A gyakorta „nagyváradi” előnévvel jegyzett Bura Károly cigányprímás ugyan Debrecenben született, de élete nagy részét Nagyváradon töltötte. 1927-ben az „irredentaperként” emlegetett bonyodalmak közepette költözött Budapestre. Aktivistaként a cigányzenészész társadalom céljaiért és érdekeiért szállt síkra, revizionistaként beléptette a cigányzenészek egyesületét a Magyar Revíziós Ligába, vizionaristaként egy budapesti cigány múzeumról ábrándozott. Mozgalmas élete és meghatározó munkássága révén számos díjban, kitüntetésben részesült, 1934-ben a Kerepesi temetőben ezrek kísérték utolsó útjára. Az alábbi részletek a szerző, Noran Libro kiadó gondozásában megjelent könyvéből nagyváradi vonatkozású mozzanatokat tartalmaznak.
Bura Károly 1881-ben, Debrecenben látta meg a napvilágot Bura József (1828-1913) cigányzenész fiaként. Apja számos népszerű cigányzenekarban játszott, azonban Nagyváradon Hamza Miska bandájában eltöltött hosszú esztendői alatt tapasztalta meg leginkább a közönség odaadó rajongását. Nemcsak zenészként, hanem nótaszerzőként is ismertté vált, sokan húzták dalait életében és halálát követően egyaránt. A cigányzenészek soraiban már-már szokássá vált, hogy vagyonos, befolyásos vagy éppen köztiszteletben álló személyeknek szereztek nótákat némi jutalmat, kedvezőbb kilátásokat remélve. Bura József nem aprózta el tehetségét, egyenesen az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének, Ferenc Ferdinándnak írt nótát, akinek Udvarmesteri Hivatala csupán annyira méltatta német nyelven, hogy szerzeményét átvették. A Nagyváradi Napló tudósítása szerint a nótaszerző a busás viszonzás elmaradásán túl azt is sérelmezte, hogy „magyar embernek, magyar ajándékra, magyar muzsikára miért válaszol a magyar trónörökös németül”. Fiait a nagyváradi otthonuk falai között tanította meg hegedülni, majd miután kirepültek a kávéházak, éttermek pódiumaira, magántanítványokat fogadott.
Apján túl Bura Károlyra jelentős hatást gyakorolhatott a családi szájhagyomány is, mely szerint felmenői között Czinka Pannával (1711-1772), Magyarország első, egyben a 18. század leghíresebb cigányprímásával büszkélkedhetett. Négytagú cigányzenekarát hegedűjével vezette, a férje húzta a bőgőt, annak testvérei álltak be cimbalmosnak és kontrásnak. Hamar jelentős hírnevet szerzett Magyarországon és olykor külföldön is megfordult bandájával. A róla keletkezett cifra mendemondák hátterében feltehetően a tehetségén túl az is közrejátszott, hogy nőként állt bandája élén, ami egyedinek számított az adott korszakban. Olykor tüzes, vonzó asszonyként írták le, máskor himlőhelyes, golyvás rútságként. Az elbeszélések szerint férfiruhát hordott és folyton a pipáját szívta, amely rövid szárral lett kifaragva, hogy ne zavarja a hegedülésben. A nyarakat a háza mellett felvert sátorban töltötte családjával és olykor párja kovácsműhelyében szikráztatta az üllőt.
Mindezek fényében Bura Károlynak a fivéreihez hasonlóan kikövezett útja vezetett ahhoz, hogy a cigányzenész pályát válassza. Kiemelendő öccse, Sándor (1895-1956), aki szintén cigányprímás lett saját zenekara élén, ugyanakkor az sem számított ritkaságnak, hogy bátyja segédprímásaként lépett színpadra. Bura Károly cigányprímásként első ízben 1897-ben lépett fel Nagyváradon, ahol rövidesen elnyerte a közönség nagyrabecsülését. A fiatal cigányzenész egyre nagyobb sikereket könyvelhetett el. 1902-ben Ferenc Ferdinánd trónörökös az Udvarmesteri Hivatalon keresztül nem csak egy köszönőlevéllel jutalmazta szerzeményeit, hanem a monogramjával és a császári koronával díszített arany kézelőgombokat küldött neki. A Nagyváradi Napló közlése szerint Bura Károly öröme ezzel együtt sem tűnt felhőtlennek, ugyanis „mint jó magyar hazafi, jobban szeretné, ha a magyar koronáról mintázták volna a gombokat”.
