                        hisz nem tiéd. (Kinde Annamnária)

Úgy szólsz hozzám mindig mintha
csak a másik szobáig mentél volna
Álmomban még tudod a nevem
szólítasz
akár, ha most fel lenne írva
az ottani falakra

Vagy a szobának lenne öntudata, kiterít
magára mindent, amihez köze volt, aztán
egymás után felolvassa, vagy össze-vissza
új kronológiát írva, Milyen lenne

előbb halni meg és csak utána élni, Miért
kell, hogy mindennek legyen folyamata
Az egymásutániságot csak az élők értelmezik
egybelátják, összerendezik, De hol az idő

abban a szobában – nem számolja magát
csak fekszik bénultan az ágyban
Hirtelen kimerevedik, és belépni
többé már nem lehet, mert a kilincs
a kezedben újra meg újra letörik

Mintha valaki nem hagyná
bentről még kiáltana
Csak szólnál hozzám tényleg
mondanád, hogy mossak ablakot
ha már nem látsz ki rajta
És mikor már csüng a kezed
de csüng most még a szád is
Hogy lesz így minden boldogabb

elég lenne annyi, hogy egyszer
kinyitott szemmel is halljalak
fekszik egy test az ágyon

valóban ennyire
egyszerű a halál.

fekszik egy test az ágyon.
az agy-gerincvelői folyadék
vízszintbe szivárog.

fekszik egy test az ágyon.
ott az utolsó nap, ahol
megszakad a fájdalom.

fekszik egy test az ágyon.
a halál nem ennyire
egyszerű
MEGOSZTOM

Babiczky Tibor versei

A diplomaták

„Lássátok királyunkat, a fenségest, idegen követek:
nincs jobb szónok nála, legszebb ő a férfiak közt
s többet tud inni bárkinél.”

A követek meghajoltak rezzenéstelen arccal, majd
visszavonultak, hogy megírják jelentésüket.
„Kérünk hazahívást, mert ugyan

mit kezdjünk egy olyan uralkodóval, kinek három
legfőbb erénye egy szofistáé, egy asszonyé, valamint
egy közönséges fürdőszivacsé?”

Ruhától megfosztott testüket kordéra dobva, a szeméttel
együtt szállították a kikötőbe. Jelentéseik a szájukba gyűrve,
mint visszanyelt beszéd, hazatértek.


A száműzetésben

Másfajta hideg van itt, mint otthon. De a
tél az tél – nem panaszkodom. Sok férfi

és nő már meredt tagokkal, hidegen fekszik
a hó alatt, miközben én a csillagokra nézek.


A szicíliai próféta

Nem az út vagyok, sem az igazság,
sem az élet. A bűn vagyok, az eszköz
és a halál. Az út látható – a bűn
az úton jár, de nem veszik észre.

Az igazságot vágyják és – azt mondják – 
szeretik, az eszközt használják, majd
a szemétre hajítják – az igazság mellé
zuhan általában. Az életet ünneplik,

a haláltól félnek, és ezt a félelmet nem
tudják megbocsátani. Jobb híján az élet
számlájához írják, s végül lehajtott
fejjel, sunyin oldalognak el.


Aiolosz

Ennyi a vágyam: lenni a tenger síkja felett
a szél, futni a fájdalom bélyege nélkül,

lenni vitorlák püffedt arca mögött az irány,
és puha zúgásként élni hajósok fülkagylójában.
MEGOSZTOM

Sokacz Anita versei

Pompás bomlás

Új álom kellene, ezen a képen
kemény a szív, fagyott kutya lába,
nájlonban. Otthagyott hulla, otthagyott
foggal, körömmel. Bokorból vadaknak
képtelen kifüstölése. 

Kihűlt arcod fehérre vált. Mögötted hangos 
metróajtó-csapódásban elfáradt percek 
lebillenő fejei. Egyenletesen ismétlődő 
karneváli fényekben hirtelen narkolepszia. 

Tisztán felhasad előtted: kiégett 
fényfüzérek lettek a meg nem kezdett 
utak. Egyre tisztábban hallod, apránként 
bomlik a kötőanyag. Ez már annak a szaga, 
amit idáig érzel. Ne kérdezd többé milyen 

élet szól odaát, egy hang sem gyászol. 
Fölötted vidámkerék-glóriádból érkező 
gipszbe fűző sikítás. Kemény a szív, 
fagyott kutya lába. Belül 

holttested ajándéknak. Nem kívánt trófeád vagy. 


