Mentés másként pedagógiai konferencia 2022
Ötödször szervezték meg október végén Az oktatási rendszer jólléte mindannyiunk jólléte címmel a Mentés másként pedagógiai konferenciát a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceumban. A háromnapos rendezvény szakmai előadásai, műhelyfoglalkozásai, beszélgetései az oktatók és a tanulók mentálhigiénés egyensúlyára fókuszáltak. A meghívottak és a foglalkozás-vezetők a pszichikai jóllét, a diszkrimináció, a bántalmazás, zaklatás, kiégés, a társadalmi (alul)értékelés felől közelítették meg a témát, illetve a társasjáték, a vita, a pszichodráma, a kritikai pedagógia módszereit mutatták be az érdeklődőknek.
Tanárképzés és tapasztalatszerzés
A konferencián felvetődő kérdések és problémakörök többszörösen kapcsolódtak az oktatási rendszer hiányosságaihoz: a pszichológus fontosságát még nem ismeri el a társadalom, emellett kevés szakember jut sok gyerekre, a pedagógusok jóllétére pedig nem figyelnek oda kellőképpen, miközben nagyon sok elvárásnak kell megfeleljenek, hogy a rendszer „jónak” minősítse őket: versenyekre kell felkészítsék a diákokat, tudományos kutatásokban kell részt vegyenek, publikálniuk kell, integrálniuk a hátrányos helyzetűeket, a fogyatékkal élőket – amellett, hogy tanítanak és odafigyelnek a rájuk bízott gyermekekre… Felismerni a kiégés (burnout) jeleit és tenni ellene anyagilag is megterhelő a legtöbb tanítónak, tanárnak. Fontos a jó közösség: az iskola vezetősége figyelmet fordíthat arra, hogy a tanári kar csapatként összekovácsolódjon, kiránduljanak, szervezzenek közös programot, így elejét lehet venni a szorongás kialakulásának – erre vonatkozóan hangzott el több ötlet, követehető példa.
A pedagógusképzés volt a konferencia másik visszatérő témája az oktatók szellemi-lelki jólléte mellett. A felsőoktatásban nincs elkülönítve a tanárképzés, a pedagógia-modult nem veszik komolyan a diákok, kevés a megfigyelési gyakorlat, kevés az iskola, ahol fogadhatják a hallgatókat próbatanításra, s nem neveléspszichológiát tanulnak, hanem általános pszichológiát – mindez csak néhány olyan, jól látható hiányosság, amire több fórumon felhívták a figyelmet, de kevés eredménnyel. (Egy ilyen apró előrelépés, hogy a kezdő tanárok nem kell teljes normát vállaljanak.) Büszkék vagyunk a világranglistákon előkelő helyen szereplő egyetemeinkkel, de elfelejtjük, hiába vannak tudósaink, kutatóink, ha jövőre nem tudjuk, ki tanít majd az iskolákban….
Péntek János előadásában kitért az alulról jövő kezdeményezésekre is: több beadványt fogalmaztak meg az oktatási minisztérium felé, de ezek válasz nélkül maradtak az utóbbi tíz évben. A civil szférát is több szinten igyekeznek bevonni: a támogatók hozzájárulásával működtetett délutáni iskolák, a pedagógusok önszerveződése (tapasztalatcsere-szakkörök, az akadémiai közeg bevonásával), a szülői közösségek hozzájárulása akár szakmai tudással, vagy a mostanában népszerű „Fuss neki!”-jellegű programok, amelyek a támogatás mellett figyelemfelkeltő közösségi kezdeményezések.
A pedagógusok feladatai közé tartozik a tehetséggondozás is. Ez is felemásra sikeredik a román oktatási renszerben: 2000 versenyt listáz a minisztérium, ezeken ún. „kreditpontokat” lehet szerezni (szervezőként, nyertesként) – ezek számítanak értékeléskor, illetve a gimnazisták és középiskolások érdemösztöndíjának kiszámolásakor. A gyerekek számára ilyenformán nem a verseny jelent kihívást, a megmérettetés, hanem aszerint vesznek részt egy-egy ilyen rendezvényen, hogy hol hány pontot lehet szerezni. A hagyományos tantárgyversenyek sem mérvadóak, mert oda csak a „jó” tanulókat küldik. Visszás helyzet az is, hogy a felzárkóztatást nem értékeli a rendszer, pedig ez a pedagógus részéről nagyobb szakmai erőfeszítést igényel, mint a tehetséges gyerekek felkészítése a versenyekre.
