Egy elfeledett hely, a Cinka Panna romatelep múltja és jelene címmel beszélgetett a Pece-parti Műhely sorozatban múlt év novemberében Plainer Zsuzsa antropológussal, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatójával Szűcs László.
Szűcs László: Olyan értelemben előzményei is vannak a ma esti témának, hogy 2020-ban publikáltál a Várad folyóiratban egy tanulmányt, illetve Szilágyi Aladárnak is volt egy Tasnádi-Sáhy Péterrel közös anyaga, ami az Erdélyi Riport hetilapban jelent meg. Ugyancsak ehhez a témához tartozik, hogy nemrég a Holnap Könyvek Kiadónál jelent meg Tankó Andrea A ránc gyermekei című rövidpróza kötete, ami egy hasonló sepsiszentgyörgyi telep lakóinak sorsát, életét mutatja be. A kötet a romániai magyar kiadók művei közül elsőként került be a Margó-díj rövid listájára, a kilencedik helyen. De térjünk vissza Nagyváradra, a Cinka Panna telepre. Nem szépirodalom, nem széppróza az, amit te műveltél, hanem kutatás. Feltételezem, ilyenek más városokban is folytak már, de úgy tudom, hogy a tudományos igénnyel végzett vizsgálatok közül Nagyváradon a te munkád volt az első. Kíváncsiságból keresgéltem az Arcanumon, Cinka Panna néven a múlt század eleji sajtóban egy híres ló szerepel, aki hihetetlenül sok versenyt nyert 1912-ben, 1913-ban, még az első világháború előtt. Aztán a ’40-es évek végén, meg az ’50-es években a Cinka Panna és a Nagyvárad szókapcsolatra találtam elég sok adatot, utóbbi időpontban a már egyetlen korabeli váradi napilapban, s ezek a közlések hűen jellemzik a kor sajtóviszonyait, hazug sajtóviszonyait. Hiszen ha csak ezt a néhány cikket olvasom el, azt gondolhatnám, hogy a Cinka Panna egy valóságos kulturális központ volt, egymást éri a sok szavalóverseny, színjátszókör, satöbbi, satöbbi. 1958-ban hivatalosan November 7-nek nevezik ezt a részét a városnak. Apropó, a név, ez egyfajta romantikus mázt is tud adni egy ilyen helynek. Máshol kevésbé lengi körül ilyen romantikus miliő egy telep megnevezését, hiszen a hely Cinka Panna, az első ismert női cigányprímás nevét kapja. Mi volt a te kutatásodnak a kiindulópontja, alapötlete, és onnan hova jutottál?
Plainer Zsuzsa: Egy kicsit politúrozom magam rögtön az elején. Te azt mondtad, feltehetően sok mindenki foglalkozik ilyen kutatással. Hát sajnos nem, ugyanis ilyen esetekben jórészt úgynevezett gettóetnográfiát szokás művelni. Ez azt jelenti, hogy az antropológus konkrétan beköltözik az úgynevezett városi gettókba vagy ha nem vállalja a költözést, nagyon közel lakik a terephez. Ilyenkor életvitelszerűen tartózkodik ott, rendszeres, napi kapcsolatban áll a gettóban élő emberekkel, és minimum egy évig, van velük, néha többet is. Szóval a szegregátumok kutatásában a gettóetnográfia a legismertebb etnográfiai műfaj, a társadalomtörténet, vagy történeti antropológia nagyon ritka, nem szokás így kutatni a roma közösségeket. Ennek persze oka van, ugyanis nem- vagy alig léteznek illetve nem- vagy alig hozzáférhetőek a kommunizmus időszakára vonatkozó források, hivatalos dokumentumok. Tehát amit végeztem, az egy nem szokványos kutatástípus, főleg Romániába nem az. Csak mostanában kezdenek megjelenni ilyenfajta vizsgálatok, például a bukaresti Ferentari negyedről, ami a város egyik ismert roma szegregátuma. A fővárosi gettót kutatók elmentek a városi levéltárba és az önkormányzat archívumába, onnan gyűjtöttek adatokat, ezek képezik a kutatás illetve a belőle született könyv gerincét. Ez a feladat számomra – egyelőre – megoldhatatlan. Nagyon sokszor próbáltam bejutni a váradi polgármesteri hivatal levéltárába, de ez mindeddig nem sikerült. Voltam ugyan a polgármesteri hivatalban, de mindig azt mondták, a levéltárba nem mehetek, nem lehet illetve nagyon komplikált. Igaz, az sem derült ki, kivel kellene beszélnem ezügyben. Talán az lenne a járható út, ha legközelebb hivatalos pecsétes papírral, valamiféle adatigénylő kéréssel mennék. Ezzel is próbálkoztam már, de az a részleg, ahol valamennyire szóbaálltak velem, tudtommal már megszűnt, átszervezték. Ha jól értesültem, a váradi állami egyetemen is voltak olyanok, akik kutatták a témát, olvastam is erről, de azok a szövegek más jellegűek voltak, mint az enyéim.
Sz.L.: Őket beengedik?
