Úgy adódott, hogy szeptember derekán, míg nyílnak a völgyben a kertiek, nekünk négy egymást követő délután négy különböző városban – fel az Érmelléken, le a Bánságig – volt jelenésünk könyv és/vagy lapbemutatóra, miközben ez az októberi szám is összeállt végre. Meglehetősen furcsa, déjà vu élmény volt Debrecenben ugyanabban a megyei könyvtári teremben, ugyanazokon a székeken ülve beszélgetni a közönség előtt, ahol nem is oly rég még a Várad folyóirat küldetéséről, terveiről mondtuk a magunkét, nem sejtve, hogy a politika abban a formájában szép szándékainkkal együtt végleg átadja a lapot a sajtótörténetnek. Azért most is inkább előre tekintgetünk: az Alföld műhelyével közösen szeretnénk izgalmas, vonzó programokat kiötölni.

Az ilyen esteken egyaránt öröm, ha valaki már az Újvárad ismerőjeként veszi kezébe lapunkat, netán az újra való őszinte rácsodálkozással, hogy nézd már, ez micsoda! Nem beszélve annak a látványnak a jótékony hatásáról, amikor mondjuk a temesvári Gerhardinum nagytermében vagy az érmihályfalvi Gödör rendezvényteremben egész hosszan állnak sorba ismerősök-ismeretlenek, türelmesen, szerzőnk dedikációjára várva. Pár hete még csupa aggodalom és izgalom volt a könyv: kész lesz, milyen lesz, hogy mutat?

E mostani számunk kínálatába mondhatni a szerkesztői szerencse sodort egymás mellé két, hasonló közegről, a színház világáról szóló anyagot. Az egyikben a nyolcvanas évek erdélyi társulatainak életét gyötrő aranykori cenzúráról beszél a kutató, míg újonnan induló, Trialóg rovatunkban a szerző két fiatal, székelyföldi színigazgatót szólaltat meg párhuzamosan. A két remek anyag olvastán nem lehet nem arra gondolnunk, mekkora értéke, tétje, fontossága van annak a viszonylag intakt, létező művészi, alkotói szabadságnak, mozgástérnek, ami, látjuk, magyar nyelvterületen sem mindenhol természetes adottság ma már. Úgyhogy vigyázni kell rá, óvni, mint rezervátumban ritka, szerény fűfélét, netán csillogó bundájú nagyvadat.

A szerk.