Nem az androgün mítoszról akarok itt beszélni, hanem egyesek társadalmi kondíciójának egyfajta kettősségéről, amit én – elég kifinomultan és precízen – úgy nevezek: közönséges androgün identitás. Történt mindez a Miron Beteggel való kávézásunk után, amikor Mircea Eliade egyik tanulmányát említette, a Mefisztó és az androgün-t.
Sokan azok közül, akikkel hétköznapjaink során találkozunk, akiket a közélet színpadán látunk, úgy tűnnek, mintha kettős egyéniséggel rendelkeznének. Változóak, de inkább is-is, mintsem vagy-vagy helyzetekben léteznek. Nincs rálátásuk személyiségükre, hogy ne mondjam, nem szólal meg a lelkiismeretük saját identitásukkal kapcsolatban. Nem tudják, igazából micsodák, férfiak vagy nők, melyik etnikumhoz tartoznak, a baloldali vagy a jobboldali nézeteket vallják inkább a magukénak, hogy tartoznak-e egy nemzethez, egy meghatározott földrajzi helyhez. Ugyancsak ezeknek van egy sajátos viselkedésük, azt mondják róluk, minden hájjal megkent személyek, sikamlósak stb., vagyis, nem tudhatod, mire számíthatsz a részükről.
Természetesen ennek az érzésnek semmi köze az androgün teljesség nosztalgiájához, a rá jellemző ellentétek megbékítéséhez, a feldarabolás és az elszakítás feszültségének feloldásához. Épp ellenkezőleg, ezeknek az egyéneknek az esetében emberi fogyatékosságról van szó, ami másokkal való kapcsolataikban nyilvánul meg, kórosan befolyásolva a társadalmi környezetüket. Azért mondom azt, hogy közönséges androgün identitásról van szó, mert tulajdonképpen ez az androgün ellentéte, mivel csak látszólagosan, feloldhatóságának és körvonalai teljes eltörlésének köszönhetően, ez az ember egy teljes egésznek tűnik, akiben a Teljességet kivéve minden megfér.
Tekintsünk nemzeti identitásunkra, ami úgy tűnik, mintha állandó krízishelyzetben lenne pontosan az említett, Romániában élő emberek miatt. Ugyanúgy, mint minden más, ez az identitás sem szabad körülmények közt volt elsajátítva, megmaradva a patriotizmus nemzeti-kommunista misztifikációjaként. A bizonytalan román embernek nincs meg a nyelvhez, a helyhez kötött tudatos identitása, a spirituális meggyőződés, az erkölcs és a hit által biztosított identitástudata. Egyesek visszataszítóan döngetik a mellüket, mások csendben követik saját érdekeiket. Az a tény, hogy saját meggyőződésünk és pillanatnyi érdekeink szerint választhatjuk meg etnikai hovatartozásunkat, de főleg, hogy az esetleges nehézségek függvényében, sok esetben gyakoroljuk is az ezzel járó jogainkat, ez annak a bizonyossága, hogy felületes hovatartozásról beszélünk.
Továbbá van az a kategória, amely egyetlen etnikai közegben sem érzi jól magát. Főképp a határmenti térségekben, mint itt nálunk, nyugaton. Látsz félig magyarokat vagy félig románokat, aki magyaroknak vagy románoknak vallják magukat a megfelelő szomszédság függvényében. Identitásuk nem tud kikristályosodni, és a lényükben nincs megbékélés, hanem folyamatos feszültség. Ők a másik ember legvérmesebb ellenségei. Érdekes, hogy a vegyes, románok és magyarok lakta falvakban, ott, ahol az identitás együttélés és kultúracsere mentén formálódott, nem tűrik meg a nacionalista propagandát, és a helyiek többnyire nem a nacionalista pártokra szavaznak. Meglehetősen sok ilyen hely van Erdélyben, miközben Bukarestben a nacionalista politikát űzik, mert azt gondolják, ezzel járnak az erdélyiek kedvében. Tulajdonképpen ez egyféle provokáció, a feszültség fenntartásának egyik módja kampánycélok elérése érdekében.
Egy jó példa az identitáskérdéshez kapcsolódóan Ioan Slavici. Nem csupán a nemzeti, hanem az erkölcsi identitás terén is, mint megalkuvást nem ismerő erő, elfogadva mind az 1918 előtti magyar börtönt, mind az 1918 utáni román rácsokat, anélkül, hogy kedvezményeket kért volna.
