Szeretem a jó focit nézni. Emlékszem egy meccsre, nem is tudom már melyik világbajnokságon Portugália játszott Észak-Koreával. Cristiano Ronaldo-ék remekül játszottak, de én valami megmagyarázhatatlan indíttatásból mégis drukkoltam az észak-koreaiaknak, hogy legalább ne kapjanak ki nagyon (nagyon kikaptak), függetlenül attól, hogy országukban működik talán a legelnyomóbb rezsim az egész világon. Az említett meccs előtt, közben és után sem voltak nyilatkozatok, gesztusok az észak-koreai rendszer ellen, mert akkor még talán az volt az elv, hogy ügyek mellett kiállni nem a focipályán kell, ott focizni kell, és lehetőség szerint betartani ennek a sportnak a szabályait. Mára már változott valami. A Labdarúgó Európa Bajnokságon az amerikai Black Lives Matter (BLM) mozgalomtól átvett gesztusként letérdelnek egyes csapatok a meccsek előtt, hogy ezzel is egyfajta plusz nyomatékot adjanak a rasszistaellenes üzenetnek. Csakhogy van itt egy kis gond: a BLM valójában nem jog- és esélyegyenlőséget hirdető polgárjogi mozgalom, hanem identitáspolitikai megnyilvánulás, melynek célkitűzése nem a rasszizmus eltörlése, hanem egy új, méghozzá bőrszín alapú világszemlélet elterjesztése minél szélesebb körben.
Ezt kifejtem egy kicsit bővebben.
Az új identitáspolitika, idézem Bencze György filozófust, harc, melynek célja nem az érdekérvényesítés, hanem a kulturális identitás elismertetése, vagyis annak érvényre juttatása, hogy milyenek vagyunk. Ezt is írja: „A politikai cselekvést – mondják az új szemlélet hívei – nemcsak érdekek mozgatják (…) Ebben a kérdésben pedig nemcsak azt várjuk el a politikai közösségtől, hogy ne legyen részrehajló velünk szemben. Egyenesen azt követeljük, hogy pozitív módon ismerje el, a maga értékes elemeként fogadja be a mi sajátos kulturális identitásunkat. S ha erre – az adott közösségben – nem látunk esélyt, akkor kényszerítő erővel felmerül a közösség felmondásának lehetősége.” A régi identitáspolitika a jog- és esélyegyenlőség, illetve a tolerancia és az állami semlegesség keretei között képzelte el a különböző identitásmegnyilvánulásokat, ezt a keretrendszert az új identitáspolitikában felváltja az állam aktív szerepvállalása és a pozitív diszkriminációk egyre szélesedő köre. Ez a különbség például Martin Luther King polgárjogi mozgalma és a BLM-mozgalom között. Martin Luther King egyenlő esélyeket és jogokat kért övéinek az adott jogi keretek kötött, míg a BLM-mozgalom magát a keretet akarja felszámolni és helyette saját, fekete jogrendet és társadalmat akar kialakítani, melyben nincs hely olyan intézményeknek, például rendőrségnek, amelyek megítélésük szerint a fehér emberek normáit kényszerítik rá a feketékre.
A BLM valójában nem jog- és esélyegyenlőséget hirdető polgárjogi mozgalom, hanem identitáspolitikai megnyilvánulás, melynek célkitűzése nem a rasszizmus eltörlése, hanem egy új, bőrszín alapú világszemlélet elterjesztése minél szélesebb körben.