P. Zs.: Nem láttam, hogy ők történeti dokumentumokat kutattak volna. Amit én keresek, azt szerintem nem kérte ki soha senki. Én így tudom, de szeretném, ha nem lenne igazam.
Sz. L.: Magyarországon volt példa a tiedhez hasonló kutatásra?
P. Zs.: Magyarországon néha igen, de ott sem igazán jellemző. Kelet-Európa nagyrészén különválik a történettudomány és a társadalomkutatás; ez utóbbi elsősorban jelenidejű szokott lenni, míg a történész szakma, a történészi nézőpont elsősorban a dokumentumokra támaszkodik, ezeken keresztül dolgozik. De mivel a kutatásról kezdeteiről kérdeztél, hadd meséljek erről is. Újságírók szinte mindig felteszik az obligát kérdést: hogy jött a kutatás ötlete, melyek voltak az első lépések? És erre egy kutató általában sablonos válaszokat szokott adni. Például, hogy érdekelte a téma, vagy be kellett fejeznie a doktori disszertációját, vagy le kellett államvizsgáznia. Mondunk valamit. De ennek a kutatásnak az eredete tényleg érdekes volt, néha fel is szoktam hozni kutatásmódszertan órán példának. Példának arra, hogy a valóságban gyakran ilyen szövevényes és komplikált egy kutatás elkezdése. A nem szakmai közönség számára meg talán azért érdekes, amit mesélek, mert kitűnik belőle, hogy egy munka során hány zsákutcába kell bemennünk, amíg úgymond irányban nem leszünk.
Sz. L.: Akkor meséld el!
P. Zs.: A történet úgy kezdődött, hogy 2011-ben, találtam egy úgynevezett gettóiskolát Váradon. Egy olyan intézményt, ahol nagy az iskolaelhagyók száma, rosszak a tanulmányi eredmények, és a roma diákok is jóval többen vannak, mint a nem romák. Ebben az intézményben szerettem volna iskolai egyenlőtlenségeket kutatni. A munka során sorra meglátogattam a gyerekek szüleit, az elemi iskolásokéit, mert az volt a célcsoportom. Ezekben a családokban együtt élt több generáció, a gyerekek, a szülők, a nagyszülők sőt gyakran az oldalági rokonok is ott laknak. Szóval amikor a nagyszülőkkel beszélgettem, szinte mindannyian elmondták, hogy ők a telepről jöttek. Először elengedtem a fülem mellett ezt a mondatot, merthát engem, ugye, az iskolai egyenlőtlenségek érdekeltek. De ez a szófordulat újra és újra szembejött, akármelyik 50-60 év körüli roma nagyszülővel álltam szóba. Annyiszor hallottam ezt a mondatot, hogy kezdett gyanús lenni a dolog. Az volt az érzésem, hogy valamit nem veszek észre, elmegyek egy nagyon fontos dolog mellett. A kutatásban több segítőm is volt, később majd meg is említeném a nevüket. Itt, ezen a ponton csak egyvalakit neveznék meg, Mihály Izabellát, aki korábban iskolai mediátor volt, később szociális munkásként dolgozott. Ő felelt a kapcsolattartásért az iskola és a Voltaire utcai közösség között. Őt kérdeztem meg, hogy mi az a telep, amit egyfolytában emlegetnek az idősek? Mondta Iza, hogy ez a Cinka Panna telep, tudod, a váradi cigánytelep. Mondtam, hogy tudni tudom, illetve csak hallottam róla, mindt minden váradi. Tudom, hogy volt egy ilyen nevű hely, de ezzel az én tudományom meg is állt. Aztán azt kértem Izától, ajánljon nekem valakit, aki tudna nekem a régi dolgokról mesélni. Iza ajánlott is, egy rokonát. Emlékszem, 2011 vége volt, egy szép, decemberi verőfényes délelőtt. Elmentem a Voltaire utcára, ahol aztán jó hosszan elbeszélgettem azzal, akit Iza közvetített, egy különlegesen értelmes, szabatosan beszélő és remekül fogalmazó roma nővel. Ő egy megható, sőt nagyon megrázó, gyönyörű történetet mesélt arról, hogy éltek a telepen egykor, és hogyan lakoltatták ki őket? Hogyan változott meg a helyzetük azáltal, hogy bekényszerítették őket a Voltaire utcai blokkokba, és hogyan lett abból a helyből – az ő értelmezésükben – egy városi gettó. Nagyon erősen élt bennem a beszélgetés emléke, most is látom magma, ahogy jövök haza gyalog Velencéről, és egyfolytában azon kattogok, hogy mit kezdjek ezzel a történettel, ami annyira nem illik bele a kutatásomba? Az már teljesen világos volt, hogy elengedni biztosan nem fogom, majdcsak meglesz a helye. Úgyhogy attól kezdve ha meglátogattam a roma családokat, tudatosan kérdezgettem a szülőket, nagyszülőket, hogy van-e valamilyen kötődésük a telephez? De nemcsak azokat faggattam, akik a Voltaire utcán laktak, hanem minden szülőt és nagyszülőt. És kiderült, hogy igen, mindenkinek van valami köze a Cinka Pannához. Ebből aztán kirajzolódott egy irtó izgalmas történeti háttér, ami tényleg nagyon sokat segített abban, hogy megértsem a jelenkori iskolai egyenlőtlenségeket. Egész pontosan azokat a közösségi mintázatokat, amelyek a korai iskolaelhagyáshoz vezetnek. Szóval így kerültem bele ebbe a krédóba, hogy úgy mondjam.
