Februárban van a házasság hete. Ez a programsorozat ihletője februári tandemezésünknek. Vajon a hűség emberi jellemző-e? Vagy az ember inkább hűségtelen? Miről árulkodnak a biológiai és miről a kulturális programjaink? Továbbá: van-e végső soron különbség az egér és az ember között?
(Bagosi Zsolt)
A hűség (vagy nevezzük inkább monogámiának) az emlősállatok 5%-ára jellemző. Az ember, bár biológiai szempontból maga is egy állat, nem tartozik a monogám emlősök közé. A mezei pocok annál inkább. A mezei pocokra jellemző ugyanis, hogy a hím és a nőstény egy életre választ párt és a kölykeiket is együtt nevelik. Szemben például a hegyi pocokkal, amely annak ellenére, hogy szoros rokonságban van az előzővel, gyökeresen más típusú életet választ: a hím virágról virágra (pontosabban pocokról pocokra) jár, és a kölykök nevelését is egyedül a nőstényre bízza. Úgy is mondhatjuk, tipikusan promiszkuitásban él. A közös genetikai rokonság és az eltérő viselkedési mintázat teszi alkalmassá ezt a két állatfajtát arra, hogy a monogámiát és a promiszkuitást, illetve ezek neurobiológiai hátterét rajtuk keresztül vizsgáljuk.
Ugyancsak emlősállatok agyában mutatták ki először a corticotropin-releasing faktort (röviden CRF) és a szerkezetileg hasonló peptideket, az urokortinokat is. Ezek az ember agyában is termelődő neuropeptidek két, általában ellentétes hatást közvetítő receptoron, a CRF1 és a CRF2 receptoron fejtik ki hatásaikat. A CRF elsősorban a stresszválasz szabályozásában játszik szerepet, de a szociális viselkedést is befolyásolja. Ha egy monogám állat (pl. mezei pocok) agyába CRF-et fecskendezünk, akkor az fokozza a partner iránti preferenciát. Egy nem-monogám állat (pl. mezei egér) CRF hatására ismerős környezetben lefagy, ismeretlen környezetben pedig hiperaktív lesz, elkezdi fokozottan kutatni a környezetét. A reakció tehát genetikai és környezeti tényezőktől egyaránt függ, de az sem mindegy, hogy a CRF-et milyen dózisban és milyen agyrégióba fecskendezzük be, mivel a CRF receptorai is különböző mennyiségben fordulnak elő ezekben az agyi területekben.
A pockok agyának vizsgálata közben derült ki, hogy a CRF és az urokortinok kifejeződése megegyezik, a CRF1 és a CRF2 receptorok előfordulása azonban eltér a monogám és a nem-monogám fajok, illetve fajták között; a mezei pocok agyában több a CRF2, míg a hegyi pocokéban több a CRF1 receptor. Ezért (bennem legalábbis) felmerült, hogy az emberben is a CRF-receptorok kifejeződése az, ami meghatározza, hogy az illető inkább monogámiában vagy promiszkuitásban él (jelen megfogalmazás szerint hűséges vagy hűségtelen típus). Egyébként a legtöbb emberre a sorozat-monogámia jellemző. Ez persze nem azt jelenti, hogy az illető kitart a kedvenc filmsorozata mellett (bár legtöbbször ez is igaz rá), hanem azt, hogy az egyik monogám kapcsolat után egy másik monogám kapcsolat után néz. Tehát egy agykutató szemszögéből, mint oly sok minden, ez is az agyban dől el.
