Áprilisban van a magyar nyelv hete. Már maga a rendezvény megléte is utal arra, hogy azon a pár napon valamiért foglalkozni kell, lehet, illik a magyar nyelvvel. Vajon miért van erre szükség? Egyáltalán mivel foglalkozik a nyelvpolitika? Hogyan működnek a – magyar – nyelvi jogaink? Vajon élünk is e jogokkal? Hogyan látja ezt az anyaországi kutató, aki végigtanította, kutatta a Kárpát-medencét, és hogyan éli meg a szórványban élő nyelvész? Mostani tandemünk ilyen nehéz kérdéseket feszeget – könnyen érthető módon.
(Nádor Orsolya)
Azt hiszem, a magyar nyelvvel nem csak a neki szentelt ünnepélyes héten foglalkozunk, hanem folyamatosan. Még ha nem is mindig úgy, ahogyan azt nyelvészként kívánatosnak tartanánk. Igen, a kommentekre gondolok, amikor valaki nem a poszthoz szól hozzá, hanem a másik hozzászólását, szóhasználatát, helyesírását kritizálja, majd egy éles kanyarral eljut oda, hogy „lerománozza”, „leszlovákozza”, „leukránozza” a Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában élő magyarokat. A nyelvpolitikának itt is lenne teendője, hiszen arról van szó, hogy a mélyben a kirekesztő nyelvideológiák munkálnak, ezeknek pedig olyan a természete, hogy a beszélők, kommentelők nincsenek is tudatában, hogy ezek mentén vezetik le egyéb indulataikat.
Itt eljutunk a nyelvpolitika szükségességéhez. Két oldalról érdemes közelíteni. Az egyik az, hogy az egyes államok hogyan viszonyulnak a területükön honos nyelvekhez (és etnikumokhoz), mennyire tartják veszélyesnek vagy veszélytelennek az együttélést. Ha veszélytelennek tartják, akkor ez toleráns, pluralista alapú nyelvpolitikát eredményez, ha veszélyesnek érzik, akkor a nyilvános nyelvhasználat szabályozása lesz az első eszköz, amit alkalmazni fognak. A másik oldal pedig az, hogy hogyan csapódik ez le a hétköznapokban, milyen nyelvideológiákat eredményez az üzletekben, a közlekedésben, vagy egy nyilvánvaló – de nem nyelvi – konfliktushelyzetben, és hogyan formálja a kisebbségi anyanyelvi beszélők nyelvválasztását, már ha erre módjuk van.
A nyelv – véleményem szerint – azóta politikai kérdés, amióta az etnikai konfliktusok kulturális és vallási vetülettel is rendelkeznek. Példának említhetném a közép- és dél-amerikai népek meghódítását, ami nem egyszerűen a területük elfoglalását jelentette, hanem a nyelvük, vallásuk, kultúrájuk kiirtását is az európai keresztény kultúra zászlaja alatt. A nyelvi sokszínűség, ami a nyelvpolitikai magatartást leginkább megosztó tényező, csak korlátozottan tud érvényesülni, ha van több mint 7000 nyelv, de ország mindössze alig több mint 200. A nyelvek többsége tehát nem lehet hivatalos nyelv, ezt nem is várja senki, de ha az észszerűséget felülírja a hatalmi bizonytalanság, akkor akár a nyelvek betiltására is sor kerülhet, amint erre itt a kelet-közép-európai régióban, a 20. század középső évtizedeiben sor is került. Talán a legtragikusabb példát a csehszlovákiai hontalanság évei (1945–1948) jelentik, amikor a magyar és a német nyelv nyilvános használatát egy tollvonással betiltották. Nem lehetett sem tanulni, sem a vallást gyakorolni, sem temetni, sem esketni e két, kollektív bűnösnek kikiáltott kisebbségnek, valamint a beszélők fizikai jelenlétét is igyekeztek csökkenteni ki- és áttelepítésekkel – a mai napig tartó sérelmeket és bizonytalanságot okozva ezzel az ott maradottaknak. De említhetném Kárpátalja esetét is: az ott élő magyarság az önálló Ukrajna megalakulása óta egy mérleghintán ül: ha oroszbarát kormány van, engedékenyebb, toleránsabb az állami nyelvpolitika, ha pedig elbizonytalanodik, és a politikai vezetők az ország területi integritását veszélyben érzik, erősen diszkriminatív nyelvhasználati és oktatási törvényeket hoznak, amelyeknek nem a magyarság az elsődleges céltáblája, de a törvény nem tesz különbséget nyelv és nyelv között, így az egyébként is erősen fogyatkozó kárpátaljai magyarság nyelve akár a veszélyeztetett kategóriába is sodródhat.