A rákövetkező évben a fővároshoz és más vidéki városokhoz hasonlóan Nagyváradon országos cigányzenész hangversenyt szerveztek a Szigligeti Színházban. A rendezvényeket az év elején elhunyt Dankó Pista emlékének szentelték, a befolyt összegből a cigányprímás szoborállítását kívánták támogatni. A sokszor csak „cigányversenyként” emlegetett megmérettetésre az ország számos szegletéből érkeztek neves prímások; Kóczé Antal (Budapest), a Magyari testvérek (Debrecen), Csikai Gyuszi (Kolozsvár), Farkas Józsi (Szolnok), „Béla czigány” (Hódmezővásárhely), Rácz Tóni (Gyula). A nagyváradi prímások szép számban vettek részt a versenyen: Bura Károly, Hamza Miska, Hamza Gyuszi, Pócsi Laczi, Dula Miklós. A többnapos rendezvényt díjátadóval zárták, melyen többek között Bura Károlyt aranyéremmel tüntették ki, amit a következő nóták elhúzásával érdemelt meg: Most van a nap lemenőben, Elragadta galambomat, Czigányélet, Nem jó mindig, Írtam levelet, Hullámzó Balaton, Maros vize folyik csendesen. A cigányprímás nemcsak a verseny zsűrijét, hanem a Nagyváradi Királyi Katolikus Jogakadémia hallgatóit is meghódította, akik az akadémia címerével ellátott emlék-aranykereszttel tüntették ki.
Nagy Háború
Az első világháború kitörése a magyarországi cigányokat is a sorozóbizottságok fürkésző tekintete elé szólította. A cigány honvédek sokszor mesterségüket kamatoztatták a hadseregben, tábori kovácsként, mészárosként dolgoztak, akik pedig a famegmunkáláshoz, vagy kosárfonáshoz értettek, azokat az erődítési munkálatokhoz osztották be. Soraikban éppúgy lehetett találni kémeket, felderítőket, huszárokat, rohamistákat vagy haditengerészeket. A cigányzenészeket a katonazenekarokba osztották be, vagy hangászok lettek. Az állóháborúk kialakulásával úgynevezett hadprímásokká váltak, frontzenész cigánybandák alakultak. Ahogy a hadifogság és a hősi halál, úgy a kitüntetések sem kerülték el őket. Hőstettükért többen is büszkélkedhettek I. és II. osztályú Ezüst Éremmel vagy Bronz Vitézségi Éremmel. Egyesek a katonai ranglétrán is előbbre jutottak; őrvezetői, tizedesi, szakaszvezetői, őrmesteri vagy éppen törzsőrmesteri rangig vitték. Bura Károly életében nem a Nagy Háború jelentette az első alkalmat, amikor elegáns fellépő öltönyét katonai uniformisra kellett lecserélnie. 1904-ben az általános hadkötelezettség miatt két hónapot szolgált póttartalékosként.
A cigányprímás éppen a varsói Bristol Hotelben húzta busás fizetségekért, amikor az első világháború kitörésének a híre utolérte. A forrongó helyzet miatt azonnal hazautazott Nagyváradra, ahol nemsokára szárnyra kapott nagylelkűségéről egy rövid történet, melyet a Pesti Hírlap kürtölt szét az egész országban. Az anekdota szerint az egyik váradi cigányzenész a fronton szolgált, mialatt kenyérkereső híján népes családja szinte éhezett. Az egyik gyermeke ezért az utcákat rótta és zenélt némi apró reményében. Amikor ezt Bura Károly meglátta, rögvest a megsegítésére sietett: „A legutóbb este a korzóig merészkedett a lurkó. Ríkatta a hegedűt, zajos valcereket muzsikált, de bizony a szemerkélő esőben nem ment az üzlet sehogy. Amíg arra nem vetődött a híres váradi prímás, Bura Karcsi. A gyerek pityeregve panaszkodott, szeretne újesztendőre egy pár pengőt összemuzsikálni az apjának, de nincs szíve a közönségnek. Az elegáns, finom prímás mosolygott, lehúzogatta a kesztyűjét, a gyerektől elvette a rozoga hegedűt, csavart egyet-kettőt a húrokon, aztán az utcaszögleten, a csillogó bolti kirakatok előtt bundában, levett kalappal muzsikált. A kalapját a gyerek tartotta. Bura Karcsi pedig húzta a gyönyörű andalgókat, mintha megyebálon, pillangós cipellőjű kisasszonykák táncolnának rája. És a sétálók mind odagyűltek a csodára és a kalapba csengve hullottak a koronák, tallérok. Fertály óra alatt lett annyi pénz, hogy a família a fele telet urasan kihúzza.”
