2023. október 7-e az izareli-arab konfliktus egy újabb tragikus momentuma: azon a borzalmas napon több mint 1400 civilt, köztük csecsemőket, öregeket, fesztiválozó fiatalokat mészároltak le pusztán azért, mert zsidók voltak vagy annak vélték őket. Ekkora mértékű emberirtást a zsidók a holokauszt tragédiája óta nem szenvedtek el. Eddig azt lehetett hinni, hogy a holokauszt akkora méretű bűncselekmény, ami azóta is nyomja az európai, kiterjesztve a nyugati világ emberének lelkiismeretét. De nyomban október 7-e után, amikor egyébként az izraeli válaszcsapások még el sem kezdődtek, a nyugati világ számos országában Németországtól, Franciaországtól, Angliától kezdve az Egyesült Államokon át Ausztráliáig számos szolidaritási tüntetés zajlott le a palesztinai arabok mellett. Ez a tény már erős kételyeket ébresztett abban a vonatkozásban, hogy egyáltalán emlékszünk-e még a holokausztra, annál is inkább, mert a hatalmas, olykor többszázezres szimpátia megnyilvánulásokon nem csak a muzulmán bevándorlók, illetve azok leszármazottai vettek részt, hanem a muzulmán, illetve arab világhoz sem származás szerint, sem kulturálisan nem kötődő emberek, köztük olyan hírességek, mint Greta Thurnberg klímaaktivista, Brian Eno zenész vagy Tilda Swinton színésznő. Természetesen nem tagadható le a palesztinok nehéz sorsa, amit orvosolni kell, az azonban megdöbbentő, hogy emberek sokaságának nem október 7-e előtt, hanem azt követően, sőt a véres események hatására jutott eszébe kiállni egy népcsoport mellett, amikor még az izraeli támadás Gáza ellen el sem kezdődött, hogy a tüntetéseken a háborúval járó szenvedésekre lehessen hivatkozni. Nem is beszélve az azóta jelentős mértékben megnőtt antiszemita megnyilvánulásokról, mintha nem a Hamasz, hanem Izrael követett volna el népirtást október 7-én.
Az elsőre érthetetlennek tűnő jelenség gyökerét befolyásos nyugati egyetemeken kell keresni, ahol az elmúlt évtizedekben keletkezett egy új, sommásan baloldalinak nevezett ideológia, amely több, eleinte egymástól függetlenül fejlődő gondolatsor összefonódásából fejlődött ki és vált dominánssá a 2010-es évek környékén az egyetemek falain belül. Az elmúlt években pedig renkívüli gyorsasággal kezdett terjedni, és mára hihetetlen erejű befolyásoló tényező lett a nyugati társadalmakban. Ez az ideológia egy újfajta identitáskoncepció prizmáján keresztül láttatja a világot; álláspontja szerint az emberi társadalmakat a csoportidentitásokon keresztül lehet a legjobban megérteni, mint amilyen például a faj, a nem és a szexuális orientáció. Ennek az eszmerendszernek az alapja az a posztmodern alaptézis, miszerint nincsenek objektív igazságok, hanem világunk egyéni nézőpontok végtelen sokaságából épül fel. A nagy, az élet egészét átfogó világértelmezések csak eszközök arra, hogy a hatalmon lévők, a kiváltságosok továbbra is elnyomhassák a marginalizált csoportokat. A posztmodernek elvetik az objektivitás elvén működő intézményeket is, melyek mindenkire érvényes, semleges szabályok szerint irányítják a társadalmakat. Ebben a posztmodern fogalmi keretben épül ki az új identitás fogalom, mely a kisebbségi, marginalizált csoportok identitását emeli ki azt állítva, hogy a különböző kisebbségi csoportok tagjainak olyan sajátos élettapasztalataik vannak, amelyeket nem érthet meg senki, aki maga nem tagja ugyanannak a csoportnak. Ebből kifolyólag a kiváltságosok érdekeit szolgáló objektív tényekre és semleges szabályokra hivatkozva nem kérdőjelezhető meg, és nem is vethető kritika alá a kisebbségi identitáscsoportok saját igazsága. A posztmodernizmus és az identitáskérdés