Kicsinyítő képzők és puszikák
Csodálkozásomat osztottam meg a Facebookon a kicsinyítő képzők megsokasodásával kapcsolatban, és ezzel valóságos brainstormingot provokáltam. Csodálkozásom tárgya egy húsüzlet kirakatában lévő tábla volt, ahol a szalonna „szalonnácska” lett. Az én bihari nyelvemen kliszának (clisă) hívják. Mellé társul, főleg az improvizált étkezések során, olyan helyeken, ahol a férfi kaszálni, fát vágni ment, a kenyér, a pálinka, a sajt és a hagyma. Kicsinyítő képzőket használva, azt mondhatnánk, hogy a férfike iszik egy pálinkácskát vagy egy cujkácskát, aztán eszik egy sajtocskát, kliszácskát vagy szalonnácskát, pitucával vagy kenyérkével, hagymácskával. Jön, hogy elnézően mosolyogj, amint az összefüggések átfutnak az agyadon. A férfike, a népnyelvben, a megcsalt férjet jelenti, és a kliszácska a nők esetében is használatos. És a többi…
Nem emlékszem olyasmire, hogy a szüleim vagy a nagyszüleim becézgettek volna. Kezem volt, nem kezecském, lábam, s nem lábacskám, fejem, nem fejecském. A becézés nem a szeretet egyik kifejezési módja volt. Volt más, ami az egészséges növekedésre, a tudás és a hozzáértés elsajátítására vonatkozott, nem mézesmázosságok – szó szerint és átvitt értelemben is. A belényesi vásárból kaptam fehér kenyeret, kekszet és mézeskalácsot, és a házban és a portán nem voltunk felmentve az életkorunkkal járó felelősség alól. A gondoskodás kedvességben, a jól elvégzett dolog dicséretében vagy a tanításban mutatkozott meg. A „fiúcska” nem létezett. Most azt látom, hogy miután a tojáshéj levált a hátsóról, a fiúcskáink megmaradtak, olyanok, akik minden kötelesség és felelősség alól mentesülve vannak, kezecskékkel és lábacskákkal, mint a hintában. Igazából a nagyszülők azok, akik egészen az esküvőig képesek elhintáztatni az unokáikat. De ott az érzelmi zónában vagyunk, az érzékenyben, az otthoniban, nem a nyilvánosban.
A kirakatoktól indultam, és az étlapokhoz érkeztem. Lekicsinyített vidámság: pecsenyécske, májacska, töltött káposztácska, csorbácska, leveske, sonkácska, kolbászka, krumplika, paszulyka, salátácska, tehénke, kosocska stb. Nem fogyasztana egy sütikét, egy kis borocskát? – kérdezi tőlünk a pincérke. Kis édeske. És valahol érthető is. Kicsinyítő képzőkkel simogatnak minket, ez is a reklám egyik formája, egy családias figyelemfelkeltés, a minőség előtérbe helyezése a mennyiséggel szemben… Ami kisebb, az jobb is, ami nagy, az vulgáris… Nem ugyanaz, ha csirkemájat ajánlasz az asztaltársaságnak, mint ha májacskát mondanál. A máj, mintha csupán a szerv lenne, a májacska pedig már az igényesen elkészített ínyencség. Mondjuk, hogy ez egy nyelvi eszközökkel végbemenő reklámcsel, aminek erősebb pszichológiai hatása van, mint a képeknek. Aztán jön az alig érzékelhető ravasz elsiklás a gyerekkor felé – a nagyszülők és szülők stílusában, akik azért rimánkodnak a gyereknek, hogy egyen – csak még egy falatkát. De mégis, mintha több lenne, mintha napjainkban ez a románok létformája lenne. A magyaroknál például, és őket hozom fel példaként, mert itt élnek mellettünk, nem figyeltem fel erre a gazdag becézésre még a kisgyermekes családoknál sem. Megkérdeztem egy barátomat, hogyan kell a szalonnát bezézni magyarul, és azt válaszolta, hogy a szalonnácska kifejezetten furcsán hangzana, leírva sosem látta.
