Utolsó nap a bölcsődében. Sokat tanultunk: ma egyedül cseréltem le a pelusomat.
Beilleszkedési nehézségek a kiscsoport trendjébe. Nem tetszik az osztály. Nem tetszik a Tovarășa. Nem tetszenek a dadák. Nem tetszenek a játékok. Nem tetszenek a gyerekek. Nem tetszik a koszt. Nem tetszik az ágy. Hiányzik a cumisüvegem a tejjel. Miért kell nekem itt lennem? Mit keresek itt? Hazaérve benyújtottam anyunak egy teljes listát a kérelmekkel és a panaszokkal. Szárazon felelt: „Ez a te feladatod. Nincs mit csináljak veled.”
Süt a nap. Mint valami fegyenceket, kivittek bennünket az udvarra. Filomela Kallotaséval egymás tekintetéből is értjük egymást. Javaslatára belepisiltünk a homokozóba. Senki sem látott minket. Ma, amikor az összes óvónő a metodológia laborban gyűlt össze egy kávé melletti trécselésre, működésbe léptettem a tervemet, hogy megszökhessek ebből az elfojtóan és görcsösen nevelni akaró közegből. A ránk felügyelő szelektív figyelmének hiányosságát és társaim apátiáját kihasználva surrantam ki az ajtón, lábujjhegyen végigtipegtem a folyosón, majd kiviharzottam a kapun. A buszmegálló felé igyekeztem, amikor az asszisztensnő az ablakból észrevett, s megállított. Megalázó büntetésképpen a sarkoba állítottak. Szóbeli dorgálás következett, mivel ebben a helyzetben sem ültem nyugton, megnevettetve az egész példásan középszerű bagázst. Gyakorolhatjátok a nevelési technikáitokat, amennyit csak akarjátok, akkor sem lesztek képesek rá, hogy átkutassátok a fejemet, és megszabjátok, hogy mit gondolhatok! És rólatok egyáltalán nem gondolok szépeket.
Megenyhültem. A Tovarășa kiemelt figyelmet szentelt nekem és megdicsérte jártasságomat a különböző infantilis kirakósok összeillesztésében. Benézett az éjjeliőr, hogy bezsebelje a jussát. Egy öregember, aki első kategóriás sakkjátékos. Három játszmát játszottunk, én háttal ültem és diktáltam a lépéseket. Kettőt megnyertem, a harmadiknál örökös sakkal kényszerítette ki a döntetlent. Az igazgatónő zsűrizett, akit sakktudása és bizonytalan nemi identitása miatt Botviniknek becéztek.
Vaklárma. Nem szenvedek inszomniában, az óvodában mégsem sikerül magamra erőltetnem a délutáni alvást. Nem megfelelő a matrac, ráadásul – az alvás rituáléja, az adott körülmények közt, katonásan előírtnak tetszik. Hiányoznak Letiția nagyi bajelhárító praktikái, amikkel levett rólam minden rontást, hogy megszabadítson a nyugtalanságoktól.
Egyéniségkülönbséget észlelek Kallotase Filomelával. Felajánlottam neki, hogy ismételjük meg a homokozóbeli kalandot. Azzal utasított vissza, hogy őt fárasztják az efféle gyerekességek. Úgy értelmeztem, hogy elutasítja az érzelmi befektetést. Megszorításképpen elkereszteltem Somnorela Anghioasénak. A kiegyezésnél levágott egy hisztit, aminek hatása megkésett volt.
A meseóra alatt bevágtam az egyik história javított változatát, amit a nagyok egyik buliján hallottam. Hogy megmeneküljön a haláltól, egy nénike beépült egy óvodába, a gyerekek közé. A megfelelő viselettel: kék, pliszés köpeny, fehér gallérocska, piros nyakkendőcske. Szorgalmának köszönhetően sikeresen beilleszkedik az előkészítő csoportosok programjaiba. Betartja a házirendet és nem teszi tönkre a játékokat. Egy nap, ebédidő tájékán, bejön egy ismeretlen, elegáns, robusztus nő az ebédlőbe, kis fekete fátyolban, és egyenesen a nénihez megy: „Hát te mit csinálsz itt?” Gyerekhangon válaszolja: „Csókojom, néni. Klumplit és husit papálok kenyéllel.” És a nő fellibenti a fátylát, felfedve visszataszító vigyorát és csontos arcát, aztán lágyan azt parancsolja: „Gyelünk, papálj gyorsabban, mert indulunk, táj-táj!” A Tovarășának egyáltalán nem tetszett a mesém, ezért nyomozásra adta a fejét. Amikor értem jött, hogy hazavigyen, elbeszélgetett apámmal, először négyszemközt, aztán mindkettőnkkel. Apám erősködött, hogy szégyellnem kellene magam. Nem értettem, miért. Lehet azért, mert füleltem a felnőttek beszélgetésekor. Kevertek, kavartak ők valamit, a Tovarășa is, apám is, de végül nem lett belőle semmi, összefüggéstelen volt az egész, és mintha feszítette volna őket a nevetés. Útközben mondtam az öregemnek, hogy inkább elégedett kellene legyen, hiszen nem meséltem el a bulin hallott verziót, aminek a vége igazán filmbe illően nagycsoportosvolt, egyidőben egy gusztustalan komponenssel: a nénike bilin ülve, sorban a többiekkel… és a Halállal való csodás párbeszéd magától folyt tovább.
Mit jelent a PCR?! Nem pitiánerség, cinizmus, ragya, hanem, ahogy minden román ismeri: protekció, csalafintaság, relációk. Pedig kiscsoportosként engem is magukkal vittek a tengerre, táborozni. Visszafogott szórakozás és elviselhető szigor, csupán két figyelemre méltó dolog történt. Értesítettek bennünket, hogy Poiana elvtársnő, az összes haza sólyma és pionírja felettese, inspekciót fog tartani nálunk. A fogadására énekekkel készültünk, az ujjbegyeinkről lekoptattuk a bőrt az aszfaltrajzokkal, és ő, sehall selát Dömötör múdjára, úgy söpört végig, mint a vihar, anélkül, hogy észrevett volna bennünket. A másik figyelemre méltó történés – egyik délután az tovarășákkal és a dadusokkal kisétáltunk a tengerpartra, és egy nudista plázson kötöttünk ki. Azt javasoltam, maradjunk és alkalmazkodjunk. A vezetőség hevesen utasította el az ötletet.
Ma a Tovarășa értesített minket, hogy ezentúl jó lenne, ha Asszonyomnak szólítanánk.
Viorel Marineasa (1944, Szapáryfalva) prózaíró, esszéista, publicista, szerkesztő. A temesvári Marineasa Kiadó társalapítója.