A nyelvpolitika az államok szintjén lényegében a területén honos különböző státusú nyelvek nyilvános térben való megjelenését szabályozza, meghatározza a hivatalos, a regionálisan hivatalos, az elfogadott kisebbségi nyelveket, törvényeket hoz ezek használatáról, beleértve a többségi nyelv államnyelvként vagy hivatalos nyelvként való tanításáról is. A nyelvi kisebbségek jogegyenlőségét ugyanis az biztosítja, ha az anyanyelvükön kívül a hivatalos nyelv(ek) megtanulására is módjuk van. Tapasztalataim szerint ez utóbbi általános problémaként jelenik meg a kelet-közép-európai térségben: a (nyelv)ideológiai alapproblémát abban látom, hogy többségi nemzeteknek el kellene fogadniuk azt, hogy a területükön élők anyanyelve más, és attól, hogy egy városban, egy faluban élnek, nem fogják a levegővel együtt magukba szívni a másik közösség nyelvét, hanem kemény munkával meg kell tanulniuk. A nyelvpolitikai és nyelvoktatás-politikai kérdés az, hogy mit tesz ennek érdekében az adott állam: biztosítja-e a korszerű, kommunikatív, a négy alapkészséget egyaránt fejlesztő idegennyelv-oktatási módszerekre épülő oktatást, az ehhez szükséges tananyagokkal, képez-e tanárokat, akik a térség kevéssé ismert nyelveit idegen nyelvként képesek tanítani.
Ami az érdekérvényesítést illeti: napjainkban ellentmondásosnak látom a helyzetet, mégpedig a de jure és a de facto kettősségére utalnék. A magyar nyelvközösség olyan területeken él Európában, amelyek vagy már tagjai az Európai Uniónak, vagy szeretnének oda tartozni. Aláírták a nyelvi jogi chartát, különböző nemzetközi kötelezettségeket vállaltak a kisebbségvédelem területén – ideértve a nyelvi sokszínűség megőrzését is. A törvények – a fentebb említett ukrán példa kivételével – viszonylag biztonságos keretet adnak ehhez addig, amíg egy kormány meg nem változtatja valamiért ezeket. A kisebbségi magyar közösségek jól szervezettek, megvannak azok az intézmények, amelyek a nyelvhasználati jogok folyamatos ellenőrzésére alkalmasak, létezik az anyanyelvű oktatási rendszer, és egyre több olyan tananyag is készül a kisebbségi nyelvhasználók műhelyeiben, amely a többségi nyelv – mint idegen nyelv – iskolai és nyelvtanfolyami tanítását szolgálja. Azonban abban a tekintetben, hogy ezekkel a lehetőségekkel az egyének hogyan élnek, már nem vagyok túl optimista, különösen, ha a 2001 és 2011 közötti népszámlálási adatokat nézem. Örülnék, ha a most aktuális népszámlálások jelentős emelkedést mutatnának a magukat magyar anyanyelvűnek vallók számában.
Nádor Orsolya 1959-ben született Veszprémben. Nyelvész, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Magyar nyelvtudományi Tanszékének docense és a pozsonyi Comenius Egyetem vendégtanára. |
(Magyari Sára)
Ha egyszerűen szeretnék fogalmazni, a nyelvpolitika a nyelvet, nyelvhasználatot érintő döntéseket jelenti, amelynek módszere a nyelvi tervezés, ehhez kellenek vagy kellhetnének a nyelvészek; és a tárgyát képezik a nyelvi jogok, mely inkább politikai, jogi döntéseket jelent. Ezek biztosítják az egyénnek vagy egy csoportnak az anyanyelvhasználatát, az államnyelv elsajátításának lehetőségét, de az idegen nyelvek tanulásának jogát is. Romániában nagyszerű és könnyen elérhető kiadvány a Nyelvi jogok útmutatója, közérthetően válaszol gyakori kérdésekre, idézi a hozzárendelt törvényrészletet románul és magyarul is. Én magam is gyakran használom, igaz, leginkább az oktatásban: hadd tudjanak róla minél többen!
