Nagyon megijeszt, amikor a nyelvről való gondolkodás, a véleményalkotás átcsap piszkálódásba, kioktatásba, kardozásba. A közösségi háló jó terep ahhoz is, hogy a nem szakemberek megmondják a tutit. Vajon miért van egyre több önkéntes nyelvművelő? Mi állhat annak hátterében, hogy mindenáron és bármiáron kardoskodunk a nyelv működésével kapcsolatos elképzeléseink mellett? Hol lehetne a határ a segítő kijavítás és a rosszindulatú piszkálódás között? Erről tandemezünk így júliusban.
(Minya Károly)
Az anyanyelvvel foglalkozókat három csoportba sorolhatjuk azzal a megszorítással, hogy még ezek között is vannak átmenetek. Az egyik tábor az ösztönös, laikus nyelvművelőké, akik az anyanyelv iránt érzett elfogult szeretetük miatt túlzott szigorúsággal ítélkeznek, és gyakran többet ártanak, mint használnak. Bizonyos fokig meg lehet érteni a magyarságféltésből is fakadó aggodalmaikat. Ők lehetnek gyakran kioktatók, piszkálódók a közösségi felületeken, amolyan nyelvművelő kommenthuszárok. A másik tábor tagjai a leíró tevékenység és módszer hívei, akik a nyelvbe való bárminemű beavatkozást elutasítanak. Szerintük a nyelvművelés feladata csupán az élő nyelvszokás leírása és kutatása szociolingvisztikai alapon. A beavatkozás semmiképpen nem. A kettő között foglalnak helyet a hagyományos nyelvművelést vallók, az előíró módszer hívei, akik szerint van lehetőség árnyalt, óvatos és szükségszerű beavatkozásra. Például megpróbálni az idegen szavak helyett magyar megfelelőt találni és elterjeszteni, vagy felhívni a figyelmet bizonyos, kommunikációs zavart okozó nyelvhasználati jelenségekre, és válaszolni kérdésekre, kielégíteni a nyelvvel kapcsolatos érdeklődést. Mindezt türelmes meggyőzéssel, jó szándékból fakadó segítésképpen teszik. Nem felháborodottan, és nem fenyegetőzve.
Némi túlzással mondhatjuk, hogy kilenc és félmillió nyelvészkedő országa vagyunk. Hiszen a gyerekneveléshez, a focihoz és a nyelvműveléshez mindenki ért. Ezt úgy értem, hogy mindenki szívesen ad tanácsot, hogy hova is kellett volna passzolni a labdát, miként kellett volna nevelni a gyereket, hogy ne legyen olyan hisztis, és hogyan kellett volna helyesen mondani, mert ez és ez így hibás. Ugye ismerősek ezek a pillanatok?
Elképzelhető, hogy nincs több önkéntes nyelvművelő, laikus nyelvész, mint korábban, csupán arról van szó, hogy létezik a közösségi háló, amelyen a kitett posztokat, megnyilvánulásokat nagyon sokan olvashatják, és ahhoz hozzászólhatnak. Ismert, hogy az internetezők, ha már kifogytak az ellenérvekből, akkor a vitapartner helyesírásába kötnek bele…
Azt kell mindenkinek elfogadnia, hogy létezik grammatikai hiba (pl. te elmegyek az iskolába) és helyesírási hiba (a folyó minden körülmények között ly-nal írandó). Ezek olyanok, mint a KRESZ-szabályok. A Stop tábla előtt mindenképpen meg kell állni. Ugyanakkor a nyelvhelyességi szabályok helyett inkább a tanácsok, javaslatok szóval élhetünk. Például az összerúgták a port szólás az összerúgják a patkót és rúgják a port szólások keveredésével jött létre, azonban mindenki fogja tudni, azt jelenti, hogy összevesztek.
A nyelvhasználati ajánlások olyanok, mint a vezetéstechnikai javaslatok. Nem érdemes egy hosszú kocsisor előzésébe belefogni, ha tudjuk, hogy nemsokára kanyar következik.