A hátország biztonságát odahagyva jelentkezett a nagyváradi 37. gyalogezredbe. Az alakulatot katonai kiképzésre egy alföldi kisvárosba vezényelték, ahol Bura Károly rövidesen zenekart szervezett a besorozott cigányzenészekből, amiért a tisztek elismerésként szakaszvezetővé léptették elő. Bandáját hivatalosan a „császári és királyi cigányzenekar” névvel illeték és a kisváros pályaudvarán az érkező újoncokat és a frontra induló katonákat lelkesítették. Végül a cigányzenekart felajánlották a hadtestparancsnoknak, József főhercegnek.
A nagyváradi 37. gyalogezredet nemsokára a frontra vezényelték, ahol Bura Károly számos kitüntetést kapott és az őrmesteri rangig vitte, sőt a tisztikar szolgálataiért egy aranytárcával is megjutalmazta. 1917-ben súlyos sebesüléssel az aradi kórházba szállították, majd miután felépült, hazautazott, ahol egy percig sem tétlenkedett. IV. Károly magyar királynak Koronázási emlékinduló címmel nótát szerzett, amit az uralkodó nem restellt köszönőlevéllel viszonozni. Továbbá a nagyváradi cigányzenészek összefogásának az élére állt, hogy együttes erővel lépjenek fel a kávésok ellen. A feszült helyzetben Bura Károly és köre egyértelműen élvezte a közönség hűséges támogatását. Ugyanis a vendéglátóhelyek más vidékekről hívtak cigányzenekarokat, míg a helyieket pódium, megélhetés nélkül hagyták. A más városokból érkező muzsikusoknak pedig kiáltványt fogalmaztak meg: „A nagyváradi cigányzenészek felkérik az idegen kollégákat, hogy Nagyváradra játszani ne jöjjenek, mert a nagyváradi kávésok azt akarják az idegen cigányok szerződtetésével elérni, hogy bennünket fizetés nélkül kényszerítsenek játszásra. Csaknem valamennyien katonák vagyunk, akik nappal szolgálunk és éjszaka keressük meg a családunk számára a kenyeret, hisszük tehát, hogy egyetlen magyarországi cigány sem kapható arra, hogy a falatot szánkból kivegye.”Épphogy elcsitultak a helyi záporok és világléptékű felhőszakadások, a cigányprímás élete kezdett volna visszatalálni régi medrébe, amikor megköttettek a Párizs környéki békeszerződések. A trianoni békediktátum eredőjeként Magyarország lakosságának és területének közel kétharmada került a szomszédos országokhoz. A történelmi fordulat egész életén át elkísérte Bura Károlyt. Azonban az 1920-as évek első felében népszerűsége töretlennek bizonyult. Cigányzenekarával eljutott Londonba, Nagyváradon pedig az egyik legelőkelőbb helyen játszott nap mint nap, úgy-ahogy alkalmazkodva az új közönségigényekhez: „Bura Károly most is a váradi Royal kávéházban muzsikál és az utóbbi években megtanult néhány román darabot is. Háborús smacht-fecnik, forradalmi indulók után most román dalokkal váltogatja a magyar nótát, amelyhez egyedül van igazán és nagyon mélyen köze. Mosolyog jobbra, mosolyog balra, de gyakran kísérteties ez a mosoly, mert a hegedű megfeledkezik magáról és sír. Mit sirat, mit nem sirat, kár is firtatni.”