Sz. L.: A telepnek a története olyan értelemben két részre választható, hogy az első a kilakoltatás előtti kor, illetve az az időszak, amikor a tömbházakba költöztették a telep lakóit. Mit lehet tudni Cinka Panna történetéről? Én a netes keresgélés közben több helyen azt olvastam, hogy 100 év körülinek lehet mondani a telep múltját. Mit lehet tudni a kezdetekről, illetve az ismeretek csak az oral history kutatásokra alapozhatóak, vagy vannak erről írott források is?
P. Zs.: Nekem az elsődleges forrásom az oral history volt, és egyelőre még most is az. Az ottlakók azt mondták, a felmenőik a 19. századtól kezdve laktak azon a helyen. Nyilvánvaló, már ez is olyan kijelentés, amit azért valahogy bizonyítani kellene, szóval muszáj volt valahogy forrásokat is használni. Írtam egy hosszabb szöveget a Cinka Panna telep emlékezetéről, amelynek volt kéziratvitája is a Kisebbségkutatóban. Ott pontosan arra a kérdésre (is) kerestem választ, hogyan lehet forrásokkal alátámasztani a történeteket, ha nincsenek-, vagy alig vannak dokumentumok? Főleg, hogy mi, ugye, nem is vagyunk történészek. Azon a vitán Horváth István, az akkori főnököm azt javasolta, hogy keressek régi térképeket meg utcaneveket, azokból biztosan kiderül valami. István ajánlotta Bartos – Elekes Zsombort, aki kiválló kartográfus és egyébként szintén váradi. Istvánnak igaza volt, ezekből az adatokból valamennyire ki lehet indulni. Zsombi megnézte a 19. századi váradi térképeket, és azt mondta, valóban voltak házak, házszerű építmények a város keleti szélén, de ebből azért még nem bizonyítható, hogy az valóban egy romatelep lett volna. A régi utcanévjegyzék valamivel többet segített. Zsombi kikereste, hogy 1939-ben a Cinka Panna telepet, ami egy utca volt, erről majd később mesélek, szóval a telepet úgy hívták, hogy Colonia Țiganilor, 1941 és 1947 között Cinka Panna, majd 47 után Cigánytelep utca, később, a hatvanas években Micsandrelor. Később, az Arcanumon kutakodva megtaláltam egy Kemény Ignácz nevű úriember nekrológját, aki Nagyvárad rendőrfőnöke volt. Abban a szövegben, az érdemek felsorolásakor megemlítik, hogy ő hozta létre a velencei cigánytelepet is. A nekrológ szerint a Cinka Pannát a városvezetés kérésére alapították, hogy – és ez szinte szószerint így szerepel a nekrológban – a váradi romák egy helyen legyenek, mert így jobban lehet őket ellenőrizni. Egy másik, 1902-es újsághír szerint Makai Trézsi a velencei cigánytelepen lakó Rézműves Sándorhoz jár mosni, és miközben a Rézműves Sándor alszik, Makai Trézsi elviszi a pénzét. Szóval már 1902-ben már így emlegetik ezt a helyet, hogy a velencei cigánytelep, és az utcanevek alapján ez a szegregátum fenn is marad egészen a hetvenes évekig, amikor – a romák szerint – erőszakkal átköltöztetik a lakosokat a Voltaire utcai blokkokba. Talán azt is érdemes elmondani, hogy a telep létrehozása egyáltalán nem egyedi történet, számos városban volt hasonló. Persze a hátteret nem ismerem, de romatelep volt például Kolozsváron is, a Bufnița, amiből később a Byron utcai gettó lett. Azt is kihangsúlyoznám, hogy a Cinka Panna nevet csupán pár évig viselte a hely, jóllehet, ez az elnevezés maradt meg a város emlékezetében. Hogy válaszoljak egy másik kérdésedre is, a telep tehát egyetlen utca, és ez az utca, Micsandrelor néven ma is létezik Velencén, a Kolozsvári út közelében. Az elbeszélők szerint ez egy L vagy U alakú terület volt, tele vályogházakkal, amelyeket a romák a saját két kezükkel építettek. Az elbeszélések szerint volt ott egy közösségi kút is, onnan hozták a vizet. Az áramot pedig huzallal átvezették attól, akinek volt, legalábbis így mesélik.
Sz. L.: Megosztották egymással, mint manapság az internetet.
