Újratöltve – lehetne magyarul. De ez az új rovatcím, ahogy a Tandem – ismét sok mindent jelent. Most abban a jelentésben használom, hogy újrakezdés. Néha fejbe kólint az élet. Például megbetegszünk nagyon. Hogyan lehet ezt kezelni? Hogyan lehet meggyógyulni? Amikor a test elfárad, honnan merítünk erőt a töltődéshez, a felépüléshez, és hogyan hat ez a munkánkra, a mindennapi életünkre? Ha már az új év első hónapjában indítjuk a rovatot, az újrakezdés ilyetén megközelítése legyen a téma.
(Mészáros Ildikó)
Ízlelgetem az újra előtagú divatszavainkat: újragondol, újratölt, újratervez, újrakezd. Az újragondol nem a kedvencem, mert érzek benne valami erőltetett, kierőszakolt kreativitást és nagyképűséget, a hagyomány megvetését, azt a felszínes, fiatalos elbizakodottságot, hogy az új csak jobb lehet a réginél. A másik három szorosabban kapcsolódik egymáshoz, nem jelentésükben csupán, inkább abban, hogy ugyanannak a folyamatnak részei, az újrakezdés előkészítői. Az újrakezdés a túlélők esélye, kiváltsága, és ennek ellenére nem egyértelműen pozitív fogalom, mert a megtorpanás, a megroppanás, az összeomlás, a bukás, a kudarc nyomot hagy rajta. Ha a szerencsések közé tartozunk, sok mindent élhetünk túl: magzatkort, születést, gyerekbetegségeket, s öröklött traumáinkhoz gyűjthetünk újabbakat, személyeseket és közösségieket, széles a kínálat.
Az a személyes tapasztalatom, hogy a komoly betegség a beteget kevésbé gyötri meg, mint a szeretteit, akiknek el kell viselniük a tehetetlenséget. 2008-ban két lapnak és két rádiónak dolgoztam, megszületett az első unokám, boldogabb és sikeresebb nem is lehettem volna, azt éreztem, jó helyen, Isten tenyerében vagyok. Igaz, hogy néha iszonyúan elfáradtam, előfordult, hogy belázasodtam, a háziorvos megnyugtatott, ez a változókor. Aztán egyre gyakrabban jött a láz, s fogyni kezdtem, aminek még örültem is. Az egészségügyi minisztérium abban az évben ingyenes laborvizsgálatra kötelezett minden egészségbiztosítottat, megígértem a háziorvosnak, hogy a születésnapom után kivizsgáltatom magam. Amikor a leletekért mentem, aggódva kérdezték, hogy jól vagyok-e, mert meg kellene a vérvizsgálatokat ismételni: vagy tévedés történt, vagy baj van. A leleteimet látva, azt kérdeztem a háziorvostól: leukémia? Á, nem, csak vérszegénység, de menjen el a hematológiára. Még ma is neheztelek rá ezért az ártatlan hazugságért. A kórházban hamar kiderült, krónikus mieloid leukémia. Ez az ún. fehérvérűség, amely a múlt század ismert filmjében, a Love storyban végzett a főhősnővel. A lehető legjobb, mert nem gyógyítható, de célzott terápiával ma már jól kezelhető. Így lettem én CML-es, pontosabban a hematológusok szerint egy CML, mert ők a diagnózissal azonosítják, és így is emlegetik a beteget. A sikeres kezelés alapja az együttműködés, vallják, de hamar rájöttem, nehezen érthetjük meg egymást, mert én az egészségesekhez viszonyítom az állapotomat, ők meg a haldoklókéhoz. Pedig szerencsésnek mondhatom magam, az osztályvezető professzorasszony máig odaadóan és kedvesen törődik velem. Tisztelem, becsülöm a tudását, az emberségét és a humorát. Az orvostanhallgatóknak úgy mutatott be: „Íme a drága, szó szerint, nagyon drága betegünk”, s ebben igaza is volt, hiszen a gyógyszer, amely életben tart, valóban nem olcsó, s ehhez hozzáadódik a kötelező vizsgálatok ára. Kezdetben nem hittem, hogy jóra fordulhatnak a dolgok, s a halálra készültem. Örültem, hogy még a betegség előtt megtértem, így ez nem esett nehezemre. Aztán kiderült, kaptam még egy esélyt, hogy helyrehozzam, amit elrontottam. Ma már a túlélők közé sorolom be magam, s megrökönyödés helyett elégedetten látom az orvosok arcán a meglepettséget, amikor elmondom, hogy 16 éve vagyok CML-es. Van ebben újratöltés, erőgyűjtögetés, újratervezés, helyzetfelmérés, átértékelés, s ha minden jól megy, jöhet az újrakezdés. Van ebben makacsság, görcsös ragaszkodás, az elengedés képtelensége, gyengeség, újabb tévedéstől és kudarctól való félelem, szűkölő veszélyérzet. És mégis az újrakezdés kegyelem.
A szavaknak önálló életük van: az újratölt előhívott bennem egy idézetet, s mint egy véletlenül meghallott dallam, amelytől nem szabadulhatsz, Kertész Imre esszékötetének címe cseng a fülemben: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Az író, aki mindannyiunkat túlélőknek tekint, az évszázadot „szakadatlan szolgálatot teljesítő kivégzőosztagnak” nevezi. A gondolatnyi csend megfejthetetlen tartamú idő, talán az (utolsó) újrakezdés ideje. De nem szomorkodom, inkább reménykedem, mert karácsonykor megnyílt Rómában a Szent Kapu, s ezzel a 21. század 25. jubileumi éve is, a kegyelem és a zarándoklat szent éve, és a pápai bulla szerint „A remény nem okoz csalódást.”