A piacon egy köteg hagyma vagy retek egy kis pénzecskébe kerül… mindez azért, hogy ne tűnjön drágának az áru, hogy szelídítsünk a dolgokon, a vevő ne érezze sértve vagy átverve magát. Ravaszság is van mögötte. Ez a fajta kommunikáció, amikor jóban akarsz lenni a másikkal, mindenhol jelen van. Hiába beszélünk egyre nyíltabban a családon, iskolán, társadalmon, politikán, világon belüli erőszakról, egy háború fenyeget minket.
Mintha a társadalmunkban minden összement volna, mintha az infantilizmus árnyékában élnénk. Nem tudom, hogy ez egy patológia vagy a román nyelv és a román emberek természete miatt növekedett meg ennyire ez a nyelvi változatosság, és a becézés tényleg a humor vagy a játék egyik formája lett. Eszembe jut Kőműves Kelemen (Manole mester) balladája:
„Manole, Manole, / Jó mester Manole! / Ne bolondozz tovább, / Mert az nekem megárt. / Manole, Manole, / Jó mester Manole! / A fal szorít szörnyen, / Összezúzza testem!” / Manole hallgata, / S falat tovább rakta. / A fal egyre csak nőtt, / S körbefogá a nőt / A kis bokájáig, / Csinos vádlijáig, / Oldalbordájáig, / Mellének halmáig. / De ő, az asszonyka / Egyfolytában síra, / Egyre csak azt mondta: / „Manole, Manole, / Jó mester Manole! / A fal szorít szörnyen, / Sírás rázza mellem / Megöli gyermekem!” / Manole észt vesztve / Dolgát tovább tette / A fal egyre csak nőtt, / S körül vette a nőt / Oldalbordájáig, / Mellének halmáig, / Majd piros ajkáig, / Szeme világáig, / S egyszer csak, szegényem, / Eltűnt már egészen. / Csak a falból hallik, / Amint sírva szól így: / „Manole, Manole, / Jó mester Manole! / A fal szorít szörnyen, / Kioltja életem!” (Vasile Alecsandri szövege Bandi András fordításában. Ha szó szerint fordítanánk le a román szövegrészletet, kicsinyítő képzők tömkelegével találkoznánk, úgy, mint a testecske, bokácska, combocska mellecske stb. – a ford. megj.)
A játékosság felfüggeszti a tragikumot, Ana sajnálatot akar kiváltani Manole mesterből, ráébreszteni a kegyetlen valóságra, hogy amit vele művel, az nem játék.
Ha már szóba kerültek a magyarok, az ő változatukban (ami, gondolom, erdélyi lehet, mivel Déva váráról van szó) nincs meg ez a nyelvi játék, Kelemen leleplezi a felesége előtt azt, amire megesküdött, az elkerülhetetlent, amit véghez kell vinnie, amit az asszony felfog és elfogad:
,,Kelemenné asszony, hogy átalértette, / Bánatos szívének így lett felelete: / – Várjatok, várjatok tizenkét gyilkosok, / Amíg búcsút veszek: csak addig várjatok, / Hogy búcsút vehessek asszonybarátaimtól, / Asszonybarátaimtól s szép kicsi fiamtól: / Mert a halottnak is hármat harangoznak, / Én árva fejemnek egyet sem kondítanak. / – Kelemenné asszony avval hazamene, / Egyszer mindenkorra, hogy végbúcsút venne, / Hogy végbúcsút venne asszonybarátaitól, / Asszonybarátaitól s szép kicsi fiától. / Avval visszamene Kőműves Kelemenné, / Sírva haladt magas Déva vára felé, / Megfogák szép gyöngén, betették a tűzbe, / Az ő gyönge hamvát keverték a mészbe, / Avval állították meg magas Déva várát, / Csak így nyerhették meg annak drága árát.”