Ami az egér és az ember közötti párhuzamot illeti, nyilvánvalóan vannak anatómiai különbségek (agy-, farokméret stb.), de viselkedési szempontból az ember sok mindenben hasonlít az egérre. Ha egy hím egeret egy nőstény egérrel együtt 24 órán keresztül egy ketrecben tartunk, akkor azok néhányszor örömüket lelik egymásban, majd a hím elhúzódik a ketrec egyik sarkába és csak akkor mutat érdeklődést a környezete iránt, amikor egy újabb nőstényt tesznek be mellé. Ha ugyanazt a hím egeret egy (a szociális interakció vizsgálatára használt) aréna közepébe állítjuk, az aréna egyik végében a már korábban megismert nősténnyel, a másikban pedig egy ismeretlennel, a hím többnyire az ismeretlen nőstényt választja. Ez az úgynevezett Coolidge-hatás eredménye. Ez a hatás az embernél is hasonlóan működik: ha egy hím és egy nőstény egyed leül egy szobában a kanapéra, kezdetben intenzív érdeklődést tanúsítanak egymás iránt, de előbb vagy utóbb a kanapé két végén kötnek ki, gyakran elkezdik más képeit nézegetni vagy másnak írogatni. Ez a magatartásbéli hasonlóság valószínűleg annak köszönhető, hogy az agynak a szociális viselkedésért felelős része (amit szociális agynak is hívunk) nagyjából megegyezik a két fajban. Ez az analógia teszi lehetővé azt, hogy az egereken végzett kutatások alapján az emberekre is vonatkoztatható következtetéseket vonjunk le.
(Magyari Sára)
Amikor a házasság hetéhez kapcsolom a hűség fogalmát, akkor egyértelműen a párkapcsolati hűségre gondolok, azaz szűkített jelentéssel használom e szót, de igazából a tágított jelentés is megfordult a fejemben, hiszen valami olyasmiről van szó, ami értékrendszerünkben fontos helyet képvisel. Legalábbis elméletileg. Mert a gyakorlatban számomra úgy tűnik, nem működik semmilyen jelentésében. Illetve nem működtetjük. Egy dolog hűnek lenni emberekhez, más dolog önmagunkhoz, harmadik dolog elvekhez, és így tovább.
Szótári jelentése két irányt mutat: egyrészt azt jelenti, hogy valaki állhatatos, ragaszkodik valakihez, esetleg valamihez, kitart valaki vagy valami mellett. Másrészt azt is jelenti, hogy megegyezik a valósággal, az eredetivel. Élettársi viselkedésünkben azt is jelenti, hogy nem csalja meg a másikat, meg azt is, hogy lojális marad az egyik a másikhoz.
A hűségtelenség szót a Czuczor–Fogarasi szótárunkban találjuk meg hívségtelenség formában, amely négy jelentéssel bír: 1. hűség nélküli állapot vagy tulajdonság, azaz, amikor valaki ígéretét, esküjét megszegi; 2. szolgai kötelezettségek szándékos megszegése; 3. a jobbágy esküszegése; 4. felségsértés, lázadás.
Jelentéstanilag is nagyon izgalmas a két szó, de mindennapjainkban ennél sokkal izgalmasabb, hiszen érzések, viselkedések kapcsolódnak hozzá. És olyan tettek is, amelyekkel mások életét és a sajátunkat is befolyásoljuk.
Ha a nyelvi működést nézzük, azt, hogy miről hogyan beszélünk, akkor egészen biztos, hogy a hűséget nem csak az emberhez kapcsoljuk. A kutyát tartjuk kultúrkörünkben az emberhez leghűségesebb állatnak, de a gólyákat meg az egymáshoz való hűségük miatt szoktuk emlegetni. Ha utánaolvasunk, hogy mi is van az állatvilágban, kiderül, vannak olyan fajok, amelyek egy életen át egy pár mellett maradnak, és vannak olyanok, amelyek nem.