Gyakran tapasztalom, rosszul állunk a jogok érvényesítésével: mintha azt várnánk, hogy a jogalkotó szaladjon utánunk és szóljon, értesítsen, gyakoroljuk már azokat a jogokat, ha megvannak! Azt is tapasztalom, siránkozunk ugyan a hiányaink miatt, de mintha nem vennénk észre, hogy csak egy kicsit kellene hozzátennünk és már élhetnénk is a nyelvi jogainkkal. Például kevesen tudják, hogy Romániában van arra lehetőség, hogy a magyar család- és keresztneveket a magyar helyesírásnak megfelelően írják – mondjuk Szabó Mária Tünde – ékezetekkel, kötőjel nélkül a keresztnevek esetében. Szólni kell az anyakönyvezésnél, bár inkább azt javaslom, hogy nyomtatott betűkkel írjuk le, hogyan szeretnénk, hogy a gyermekünk neve szerepeljen, mert hallás után az lesz belőle, ami. Egyik kedvenc történetem, amikor az Adorjányi családnevet Ador Jani-nak írták –, mert ennek valószínűleg volt valami „értelme” a magyarul nem beszélő, értő, író, olvasó számára.
Azt is kevesen tudják, hogy polgári esküvőn kérhetünk magyar nyelvű szertartást. Ez egy kérvényünkbe kerül, illetve sajnos azt is tapasztalom, hogy nem tudjuk, van jogunk arra, hogy a saját cégünkben, intézményünkben bármit (reklámot, hirdetést, felhívást stb.) az anyanyelvünkön írjunk ki. Néhány éve feltérképeztük Temesvár nyelvi tájképét – ez az utca-, és intézménynevek kiírására vonatkozott, illetve a reklámok, hirdetések, felhívások nyelvi megjelenítésére. Szomorúan hallottam a magyar üzlettulajdonostól vagy a magánfogászatot működtető orvostól, hogy „nem szabad magyarul kiírni” semmit sem. Ez nem így van, viszont a kiírások anyagi fedezetét a tulajdonosoknak kell biztosítaniuk. Számos példát hozhatnék arra, hogy van valamihez jogunk, de nem élünk vele: vagy tudatlanságból, vagy el nem tudom képzelni, miért. Egyik kedvenc kolozsvári professzorom teszi fel a kérdést egy írásában, hogy akarunk-e élni is a nyelvi jogainkkal. Valahogyan úgy tűnik, inkább csak harcolni szeretünk értük. Úgy néz ez ki, hogy életünket, vérünket a jogainkért addig, amíg azok nincsenek meg, azután pedig, mintha a kutyát sem érdekelne.
Másik oldalról igen fájdalmason szokott minket érinteni, ha valahol nem lehet kiírni valamit magyarul vagy összefirkálják, leverik azokat a táblákat, amelyek magyar nyelvűek. Ne beszélve arról, hogy milyen indulatokat szül, ha valakire rászólnak: ne beszéljen magyarul! Van ilyen is. Sok esetben. Ugyanakkor rendezni kellene magunkban, hogy az emberi tényező – az egy ember viselkedése, aki éppen gyűlölködik, vagy éppen nem, az ne legyen általánosított. Hiszen mi magunk is másként reagálunk egy-egy ilyen helyzetre: van, aki megsértődik, és úgy marad; van, aki gond nélkül továbblép.
Harmadik oldalról itt van a magyar oktatás vagy a kulturális élet helyzete. Bölcsődétől doktori fokozat megszerzéséig van itthon arra lehetőség, hogy magyarul tanuljunk. És mégis egyre kevesebben választják az anyanyelven való tanulást vagy az itthoni tanintézményeket. Van arra lehetőségünk, hogy magyar rádiót, televíziót nézzünk-hallgassunk, magyar sajtótermékeket vásároljunk, magyar színházba járjunk. És mégis egyre fogy az előfizetők, a színházba járók száma. És nem a népesség fogyásának megfelelő arányban. Ezek alapján úgy tűnik, valahol mi magunk sem használjuk fel azokat a lehetőségeket, amelyek adottak.
Április a magyar nyelv hetéről is szól. Az ilyen rendezvénysorozatok egyik célja a felhívó jelleg: van valami baj, valami hiány, figyelni kellene a magyar nyelvre, foglalkozni vele. Csak halkan jegyzem meg: valahogyan magyarul kellene élni, ha már van rá lehetőség, ha már adottak hozzá jogok is. Azoknak szól ez, akiknek úgy hozta a sors, hogy magyar családokba születtek, hogy magyar lett az anyanyelvük. Ez a mienk. Ez van ott mélyen bennünk és mi is benne vagyunk, akkor is, ha ezt nem érzékeljük tudatosan vagy gyakorlatiasan. Persze, meg lehet tagadni, le lehet vetkőzni. Talán ezek is opciók – bár ahogy én látom a dolgokat, az anyanyelv, a nyelvi kultúra sokkal jobban belénk ivódik, mint gondolnánk. És hat: ha akarjuk, ha nem.