A kioktatásnak és a kardozásnak az lehet az oka többek között, hogy az efféle attitűddel vitának nekiindulók óriási magabiztossággal rendelkeznek. Úgy vélik, náluk van a bölcsek köve, és szélsőséges érzelemmegnyilvánulást tanúsítanak. Ez utóbbira, nem vitaszituációban, az alábbi megjegyzések a bizonyítékok: „Van olyan helyesírási vagy stilisztikai hiba, amelynek láttán felmegy bennetek a pumpa? Amelyet egyáltalán nem tudtok elviselni? És ha meglátjátok, legszívesebben komoly börtönbüntetéssel sújtanátok az elkövetőjét?” „Feláll a szőr a hátamon, ha ezt hallom!” Nyilvánvalóan kiderül belőlük, hogy van, aki túlzottan szigorúan ítélkezik a nyelvhasználatot illetően.
Napjainkban az oltakozik ige kapcsán alakult ki vita, bár itt arról van szó, hogy a nyelvhasználók, kommenthuszárok egy része nem fogadta el ezt az igét, hibásnak, rossznak vélte. Holott, ha ritkán fordult is elő a járványig, azért rendben lévő kifejezés, olyan visszaható ige, amely egyúttal műveltető jelentésmozzanatot is tartalmaz: beolttatja magát az orvossal. És ha kevés is a hasonló példa (bérmálkozik, megkeresztelkedik), miért ne lenne helyes. Ez mind nem számít. A szakembereknek, a nyelvészeknek nem hisznek.
Legyünk türelmesek, nem érdemes másokat egy-egy általunk hibásnak vélt szófordulat miatt kipellengérezni, netán a durva sértésig elmenni.
(Magyari Sára)
Egyre többen értenek a magyar nyelv működéséhez. Én pedig egyre többet gondolkodom azon – nyelvészként –, hogy itt lenne az ideje a kvantummechanika felé fordulnom. Mert egészen biztosan értek is hozzá, ha már a világban vannak olyan jelenségek, amelyek e terminus által megnevezettek, és ezek a jelenségek hatnak is rám. Valahogy így tudnám jellemezni az önkéntes nyelvművelők, inkább nyelvkioktatók működését is. Beszélni beszélik a nyelvet. Egészen jól. De annak működési szabályait nem nagyon ismerik, ettől függetlenül hihetetlen vehemenciával tudnak másokat kioktatni – nyilvánosan, hogyan is kellene „helyesen” magyarul beszélni. Röviden: „helyesen” magyarul beszélni úgy kell, ahogyan ők beszélnek, ahogyan ők tudják. Csak azt nem tudják, hogy ők nem „tudják”, csak egy valamilyen szokás szerint használják a nyelvet.
Nekem úgy tűnik, mostanában nemcsak az önkéntes nyelvművelőből van egyre több, hanem mindenhez is rettenetesen jól kezdünk érteni. A homo deus magatartás egyik jele ez, mely jelenségnek sok oka van, ezek közül az egyik a reális tudás (tanulás, olvasás, megfigyelés, beszélgetés, bizonyítás stb. által megszerzett) beszűkülése, a másik az internetes platformok személytelensége, azaz tekintetnélkülisége. Ha nem látom a másik szemében, arcán, hogy túlléptem a határt – akkor egyfolytában túllépem, és persze rombolok. Azaz a közvetlen következmény hiánya vezet ehhez a magatartáshoz (is).
