Az őszi hónapokban jó benézni egy-egy múzeumba. Ma már nem a poros, megsárgult, statikus kiállítások várnak, hanem gyakran interaktív, kipróbálható, mozgó kiállítások is. Külön foglalkozásokkal gyerekeknek, felnőtteknek. Ebből indulunk ki mostani írásunkban is: milyen kihívásai és lehetőségei vannak a múzeumpedagógiai foglalkozásoknak? Mire jó egyáltalán ez a forma? És vajon Romániában hol tartunk ennek művelésében vagy elsajátításában?
(Magyari Sára)
A múzeumok a 18-19. században nyíltak meg a nagyközönség számára, előtte „csodakamrák”, egyéni gyűjtemények tereiben lehetett érdekességeket látni. A mai értelemben vett nemzeti, szépművészeti, történelmi múzeumok a nemzetállamok kialakulásának hozadékai, mely intézmények sokáig a szemlélődés, a statikus kiállítás, a passzív befogadás helyszínei voltak. A kilencvenes években aztán megtörténik a váltás: a múzeumoknak új funkciói jelennek meg, mint a nevelés, a közösségépítés, problémafelvetés. Egyre inkább show-szerűen kezdenek el működni, és egyre interaktívabb lesz a kapcsolat a látogatókkal. A múzeumok is nyitnak a turizmus, a közösség, a szórakozás felé. Az elitintézményi státuszból egyre inkább a populáris intézmény felé mozdulnak el.
A kortárs muzeológia fontos feladatának érzi kiterjeszteni közönségét az iskolák, egyetemek, az élethosszig tartó tanulási programok segítségével. Egyre több projektet bocsát útjára, amely a gyerekes családokat, az időseket, iskolai csoportokat céloz meg. Azt is mondhatnánk, hogy egyre inkább a látogatóközpontú múzeum felé történik meg az elmozdulás. Ebben a kontextusban kerül elő a múzeumpedagógia, egyfelől mint múzeumi foglalkoztatások spektruma, mint új foglalkozás s így, mint új egyetemi tantárgy is. A Partiumi Keresztény Egyetem, ha jól emlékszem, 2017-ben indította útjára ezt a lehetőséget elsősorban a tanítóképzősök és a magyar szakosok számára.
Mára már elérhető bibliográfiája van a témának, hasznosítható jó gyakorlatok nemzetközi és magyarországi viszonylatban is. Itthon mégis gyerekcipőben jár a megvalósítás. Bár egyre több egyetemen tanulható ez a tárgy, mégsem látszik meg múzeumaink többségén, hogy valódi múzeumpedagógiai foglalkozásokon vehetnénk részt. Készülve erre a rovatra felhívtam néhány nagyobb város múzeumát, megnéztem honlapjukat, s gyakorló múzeumlátogatóként ismerem is a környékbeli reális helyzeteket. A legtöbb intézmény honlapján találunk arra lehetőséget, hogy múzeumpedagógiai foglalkozásokon vegyünk részt. A helyszíneken viszont mással szembesülünk. Jó esetben van egy-egy terem vagy sarok, ahol valamit kezdhet magával a gyerek, de messze állunk a valódi, csoportos, jól szervezett foglalkoztatásoktól. Bihar megyében az egyik pozitív példa a szalontai Arany János Emlékmúzeum, ehhez hasonló felszereltségű és programjavaslatú intézményt keveset találunk.
Számomra az egyik legkiábrándítóbb példa volt, amikor pár éve a temesvári falumúzeumban szerettük volna megszervezni az évtizedek óta jól működő kézműves táborunkat. Hiába volt mögöttem intézményi keret, hiába lobogtattam a néprajzos diplomámat és a költségvetést, amely igen előnyös lett volna a múzeum részére is, elmondták: Nem lehet. Mert nem lehet 8-kor kinyitni a kaput, mivel az akkoriban csak 10 órakor nyitott. Nem lehet a magyar tájegység egyik házának udvarára egy csoport csuhézó diákot beengedni. Értsem meg: Nem lehet. Meg nem értettem ugyan, de elfogadtam, mit tehettem volna egyebet.
Többször hallom, hogy nincs rá keret, hogy komolyabban foglalkozzanak a témával. Erre nem tudok mit mondani, azon túl, hogy igen sok pályázati lehetőség van. Azaz lenne. Ha volna hajlandóság a pályázásra, az átképzésre, illetve rész- vagy teljes munkaidős szakemberek alkalmazására.
Diákjaim sok kreatív programot találnak ki, néha ki is viszik egy-egy településre, ahol falunapok, városnapok alkalmával meg is szervezik. De inkább csak abban maradunk, hogy a pedagógusi pálya mellett majd megpróbálják saját településeiken segíteni a helyi emlékházat, faluházat, esetleg gyűjteményeket, s aztán maaajd, mikor tapasztaltabbak lesznek, mikor maaajd az országos támogatás is olyan lesz. Majd, ha… Addig is legalább igyekeznek múzeumba vinni tanítványaikat. S ha nem itthon, hát a határ másik oldalára, ott azért mintaszerűek a múzeumpedagógiai foglalkozások.