összefonódásából származó másik gondolat az, hogy a semleges szabályok, illetve a klasszikus értelemben vett emberi jogi aktivizmus nem is vezethet pozitív eredményre, ezért az igazi méltányosság nem egy mindenkire egyformán érvényes jogrendszer megalkotása és érvényre juttatása, hanem a különböző, az identitások által meghatározott csoportok érzékenységét és igényeit figyelembe vevő jog gyakorlatba ültetése. Ennek az elképzelésnek egyik fontos eleme az interszekcionalitás fogalma, ami azt jelenti, hogy számos kisebbségi csoport van, amelyek strukturális elnyomás elszenvedői, de közülük is a legreménytelenebb helyzetben azok vannak, akik egyszerre több kisebbségi csoportba tartoznak, mert az ő életükben a különböző elnyomások metszik, azaz interszekcionálják egymást. Például egy fekete nő kétszeresen is marginalizált, egyrészt mert színes bőrű, másrészt azért, mert nő. A többszörösen is hátrányban lévő embereken csak úgy lehet segíteni, ha nem külön-külön harcolunk a különböző hátrányt okozó tényezők ellen, mint tették azt korábban az emberi jogi aktivisták, hanem ha egyszerre lépünk fel minden elnyomatás ellen és egyszerre próbálunk felszabadítani mindenkit, akikről azt gondoljuk, hogy elnyomottak, legyenek azok nők, fogyatékosok, afroamerikaiak, transzgender, illetve alternatív szexuális orientációjú emberek. Vagy akár palesztinok.
Igen, palesztinok, ugyanis a fentebb vázolt új identitásfelfogás központi eleme a posztkolonializmus koncepciója, ami abból az előfelvetésből indul ki, hogy az egykori gyarmatbirodalmak őshonos lakói az elnyomottak, míg a fehér bőrű telepesek, azaz a gyarmatosítók az elnyomók. Az igaz, hogy geopolitikai értelemben lezajlott a dekolonizáció, vagyis megszűntek a fehér emberek által évszázadokig fenntartott gyarmatbirodalmak, de a volt gyarmatok gazdasági, politikai kiszolgáltatottsága többnyire megmaradt, és ami ideológiailag még ennél is fontosabb, napjainkban is a nyugati fehér ember narratívája érvényesül akkor, amikor a volt gyarmatokról, a harmadik világról, vagy Edward Said kifejezésével élve a tág értelemben vett Keletről van szó, ezért az elnyomás gyakorlatilag a jelenben is érvényesül. Az elnyomottak felszabadítását zászlajukra tűzők szerint ez tarthatatlan állapot és a kiváltságosok szemszögét tükröző diskurzus dominanciájának a megszüntetése, lényegében a fehér elnyomók hegemóniájának megdöntése nem tűr halasztást.
Lényegében új rasszizmus született, melyben a náciknak a biológiára, fajra alapuló elképzelését felcseréli a kulturális rasszizmus koncepciója. Nem a vérre, a származásra, hanem a kultúrára és a történelemre való hivatkozással állítanak fel rangsort a különböző bőrszínű emberek között, amikor kijelentik: fehér embernek lenni történelmi bűn. A kulturális rasszizmus értelmezési keretében a fehér ember attitűdje az elnyomás, ez kulturálisan beléivódott viselkedési kód, azaz a fehér ember nem azért fehér, mert olyan a bőrszíne, hanem azért, mert elnyomóként viselkedik. És mivel a palesztin-zsidó konfliktusban a zsidók a telepesek, ezért ők is fehér emberek, azaz óriási történelmi bűnnek a hordozói, így ők nem is lehetnek áldozatok, mindazt megérdemlik, amit az elnyomottaktól elszenvednek mindazért, amit a múltban elkövettek, illetve a jelenben is tesznek. Az ellenük folytatott harc mindig igazságos, minden ellenük bevetett eszköz igazolható. Mivel az új ideológia hívei szerint a palesztinai arabok a felszabadítandó őslakos elnyomottak, ezért e valóságértelmezés szerint az október 7-iki bestiális vérengzés valójában az elnyomó fehér telepesek ellen folyatott dicső harc menyilvánulása.