Én az embernél maradnék. Nekem valahogyan úgy tűnik, hogy a hűség egyrészt természeti szükséglet volt az embernél. Ahhoz, hogy az utódok minél sikeresebbek legyenek, valahogyan rájöttek elődeink, hogy ehhez szükség van hűségre is (és sok minden másra is). Ahol, vagy akinél ez nem ment magától, azt igyekeztek normákkal, törvényekkel ösztökélni. Azaz van egy kulturális szükséglet is, amely ezt működtetné. Nem véletlen a feltételes mód, hiszen ma valahogyan nem működik. Sem házasságon belül, sem a barátságok, munkatársak szintjén, de még csak az elvekhez, értékrendekhez, sőt önmagunkhoz való hűség viszonylatában sem. Megfigyeléseim alapján az körvonalazódik, hogy nagy szabadságunkban azt hisszük, bármit megtehetünk – következmények nélkül. Pedig következmény mindig van. Mintha eltűnőben lenne az emberekből a ragaszkodás, a kitartás. Úgy általában véve is. Persze tudom, hogy az elromlott – cseréld le, dobd el korszakát éljük, és ez nem csak a tárgyakra vonatkozik. De engem nagyon érdekel, hogy mi az, amitől mégis egyesek hűek maradnak, mások hűségtelenek lesznek.
Nekem úgy tűnik, hogy a személyiség érésével jutunk el a hűségességhez. Az önmagam legjobb variánsának lenni működésben egyszer csak eljutunk oda, hogy önmagam miatt szeretnék hű lenni: a másikhoz, önmagamhoz, az elveimhez. De főként a másikhoz. Mert képes vagyok rá! Ebben segít például a házassági eskü is. Meg jó lenne, ha segítene az ön- és társismeret is, de evvel sem állunk túl jól. Mi, mai emberek. Bár lehet, a régiek sem.
Én sem voltam mindig, mindenhez és mindenkihez hű. Meg kellett érnem rá, hogy az legyek. Kellett hozzá az eskü, hogy a szavamat adom, hogy „véle tűrök, véle szenvedek” és megelégszem vele. Mert a mindennapi emberi kapcsolatainkban, legyen az párkapcsolati, családi, baráti, munkahelyi – a valós életünkben néha szenvedünk, néha tűrünk, mert sem én, sem a másik nem vagyunk mindig édes, aranyos, kedves, bájos cukorfalatok.
Magam körül is, kutatási eredményekből is azt látom, egyre többen hűségtelenek. Divat lett a hűtlenkedés. Csak az a sok fájdalom, amit okoz! Mindenkinek. A hűségtelennek is – később, idővel!
Ha a hűtlenség biológiai eredetű, akkor felmenthető az ember. Én nem tehetek róla – a vérünkben, a génjeinkben van – mondja a magyar nyelv. Ha így van, akkor a vérünkben és a génjeinkben ott kellene lennie valami olyannak is, ami meggátolja, hogy a hűtlenség által romboljunk. Valami immunitásra való hajlamnak. De erről én még nem hallottam.
Sokszor tapasztalom, hogy a tudományos (rész)eredményeket gyakran használjuk arra, hogy az embert felmentsük pusztító viselkedésében a felelősség alól. De bárhogy nézem a dolgokat, valahogyan csak azt látom, az ember alapjáraton a tudatosságában különbözik az állattól. Értem én, sőt hiszem és vallom is, hogy az ember nagyrészt biológiai lény, de valami más is. Nem csak test. Ott van az a bizonyos emberi tényező, amit nem nagyon tudunk megfogni, megmagyarázni. Próbáljuk, de eléggé képlékeny.
S bevallom, haragszom azokra a nézetekre, ideológiákra, bármikre, amelyek elhitették velünk, hogy az emberi alatt (ez egy minősítő névutó is) lehet emberül élni. Élni lehet. Csak valahogyan ez nem mindig olyan jó nekünk. De lehet, hogy csak nézőpontot kellene váltanom, s egy szürke cincogó tekintetén keresztül konstatálni, hogy nincs itthon a macska…
Dr. Bagosi Zsolt (1977, Nagyszalonta) oktató-kutató orvos, egyetemi docens, tanszékvezető-helyettes, Szegedi Tudományegyetem, Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Kar, Kórélettani Intézet.