P. Zs.: Igen, de pénzért. És ha már erről kezdtünk el beszélni, hadd folytassam ezt a vonalat. Nagyon fontos, hogy hol volt ez a telep, és mi volt körülötte. Az egyik “objektum” a környéken az (étolaj)olajgyár volt, annak tőszomszédságában volt a Cinka Panna; a másik fontos környékbeli létesítmény pedig a fatelep volt. E kettőnek gazdasági és társadalmi szerepe is volt. A telepiek az oljagyári munkásokkal való alkudozások eredményeként olajpogácsát kaptak a gyárból; ez a napraforgómag feldolgozásának maradéka, ezzel etették a disznókat. De a helyi romák – az elbeszélések szerint – a fatelep alkalmazottaival is jóban voltak, tőlük kapták a fát. A Cinka Panna társadalmi-hatalmi viszonyairól talán még azt is érdemes elmondani, hogy az újsághírek szerint a közösségnek volt egy vajdája, egy vezetője, aki legalább a 70-es évekig fungált. Az ő feladata volt a rendőrség, a néptanács és a Cinka Panna közötti kapcsolattartás. De az elbeszélések szerint ő inkább a hatalom embere volt, mintsem a közösségé. Kicsit gyanúsan is néztek rá, mint aki mindenkit megreguláz, megfegyelmez.
Sz. L.: Beszéljünk a nyelvükről. Azt ugye tudjuk, leírásokból is, hogy az ottani gyerekek magyar tannyelvű iskolába jártak. Van-e adat arról, hogy milyen nyelven beszéltek a telep lakói maguk között? Milyen roma nyelvjárást?
P. Zs: Nem értek a roma közösségek etnográfiájához. Nyilván, ha felvenném a beszédüket, és odaadnám egy nyelvésznek, ő meg tudná válaszolni a kérdést. Ők maguk, az egykori telepiek sem tudják megmondani, milyen roma szubetnikumhoz tartoznak. De ebben nincs semmi különös, a városi, asszimilálódott roma közösségek identitása ilyen. A cinkapannások általában nagyon egyszerűen szokták magukat megnevezni: magyar cigányokként tartják számon magukat, míg a városi romák egy másik része meg román cigánynak. Ezekkel a megnevezésekkel arra utalnak, hogy egy-egy közösség melyik többségi társadalom felé asszimilálódott: a magyar vagy a román világ részévé vált-e. A Cinka Panna egykori lakói természetesen tudják, milyen roma szubetnikumok vannak: oláhcigányok, Gáborok, de hogy ők hova tartoznak, azt már nem tudják megmondani. Az idősebb generáció, a mai hetvenesek, már aki él még közülük, romani nyelven beszélt. A szülők generációja már csak egy pár szót tudott, de érteni mindent értett. A harmadik generáció már csak értegetett, de nem beszéli a romanit.
Sz. L.: A baptista felekezethez való tartozás mennyire új jelenség körükben?
P. Zs.: Tudomásom szerint a 90-es évektől létezik ott ez a kisegyház. De én a baptistán kívül más vallási csoportról nem is hallottam, ezért is nem is tudtam utánanézni az anyakönyveknek sem, mert a telepiek történeteiből nem lehetett kideríteni, hogy ők korábban milyen egyházhoz tartoztak. A vallási identitás nem alakította a helyi társadalom szerkezetét, a rendszer valahogy másképpen szerveződött. A cinkapannások több mindennel is foglalkoztak, a gazdagabbaknak szekerük és lovuk volt, fuvarosoként dolgoztak. Fát szállítottak, meg mindenféle dolgokat a városon belül. A fuvarosok a tehetősebbek közül kerültek ki, sokan, a kevésbé gazdagok, főleg a férfiak és a fiatal fiúk nekik dolgoztak. A másik vagyonosabb csoport azoké volt, akik csencseltek. Kialakult hálózataik voltak már a nyolcvanas években, de a rendszerváltás után ezt tökélyre fejlesztették. A nők közül sokan napraforgómagot árultak, főleg a FC Bihar stadionja előtt a vasárnapi meccsek idején. A hallgatóságból biztosan sokuknak megvan a magot áruló roma nő képe, legalábbis én emlékszem rá gyerekkoromból. Ül a cigányasszony az utcán, és egy nagy nejlonzacskóból papírtölcsérrel méri ki a napraforgómagot. Mások gyűjtögettek, főleg papírt meg vasat, és eladták. Azt is fontos tudnunk, hogy a házaikat maguk építették. Ahogy már mondtam, vályogházak voltak, ha bővült a család, hozzátoldottak egy szobát a házhoz. A házaknak udvara volt, ahol állatokat is tartottak.
Sz. L.: A hagyományos telep felszámolása és a tömbházak építése mennyire változtatta meg az életformájukat?
