A közeli napokban jelenik meg tizenöt kortárs magyar költő műveit kínálva a Către Saturn, înot – tineri poeți din Ungaria című román nyelvű antológia Mihók Tamás fordításában. Az alábbiakban André Ferenc előszavának rövidített változatát olvashatják, magyarul csak itt, az Újváradban.
[felületes gyorstalpaló magyar líratörténetből]
A magyar líra, mint minden valamirevaló költészet: folyamatosan alakul. A posztmodern nyelvi fordulat (és a neoavantgárd poétika) ugyanúgy hatással volt rá a 80-as, 90-es években, mint bármely más világlírára. Ez a parodisztikus-ironikus, intertextuális, intellektuális líranyelv azonban a kétezres évekre háttérbe szorult, helyét egy deironizált, autentikusabb beszédmód vette át, amit a szakirodalom újkomolyság, újőszinteség, újautenticizmus fogalmakkal illet. Ez a paradigmaváltás a kétezres évek közepén indult el, a Telep nevű irodalmi csoportosulás és blog körül, persze nem kizárólagosan. A Telep csoportot 11, akkor induló költő alkotta, közülük többen szerepelnek itt az antológiában is: Krusovszky Dénes, Deres Kornélia, Sirokai Mátyás, Nemes Z. Márió és Bajtai András. Itt már nem feltétlenül a parodisztikus átiratok, szerepjátékok vagy a kötött versformák dominálnak (a magyar nyelv különösen alkalmas időmértékes verselésre, mai napig sokan űzik magas színvonalon, ezzel megnehezítve, sokszor ellehetetlenítve a fordítást). Nem a hapaxok, a nyelvi burjánzás és intertextuális játékok jellemzőek, hanem az alkotó visszatérése a szöveg mögé: újra tétje lesz az őszinteségnek. A metaforikus képiség és szópoétika helyét átveszi a hasonlat és a mondatpoétika. Erre az esztétikára a magyar irodalomból legerősebben Marno János és Kemény István költészete volt hatással.
Ezzel egy időben (még mindig a kétezres évek közepén) szintén kialakulóban van egy posztironikus megszólalás, azonban ez az irány – a szintén tetten érhető Kemény István benyomások mellett – inkább Petri György vallomásos, intim, ugyanakkor sokszor politikai és filozofikus költészetét, annak szemérmetlen őszinteségét próbálja folytatni az új érzékenység és új személyesség jegyében. Többek között olyan szerzők sorolhatók ide, mint Simon Márton, Toroczkay András, k. kabai lóránt, Pion István, Szőcs Petra vagy Tolvaj Zoltán. Szintén erős nyelvi hatása van Pilinszky János, illetve még inkább Borbély Szilárd költészetének, például Áfra János, Izsó Zita, Terék Anna, Mezei Gábor vagy Farkas Arnold Levente lírájában. (…)
Ez a fajta poétikai átalakulás a román irodalomban is megfigyelhető, a kétezresek líranyelve, mint Andrei Doboș, Radu Vancu, Elena Vlădăreanu, Ștefan Manasia, Teodor Dună, Dan Sociu, Moni Stănilă költészetének kibontakozása rokonítható a magyar irodalomban végbemenő átalakulásokkal – de persze amennyi hasonlóság, ugyanannyi különbség is érzékelhető. Ez többnyire annak tudható be, hogy míg a román lírán leginkább a francia, majd újabban az angolszász poétikák hagytak mélyebb nyomot, addig a magyar költészetet a huszadik században döntő módon a német irodalom hatásai alakították, melynek hatása érezhető mind a mai napig. Amíg a román líra könnyedén importál anglicizmusokat, bátrabban ugrál az asszociációk között és vállaltan élőbeszédszerűbb, addig a magyarban szigorúbb nyelviség, egyfajta távolságtartás, fokozottabb logikai konzekvencia figyelhető meg, illetve a természet poétizálásának is újra fontos szerepe van, persze ezzel nem kioltva az urbánus tereket sem.