Polgárjogok és identitásjogok közötti különbség figyelhető meg Európa nyugati és keleti fele között is, utóbbiak még mindig a polgárjogok klasszikus paradigmája szerint szervezik társadalmukat, Nyugaton viszont már az identitáspolitika az új módi. Ott az identitáspolitikai fordulatot a főként a múlt század hatvanas éveiben lezajló afrikai dekolonizációs folyamat és az 1968-as franciaországi zavargások jelentik, amikor egyrészt világpolitikai tényezővé vált az afrikai ember, másrészt az egész nyugati világba kiáramlott a franciaországi egyetemek falai közül a posztmodern gondolat, mely a szubkultúrák felemelkedésének katalizátora volt. Ebben a szellemi erjedésben hajtotta végre a marxista vétetésű baloldal a maga kopernikuszi fordulatát: míg korábban azt tartották a legnagyobb igazságtalanságnak, hogy a társadalom legnagyobb rétege, azaz a munkásosztály él a legnagyobb nyomorban és elnyomatásban, most már úgy gondolták, hogy a legkevesebbek ellen irányul a többségi terror. Előtérbe tolulnak tehát a nemzeti identitások helyett a rassz alapján meghatározott etnicitások (az afrikai dekolonizációs folyamatban marxista mozgalmak is komoly szerepet vállaltak), az osztálymeghatározottságok helyett pedig az embert egyénként is meghatározó nemi, vallási, szexuális önazonosságot hangsúlyozó szempontok, vagy hogy újra Bencze Györgyöt idézzem: „Az új baloldal politikai filozófiája ellenben teljesen áthangolódott. A tőke uralma fölötti kritika helyét a modern, polgári kultúra fölötti kritika vette át.”
A baloldali gondolkodásban a társadalmon belüli ellenségkép szerepét a tömegeket kizsákmányoló „tőkéstől” a kisebbségeket elnyomó „többség” veszi át, elvégre, ha van elnyomott kisebbség, akkor szükségszerűen lennie kell elnyomó többségnek is. Csakhogy ezek a kisebbségi csoportok jelentősen különböznek egymástól, ezért nehéz egy közös cél érdekében egyesíteni például a fekete afrikait a muszlim kisebbség és a transzgender emberek érdekeivel. De erre is volt megoldás: ha a marginális csoportok értékei, érdekei külön-külön ennyire eltérnek egymástól, akkor az ellenségképükben kell közös nevezőre hozni őket. Ez az ellenség lett a fehér bőrű, heteroszexuális, keresztény férfi, gyűjtőfogalommal élve a fasiszta, akire könnyen ráilleszthető az a leírás, hogy egyszerre képes elnyomni a nőket, az LMBTQ-közösség tagjait, a muszlimokat és a nem fehér rasszok tagjait is. Ráadásul a fasiszták ehhez az elnyomáshoz nemcsak katonai, gazdasági, politikai, hanem kulturális eszközöket is felhasználnak. Ebben az identitáspolitikai folyamatban jutottunk el addig a gondolatig, amit Böröcz József, amerikai egyetemeken tanító szociológus így fogalmazott meg, méghozzá annak kapcsán, hogy Közép-Kelet-Európa népei nem szolidarizálnak a Black Lives Matter-mozgalommal: »„Fehérnek” lenni ugyanis világtörténelmi bűn.«
Ha ezzel a szentenciával tisztában vagyunk, akkor világossá válik számunkra az, hogy a BLM-mozgalom mozgolódásai során miért rongálták meg Amerikában és a világ több pontján is fehér embereket ábrázoló, köztük Shakespeare-, Cervantes-és Churchill-szobrokat is: mert nem a nagy kulturális értékek, történelmi tettek megvalósítóit, hanem ezt a bűnt, a fehér ember felsőbbrendűségének hirdetőit és megtestesítőit látták bennük. A szobordöngetések tehát nem vadhajtások, egy jó célért folyó küzdelemmel járó sajnálatos, de elkerülhetetlen túlkapások, hanem a lényeg maga, a baloldali identitáspolitika végső következtetéseinek levonása és gyakorlati alkalmazása.