(Magyari Sára)
Sokszor gondolok arra a mondásra, hogy a kudarc a siker része, vagy inkább a sikerhez vezető út egyik állomása. Az a természetes, hogy időnként kudarcot vallunk. Többféle kudarc érhet minket életünk során, talán az egyik legnehezebb, amikor a testünk szenved vereséget. A betegség az élet velejárója. Hiszem, hogy időnként egy-egy betegség révén kerülünk közelebb az élet valódi értékeinek felfedezéséhez, a nehéz időszak által irányulhat a figyelmünk a testünk működésére. Amikor 2016-ban egyszercsak rosszul lettem, szerintem csak úgy ni, a semmiből, az orvos szerint más okok miatt, akkor legelőször haragudtam: magamra, pontosabban a testemre. Hogyan is képzeli?! Ez a szép, erős, egészséges test most ezt mégis hogyan gondolja?! – álltam a tükör előtt és nézegettem a nagy piros kiütéseket, a felismerhetetlenségig dagadt arcomat. És mi az, hogy nem kapok levegőt?! Emlékszem az érzésre: a dühre, a haragra, a hitetlenségre. Eszméletlenül sajnáltam magam! Sőt, duplán sajnáltam magam, mert mások szinte észre sem vették, hogy bajban vagyok, vagy legalábbis nem törődtek vele(m). Hiszen megint másoknak még nagyobb bajuk volt, olyan „igazi” betegségük és „még igazibb” tragédiáik. Engem meg mindenki erősnek látott, és szinte azt éreztem, hogy nekem kötelességem egészségesnek maradni. Közben az életösztön valahogyan tette a maga dolgát, ahogy az orvosok is. Örökké hálás leszek az immunológusnak, aki szigorúan közölte: ha nem változtatok az életmódomon, nagyobb lesz a baj. Mintha nem lettem volna már így is beijedve eléggé?!
Szerencsés voltam, mert életmódváltással rendezni lehetett a dolgot, és egészen jól lehet úgy is élni, hogy az ember nagyon figyel az étkezésére. Igaz, azt nehéz elfogadni, hogy egy-egy konfliktushelyzet, egy-egy nehezebb időszak lelkileg, a stresszhelyzet azonnal meglátszik – szó szerint – az ember fején is, esetleg a levegőhöz jutásban, nemcsak a vérnyomásán vagy a szóhasználatán. De végső soron inkább hálás vagyok ennek a helyzetnek. Idővel elmúlt a dühöm, az önsajnálat átalakult az így leszek erősebb magatartássá.
Ma már humorosnak tartom az akkori történéseket. Például a legelején, mikor még nem tudtuk, mi a baj, csak a tünetek voltak meg, egyszer a háziorvosom elküldött maslura. Ez egy olyan ortodox szertartás, ahol a betegekért imádkoznak, bűneink megbocsátásáért kell könyörögni, miközben szentelt olajjal kenik meg a testet. Szép szokás. De én református pap gyereke vagyok, és ráadásul inkább orvosra bíztam volna magam. Igaz, be kellett látnom így az idők során, hogy van az az orvos, akit érdemes lecserélni egy sámánra. A minap is orvosi ellenőrzésen voltam immár egy új doktornál, mert a régi más helyen dolgozik. Az új orvos, mikor megkérdezte, hogy mi a foglalkozásom, a végzettségem, és mondtam, hogy néprajz–antropológia, fejcsóválva közölte velem, ez számára olyan sci fi meló. Na, ekkor jutottak eszembe a maslu és a varázslók, a boszorkányok és a táltosok. Még szerencse, hogy a leleteim jók lettek, mert ilyen doktorra nem szívesen bízom sem a testem, sem a lelkem.
Nyolcvan feletti nagynéném jut ilyenkor eszembe: a test néha elfárad, mert a benne lakó léleknek is szüksége van olykor pihenésre. Ilyenkor kell valami, ami feltölt, ami újraindít. Annyi mindent tudunk már az ember működéséről: a testi, lelki, szellemi kiégésről, de a test, a lélek és a szellem újratöltéséről is. Az egészséges életmódról, a mozgás és táplálkozás varázserejéről, a természetjárás és az ima csodatévő hatásáról, a szeretet, a szerelem, a barátság felemelő szerepéről, a böjtölésről és az önmegtartóztatás pozitív hatásairól. Annyi mindent tudunk! De gyakran tapasztalom, hogy teljesen felesleges ez a tudás, mert a gyakorlatba ültetés mindig az egy emberen múlik. Az ember pedig mostanában kényelmes és kicsit gyáva is. Két olyan jellemvonásunk, amely meggátol abban, hogy jobb életet teremtsünk magunknak. Helyette inkább a felelősséghárítás és a kifogáskeresés vesz körül.
Kilenc évvel a váratlan diagnózis után úgy érzem, hálás vagyok a sorsnak, hogy két vállra fektetett. Másképp mérem azóta az időt. Más lett a súlya az emberi kapcsolataimnak, másként állok a hivatásomhoz. Megtapasztaltam az erőm, és elfogadóbb lettem az esendőségemmel szemben. Újragondoltam sok mindent. Ez az új rovat ezekről az újragondolásokról és újrakezdésekről fog szólni – új emberekkel, de állandó helyen: az Újváradban.