[Nem] ígér

Az új bolygón a száj nem hazudja össze
a csatornákat a szabad levegő gondtalan 
áramlásával. A kéz nem állít élvefogó 
csapdákat utolérhetetlen vadaknak. 
Dühében nem fűti be a kazánokat, 
hogy tenyerében izzó köveket hordjon 
a közeledők ellen. 

Nem zsúfolja a bordákat egyenruhába – 
a repedések újra és újra kitermelnék
a hiányt. Többé nem gyűjti be
a repülésre készülőket a tiltás területein 
felhúzott cellákba. A tervszerű oldalra 
nézésben feltűnt végre, az éjszaka is 
ismerősebb az arcoknál. Nedvüket, 
akár a föld zsíros anyaságát, felitta 
a vattás nap. 

Indulás előtt a száj még levezényli 
a jövőt, fénye retinába tűz felejtésig. 
Az emlékképek kényszerű roncsolását 
kérés nélkül végzi el az alvás, 
így minden újrakezdhető. 


MEGOSZTOM

Nyirán Ferenc versei

Rossz álmok 4.


Kellett vagy három nap, hogy az eső
elmossa a járdára száradt vérfoltokat.
Tovább tartott, mint az ikertornyok
ledöntése. Keleten sem számít már
az emberélet, ha terroristákat kell
szimulálni. Pincékben osonó titkos
ügynökök, lehessen majd kire fogni
a sok áldozatot. Amikor látod, hogy
a szerelmed porrá ég Tbiliszi főterén,
amikor hallod a gyalogsági ásók élének
puffanását a fejeken, mert a lőszer
drága dolog, és ölni sokféleképpen
lehet. Reménykedtél egy szebb világban,
ahogy ezt teszi az ember már évszázadok
óta, de nem okulsz. Erdőtüzek, esőzések
nyomán zúduló árvizek, cunamik. A minap
lángra lobbant az óceán is, fúrótornyok és
hajók robbantak fel. Kedved támad
úszni egyet.


hétköznapi filozófia


amint fent úgy lent ismerjük régtől
hermesz triszmegisztosz alapvetését
mert itt az alsó világban is létezik
ugyanez amikor koszlott kocsmákban
hajlékonyakkal iszod a lőrét két marokkal
kapaszkodva a söröskrigli csorba fülébe hogy
másnap állófogadáson késsel és villával
kényeskedve fogyassz finomságokat
három ujjal emelve a száraz fehér
borral félig telt karcsú pohár szárát
és lezseren társalogva mutogasd magad
a többi sznobnak egy kiállításmegnyitón
vagy amikor súlyos lelki életet élvén
átlépsz bizonyos hölgyeken kik őszinte
odaaadással fordulnak feléd és mindent
megtennének érted de neked csak az
kell aki rád tapos leköp megaláz és ez
még a jobbik eset mert legalább észrevesz
a legrosszabb ha nem is létezel számára
ilyenkor topogsz egy helyben és süllyedsz
az önmegvetés ingoványába ahol már
hiába taposod a hétköznapokat
csak egyre mélyebbre merülsz és
szembeköpni sem mered magad reggelente
a borotválkozó tükörben ám készülsz
éhgyomorra a tieid közé a lebujba ahol
nem kell viselkedned és pancsolt
pálinkától zsibbad az agyad és felejtést
remélsz persze hiába hát szedd össze
magad hányszor hallottad már ezt is
hagyd a felszínt és a pótszereket vonulj
vissza moss főzz takaríts meditálj olvass 
könyveket és ne menj sehová mert minek 
ne hozz fejedre több bűnt botrány és
megaláztatást hisz amint fent úgy lent
és fordítva egyszóval ne akard hogy az
itt lent után fent is ugyanez 
történjen majd veled



Még dolgom van itt

Felülemelkedtem a dolgokon,
és nem csupán jelképesen –
magamat is fentről láttam, mint
aki meghalt, és távozóban még
visszatekint önmagára, két kezem
összekulcsoltam a mellemen,
szemem lehunytam. Szép voltam
így, holtan, de aztán felébredtem,
mert nem szeretnék halott lenni,
még dolgom van itt a földön,
még el kell felejtenem
valakit.