Jelen antológia szerzői is, mivel a kétezres évek közepe-vége felé kezdték pályájukat, ezért korai lírájukra is jellemzőek a fent felsorolt hatások. Azonban nem álltak meg a kísérletezésben, éppen ezért többen is teljesen más megszólalásokat alkalmaznak, az újabb világirodalmi tendenciák, a spoken word poetry által beszivárgó élőbeszédszerűség, az expresszivitás új formái, az őszinteség és távolságtartás közötti oszcillálás felfedezhető újabb verseikben is. Líranyelvük határozottan heterogén, bár bizonyos tendenciák azért fel-felbukkannak. Az a líranyelv, amely jelen szerzők többségének megszólalásmódjára jellemző, a kétezres évek közepén kezdett felerősödni és a mai napig érezteti hatását induló szerzőkön is. A Telep csoport jelentőségét az is jelzi, hogy a közbeszédben él az a fogalom, hogy poszt-telepes líra, ami ezt a gyakran abszurd testpoétikákat alkalmazó mondatlírát és a hasonlatok új, felfokozott szerepét jellemzi, ami a mostani fiatal irodalomra még mindig nagy hatással van. Tetten érhető többek között például olyan, a válogatásból kimaradt, de szintén jelentős szerzők írásművészetében, mint például Kemenes Henriette, Borda Réka, Biró Krisztián, Sánta Miriám, Mellár Dávid vagy Horváth Veronika írásművészetében.
Ezzel párhuzamosan a legfiatalabb generációk költészetében egy posztironikusabb, újautentikusnak is nevezhető megszólalásmód is kialakulóban van. Vida Kamilla, Vajna Ádám, Purosz Leonidasz, Nagy Hajnal Csilla, Fischer Botond és mások költészetében. A konfesszivitás új formáit is keresik olyan alkotók, mint Serestély Zalán, Kali Ágnes, Gráf Dóra, Horváth Benji, Kállay Eszter, Ozsváth Zsuzsa és sokan mások. Az újautentikus érzékenység egyéb formái, például a modern poétikák és az intellektuális költészet újragondolása pedig Kustos Júlia, Fehér Renátó vagy Kovács Edward lírájában is jelen van. Talán feltűnt, hogy több erdélyi magyar szerzőt is felsoroltam itt, akik szerepeltek még a liniste, pace, perversiunsi, hepiend 2016-os antológiában is. Igen, ez egyfelől finom utalás arra, hogy az összmagyar költészetben is egyre megkerülhetetlenebb pozíciója van az erdélyi magyar lírának, másfelől pedig, hogy célozzak rá: a 2016-ban megjelent antológia szerzőinek többsége akkor volt a pályakezdő nyelvkeresés korszakában. Azóta azok az alkotók mind gyönyörűen kivirágoztak, mellettük új, karakteres hangok jelentkeztek, akiket érdemes olvasni, úgyhogy eléggé megérett az idő egy újabb erdélyi magyar fiatal líra antológia elkészítésére a román olvasóközönség számára.
De hogy ne csak a legfiatalabb és középgenerációs líráról szóljak: a dekonstrukciós iróniától való elmozdulás a korábban kategorikusabban posztmodern esztétikák mentén alkotó szerzők stílusában is megfigyelhető. Ez érvényes olyan szerzőkre is, akik a kilencvenes években kerültek a színre, mint Borbély Szilárd, Tóth Krisztina, Szálinger Balázs, Térey János, Csehy Zoltán, Németh Zoltán, Lövétei Lázár László vagy Fekete Vince, de tetten érhető olyan költőknél, akik már 30-40 éve mozognak az irodalmi pályán, mint Schein Gábor vagy Markó Béla. Ezt az elmozdulást a metamodernizmus felől magyaráznám, de mivel nincs konszenzus a metamodern paradigmát illetően, ezért szorítkoztam a jelenségek körülírására. A dekonstrukciós, kritikai élű iróniától és a szubjektum eltörlésétől, valamint a narratívák eltűnésétől érezhető egyfajta visszatérés az autofikciós jelenléthez, az önmagát kioltó és újraépítő, paradox metairónia fele, valamint egyfajta új odafordulás a narratívák felé –nem mellőzve a szkepszist sem. Ezek a folyamatok kimutathatók a román (és világ)lírában is. (…)
Az érzelmi struktúrák átalakulása és fókuszeltolódások következtében a poszthumán esztétikák is beszivárognak a költészetbe. Sokaknak válik fontossá az ökokritika, a kritikai poszthumanizmus, a transzhumanizmus vagy az animal studies problémafelvetéseinek poétizálása, az emberen túli, ember utáni, valamint a non-humán nézőpontok líranyelvének kidolgozása. Ezek tematizálására is számos példa hozható az antológia szerzőin túl például Lanczkor Gábor, Borbély Szilárd, Németh Zoltán vagy épp Szálinger Balázs lírája felől is.