P. Zs: Teljesen megváltoztatta. De mielőtt erről beszélnék, felhívnám a figyelmet magára az epizódra, a költözés illetve a kilakoltatás mozzanatára. Ebben az esetben sem tudom pontosan megmondani, mi történt, mert többféle forgatókönyvvel találkoztam. Az egyik az általános, kelet-európai keret. Romániában csakúgy, mint a kommunista blokk néhány másik országában, a Kommunista Párt Központi Bizottsága a hetvenes években hozott egy rendeletet, ami kimondja, hogy meg kell oldani az ún. “cigánykérdést”. Miért is? Egyrészt, mert a direktíva szerint a romatelepek egészségügyi problémát jelentenek, járványok gócpontjai lehetnek. Az ottélők – a párt szerint – iskolázatlanok, nem dolgoznak és nagyon rossz körülmények között laknak. Szóval őket – mai szóhasználattal – integrálni kell a társadalomba, és ennek egy részét képezte a telepfelszámolás. Hogy a Cinka Panna eltüntetése ennek a központi direktívának a része volt, nem tudom pontosan megmondani. Kerestem a levéltárban erre vonatkozó forrásokat, de egyelőre nem találtam. Egy másik forgatókönyv szerint, ezt Indig Ottó egyik írásából tudjuk, aki tanárként dolgozott a környékbeli iskolában, a fatelepnek szüksége volt a területre, ezért kellett az ottélőket elköltöztetni. Szóval nem kizárt, hogy a felszámolásnak valamilyen helyi oka volt, de ez a helyi elképzelés egybecsenghetett az országos pártidrektívákkal, esetleg lehetett is a rendeletekkel érvelni. A harmadik verzió szerint, ezt az egykori lakosoktól hallottam, a Cinka Panna területét elöntötte az ár, ezért kellett a lakosokat elköltöztetni. A polgármesteri hivatal dokumentumai szerint a Voltaire utcai blokkokat 76-78-ban építették. Ez három tömbház, a mostani városi gettó, amelyet egyébként sokan tévesen most is a Cinka Panna teleppel azonosítanak. Ezt újságcikkben is láttam leírva, pedig nagy tévedés, hiszen a Voltaire nem azonos a teleppel. A lakásokról még érdemes tudni, ezt Jakabffy Laci bácsi mesélte annak idején, hogy azok az átlagos romániai apartmanokhoz képes csökkentett komfortúak voltak, a standard méretnél jóval kisebbek, fafűtésesek.
Sz. L.: Azt lehet tudni, hogy a telepről kitelepítetteket nem keverték-e más lakossággal?
P. Zs.: Ez megint az a kérdés, amire nem tudok igazán meggyőzően válaszolni, de a telepiek azt mesélik, hogy amikor őket beköltöztették, valakik már laktak ott. Ennek próbáltam az önkormányzatnál is utánajárni. Olyanokat kérdeztem, akik akkor már ott dolgoztak, de ők sem tudtak felvilágosítani. Azt mondták, elképzelhető, hogy voltak olyan váradi romák, akik megtudták, hogy ide ugyancsak cigányokat fognak költöztetni, és önkényesen elfoglalták a lakások egy részét. Ez egy hihető történet. Ezek a lakók azonban hamar lelakták a lakásokat, és amikorra a valódi bérlők, a telepiek odaköltöztek, már sok lakás teljesen romos állapotban volt. Szóval nem volt elég, hogy eleve csökkentett komfortú blokklakásokat utaltak ki a romáknak, le is volt már mindegyik robbanva. Ki voltak törve az ablakok, tüzet raktak a padlón, fel volt szedve a linoleum. Ilyen körülmények fogadták azokat, akik a Cinka Pannáról költöztek oda. Ráadásul a költözés maga is sokak számára traumatikus élmény maradt. Ők valószínűleg nem hallották meg a hatóság felszólításait, nem is nagyon értették, miért kellene elmenniük a házból, amit ők maguk építettek. Sokan mesélték, hogy hajnalban rendőrök törték rájuk az ajtót, kihajították a holmijukat a sárba, kiabáltak velük, így vitték el őket.
Sz. L.: Elméletileg új lakásokba…
P. Zs: Elméletileg új lakásokban, igen. És innen bonyolódik tovább a történet. Idézzük vissza: elköltöztetik őket egy kertes házból, amelyet a saját igényeik szerint alakíthattak. Az udvarról, ahol állataik voltak, az olajgyár és a fatelep közeléből, ahonnan értékes javakat tudtak beszerezni. Elviszik őket olyan lakásokba, amelyek – a hivatalnokok szerint – jobban voltak, mint a vályogépületek. És ez elvileg igaz is: nem vályog volt, hanem tégla, folyt a víz a csapból. Csakhogy a költözés után már nem volt újraélhető a magántulajdon érzete vagy az a státusz, ami a nemromákkal való alkudozásból fakadt. Szóval a formálisan jobb lakáskörülmények presztízsveszteséggel jártak, egy életforma megszünését vonták maguk után. A történet a költözés után sem alakult jobban. A blokkbeli lakásoknak, ha jól tudom, a mai napig sincs külön vízórája, tehát az egyén fogyasztás nem mérhető. És a lakók nem tudtak megegyezni abban, ki mennyit használt, kinek mennyit kellene fizetni, úgyhogy egy adott pillanatban levágták a vizet. A fűtés, ahogy már mondtam, fával, cserépkályhákban történt, de emellett az ottlakók egy másik technikát is használtak, ezt ők úgy nevezték, hogy rezsózás. Ez azt jelentette, hogy a rezsóikhoz habszivacstéglákat toldottak hozzá, amikbe fűtőszálakat helyeztek el, ezzel is melegítettek. Persze ezt az elektromos hálózat nem bírta meg, úgyhogy a szolgáltató levágta az