A baj csak az, hogy lehet közvetett következménye ennek a furcsa jelenségnek – méghozzá nyelvi szorongás formájában. A minap az egyik újságíró magánlevélben fordult hozzám, olvassam el a pár soros szövegét, amit közzétett a neten, és nézzem meg, mi a baj a szöveggel. Megnéztem. Nem volt vele nagy baj: volt benne két kis toldalékolási hiba (grammatikai). Azért hiba, mert a szóban forgó két ige vonzatát nem jól használta az illető. Viszont az ok, amiért a segítségemet kérték, az volt, hogy valaki, egy nem nyelvész, egy nem nyelvvel dolgozó muki, nyilvánosan letolta a kollégát az egyik szó (kiadása) használatáért, mert szerinte ez „romános”, miközben a kommentjében (szándékosan nem hozzászólás) egyetlen magyar ékezetet sem használt. Témánál is vagyunk.
Izgalmas jelenség, amikor rettegünk a romános szavaktól, kifejezésektől. Ennek van némi alapja, mert ha az ember a kioskba megy abonamentet venni, akkor valóban van félnivalónk. Amúgy meg hiperkorrekcióról van szó: a túlhelyesbítés valójában válasz más nyelvhasználati jelenségekre. Jelen esetben benne van a félelem – nagy valószínűséggel az elrománosodástól való féltése a magyar nyelvnek. Ez lenne a tartalmi magyarázata a kommenthuszárkodásnak, de van ennek egy formai megközelítése is – a kivagyiság oly régóta velünk élő jelensége. Azaz ÉN, aki általában férfi vagyok és valamiért igen frusztrált, általában szakmailag, de az is lehet, hogy csak román nőt vettem el – vagy még rosszabb – a gyerekem ment hozzá egy románhoz – hirtelen, de igen hangosan a magyar nyelv védője leszek. – A jelenség egyre gyakoribb. Izgalmas kutatások tárgya a nyelvi vagy nemzeti frusztrációk kompenzálásának e módja. A nyelvvédés, nyelvféltés ilyenszerűsége lehet egy identitásjelző játék is, kapaszkodás, mutogatás, bizonygatás. Érzelmi alapú jelenség, nem annyira tudásalapú. És egyre durvább, agresszívabb. A másik oldalon, akinek a szövegét érinti, elindulhat a nyelvi szorongás. A félelem egyik fajtája, melynek lehetnek testi tünetei is (izzadás, gyorsuló szívverés, félrenyelés stb.), de olyan blokkokat is okozhat, amelyek oda vezetnek, hogy a nyelvet amúgy „jól” használó ember nem mer megnyilvánulni az online térben. Inkább visszahúzódik, elhallgat. Ez pedig egy ördögi kör, mert így a tudatlanság még inkább elburjánzik.
Persze szükség van a segítő szándékú javításra, a korrektúrára, de ennek is megvan a maga módja és helye.
Ha valóban segítő szándékkal javítjuk ki valaki szóbeli vagy írásbeli megnyilvánulásait, akkor azt privát üzenetben, személyes megszólítással illik tenni, és az sem árt, ha van a javítónak valódi tudása is a nyelvhasználati szokásokról.
A nyilvánosan hozzászólók magatartásából nagyon sokszor nem a segítő szándék derül ki, hanem a bántó, kioktató, megalázó szándék. Ez a viselkedésmód az agresszivitás egyik fajtája. Kardozásnak nevezem, de nem a vívás eleganciájára utalok vele.
Néha nagyon megsajnálom azokat, akiket méltánytalanul bántanak, miközben sokan nagyon sokat dolgoznak azért, hogy legyen magyar újság, rádió vagy televízió; esetleg iskola, színház; netalántán templom. De egyre jobban sajnálom a kardozókat is: olyan kis manószerű lények. Sokszor riadt szemű bácsik vagy eszelős tekintetű paskók, akik a bennük lévő erőt nem építésre használják, hanem rombolásra. Pedig a javítókra nagyobb szükségünk lenne mostanság…
Minya Károly nyelvész, a Nyíregyházi Egyetem főiskolai tanára. 1963-ban született Kisvárdán. Rovata van az Édes Anyanyelvünkben és az Interpress Magazinban. Kötetei: Mai magyar nyelvújítás, Új szavak I., II., III.