[hódolat az antológia szerzőinek]
Ideje szólnom személyre szabottan is az antológia szerzőiről. E rövid jellemzések az adott szerzők frissebb megszólalásait igyekeznek bemutatni, azon lírai irányvonalakat, amelyekből az itt összeválogatott versek kikerültek. Értelemszerűen szubjektív és elfogult leszek, hiszen mindenkire, aki itt szerepel, valamikor (szeretetteljesen) irigy voltam. Nem rosszakaró irigységgel, hanem inkább azzal a vágyakozással, amikor egy-egy írásukat olvasva azt éreztem, hogy „ő miért tud ilyen jót írni, ilyet én is akarok.” Azért bízom abban, hogy mindezzel együtt sikerül néhány hasznos kapaszkodót nyújtanom.
Áfra János letisztult, alanyi poétikája a modern poétikák nyelvezetét helyezi új környezetbe. Recitatív vallomásossága a nyelvi mágiával, erős zeneiséggel lüktet. Ugyanakkor a vizualitás is kiemelt szerepet kap. Úgy mozdul a szakralitás felé, hogy közben nem görcsöl rá a transzcendencia nyomainak keresésére. Ehelyett egy szubjektív spiritualitást, egy magánmitológiát dolgoz ki. Központi témája a kapcsolatok rejtett viszonyrendszerének feltárása és megértése, legyen az családi kapocs, párkapcsolat, akár a környezettel, a természettel, a transzcendenciával vagy épp saját magunkkal való kapcsolat.
Bajtai András látomásos lírája David Lynch világába is illő, softcore pszichothriller történetekkel visz sajátos utazásra. Egyfelől a ragaszkodás és elengedés lehetőségeit járja körül, a perspektívák elbizonytalanításával és narratív játszmákkal építi és bontja le a tudat különböző rétegeit. Ezáltal freudi unheimlich szorongásérzetét testesíti meg, a pánikbetegség, paranoia színrevitelét hajtja végre bravúros eleganciával. Mindegyre a tudat felfeslő felszínét piszkálgatja, hogy kiengedje azokat az energiákat, amelyeket minden erőnkkel elnyomni igyekszünk.
Deres Kornélia a mentális folyamatok dinamikáját követi végig, az elme autoimmun reakcióit, a tudat szedimentáris rétegeit fejti fel, a valós és fiktív emlékezet tereit. Rávilágít a kognitív disszonanciákra, hogy feltárja a felszíni struktúrák mélyén rejlő összefüggéseket. Teszi mindezt a képiség és nyelviség konstans egymásnak feszítésével, ahogy különböző regisztereket helyez egy struktúrába, a kinti és a benti világ Klein-palackként fordulnak egymásból önmagukba. Költészete az elmeműködés harsány spektákuluma.
Ferencz Mónika a skandináv líra minimalizmusa által inspirálva végez figyelemgyakorlatokat. Sűrű verseiben a rezignáció és tömör szimbolizmus dolgozik, a környezet finom misztikája lépten-nyomon beszivárog a belső rendszerekbe. Mondatról mondatra tájékozódik a teremtett világában, belső iránytűje pedig mindig észak felé mutat. Az allegóriákban keresi a személyes tapasztalatokat, egyensúlyozva közelség és messzeség között. Mintha mindig északi szél lapozná a verseit.