Az oktatási rendszer több szinten szegregált és diszkriminatív, hívta fel a figyelmet Péntek János: az „elitek” szemben a tömegekkel, a szórványvidék szemben a tömbbel, stb. Ingyenes, mégsem hozzáférhető mindenki számára, hiszen a továbbtanuláshoz azoknak van esélye, akik magánórát vesznek. A felsőoktatás egyre nehezebben hozzáférhető. Az iskolákat rangsorolják, pedig nem ez kellene legyen a cél. Nem kell feltétlenül lépést tartani a tudomány vívmányaival (az értékelési kritériumok ezt sugallják), hanem arra kell törekedni, hogy tudománytalan dolgok ne hangozzanak el az órán. Sokkal fontosabb lenne elfogadni a sokféleséget, az „egy érvényes kód létezik” helyett a többkódúságot. És az lenne eredményesebb, ha a közoktatás nem csak az akadémikusokat és az értelmiségi elitet foglalkoztatná, hanem a gazdasági és a politikai elitet is…
Az előadók és felszólaló vagy kérdező résztvevők többször kitértek a szülők szerepére. Természetesen mindenki a legjobb oktatást szeretné gyermekeinek, az információ korában lehetőség adódik tájékozódni, ám ez a lelkes magatartás sokszor átcsaphat a végletekbe, amikor már egy óvodás gyermek szülei is jobban tudják, mint a pedagógus, hogy hogyan kellene „jól” fejleszteni a csemetéjét. A pedagógus pedig, sajnos, nem csak az adminisztrációval, a források és lehetőségek által megszabott szűkös keretekkel kell megbirkózzon, hanem a szülők (sokszor elrugaszkodott) elvárásaival is.
Egyre gyakoribb a kiégés ebben a szakmában is – világított rá Deme Ilona pszichológus, aki a jelenség okait próbálta összefoglalni. Évek óta káosz uralkodik a hazai oktatási rendszerben, a hivatás rengeteget veszített presztízséből, a tanárokra minden irányból nehezen teljesíthető, sokszor abszurd elvárások nehezednek, anyagilag alulértékelik munkájukat, önértékelésüket közvetlen környezetük is aláássa – ilyen körülmények között nem csoda, hogy a „divatos” burn-out tünetei jelentkeznek sokuknál.
Zaklatás, bántalmazás, agresszíó
A fizikai, érzelmi, szexuláis bántalmazás felismerése, akár otthon kerül rá sor, akár az iskolában, akár felnőttek követik el gyermek ellen, akár a gyermekek egymás ellen – az agresszió minden formája több előadás és műhely központi témája volt a Mentés másként konferencián. Számtalan kérdés hangzott el – ezeket részben meg is válaszolták a szakemberek és a civil szervezetek képviselői: Hol kezdődik és hol ér véget a pedagógus felelőssége, ha a bántalmazás jeleit fedezi fel a gyermeken? Egyáltalán hogyan lehet felismerni? Milyen eszközök állnak rendelkezésére? Mit kezd a gyerek vagy a társadalom bizalmatlanságával? Mit tesz lehetővé a jogi szabályozás? Milyen prevenciós programok léteznek? Ha már kialakult az az ördögi kör, amelyben nem csak a bántalmazó és az áldozat érintett, hanem az egész osztály vagy az egész iskola, hogyan lehet a csoport dinamikáját megváltoztatni? Hogyan lehet segíteni a szűkebb közösségnek és a társadalomnak, hogy ne kezelje tabuként ezt a témát, és elkerülhető legyen a bántalmazás?
A fogalmak tisztázása, a médiából, esetleg saját tapasztalatok alapján szerzett ismeretek strukturálása mellett cél volt hozzásegíteni a résztvevőket, hogy felismerjék a kereteket, a határokat, a felelősséget és a lehetőségeket is.
A konferencián lehetőség nyílt megismerni olyan civil szervezeteket is, amelyek a prevencióban vállalnak fontos szerepet.
A közösségi gyermekvédelemről Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítója tartott előadást: egy egyedi történetet mesélt el, ennek kapcsán világított rá a probléma komplexitására, majd a műhelyfoglalkozáson a pedagógusok felelősségére és a lehetőségekre mutatott rá.