Irredentaper
A viszonylag gondtalan évek Bura Károly számára nem tartottak sokáig, 1926-ban felesége, Radics Annuska harminckét évesen elhunyt. Budapesten, a Kerepesi temetőben hantolta el az élete teljében lévő cigányprímás. Az özvegy hetente utazott felsége sírjához és erősen fontolóra vette, hogy emiatt áttelepül a fővárosba. 1927 idusán a budapesti Royal Szálló éttermének visszautasíthatatlan ajánlata a cigányprímást a költözés felé billentette. Azonban az egyik napilap tudósítása szerint a fővárosi cigányzenészek nem örvendtek a nagyváradi cigányzenész érkezésének, mivel versenytársat jelentett számukra: „Váratlanul súlyos akadályok gördültek Bura Károlynak és bandájának idejövetele elé. A pesti cigányzenészek szövetsége a legenergikusabb tiltakozozását fejezte ki az ellen, hogy Bura Károly és kitűnő bandája Budapesten muzsikálhasson. Nem fogadták el érvnek azt, hogy magyarnak vallja magát testestül-lelkestül, a lényeges az, hogy Bura Károly nagyváradi cigány és Várad most nem Magyarország. Külföldi cigány pedig ne rosszabbítsa az itt élők megélhetési viszonyait.”
Bura Károly Budapestre költözésének az útjába nemcsak a fővárosi cigányzenészek, hanem a román hatóságok is torlaszokat emeltek. Miután végérvényesen eldőlt, hogy elhagyja Erdélyt, búcsúestélyt szerveztek neki a nagyváradi Szigligeti Színházban. A rendezvényen méltató beszédet mondott a város egykori rendőrprefektusa, illetve a Magyar Párt helyi elnöke. A köszöntőket követően Bura Károly és zenekara, valamint elismert énekesek adtak műsort. Az est jó hangulatban, zavartalanul lezajlott, azonban reggel megjelent a rendőrség Bura Károly ajtaja előtt. Minderről a cigányprímás a Pesti Naplónak adott interjújában számolt be:
„Hát úgy volt kérem, hogy a nagy búcsúeste után egy óra tájt hazamentem, de reggel jött ám értem a rendőr. Azt mondta, hogy hívat a prefektus. Bunescu György, a prefektus jóbarátom, jóban is váltunk el egymástól. De ott volt Horváth József rendőrigazgató és feladta a fogas kérdést: mi is volt hát az este? Azt feleltem neki, hogy tudja meg attól, akit odaküldött inspiciálni. Hát aztán ő meg is tudta, amit megtudott. Románul bevette a jegyzőkönyvbe, hogy magyar állampolgár vagyok, izgatást idéztem elő és szökésben vagyok. El is vették tőlem az útlevelemet. Ugyanúgy bántak el Csigi Ellával, Kocsánnyal, Marcussal. Csigi énekesnőnek azt rótták fel, hogy éneklés közben piros rózsacsokrot tartott a kezében, fehér harisnyája, meg fehér cipője és zöld ruhája volt. Másnap elvitték mind a négyünket Kolozsvárra. Egy őrnagy-hadbírónak az asztalára tették Csigi Ella ruháját, cipőjét meg bokrétáját. Az őrnagy megnézte a jegyzőkönyveket, meg a szép selyemruhát, aztán azt mondta, hogy Csigi Ella, Kocsány János és Marcus István elmehetnek, de én nekem ott kell maradnom. […] Elszedték tőlem az aranygombokat, órámat, a pénzemet. Mindent egy vaskasszába zártak. Engem meg bedugtak egy nyirkos, sötét zárkába. Alig tudtam megmozdulni benne. Büdös volt és a priccsre nem mertem leülni. Szerencsére estefelé meghallotta a fogházorvos, hogy ott vagyok a fogdában. Kihívatott és megengedte, hogy a maródi szobában leheverjek egy ágyra. Itt töltöttem az éjszakát s vártam, hogy majd csak kiszabadítanak a barátaim. De hát a barátok nem jelentkeztek és előbb állított be hozzám egy román ügyvéd. Kérdezte tőlem: – Ki akar menni? Ad tízezer leit? – Én megcsóváltam a fejemet. Mondtam, hogy kikerülök én innen ingyen is. De aztán az ügyvéd alkudozott és ötezer leiért már másnap délután kiszabadított.”