áramot is. Valahol itt kezdődik el a gettósodás. A folyamatot az is felerősítette, hogy azok a családok, akiknek “jobban ment”, sorra költöztek el a blokkokból, hátrahagyva a legszegényebbeket, legelesettebeket. Vegyük sorra, kiknek is “ment jobban”? Egyrészt azoknak, akiknek volt hivatalos munkahelye, ezért a szocialista lakáskiutakás rendszere révén a gyártól kaptak egy másik lakáskiutalást. A másik kategória az ún. informális gazdaságból élőké volt: akik bizniszeltek, csencseltek. És volt egy harmadik csoport, akik, ha esetleg nem is ment jól nekik, de nagyon erős kapcsolati hálóval rendelkeztek. Például azok a nők, akik fontos emberekhez jártak takarítani, mondjuk egy rendőr lakásába. Volt rá példa, hogy ez a rendőr segített a romáknak eligazodni a bürokrácia útvesztőjében, így hozzájárult ahhoz, hogy egy Voltaire utcai család job lakáshoz jusson. Ugyanilyen, jó kapcsolatokkal rendelkező réteg volt a zenészeké is. Ők nem ún. zenész cigányok voltak, de jól játszottak hangszereken, így a hétvégén, sokszor munka vagy biznisz mellett, lakodalmakba jártak muzsikálni. Alkalomszerűen, de rendszeresen. És ezek az emberek gyakran a helyi román elitnek zenéltek: a rendőrnek, a néptanácsi alkalmazottnak, esetleg a pártelvtársaknak. A “fontos emberek” pedig segítettek nekik job lakáshoz jutni. A tehetősebbek, rátermettebbek tehát kiköltöztek a gettósodó blokkokból, és – ahogy mondtam – a leginkább marginális helyzetűeket hagyták hátra. Akinek nem volt rendszeres, hivatalosan bejelentett munkahelye, a csencseléshez pedig nem volt elég rátermett. Ezzel beindult a lefele tartó spirál.
Sz. L.: Korábban akartam kérdezni, amikor ott tartottunk, hogy ’41-től datálható a név, hogy a holokauszt mennyire érintette a telep akkori lakosságát?
P. Zs.: Erről sem tudok igazán mesélni, de megütötte a fülemet, hogy egyesek azt mondták magukról, zsidó származásúak. Úgy érzem, bizonyítani egyelőre persze nem tudom, hogy ezzel a Porajmosra, a cigány holokausztra utalnak. A zsidó származáson keresztül tudják megfogalmazni, hogy elvitték a családjukat.
Sz. L.: Mennyire jellemző ma a fluktuáció? Ugye azt mondod, hogy a gazdagabbak inkább elköltöztek, az ő pótlásukra máshonnan érkeztek romák? Vagy mindig magát termelte újra ez a közösség?
P. Zs.: Általában elég nagy a mozgás, mindig jönnek-mennek a Voltaire utcai lakók. Az alapvető helyzet mégis az, hogy az egykori telepiek közül többen is laknak a gettóban.
Sz. L.: A jelenhez közeledve kimutathatóak a korábbihoz hasonló különbségek, akár vagyoni állapotban, vagy társadalmi helyzetben?
P. Zs.: Kimutathatóak, persze. Az antropológiai szakirodalom egyik alaptétele, hogy a gettó világa társadalmi és gazdasági értelemben sosem homogén. Ez a közösség is nagyon összetett, elsősorban a munkaerőpiaci helyzete és így a vagyoni helyzete szempontjából. Már 2011-ben, amikor először jártam ott, eléggé elterjed volt a külföldi vendégmunka. Nagyon nem szeretném a negatív sztereotípiákat erősíteni, de azt azért elmondom, hogy találkoztam olyanokkal is, akiknek a gyereke kint prostítúcióból vagy drogkereskedelmből élt. Van ilyen is, igen, de nem ez a norma, hiszen a legtöbben mezőgazdasági munkások külföldön. Ahogy korábban már említettem, volt egy csoport, aki végigbizniszelte a 90-es éveket, és nagyon tudott profitálni azokból az új lehetőségekből, amelyeket a rendszerváltás magával hozott. Ezek az emberek komoly kapcsolati hálót építettek ki, tudták, honnan kell beszerezni az árut, és kinek érdemes eladni, kit kell lefizetni, stb. De ezek a hálózatok nagyrészt illegálisak voltak, így veszélyesek is. Azt mesélik, egyfolytában zaklatta őket a rendőrség, indokolatlanul bántalmazták őket vagy éppen (a nőkön) mindenféle nőgyógyászati vizsgálatokat végeztek el, így kutatva az értékesített áru után, ami finoman szólva nem volt valami korrekt bánásmód. Szóval ezek az emberek végigbizniszelték a 90-es éveket, de az üzlet a 2000-es évekre már nem ment olyan jól, így hivatalos foglalkozás után néztek. És ugyan hol is dolgozhattak másutt, mint a korszak tipikus munkahelyein, amit én úgy hívok, hogy „az olasznál”. Másszóval a kelet-európai neoliberális gazdaság tipikus összeszerelő üzemeiben. Ezek a romák rossz munkakörülmények között, és persze a nyugati bérek töredékéért betanított munkát végeznek hol az ipari parkokban, hol a varrodákban, hol a cipőgyárakban. Természetesen ez előbbiek nem valami vonzó munkahelyek. A nem romák számára sem azok, de a romák esetében még rosszabb a helyzet. Számukra nemcsak a rossz fizetés, a megalázó munkakörülmények válnak nehezen elviselhetővé, de a gyárakban-műhelyekben rasszista támadások is érik őket, általában a nemroma a kollégák részéről. Gyakran elmeséik, ha valaminek lábakelt, biztosan őket gyanusítják, ha valaki tetves lett, egyértelműnek tűnik, hogy csak tőlük kaphatták el a nemromák. Ezek nagyon megalázó és igazságtalan helyzetek.