Nem létezhet egyfajta identitás bennünk és egy másik erkölcsi identitás a másokhoz való viszonyulásainkban. Az így formálódott társadalom skizofrén, atomjaira hullott, fiktív. Nekem tudatában kell lennem önmagamnak, s legyen meg bennem az érzés, hogy tartozom egy családhoz, egy néphez – nép alatt értve szülőket, testvéreket, nagyszülőket, dédszülőket, unokatestvéreket, keresztszülőket és -gyerekeket szülőhelyemről vagy máshonnan – egy nagyobb kiterjedésű térséghez, mint például az én Belényesem, az adott hely történelméhez, egy nyelvhez, egy hitbéli meggyőződéshez, egy hazához, hogy ismerhessem saját morális és politikai értékrendemet. Ezek összessége határozza meg az identitásomat, de ez csak abban a kontextusban létezik, amiben mások is elismerik. És csakis akkor lesz elismerve, ha saját személyiségem szerint létezem, és a másik embernek is megvan a saját identitása. Így mindketten tudatában lehetük azoknak a dolgoknak, amelyek közösek bennünk és tiszteletben tarthatjuk különbözőségeinket.
Nem létezhet egyfajta identitás bennünk és egy másik erkölcsi identitás a másokhoz való viszonyulásainkban. Az így formálódott társadalom skizofrén, atomjaira hullott, fiktív.
Nem tudom tisztelni a gerinctelen és meghasonult egyént, mert nem tudok viszonyulni hozzá. Ő még csak nem is teljesen más, mint én, hiszen nincsen saját személyisége, még egy szolga személyisége sem. Nála minden kaotikusan össze van keveredve, értelmetlenül kavarog egy közönséges szürkében, nem tudom megragadni az egyik végét, ami a kinyújtott kéz kellene, hogy legyen. Kezeit a háta mögé rejti. Csak akkor nyújtja ki őket, ha el akar adni valamit.
Ez a nagy baj napjaink Romániájával. Az elmúlt idők történései azt mutatják, hogy identitás nélküli emberek vezetnek minket. A valódi személyiség nem enged teret a saját lényünkkel való üzletelésnek. Ha van is hited, mégis csorbán adsz el valamit saját identitásodból, hazugságot árulsz. Ha birtokában vagy, nincs szükséged rá, hogy megvedd. Ha nincs a birtokodban, vehetsz egy címkét a homlokodra, s egy köpéssel felragaszthatod.
Az utóbbi időben ránk szakadt ez a, nevezzük úgy, hogy dokumentumfilm, ami azt ,,dolgozza fel”, hogy eredetünk nem Rómához vezethető vissza, hanem Róma vezethető vissza hozzánk. A tévécsatornák győzelemittasan hirdetik, hogy Románia történelme fenekestül felfordult. Nem vagyunk, úgymond, európaiak, esett a latin, keresztény örökség, új, protokron identitást keresünk, kicseréljük fejlődésünk és nyelvünk alapjait. Egy bődületes hülyeség, ami felcsigázza a kultúra és felelősségérzet nélküli hírbemondókat.
Ioan Piso történész válasza erre a fejetlenségre jogosnak tűnik: Ezek a gondolatok, amik az interneten keringenek távolról sem „meghökkentő valóságok”. Ezek kommunista vagy fasisztoid sületlenségek, amelyek időről-időre felbukkannak szubkulturális színtereken. A felbújtók vagy megrögzött vasgárdisták, mint Iosif Constantin Drăgan, vagy a Román Kommunista Párt központi bizottságának tagjai, esetleg visszavonult ezredesek. Most ezt a műveletet a new york-i milliomos plasztikai sebész, Napoleon Săvescu vezeti, akinek a becsületes szakmája az volna, hogy orrokat és füleket tegyen-vegyen, nem pedig az, hogy történelmet tanítson nekünk. Ezeknek politikai céljuk van, Sztálin parancsait követve tudatosan vagy ösztönösen: „A románok verjék ki a fejükből, hogy latinok!” Nekünk másnak kell lennünk, mint a többi európainak, tisztábbnak, erősebbnek, hősiesebbnek, zseniálisabbnak, mi vagyunk a civilizáció alapja, még a rómaiaknak is mi tanítottuk meg a latin nyelvet, és ehhez hasonló hülyeségek. Miért? Azért, hogy senki se szóljon bele a dolgainkba, hogy egy elnyomó uralkodása alá kerüljünk, mint Ceaușescu volt, és hogy népünk saját belátása szerint cselekedhesse azt, amit akar.
