A fenti címmel folytatódott a Pece-parti Műhely elnevezésű társadalmi tematikájú beszélgetéssorozatunk november 29-én, csütörtökön a nagyváradi Bunyitay könyvtárban. Plainer Zsuzsa antropológust Szűcs László kérdezte. Ciucur Losonczi Antonius tudósítása alapján az Erdon.ro portálról.
A beszélgetés elején felvetődött: a kutatás kiindulópontját, alapötletét az adta, hogy jelenleg kevesen foglalkoznak történeti antropológiával vagy társadalomtörténettel. Inkább a gettóantropológia műfaja a „divatos”, mikor egy antropológus legalább egy évre életvitelszerűen beköltözik, esetleg rendszeresen bejár valamilyen telepre, ahol egy adott közösség él. Emiatt a váradvelencei egykori Cinka Panna cigánytelepről sem áll rendelkezésre túl sok forrás, kutatható anyag, csupán szórványos adatok, régi újságcikkek, térképek. Például a Nagyváradi Polgármesteri Hivatal levéltárában sincs kivel beszélni erről. „Nem sokan foglalkoznak ezzel szisztematikus jelleggel. Valószínűleg eddig soha senki nem kért ilyet, nem az én konkrét személyem az oka tehát annak, hogy nem jutok információkhoz. A probléma az, hogy nincs egy előképe az ilyen típusú kutatásnak, talán még Magyarországon sem” – magyarázta Plainer Zsuzsa.
Az egész úgy kezdődött egyébként, hogy 2011 körül a kulturális antropológus az egyik velencei „gettóiskolában” azt kutatta, hogy az átlagosnál miért rosszabbak a tanulmányi eredmények, hagyják el többen az iskolát, illetve több ott a roma származású diák. Egy adott ponton családlátogatásokra is sor került, és visszatérő motívumként a nagyszülők azt hangoztatták, hogy ők a Cinka Panna telepről kerültek oda. Ez feltűnt Plainer Zsuzsának, és egyik segítője, Mihály Izabella közvetítésével hosszabban elbeszélgetett két roma nővel, akik megrázó történeteket meséltek arról, hogyan költöztették ki őket a Cinka Panna telepről, és kerültek a Voltaire utcai tömbházakba. Ezt a „szálat” a kutató nem engedte el, és az oral historykból kezdett kibontakozni egy olyan kép, miszerint a romák valamikor a 19. század végén kerültek a telepre. Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet korábbi vezetője azt javasolta Plainer Zsuzsának, hogy böngésszen régi térképeket (ebben Bartos-Elekes Zsombor volt a segítségére), azokon utcaneveket. Kiderült, hogy a város peremén tényleg volt valami, talán házak, de nem bizonyítható, hogy cigányok laktak ezekben.
Szegregátumot létesítettek
Támpontot nyújtott egy nekrológ a két világháború közti időszakból, mely méltatva Kemény Ignác elhunyt váradi rendőrfőnök érdemeit, arra is kitért, hogy a 20. század elején ő hozta létre a cigánytelepet, hogy jobban ellenőrizni lehessen az ott lakókat. 1902-ben pedig egy hírben a velencei cigánytelepet emlegették annak kapcsán, hogy egy bizonyos Makai Trézsi elment mosni Rézműves Sándorhoz, és pénzt lopott tőle – magyarázta a meghívott.
Plainer Zsuzsa arra hívta fel a figyelmet: a kolóniát 1941-ben nevezték el Cinka Pannának, vagyis ez a kis magyar világ öröksége. A telep tulajdonképpen egy L vagy U alakú utca volt, mely ma is létezik, de a közvélekedéssel ellentétben ez nem azonos a Voltaire utcával, hanem a Kolozsvári út egyik keresztutcája. A később lebontásra ítélt vályogházakat a lakók építették, és a tőszomszédságban működött az olajgyár, illetve a fatelep. Ami a társadalomszerkezetet illeti: létezett vajda egészen az 1970-es évekig, de ez inkább volt a hatalom embere, mint a közösségé. Amikor bővült egy-egy család, az érintettek hozzáépítettek a házhoz, és voltak udvarok, ahol állatokat tartottak. A gazdagabbak fuvarozással foglalkoztak, a tizenéves fiúk nekik segítettek, a nők nagy része napraforgómagot árult a Bihar FC stadionjánál meccsnapokon.
Minden megváltozott?
1977–78-ban azzal, hogy a Voltaire utcában megépült a három tömbház, minden megváltozott, a „károsultak” tragédiaként élték meg a költöztetést. Egyes vélemények alapján erre azért került sor, mert más szocialista országokhoz hasonlóan Románia is integrálni akarta a romákat, míg más forgatókönyv szerint a fatelepnek szüksége volt a területre. Mindenesetre a tömbházlakások csökkentett komfortúak, fafűtésűek még most is, sokszor levágják a hatóságok az áramot – és ezekkel a problémákkal kezdődött annak idején is a gettósodás. Akik jobb anyagi helyzetbe kerültek az idők folyamán: gyári munkások, zenészek, csencselők, elköltöztek onnan, akiket pedig otthagytak, marginalizálódtak, és ez egy végtelen felé tartó spirál.
Plainer Zsuzsa többször is hangsúlyozta: az elmondottakkal nem a negatív sztereotípiákra akart ráerősíteni, mert az ott élők élete, világa sokkal értékesebb, színesebb ennél. Ugyanakkor köszönetet mondott a segítségért Pajtás Sándor volt iskolai aligazgatónak, valamint Bárdi Márta és Románszki Rozália tanítónőknek.
A Pece-parti Műhely az Újvárad folyóirat, a Holnap Kulturális Egyesület és a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet közös rendezvénysorozata.