Így ez a ballada számomra reprezentatív jelleggel bír a két nép mentalitását és a magyarok pragmatikáját illetően, ami nem hagy helyet viccnek vagy játéknak.
És amikor arról van szó, hogy ironikusan vagy gúnyosan nyilvánulunk meg, a kicsinyítő képző tompítja a szavak élét, így inkább egy ködös fikcióba kerülünk, lebegünk a becézés, a gügyögés, a jószándék és a gyerekes kényelem felhőcskéjén.
Van pár vélemény, főleg a gasztronómia irányából, azok ellen, akik elítélik a becéző formát. Egy ilyen oldalon találtam ezt a névtelen bejegyzést:
A becézés nem egy szégyellnivaló dolog, sőt. Ezek a szavak a nyelv gazdagságát – talán az erényét jelzik. A kicsinyítő képzők azért jelentenek problémát a románok számára, mert a nyelvükben (még) megtalálhatóak!
Az angolban, ami mostanság a kultúra nyelve, nincs becézés. A francia nyelvben nyomokban még fellelhetőek egy akadémiai, klasszicizmus és más centralizmusok megszorításai nélküli korszak nyomai: fillette (leányka) a fille-ből, valamint ourson (medvécske) az ours-ból talán a leggyakoribbak. Van még a madmoiselle, de ott eléggé berögződött a jelentésbeli eltérés. Meg akarjuk fosztani a nyelvünket ettől a gazdagságtól? Amputálni akarjuk a kicsinyítő képzőt?
A tudósok, „a nemzet lámpásai”, a XIX. században sem szerették a becéző formát, amit akkoriban a szolgák és a cigány jobbágyok használtak (akik pontosan ezzel akartak a földesurak, a kisasszonykák és a fiatalurak kedvében járni). Tehát méltatlannak tartották, hogy egy köztiszteletnek örvendő, jómodú polgár ugyanúgy gügyögéssé alázza a nyelvet, mint egy szerencsétlen. Igen, a kicsinyítő képzők ellen irányuló politikai magatartás ma is létezik, az átlag feletti bevétellel és végzettséggel rendelkező, felsőbb társadalmi osztály részéről, akik felcsaptak önjelölt nyelvdiktátoroknak. Nagyjából ugyanazt róják fel a nemzetközi iskolákban szakosodott chefek, mint a multikban dolgozó romangol nyelvet beszélők: a becéző formák túlzott használatát. Ismerős gondolatok. Már pártot is alapítottak.
Egyetértek Oana Niculaeval, aki a „Fordítói kávéházban” (Cafeneaua de traduceri) foglalkozik az épp divatos nyelvi patológiákkal: „Természetesen a fentebb említettek közül semmi nem meríti ki a nyelvi patológia fogamát. A kicsinyítő képzők eltúlzott használata viszont igen. Létrehozhatnánk itt a „nyelvi pandémiák” nevű alkategóriát, ahol a becéző képzők elől járnának (mint tetű a fejben), főleg ha a szociális hálókat vesszük alapul. Mostanában mindenki szépecske (nem szép), édeske (nem édes), puszikál (nem puszil vagy csókol), mindenki cici, piszi, cicus, mucus, sőt, még a szörnyű szercsivel is találkoztam. Aranyoskák, hugicák, sőt hugicicák, babácskák, angyalkák élnek köztünk. Azaz nyelvészeti szempontból egy egyre törpülő, diabéteszes nemzet vagyunk. De szeretős.
Akkor hát, édes puszikák! Mert ha ilyenek vagyunk, akkor így is élünk, így is beszélünk. Jobban szeretjük a játékos kicsinyítő képzőt, az olcsó becéző formát, ami inkább szentimentális, mint komolyan felvállalt kötődést takar. Talán ez a reakciónk a minket körülvevő válságra és zűrzavarra: megédesítjük pár becéző szóval.
Kemenes Henriette fordítása