Akik eddig még nem találkoztak a kulturális rasszizmussal, vagy elvetik ezt az eszmét, azt gondolhatják, hogy fegyvertelen civileket rajtaütésszerűen, figyelmeztetés nélkül lemészárló terroristákat szabadságharcos igazságosztónak látni és láttatni ellentmond a józan ész és az emberség elementáris követelményének. Csakhogy ezek objektív mércék, amelyeket a palesztin arabok és az őket támogatók nem fogadnak el, mert szerintük az elnyomott palesztinok élettapasztalatait nem is foghatják fel azok, akik nem tartoznak közéjük, ezért a cselekedeteiket sem lehet objektív mércék szerint megítélni. Ebben a megközelítésben a palesztinok nem is követhetnek el népirtást, hiszen ez az elnyomó fehér ember által használt fogalom az események leírására, miközben a palesztinoknak megvan a saját narratívájuk, saját igazságuk ugyanerre az eseménysorra. Az új ideológia hívei a palesztin-izraeli konfliktust nem hús-vér emberek közötti konkrét szenvedéstörténetként fogják fel, hanem egy elnyomó-elnyomott elméleti ellentétpárban előre legyártott szerepkörök szerint értelmezik, amelyben a palesztinok a már említett többszörösen hátrányos helyzetben lévő kisebbség, míg a zsidókra ebben az identitáskonstrukcióban az elnyomó szerepkörét osztották ki. Ezért látnak palesztin szenvedést akkor is, amikor tulajdonképpen a zsidók szenvednek. A zsidók ebben az elméleti konstrukcióban arra sem méltók, hogy saját élettapaszatalatként mutassák fel az elszenvedett népirtás iszonyatát.
Az elmúlt évtizedekben elképesztő mennyiségű szellemi energia ment el ennek a sajátos világértelmezésnek a felépítésére, de a nagy igyekezetben a hívek nem vették észre azt sem, hogyan fordul át ideológiájuk saját ellentétébe. Az elnyomottak érdekeit felvállaló elméleti konstrukció végül oda vezetett, hogy a valóság történéseitől teljesen függetlenített értelmezési keretben a fehér embereket tárgyiasítják és ezen belül a zsidókat is ugyanúgy megbélyegzik, ahogy annak idején a nácik tették azt velük. Ez a magát baloldaliként meghatározó új ideológia megtagadja a baloldali eszmeiség lényegét képező, a Felvilágosodásból eredeztethető alapgondolatot, miszerint az egyenlő és méltányos elbánás és megítélés nem függhet az emberek társadalmi, vallási, származásbeli, kulturális stb. meghatározottságaitól.
A nyugati kultúrkörben szinte mindenki hajlamos megbotránkozni azon, hogyan történhetett meg annak idején a holokauszt, hogyan voltak képesek civilizált népek a barbarizmus mélységébe belezuhanni. Azt lehetett hinni, hogy a holokauszt döbbenete felvértezte az emberiséget annak tudásával, hogy mi a gonosz, és e tudás birtokában immár képes cselekedni akkor, ha netán hasonló borzalom veszélye fenyegetne. És íme, elérkezett 2023. október 7-e, egy nap, amikor ismét megtörtént a holokauszt, és az említett történelmi tapasztalattal a hátunk mögött mégis kétségeink, morális aggályaink vannak, mérlegelünk, nem tudjuk meghúzni a határvonalat jó és rossz között, amikor pedig az a vonal nagyon is élesen megmutatkozik. Az október 7-e után történt, lényegében a zsidó áldozatok elleni szimpátiatüntetések arra figyelmeztetnek, hogy egy ideológia ismét kikezdte morális alappilléreinket, elhomályosította valóságértelmező képességünket és mindezzel együtt meggyengítette ellenállóképességünket a barbarizmus ellen. Reményre ad viszont okot az, hogy a nyugati világ kormányai ideológiai beállítódásuktól függetlenül (még) nem követik ezt a narratívát és sok baloldali gondolkodó is elhatárolódott az izraeli-palesztin konfliktus effajta értelmezésétől. Azonban a szellem kiszabadult a palackból, a nyugati világnak ismét fel kell készülnie arra, hogy a külső ellenségek mellett saját démonaival is megküzdjön.
Borítókép: Yahya Hassouna | AFP | Getty Images