Izsó Zita költészete elmélyült empátiagyakorlat: társadalmi és közéleti problémákat dolgoz fel sodró erejű szerepverseiben. Távolságtartó tárgyilagosság és mélységes együttérzés között oszcillálva a kiszolgáltatottság, ziláltság nyelvét dolgozza ki, drámai monológjait expresszív képalkotásokkal teszi érzékletesebbé. Egyszerre feszélyez és felszabadít, merész témaválasztásai ellenére nem esik a katasztrófaturizmus csapdájába, hanem érvényes, egységes tapasztalatot képes feltárni.
Korpa Tamás legutóbbi kötetében a környezet és a nyelv egymásra hatásának lehetőségeivel játszott el: hogyan lehet megérteni egy cserjét, egy fát, egy patakot? Korpa líranyelvét enigmatikusság, metaforákkal és jelzőkkel dúsított képalkotás jellemzi, a magyar nyelvű ökopoétika egyik legemlékezetesebb darabja. Az itt szereplő, legfrissebb verseiben viszont a Kolozsvár iránti olthatatlan szerelme érvényesül: a 70-es, 80-as évek vasszagú levegőjének közérzetét, az értelmiségi szerep ellehetetlenülését járja körül. Figyelme könnyedén elmerül a részletekben, hogy ezekből végül egy komplex nagytotált rajzoljon ki. Úgyhogy a következő kötetét mindenképp érdemes volna románra fordítani: hogy néz ki Kolozsvár története egy magyarországi költő elragadtatott nézőpontjából?
Krusovszky Dénes generációjának egyik legelismertebb képviselője, intellektuális lírája halk szavú, mondatai kimértek, közben az antik mitológiától a kortárs performanszművészetig roppant nagy utalásrendszert mozgat meg. A precizitás lírája ez, szürrealisztikus – néhol apokaliptikus közérzettel, a látszólagos komoly felszín alatt mindig ott dereng egy leheletnyi humorosság. A minthaság honol végig, semmi sem az, aminek látszik, csak folyamatosan, aszimptotikusan közelít saját magához. Versnyelvének hatása felbecsülhetetlen, mai napig rendre visszaköszön induló szerzőknél.
Mohácsi Balázs generációjának egyik legelismertebb kritikusa, műfordítóként is rendkívül tevékeny. Lírájában a neoavantgárd költői hagyományokat dolgozza tovább egy urbánus, autofikciós poétikai térben. Központi témája a szülővárosa, Pécs közérzetének és benyomásainak dokumentálása, a lokális élményanyagot forgatja át a globális érzelmi strukúrákba és viszont. Komplex utalásrendszere klasszikus irodalomtól a könnyűzenéig, aktuálpolitikai áthallásai, elméleti felkészültsége is tetten érhető lírájában.
Nemes Z. Márió a poszthumanizmus jelentős teoretikusa, költészetében a barokk nyelvi és érzéki grandiózusságát forgatja át metaironikus túlzásokba. A folyamatos mozgásban levés dinamikája lüktet a szövegekben, nemzeti, közéleti, kulturális problémákat tematizál morbid humorral, miközben a civilizáció bejáratott és álságos sémáit leplezi le azáltal, hogy mindezeket a totális mindfuck poetry felé tolja el. A nyelvi és a nyelven tett erőszak, a hús preparálása a trash és gore antiesztétikája felé kiolt minden személyességet, ezzel egyfajta sajátos hibrid monstrumot alkot, amely jelentős követői bázist vonz maga köré.
Simon Bettina első kötete egy anya-lánya viszony feldolgozására tesz kísérletet, fokozott szubjektivitását kifejező, érzékletes képiség támasztja. Mondhatnánk traumalírának, viszont ahhoz túl ironikusan, rideg távolságtartással viszonyul. Sokkal fontosabb az, ahogy a hiányt jeleníti meg töredékesség, kihagyások révén: a jelen-nem-lét nyomaiból kell kikövetkeztetni a lényeget. A kötet után megjelenő versei pedig a metamodern irónia nyomait hordják magukon, olyan autofikciós, ironikus eljárásokat használ, akár Mira González, Crispin Best, Sam Riviére vagy épp Rebecca Tamás. Hajszálvékony, de sosem öncélú humor, a self le- és újraépítése, miközben ön- és társadalomkritikus felhangoktól sem mentes.