Sz. L.: Ez, hogy állandó jövedelemhez jut, megint csak azzal a hatással jár, hogy a telep mai blokklakója is elhagyja a közösséget? Ahogy a 80-as években történt.
P. Zs.: Igen is, meg nem is. Azért gondoljunk bele, nagyon sok pénz kell ahhoz, hogy ma valakinek Romániában önálló lakása legyen, és a jobb albérlet sem olcsó.
Sz. L.: Maga a telep vagy a gettó jelenthet olyan értelemben pozitívumot, hogy aki ott lakott, ismeri, a sajátjai között van, most nagyon idézőjelben mondva, ez az otthona? Vagy azért bennük az van, hogy jó lenne mielőbb elhagyni ezeket a tömbházakat?
P. Zs.: A Voltaire utcaiak alapvetően rossz környéknek tartják azt a városrészt. És ez részben igaz is, hiszen egy gettóban sok rossz dolog is történik, bár – hangsúlyoznám – nem akarom a negatív sztereotípiákat erősíteni. Tehát nem oké dolog ott lakni. Mostanában van egy kutatásom, olyan roma származású szakiskolásokkal, akik közül sokan laknak azon a környéken, szóval a nagyszüleik, dédszüleik elvileg a telepen laktak. Ezek a gyerkek semmit sem tudnak a Cinka Pannáról, semmit az égadta világon. A telep emlékezete nem adódott át egyik generációtól a másiknak. A Voltaire utcaiak identitása arról szól, hogy ők egy gettóban élnek, ahol nem jó lenni. Elmondásuk szerint nekik kevés barátjuk van a környéken, de ez persze lehet, hogy csak a felszín. De a lényeg az, hogy amiről ma itt beszélgetünk, a Cinka Panna emlékezete, már a múlt, és úgy tűnik, nem adódik át egyfajta közösségi identitásként. Ráadásul azoknak a férfiaknak és nőknek egy része, nagy része, akikkel 2011 és 2015 között beszélgettem, és akik akkor olyan 60 körüliek voltak, már nem is él. Nem vagyok néprajzos, de azért kimondom: ez kutatás, a Cinka Panna emlékezete egyfajta utolsó óra, valamiféle értékmentés.
Sz. L.: Hogyan lehet megfogalmazni a te kutatásodnak a végkövetkeztetéseit, illetve hogyan hasznosulhat egy ilyen kutatás?
P. Zs.: Én úgy gondolom, sőt meg vagyok győződve róla, hogy ez a kutatás hasznosulhat. Ha egy klasszikus gettóetnográfiának lesz egy történeti háttere, az sokat segíthet megérteni bizonyos közösségi mintázatok működését. És a jelenleg ott élők munkához, tanuláshoz való viszonyát is gyakran ezek a múltbeli mintázatok irányítják. A másik fontos tanulság, hogy a kutatás láthatóvá teszi azokat, akiknek sikerült kikerülni a gettóból, tehát akik felfele mobilak. Ezt a csoportot a romakutatások politikája általában figyelmen kívül hagyja, az ilyen emberek nem férnek be a keretbe. A nagy transznacionális pénzosztók, az EU, a Norvég Alap sok esetben a kompakt, marginális közösségekre koncentrálnak. Én viszont úgy gondolom, ha valóban a romák ún. „felzárkóztatása” a célunk, muszáj megismernünk azokat is, akiknek sikerült kitörniük a mélyszegénységből. A harmadik dolog talán a legfontosabb. Ez a kutatás nagyon jól bemutatja egyes közpolitikák recepcióját, amit hihetetlenül fontos megértenünk, mert enélkül a jobbító elképzelések könnyen zátonyra futhatnak. Ahogy arra korábban már utaltam, a telepfelszámolást jószándékú intézkedésként is felfoghatjuk: a pártelvtársak javítani akarták a cigányság életkörülményeit, és elméleti szinten talán ez is történt. Ahogy mondtam: vályogházból a blokkba, ahol a kútról hozott víz helyett folyik a víz a csapból. Ennek ellenére ez mégsem egy sikertörténet a közpolitikák alanyai számára. A Cinka Panna nemcsak egy hely volt, hanem egy életforma is: a vályogház, a kert, az állatok a magántulajdon érzetét adták meg. A nemromákkal való alkudozás nemcsak erőforrásokat jelentett a telepiek számára, hanem – ahogy mondtam – megbecsültséget is. Ezek a konkrét vagy szimbolikus előnyök mind elvesztek a blokkbaköltözés által. Szóval a legfontosabb tanulság szerintem az, hogy a jó közpolitikának összhangban kell lennie a közösség elvárásaival. Talán azt is ki kellene mondanunk, hogy a közösség világát az antropológus ismeri a legjobban, mert az a