A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) Egyesület olyan workshopokat, prevenciós programokat szervez, amelyeken a párkapcsolatokra fókuszál, kiadványaiban – szórólapokon, könyvekben, honlapjukon elérhető, letölthető anyagokban – segít felismerni azokat a helyzeteket, amelyek nemi alapú erőszaknak minősülnek, elméleti ismereteket és gyakorlati tudnivalókat közvetít célcsoportjának. A konferencián megismertük a Patent Egyesülettel közösen szervezett Lázadó lányok erőszakmegelőző táborukat is – 13-18 éves lányoknak szervezik -, ahol a résztvevők fejleszthetik önbecsülésüket és önismeretüket, a foglalkozások segítségével pedig remélhetőleg felismerik az erőszak különböző formáit, jeleit, és eszközöket kapnak az áldozatok támogatásához – hisz segítséget kérni abúzus elszenvedőjeként vagy szemlélőként egyformán nehéz.
Élménypedagógia és kritikai pedagógia
Ha a gyermekek jól érzik magukat az osztályban, a tanár is jól van – hangzott el már a pedagógiai konferencia első napján, a kerekasztal-beszélgetésen. Szó szerint és átvitt értelemben is helytálló ez a gondolat. Ennek fényében mi sem természetesebb, mint hogy a műhelyfoglalkozások és a bemutatott módszerek, eszközök az oktatók számára is, és a diákok számára is pozitív plusz töltetet hoznak.
Lencse Máté, aki maga is tervez játékokat, az Igazgyöngy Alapítvány Toldi Tanodájában szerzett tapasztalatait osztotta meg a társasjátékok pedagógiai felhasználásáról szóló előadásában. Egy rövid demonstráció is elég volt, hogy kiderüljön: egy egyszerű, alig pár perces játék során is rengeteg készségünket aktiválni kell a cél elérése érdekében. Ugyanígy, az ismert játéktípusokat is fel lehet használni különféle készfejlesztések során.
Lencse Orsolya, a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány (DIA) igazgatója a vitakultúra megalapozásáról és ennek fontosságáról beszélt, illetve a műhely során különféle disputa-helyzetet tapasztalhattak meg a résztvevők, és kipróbálhatták az Egy hajóban evezünk társasjátékot, amelynek célja a vitakultúra fejlesztése, párbeszédhelyzetek kialkítása az osztályteremben.
A kolozsvári székhelyű Social Fiber Egyesület az élménypedagógia módszereit alkalmazza sérülékeny csoportokból származó gyerekek (ukrajnai menekült gyerekek, gyermekotthonban élők, pataréti roma fiatalok) számára szervezett programjai során. A műhely résztvevőivel a jelenlét fontosságáról, a gyermekjogokról, a gyermekvédelemrõl, a traumatikus eseményeket átélt gyerekekkel való bizalomépítésről beszélgettek, az elméleti részeket pedig interaktív játékok váltogatták – meséli Panek Zsuzsi, az egyesület egyik alapítója, aki külön örült annak, hogy a tanárok, tanítók, akik részt vettek a műhelyen, őszintén osztották meg saját tapasztalataikat is a foglalkozáson.
A Deviszont Közösségi Tér munkáját is megismerhettük: ide kamaszkorú gyerekek jönnek, mert itt a facilitátorok nem tanárok és nem is felnőttként hivatkoznak magukra, hanem segítő kérdésekkel strukturálják a beszélgetéseket. A találkozók tematikáját is ők javasolják, az őket foglalkoztató kérdések függvényében, az önkéntesek pedig a megfelelő módszert találják meg ehhez, például a vitát, a bátorságpróbát, az érzelmkártyákat vagy a szerepjátékot.
***
A konferencia szervezői nem vállalkoztak arra, hogy a meghívottak megválaszolnak minden kérdést, három nap alatt megtalálják a bölcsek kövét. A foglalkozások megteremtették a kapcsolatépítés és tapasztalatcsere lehetőségét, és a résztvevők ötleteket, követhető példákat, saját munkájukban alkalmazható eszközökkel tértek vissza a hétköznapokba. Vagy minimum azzal a szívderítő érzéssel, hogy nincsenek egyedül.