(Czégé Réka)
Gyermekkori múzeumi emlékeim középpontjában egy kályha és egy kérdés áll. Egy gyönyörű, díszes kályha, melynek fura mód nincs ajtaja. S ekkor jön a kérdés: Ha nincs a kályhának ajtaja, miképp raknak benne tüzet? A csoportvezetővel körbejártuk a kis sarkot, megvizsgáltuk a kályhát, átlestünk a következő terembe, majd kis gondolkodás után jött is a megfejtés: A falak! A vastag falak! Mintha egy ajtó lenne ott. Megnéztük, s valóban. Folyosó nyílt a falban, amely elvezetett a kályhához. Így tudtuk meg, hogy a Gödöllői Királyi Kastélyban régen gyerekek rakták meg a tüzet. Pont olyan gyerekek, mint mi. A megfejtés ott volt a szemünk előtt, de nekünk kellett felismerni. A mai napig örömmel és büszkeséggel gondolok vissza erre az élményre, hiszen mi fejtettük meg a rejtélyt.
Ez a múzeumpedagógia lényege. Úgy átadni az információt, hogy az maradandó legyen, épüljön rá az előzetes tudásra, alakuljon ki valamilyen személyes kapcsolat. A múzeumpedagógus kérdez és rávezet, majd a következtetést, a tanulságot a befogadó vonja le. Így sokkal jobban beépül az információ, mintha azokat frontálisan kapnánk meg. A nem-formális (nem iskolai, tanórai) keretek között a gyermek kicsit szabadabb: kinyílik, felfedez, tapasztal. Csak úgy ragad rá a sok új információ – s mindeközben jól érzi magát, sikerélménye van.
Magyarországon a 70-es éveket tartják a múzeumok aranykorának. Az intézményekben zajló tudományos munkával és kutatásokkal párhuzamosan egyre fontosabbá vált a látogató-orientált szemlélet. A múzeumban előtérbe került az oktatás, a nevelés, ami nyílt utat jelentett a múzeumpedagógia kialakulásának. Az idők folyamán ez a szolgáltatás hol nagyobb figyelmet kapott, hol kicsit a háttérbe szorult, viszont a mai tendencia azt mutatja, hogy ez a jövő. Olyannyira, hogy a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa 2022-es prágai kongresszusán kiegészítették a múzeum definícióját. Ebben már kiemelik a közösségek részvételének fontosságát, a kommunikációt és a tapasztalatszerzést. A múzeumpedagógia is ezekkel az elemekkel dolgozik.
Bár alapja mindig az adott kiállítás, gyűjtemény vagy műtárgy – a lényeges az, hogy ezek milyen hatást váltanak ki a szemlélőből. A cél az önismeret, önkifejezés fejlesztése, mely segíti a könnyebb eligazodást a világ dolgaiban.
Szerencsére már egyre több múzeumban találkozhatunk múzeumpedagógiai foglalkozásokkal. Nemrég én is lehetőséget kaptam, hogy részt vegyek a szentendrei Skanzen egyik legsikeresebb ilyen programján, ahol a fő téma a munkamegosztás a gazdálkodásban. Itt a gyermekek a falusi, tanyasi élettel, a népi praktikákkal ismerkednek meg. A foglalkozás helyszíne egy korhűn felépített falusi porta. Az összes benne levő tárgy demonstrációs eszköz: megnézhetik, megfoghatják, kipróbálhatják azokat. A múzeumpedagógus remek kérdésekkel mutat rá a problémákra: Nahát! Itt nincs áram, hát akkor mivel világítsuk be a szobát? (Rögtön kapja is a választ.) A felfedezés után jön a gyakorlat: felrázzák a dunyhát, vajat köpülnek. A gyerekek hamar rájönnek, hogy ők is képesek elvégezni a feladatokat és mivel pozitív visszajelzést kapnak, ez megerősíti őket. Sokszor alig várják, hogy otthon is kipróbálják magukat „Milyen ügyesen ki tudtam sepregetni egyedül! Ha ez ilyen jó móka, ezentúl anyának is segítek”. Talán az ehhez hasonló mondatok és apró felismerések a legértékesebbek.
Hogy hasznos-e a múzeumpedagógia, mindezek ellenére a mai napig heves vitákat tud kiváltani. Tapasztaltam. Lehet, hogy ez nem a megszokott, hagyományos tanítási forma: üljünk egy asztalhoz, és komoly könyvekből olvassuk el, miképp is van ez… Talán valóban csak játék az egész. De mint tudjuk, a játék gazdagít. A mai világban pedig épp erre van szükségünk: egy kis közös játékra, mesére és varázslatra.
Czégé Réka (1990, Nagyszalonta) az Arany János Emlékmúzeum programszervezője, a Partiumi Keresztény Egyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakon.