dolga, ehhez ért. Lehet, hogy mi nem vagyunk nagyon jók abban, hogy a történelmi dokumentumokat összeszedjük, és jól értelmezzük azokat, mint a történészek, de ahhoz viszont értenünk kell, hogy egy, a mienktől eltérő világot megértsünk. És ennek a világnak, a Cinka Panna lakói világának bizony van logikája, az egy teljesen koherens képződmény. Ja, hogy a logika nem a miénk, nem a mi világunké, hát istenem! Amit mi úgy látunk, hogy a cinkapannás roma koldult a fatelepről vagy az oljagyárból, az az ő világában, az ő világrendjében azt jelenti, annyira megbecsült ember volt, hogy neki a nem roma munkások adtak fát meg olajat. Ahogy mondtam, ez ebben a cinkapannás világban a státus jele, míg a mi értelmezésünk szerint az ilyen embernek minden ingyen kell, semmiért sem akar megdolgozni vagy éppen fizetni. Ezt a kettőséget, különbözőséget mindig szem előtt kell tartanunk, és – ahogy mondtam – a közpolitikák kidolgozásának az ilyesmi fontos szempontja kell legyen. Szóval ezek lennének ennek a kutatásnak a haszonsítható, értékesíhető, gyakorlati következtetései.
Sz. L.: Mondtad az elején, hogy ne felejts el beszélni a segítőidről.
P. Zs.: Igen, a segítőim. Mihály Izát már említettem. De mielőtt a többiekről is beszélnék, azt is megmagyaráznám, hogy kerülök én egy városi gettóba? Ki vagyok, hogyan azonosítanak be az ottlakók, akiket minden bizonnyal rengeteg attrocitás ért már eddig is. Nekem ez a kutatás adott egy jól körülhatárolható, értelmezhető identitást. Az én identitásom lényege az volt, hogy az iskolából jövök, és ez a Voltaire utcaiak számára pozitív dolgot jelentett, mert az iskolát szerették. És akkor innen folytatnám a segítőim neveinek felsorolását. Hálával tartozom Pajtás Sándor tanár úrnak, Románszki Rozália és Bárdi Márta tanítónőknek valamint Holi Mária tanárnőnek. Mindannyian sokat tettek azért, hogy az iskola a roma gyerekek számára egy normális, biztonságos környezet legyen és maradjon. Ráadásul a rájuk való hivatkozás megkönnyítette a dolgom a közösségben is, szerették ezeket a pedagógusokat, így engem is könnyebben elfogadtak. Nagyon szerencsés voltam, és tényleg nem tudom elégszer megköszönni nekik.
Sz. L.: Ha téged behívna holnap Nagyvárad polgármestere, – ne félj, nem fog behívni – de képzeljük el, hogy mégis, és azt mondja: „Adok neked döntési jogot, meg anyagi forrásokat. Tessék, te kutattad, ismered a helyzetet, tedd jobbá ezeknek az embereknek az életét.” Mit csinálnál rövid vagy hosszabb távon? Mondjuk lebontanád ezeket a blokkokat, telkeket parcelláznál nekik, hogy tessék, építsetek magatoknak házakat, vagy mit tudom én, bármit.
P. Zs.: Először is összefognék egy szociálpolitikussal, egy urbanistával, pedagógusokkal, orvosokkal, szociális munkásokkal, munkaadókkal. Szakembercsoportban kezdenék el gondolkozni. Nagy tanulsága a közpolitikai intézkedéseknek, hogy nem lehet csupán egyetlen vonalon tevékenykedni, csak az egyik oldalt működtetni. Mert hiába akarunk mi jó iskolát, minőségi oktatáshoz való hozzáférést, ha a gyerekeknél, akik odajárnak, otthon nincs áram. Vagy hiába járatjuk mi negyedikig egy szuper, védett iskolai közegbe a diákokat, mert egyszer kikerülnek onnan, és nem mindegy, hogy hova. Tehát ezeknek a családoknak fognunk kell a kezét, ameddig csak lehet, és akkor valószínűleg működnek majd a dolgok. Nem vagyok szociálpolitikus, tehát nem tenném le erre a nagyesküt, de azt gondolom, csoportban-csapatban kellene az ilyen munkát elvégezni. Az én szegmensem egy komoly felzárkóztatási projektben nagyon keskeny. Vagánykodok vele, de szűk ez a sáv nagyon.
A Pece-parti Műhely. Nemzeti kisebbségek a 20. Századi Váradon az Újvárad folyóirat, a Holnap Kulturális Egyesület és a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet közös rendezvénysorozata.
A 2024. november 28-án a nagyváradi Bunyitay könyvtárban elhangzott beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.