Simon Márton egyik legnépszerűbb kortárs magyar költő, slammer. Első kötetében a személyességet és az őszinteséget kutatta, rá öt évre a második kötete egy-két mondatos, haiku tömörségű verseivel hatalmas közönségsiker volt, olyan rajongó is akadt, aki magára tetováltatta a verseit. Harmadik kötete azonban újra a hagyományosabb formákhoz tér vissza, miközben mégis leépíti azt: a széthatározás esztétikáját dolgozza ki. Az önironikus konfesszivitás poétikáját írja újra, a japán költészetből eltanult figyelemgyakorlatok mentén. Az élőbeszéd dikcióját stilizálja, meghökkentő képalkotásai pedig ott sodródnak valahol idill és apokalipszis között.
Sirokai Mátyás meditatív, spirituális poétikát dolgozott ki, második és harmadik kötetében egy szubverzív sci-fi univerzum mantráit és tanait, amelyek egyszerre mérhetetlenül távoliak és zavarbaejtően ismerősek. Legújabb kötetében pedig a növények iránti odafordulás türelméhez keres líranyelvet, tőlük próbálja eltanulni az érzékelés új formáit, megérteni az anyag esszenciáját, legyen az szerves vagy szervetlen, amíg a szubjektum teljesen feloldódik az erdőben. Ez a látszólag idegen terek belakása, otthonossá tétele és a környezettel való eggyé válás szabadsága végig jellemző Sirokai költészetére.
Terék Anna nagy kaliberű költészetére csak az utóbbi pár évben kezdtek igazán odafigyelni, pedig már rég megérdemelte volna. Halott nők című kötetét több nyelvre is lefordították, ebben olyan nők történetét írja meg, akik felett végigvonult a szerbhorvát háború a maga fizikai és pszichikai horderejével. Legutóbbi kötetében pedig szerbiai vajdaságban a 90-es években felcseperedő generáció egyéni és kollektív, megélt és örökölt traumáinak gyászmunkáját végzi el. A tehetetlenség és a szeretet egymásnak feszülése, a megbocsátás és megbocsáthatatlanság kegyetlenségével való szembesülés, a múlttal való szembenézés szükségszerűsége és annak lehetetlensége jelenik meg költészetében. Élőbeszédszerű, narratív verseit expresszív képalkotása teszi emlékezetessé.
Tóth Kinga multimediális alkotó, verseit gyakran zajköltészeti performanszok keretein belül adja elő, képzőművészeti installációkká formálja őket. Líranyelve kísérleti, hermetikusan zárt, töredezett, egy emberen túli, poszthumán nyelvvel operál, amelynek révén a határokat igyekszik dekonstruálni. Lendületét az adja, hogy az átjárásokat kutatja mindegyre, művészetében a Deleuze-i leendés (devenir) nyelvét dolgozza ki. Gép-szerves lény, egészséges és beteg test, külső és belső terek, molekuláris és kozmikus terek, kép-szó-zene, nyelv és nyelven túliság birodalmai között könnyedén utazik – és úgy tűnik, minden birodalomba van vízuma.
Závada Péter egy remodern mondatpoétikát működtet, újrafelfedezni igyekszik a „szép” kategóriáját, fenomenológiai érzékenységgel mozdítja ki az érzékelés elsődleges kategóriáit. Bevett célja az úgynevezett „elhasznált” szavak újrafeltöltése jelentéssel és relevanciával. A koncentrált figyelem, szemlélődés, fürkészés jellemzi a verseit: addig figyelni egy tárgyat, egy tájat, egy arcot, amíg lelepleződik valami felszín mögötti báj. Lírája elegánsan egyesíti a popkulturális és teoretikus utalásrendszereket. Egyszerre filozofikus és személyes, mint akinek maga a töprengés a létmódja.