Az egykori gyarmattartó Nyugat-Európában és a rabszolgatartásból világbirodalommá emelkedő Egyesült Államokban érthető ennek az úgynevezett fehér bűntudatnak a kialakulása, bár nyilván ott sem mindenki veti alá magát ennek az érzésnek, sőt a gyarmati múlt megítélése és az ahhoz való viszonyulás az egyik legfontosabb politikai-ideológiai törésvonalat képezi. Ez a törésvonal és az egyre radikalizálódó baloldali identitáspolitika hívta életre saját jobboldali pandantját, amelynek meghökkentő kicsúcsosodása a fehér felsőbbrendűség eszméjével kokettáló trumpizmus. Ennek a meglehetősen zavaros amerikai ideológiai-politikai közegnek a terméke a BLM-mozgalom is. Amerika messze van innen, így nehéz egy közép-kelet-európai embernek pontosan felmérnie azt, hogy valójában milyen mértékű ott a strukturális elnyomás, viszont Közép-Kelet Európa is messze van Amerikától, ahol nemcsak folyton összetévesztik Bukarestet Budapesttel, de most már a gyarmatosítást és a feketék elnyomásának a bűnét is a közép-európaiak nyakába is varrnák pusztán azért, mert nekik is fehér a bőrük. Viszont a gyarmatokat soha nem látott, ezzel szemben a történelem során gyakorta – oroszok, törökök, németek (Habsburgok, poroszok) által – elnyomott, és nem egyszer egymást is elnyomó közép-európai nemzetek nincs mit kezdjenek egy ilyen váddal.
Ennek a jele az a tény is, hogy anélkül, hogy összebeszéltek volna, a közép-európai térség focicsapatai már előzőleg jelezték, hogy nem ereszkednek féltérdre a Labdarúgó Európa Bajnokság meccsein, de nem azért, mert nem ítélik el a rasszizmust, hanem azért, mert felvetődik a kérdés, hogy mit keres egy olyan amerikai (és nyugat-európai) identitáspolitikai mozgalom eszmerendszere egy európai sporteseményen, melynek egyik nyíltan vallott célja a „fehérséghez” tapadó értékek megdöntése. A BLM-mozgalomban is megnyilvánuló Böröcs János-i gondolat pedig különösen visszatetsző itt, az Auschwitzot is magában foglaló Közép-Kelet-Európában, ahol a legfontosabb történelmi lecke, amit meg kellett tanulnunk, az volt, hogy mindenféle hatalmi, tudományos vagy morális hivatkozások ellenére nincs felsőbbrendű nép és rassz, mint ahogy bűnben felsőbbrendű nép és rassz sincs. Ha csak egy pillantást vetünk a mai világra, azt látjuk, hogy az ötezer éves kínai kultúra nem tartja vissza a mai kínai kommunista államot attól, hogy az ujgurokkal a legkíméletlenebb embertelenséggel bánjon. A buddhista Myanmarban e vallás eszmeiségétől teljesen idegen módon üldözik a muszlim rohingyákat. A dekolonizált Afrikában a feketék a maguk kezébe vették a sorsukat, de röpke fél évszázad alatt olyan vérfürdőket és polgárháborúkat rendeztek, amilyenekre az egyébként tényleg kegyetlen gyarmati időszakban sem volt példa, és az emberiség nagy értékeit megteremtő muszlim kultúra is képes kitermelni magból a tálibokat és az iszlám államot. Persze, lehetne sorolni a fehér ember bűneit is, de ezek közé semmiképp sem tartozik az, hogy ő adta a világnak Shakespeare-t és Cervantest, sőt, a focit is. Ugyanígy az afrikai, a kínai, az arab és az ázsiai kultúra is emberi világunk értéke marad függetlenül a hatalmon lévők bűneitől és bőrszínüktől. Nem ilyen-olyan bőrszínű embernek lenni történelmi bűn tehát, hanem egész népeket, emberfajokat bűnösnek kikiáltani a bőrszínük alapján. És ennek a gondolatnak a támogatására nem kell letérdepelni a focipályán, elég csak betartani a sportnak a szabályait, ez már önmagában kizárja a rasszizmus lehetőségét. Mert a focipályán az a természetes, hogy nincs rasszizmus, és nem kell ellenségképet teremteni oda, ahol nincs.
Szeretem a jó focit, de szeretem Shakespeare-t is, úgyhogy lehet, ma este mégsem nézek Eb-meccset, hanem kikeresek a neten egy Hamlet-előadást.