Azzal korántsem ért véget a cigányprímás kálváriája, hogy elhagyhatta a kolozsvári hadbíróság fogházát. Amikor elengedték, útlevelét, pénztárcáját, arany karóráját és Ferenc Ferdinándtól kapott kézelőgombjait nem adták ki neki, emiatt még hetekig járt Kolozsvárra. Miután hozzájutott értékeihez és papírjaihoz, azonnal jegyet vásárolt az első szerelvényre, amely Budapestre tartott. Még el sem jutott a magyar határig, egy román rendőr leszedte a vonatról és elvette az útlevelét, arra hivatkozva, hogy parancsa van rá. Az intézkedés indítékára rövidesen fény derült. A román hatóság alkut ajánlott a cigányprímásnak; csak akkor engedik át a határon, ha a házát nem adja el, hanem itt hagyja zálogba. Bura Károly belement az előnytelen üzletbe és végleg elhagyta Partiumot. A cigányprímás meghurcolása jelentős sajtóvisszhangot váltott ki, mártírként vagy hősként mutatták be, az esetet pedig „irredentaperként” emlegették. Kivételszámba ment, de előfordult olyan erdélyi lap, mely az ügy kapcsán megragadta az alkalmat, hogy bírálja a nagyváradi városvezetést és a cigányprímást egyaránt. Nehezményezte a cikk szerzője, hogy amikor magyar művészek nem léphetnek fel a színházban, addig egy cigányzenész búcsúestet tarthat ott. Bura Károlyt egyenesen fösvénynek titulálta és szóvá tette, hogy nem érez részvétet senki iránt: „Most pedig jellemezzük pár szóval a nagy Mestert, aki nemcsak hegedűjéről, hanem fukarságáról közismert […] Várad folyton szegényedett, koldusodott, kivesztek a palik, de Bura Károly több milliós betétjét kezelték a bankok, melynek a kamataiból úri módon élhetett volna. De nemcsak spekuláns, önző cigány volt, hanem szívtelen, rossz ember is, aki lenézte a többi cigányt és soha a fajtájabelieken nem segített.”
Bura Károly hamar megvetette a lábát Budapesten, cigányzenekarával elhelyezkedett a Royal-szálló éttermében. A következő években a főváros legnevesebb éttermeiben és kávéházaiban lépett fel, például az Emkében, a Ketterben, a Márkusban, a Metropolban vagy a Pannóniában. Bekapcsolódott a cigányzenész társadalom nagy eseményeibe, így a Bihari János emlékére állított szobor avatásába. A müncheni magyar bálon, rádióhullámon keresztül a cigányprímás zenéjére táncoltak az est résztvevői. Az újságok szenzációként cikkeztek róla, olykor a nők bálványaként emlegették, Josephine Baker „néger primadonnával”is összeboronálták. A napilapok hasábjain rejtvények és szarkazmustól sem mentes viccek, anekdoták, versek jelentek meg róla.
A színházi világ is beszippantotta, cigányzenekara szolgáltatta a zenét a Magyar Színházban Móricz Zsigmond nagysikerű vígjátékához; A szép asszony kocsisához. A darab vonzotta a közönséget, a jegyeladás remekelt, azonban a muzsikusnak és bandájának a honoráriuma csak nem érkezett meg. Bura Károly ezt nem hagyta szó nélkül, beperelte a fővárosi színházat. Nyaranta Siófok neves szállóiban lépett fel, vagy a Balaton partján napozó, fürdőző tömegeknek húzta a Philips-rádióautó közvetítésével. 1928-ban a szezon végén Siófok előkelő közönsége egy aranylevelű ezüst koszorúval tüntette ki. A rákövetkező évben egy aranycsokorral átkötött ezüst pálmaágat készítetett hálája jeléül a cigányprímásnak. Az ajándékot a város polgármestere nyújtotta át, miután elmondta köszöntőbeszédét a búcsúrendezvényen. Bura Károly válaszképpen a Himnuszt és a Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország című daltjátszotta el.
A teljes mű néhány hete jelent meg a Kossuth kiadó gondozásában.
